Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.)
•
A zarándoklat kifejezés a Rilke-fordító Báthori Csabáé. Az állandó úton levésnek metaforája, melyet úgyszólván versfordítói életformájának tekint, s melyet nyomdokaiba lépve e sorok írója is a magáénak vall. Hiszen egy szigorúan kötött vers (márpedig a Rilke-költemény ilyen) folyton útelágazások elé állítja a fordítót, s ha egyszer megindult valamely irányban, ez már az összes többi lépését meghatározza. De ha visszamegy a szóban forgó pontig, s innen másik irányban próbálkozna, ebből megint más következmények adódnának. Alakváltozatok alakváltozatokra vagy csak sejtelmekre. Sejtelmekre, ha azt vesszük, hogy az eredeti az ideális alak, melyet végtelenül is csak megközelíteni lehet. (Vagy jobbat írni helyette!) Jut eszembe még Albert Camus nagy művének, A pestisnek egyik mellékszereplője, egy kis könyökvédős városházi hivatalnok, aki regényírásra adta a fejét (s akit a regény elbeszélője meglehetősen groteszk módon egyenesen a történet főszereplőjeként említ): Joseph Grand. Hónapok vagy talán évek óta birkózik regényének első mondatával, egyre jobb változatokat képez, de még mindig hiányérzettel a lelke mélyén. Tehetetlenségében és a tökéletesség igézetében. A folytonos úton levésnek, a zarándok-létnek is ez az esszenciája, tömény és ingerlő itala: a tökély. A textológusok bánatára. Mert így a szöveg többnyire vagy mindig többes számú. Mint ahogy az alábbiakban Báthori Csaba (s nyomában e sorok írója és Vörös István) Rilke-fordításai. BCs egyetlen vers, az Archaischer Torso Apollos magyar változataival, SP, illetve VI néhány Rilke-költemény egy-egy (vagy egy-két) magyarjával. Végül, hogy el ne felejtsem, olvasandók itt még a szerzők e tárgyban fogalmazott esszéi és levelei is (ezek változatok nélkül).
Suhai Pál, szerkesztő
•
ARCHAIKUS APOLLÓ-TORZÓ (8 VÁLTOZAT)
Báthori Csaba fordításai
2024. január 28.
Kedves Csaba! Sejtem, hogy Rilke-ügyben még Halmai Tamással dialogizálsz. Talán megbocsátod, ha most meglehetősen illetlenül és illetéktelenül mégis megszólítalak. Illetéktelenül csak annyiban, amennyiben beleszólok a nagyok dolgába (!). És Levélfára invitállak. De jómagam is Rilkére hívlak, s ami idő-körülményeimet illeti, magam sem felhőtlenül, magam is némileg megszorítva. Az idea madara azonban egy ideje már itt fészkel a fejemben. Olvasom Szó szerint minden című köteteid egyikében (másikában), írói pályafutásodnak és eszmélésednek – eszméletednek! – e hatalmas kiáradásában, melynek hullámaira életed papírhajóját tetted – olvasom, hogy Rilkét a versek megjelenése után is még mindig javítgatod. Fölteszem, hogy legújabb nagy vállalkozásod, a Rilke-opus, a költői mű szinte teljes korpusza kiadása, a Csillagközi évek, a Tér és csillagok és az Ezer láthatatlan több mint ezer oldala után is. Egyes verseit még mindig. Magadban.
Persze vannak javíthatatlanok, a tökéletesek (az olvasó lelkében így megképződöttek) – ezeket nem említem. Egyet azért mégis, Az áhítat könyvéből (a Das Stunden-Buchból) a Zarándok-reggelt (az Ein Pilgermorgent). Írtam már, hogy Apollinaire Égöve mellett Ady-verseket, így A pócsi Máriát juttatta eszembe. Mire Te pontos kiegészítésül: „Igen, igazad van: Ady, Apollinaire, ez a vonal. De itt még benne van az is, a képzelt Oroszország.” S amit akkori leveledből még meg szeretnék említeni, az is pontosan idevág, de úgy, hogy vissza is kanyarít eredeti mondandómhoz és tulajdonképpeni szándékomhoz. – a „javítgatással”, az állandó úton levéssel kapcsolatoshoz. Ezt írod: „Igen, az félelmetes, az Ein Pilgermorgen: nem is biztos, hogy győztem szusszal. Ezek a darabok készen is vannak és készülnek is, örökké sind sie im Werden. Goethének van egy csodálatos maximája: ein jeder will etwas sein, keiner will etwas werden (mindenki valami akar lenni, senki sem akar valamivé válni). Hát, mi fordítók, különösen a Rilke-burok keltető ideje alatt, ami egy élet, tudjuk, hogy csak az úton lehetünk valami(k), vihetjük egy darabig kincseinket, aztán le kell tennünk, és állni vele (velük) szándéktalanul.”
Nos igen, ide szeretnék szerkesztőként magam is kilyukadni. Mi Rilkében valamivé válni igyekvők, mutatnánk ebből valamit az olvasónak is. Hogy mennyire ütött-kopottak is tudunk lenni saját alkotásunkkal szemben. És hogy én is idézzek egy maximát, ide teszek egy haikut: „Talapzaton a / mű áll. Ha fölnézel rá, / leüti fejed.” Hogy kitől való, ne kérdezd, elfelejtettem. Az úton levés maximáját azonban nem. S érdekelne engem is, külön, hogy miféle titkokat rejtegetsz, miféle Rilke-verseket javítgatsz Te még párját ritkító köteteid megjelentetése után is. És kínálok egyúttal lehetőséget a javítottak bemutatására. Az eredeti szöveg mögé szinoptikus felfogásban felsorakoztatva a változatokat. (Három-négy-öt verset.) Talán kommentár se szükséges hozzájuk. Bár lehet. Abban azonban reménykedem, hogy lesz érzékeny lelkületű és kellően kíváncsi olvasójuk, aki nem fogja elszalasztani a lehetőséget, s még kérdezni is fog a műhely legeldugottabb sarkaiba való bekéredzkedéssel. (Mert ott rejtőznek az igazi kincsek.)
Honnan tudom? Hát – magam is így. Ha hiszed, ha nem, állandóan javítgatom a már „készet”. S azt remélem, hogy elfogadsz társadul a nagy vándorút e rövid kis szakaszán. A zarándoklatén, amelyet leveledben oly sokatmondóan idéztél meg: „Van a muzulmán világban egy zarándok-szokás: a vándorok felemelik a földről a köveket is, útban Mekka felé, tehát a tárgyak, a Dinge, ők is mennek boldogulni a Kábakő felé… Én úgy éreztem sokszor az elmúlt évtizedekben, hogy a többi fordítás csak efféle kő-emelgetés volt útban a Nagy Cél felé, ami lehet, hogy Rilke volt, lehet, hogy életünknek Rilke örvén kicsikart neve.” Legyen a tiéd áldott: Pali
2024. január 28.
Drága Palikám, köszönöm szabatos, telitalálatoktól ragyogó leveled. Igen, tőlünk – a vissza-visszatérésekkel egyre hűebb műfordítóktól – talán tökéletesebb lesz ez a világ is, – de tudom, a másvilág bizonyosan… Én pl. az Archaischer Torso Apollos-szal birkózom már jó egy emberélet óta… mit szólnál, ha átküldenék megközelítési merészkedéseimből nyolcat? Nyolcról tudnám most mondani, hogy együtt-olvasva, amolyan szinoptikus látomásban esetleg kiadnak valamit az eredeti igazságából. Mit szólsz? Nyolc változatot tehát.
(Átküldött változataid – még csak hevenyészett pillantásra futotta időmből – pompás megoldásokat kínálnak. Úgy érzem, immár te is belülről beszélsz a Rilke-fordítás keretében.)
Várom válaszod, addig is üdv, ölelés,
Csaba
2024. január 29.
Kedves Csaba! Remek! És nagyon örülök. Apollódról, tudom, már írtál is. Legföljebb fölvezetésül tehetnél a nyolc elé néhány sort leveledbe. És küldd, kérlek, azt a nyolcat. (Nekem is van néhányból néhány.) Köszönet, üdv, barátsággal: Pali
2024. április 5.
Palikám, átküldöm a nyolc változatot. A kommentárokat esetleg később. Meg kell írnom egy kritikát. Ölelés, Csaba
Addig is, az ígért megszólalásig álljon itt egy éppen ide vágó Báthori-idézet egy mostanában megjelent könyvből*. (Legyen ez a reklám helye!)
„…kezdettől fogva amondó vagyok, hogy a versfordítás a felelősség, a befejezhetetlen modellálás és a szempont- és súlypont-áthelyezés műfaja. Rilke fordítása különösen nem elvégezhető erőfeszítés, hiszen a végén mindig új kezdetek nyílnak meg a szövegben. […] Az én három Rilke-fordításkötetemben közölt ajánlatok is, mi tűrés-tagadás, csak amolyan meztelen és ideiglenes döntések jelzetei, de bármikor előfordulhat, hogy egy másik változatot érzek szabatosabbnak, mint a könyvben megjelentek bármelyikét. Rilkénél sokszor […] nem tudod rögzíteni bizonyosan a »tartalmat« (még a Goethe-i Stoff [anyag és Gehalt [tartalom] elkülönítése sem megy könnyen […]. [A]z Archaischer Torso Apollos tizedik sorában Tóth Árpád »lecsapott vállal meredő« kőről beszél, tehát szemlátomást az eredetiben álló »Sturz« szót »esés«, »hullás«, valamilyen lefele mutató mozgás jeleként értelmezi. Hadd valljam be, fájdalom: évtizedeken át engem is félrevezetett Tóth Árpád bűvös-bájos fordítása, és csak a legutóbbi időben jöttem rá (vagy negyvenévi rilkézés után), hogy a »Sturz« itt »üvegbúrát«, »üvegköpenyt« jelent, a domborodó mellkas csillogó felületét, amely mintegy belülről világít. A vers amúgy is egyfajta »fényesemény«, a lámpák, búrák, villogások, vibrálások (vadállati irha!) vakító játéka. És ez csak a hám, a vers legfelső rétege… Hol vagyunk még az értelem kibontásától? Tudjuk, miről is szól pontosan ez a vers? A művészet villámszerű hatásáról? Vagy a nemzés – a »teremtés« – derűs, mosolyt kísérő aktusáról? Vagy arról, hogy egy torzó képes a teljes műalkotásnál is elemibb hatást kiváltani a szemlélőben? A műtárgyról szól az egészvers? Vagy épp hogy a műtárgy eltűnik lassan, és maga a szonett lép elő műalkotássá, és ő néz téged, és rád szól: meg kell változtatnod életed? És milyen összefüggésben áll a torzó ezzel az imperativusszal? És milyen értelmű »változtatást« parancsol a szonett? Minthogy köteteimbe csak egy változatot tudtam felvenni, a sok-sok változat ugaron maradt, és a kiadás óta is új változatokkal bővül, mondhatom: rátartással dolgozom, munka közben nem törődöm a megúszhatósággal, s a végén igyekszem örülni, hogy megvalósítottam valamit a bizonytalanságban.
*(Halmai Tamás: Miért Rilke? Beszélgetés Báthori Csabával [Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2024] 27–29. – a szerk.)
Archaïscher Torso Apollos
Wir kannten nicht sein unerhörtes Haupt,
darin die Augenäpfel reiften. Aber
sein Torso glüht noch wie ein Kandelaber,
in dem sein Schauen, nur zurückgeschraubt,
sich hält und glänzt. Sonst könnte nicht der Bug
der Brust dich blenden, und im leisen Drehen
der Lenden könnte nicht ein Lächeln gehen
zu jener Mitte, die die Zeugung trug.
Sonst stünde dieser Stein entstellt und kurz
unter der Schultern durchsichtigen Sturz
und flimmerte nicht so wie Raubtierfelle
und bräche nicht aus allen seinen Rändern
aus wie ein Stern: denn da ist keine Stelle,
die dich nicht sieht. Du musst dein Leben ändern.
Rainer Maria Rilke
Archaikus Apolló-torzó (1.)
Nem ismerhettük hallatlan fejét:
szeme almái abban értek. Ám a
torzója úgy izzik még, mint a lámpa,
melyben pillantása örökre ég,
csak lejjebb csavarva. Nem is vakítna
másként a mellkas-ív, s enyhén csapott
ágyéka nem deríthetne mosolyt
középre, amely nemzésre kihívta.
Másként e kő torz s percnyi volna csak
a vállak üveg gömbjei alatt,
s nem villogna, mint vadállati irha –
s nem törné szét burkát, a széleket,
mint egy csillag, – mert nincsen az a pontja,
mely nem rád néz. Cseréld el életed.
Itt a zárósorban beiktathatom a
Változtass életet-változatot.
Ez mindegyik következő változatra érvényes, ahol a hímrímes, 10 szótagos sor be tudja fogadni e megoldást. Köszönöm. Ez nem rossz alakzat.
Egyéb javaslatok:
Mozdítsd ki (el, meg) életed!
Tedd mássá életed!
Másítsd meg életed.
Élned máshogyan kell!
Archaikus Apolló-torzó (2.)
Nem ismerhettük hallatlan fejét:
szeme almái abban értek. Ám a
torzója úgy izzik még, mint a lámpa,
melyben pillantása örökre ég,
csak lejjebb csavarva. Nem is vakítna
másként a mellkas-ív, s enyhén csapott
ágyéka nem deríthetne mosolyt
középre, amely nemzésre kihívta.
Másként e kő torz s percnyi volna csak
a vállak üveg gömbjei alatt,
s nem villogna, mint vadállati irha –
s nem törné szét minden burkát a testnek,
mint egy csillag, – mert nincs az a pontja,
mely ne rád nézne. Újjá kell születned.
Archaikus Apolló-torzó (3.)
Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
torzója úgy izzik még, mint a lámpa,
melyben pillantása örökre ég,
mintegy lecsavarva. Másként nem vakítna
a mell-csúcs, s az ágyék lágy percenése
nem lökne mosolyt arra a középre,
mely a nemző erőt folyton takarta.
Másként e kő torz s percnyi volna csak
a vállak fénylő gömbjei alatt,
s nem villogna, mint vadállati irha –
s nem törné szét minden burkát a testnek,
mint egy csillag, – mert nincs az a pontja,
mely ne rád nézne. Újjá kell születned.
Archaikus Apolló-torzó (4.)
Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
torzója úgy izzik még, mint a lámpa,
melyben pillantása örökre ég,
mintegy lecsavarva. Másként nem vakítna
a mell-csúcs, s az ágyék lágy percenése
nem lökne mosolyt arra a középre,
mely a nemző erőt folyton takarta.
Másként e kő torz s percnyi volna csak
a vállak fénylő gömbjei alatt,
s nem villogna, mint vadállati irha –
s nem törné szét minden burkát a testnek,
mint egy csillag, – mert nincs az a pontja,
mely rád ne szólna: Újjá kell születned!
Archaikus Apolló-torzó (5.)
Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
torzója úgy izzik még, mint a lámpa,
melyben pillantása örökre ég,
mintegy lecsavarva. Másként nem vakítna
a mell-csúcs, s az ágyék lágy percenése
nem lökne mosolyt arra a középre,
mely a nemző erőt folyton takarta.
Másként e kő torz s percnyi volna csak
a vállak fénylő köpenye alatt,
s nem villogna, mint vadállati irha –
s nem törné szét minden burkát a testnek,
mint egy csillag, – mert nincs az a pontja,
mely ne rád nézne. Újjá kell születned.
Archaikus Apolló-torzó (6.)
Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
torzója izzik ma is, mint a lámpa,
melyben pillantása örökre ég,
csak visszacsavarva. Másként nem vakítna
a mell-csúcs, s az ágyék lágy percenése
nem lökne mosolyt arra a középre,
mely a nemző erőt folyton takarta.
Másként e kő torz s percnyi volna csak
a vállak fénylő köpenye alatt,
s nem villogna, mint vadállati irha –
s nem törné szét minden burkát a testnek,
mint egy csillag, – mert nincs az a pontja,
mely rád ne szólna. Újjá kell születned.
Az első sor szólhatna így is:
Nem ismerhettük a botrányt – fejét,
melyben szeme almái értek.
Archaikus Apolló-torzó (7.)
Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
torzója izzik ma is, mint a lámpa,
melyben pillantása örökre ég,
csak visszacsavarva. Másként nem vakítna
a mell-csúcs, s az ágyék lágy percenése
nem lökne mosolyt arra a középre,
mely a nemző erőt folyton takarta.
Másként e kő torz s percnyi volna csak
a vállak fénylő köpenye alatt,
s nem villogna, mint vadállati irha –
s nem törné szét minden burkát a testnek,
mint egy csillag, – mert nincs az a pontja,
mely rád ne szólna. Újjá kell születned.
Archaikus Apolló-torzó (8.)
Nem ismerhettük hallatlan fejét:
szeme almái abban értek. Ám a
torzója úgy izzik még, mint a lámpa,
melyben pillantása örökre ég,
csak lejjebb csavarva. Nem is vakítna
másként a mellkas-ív, s enyhén csapott
ágyéka nem deríthetne mosolyt
középre, amely nemzésre kihívta.
Másként e kő torz s percnyi volna csak
a zúzott vállak lejtése alatt,
s nem villogna, mint vadállati irha –
s nem törné szét burkát, a széleket,
mint egy csillag, – mert nincsen az a pontja,
mely nem rád néz. Cseréld el életed.
A 10. sor helyes új változatai:
a vállak üveg burája alatt
vagy
a vállak üveg gömbjei alatt
Másként e kő torz s percnyi volna csak
a vállak üveg gömbjei alatt,
s nem villogna, mint vadállati irha –
és az egész test nem törne ki, messzebb,
mint egy csillag, – mert nincs az a pontja,
mely ne rád nézne. Újjá kell születned.
s az egész test nem lőne ki, messzebb,
mint egy csillag, –
s nem törné szét minden burkát a testnek,
mint egy csillag, – mert nincs az a pontja,
mely ne rád nézne. Újjá kell születned.
•
A MÁRIA-KÖR
Suhai Pál Rilke-fordításaiból
Az alábbi versek mind 2023-as megjelenésű kötetem (A Mária-kör, Vigilia) darabjai. Báthori Csaba fordulatával élve kövek: néhány kő, melyet Rilke-zarándoklatomon fölvettem, s igyekeztem végső céljukhoz közelebb juttatni. Hitem szerint a tökéletesedés útján. Maguk a versek két csoportba rendeződnek aszerint, hogy fogyatkozásaik utólagos, reménytelen korrekciójának, illetve a variánsképzés játékos, tehát komoly, a javítások praktikumán túlmutató igyekezetéből fakadtak-e. Az utóbbi esetében a szinte egyenértékű változatok a bőség zavarával lephetik meg olvasójukat. Olykor magam se tudom, melyiket szeressem inkább (vagy ne). Talán helyesebb osztódásukat az idea örök bekerítési műveletének tekinteni. Mintha költők és olvasók egyetlen nagy verset írnának és olvasnának. Tehetségük szerint, de századokon át.
Gebete der Mädchen zu Maria
Eingang
Mach, daß etwas uns geschieht!
Sieh, wie wir nach Leben beben.
Und wir wollen uns erheben
wie ein Glanz und wie ein Lied.
Lányimák Máriához
Előhang
Tégy, történjék valami!
Nézd, reszketünk életünkért.
S emelnénk magunk föl önként,
fénnyel-dallal vallani.
A Mária-kör (Vigilia, 2023)
Lányimák Máriához
Előhang*
Ó, valami lenne már!
Nézd, hogy féltjük életünket.
És a kedvünk égbe röptet,
mint egy dal s a napsugár.
* Új változat.
V
Unsre Mütter sind schon müd;
und wenn wir sie ängstlich drängen,
lassen sie die Hände hängen,
und sie glauben fernen Klängen:
—–Oh, wir haben auch geblüht!
Und sie nähen an den weißen
Kleidern, die wir schnell zerreißen,
in dem staubigen Stubenlicht.
Wie sie sich so treu befleißen,
und da sehn sie unsre heißen
Hände nicht…
Und wir müssen sie dir zeigen,
wenn die Mutter nicht mehr wacht;
und sie werden in der Nacht
wie zwei weiße Flammen steigen.
V.
Fáradtak már az anyák,
s ha félve kérleljük őket,
kezeket látunk, csüggőket,
s hangot vélnek ők, csengőket:
——–Ó, mi is voltunk virág!
Fehér ruhákat míg varrnak,
miket kezeink szétmarnak,
rájuk szobafény szitál.
Hűségesek, nem nyughatnak
s forró kezünkre nem hatnak
soha már…
S hadd mutassuk még neked meg,
mikor nem virraszt anya;
két fehér láng éjszaka,
és ők bennük föllebegnek.
A Mária-kör (Vigilia, 2023)
V.*
1. Fáradtak már az anyák,
s ha kérleljük félve őket,
kezük látjuk, a csüggőket,
s hangot vélnek, rég csengőket:
——–Ó, mi is voltunk virág!
1. Fehér ruhát hogyha varrnak,
széttépjük, de nem nyughatnak,
s rájuk szobafény szitál.
Milyen hívek, mint fáradnak,
s forró kezünkre nem hatnak
soha már…
S hadd mutassuk még neked meg,
mikor nem virraszt anya;
két fehér láng éjszaka,
és ők bennük föllebegnek.
V.*
1. Fáradtak már az anyák,
s ha kérleljük félve őket,
kezük látjuk, a csüggőket,
s hangot vélnek, rég csengőket:
——–Ó, mi is voltunk virág!
2. Fehér ruhánk hogyha varrják,
széttépjük, de csak folytatják,
s rájuk szobafény szitál.
Milyen hívek, hogyha adják,
s forró kezünk nem láthatják
soha már…
S hadd mutassuk még neked meg,
mikor nem virraszt anya;
két fehér láng éjszaka,
és ők bennük föllebegnek.
V.*
1. Fáradtak már az anyák,
s ha kérleljük félve őket,
kezük látjuk, a csüggőket,
s hangot vélnek, rég csengőket:
——–Ó, mi is voltunk virág!
3. Fehér ruhát öltögetnek,
széttépjük, de nem pihennek,
s rájuk szobafény szitál.
Milyen híven igyekeznek,
s forró kezünkre nem lelnek
soha már…
S hadd mutassuk még neked meg,
mikor nem virraszt anya;
két fehér láng éjszaka,
és ők bennük föllebegnek.
V.*
1. Fáradtak már az anyák,
s ha kérleljük félve őket,
kezük látjuk, a csüggőket,
s hangot vélnek, rég csengőket:
——-Ó, mi is voltunk virág!
4. Napjaink bár széjjelmarják,
fehér ruhánk egyre varrják
szobafényben estelig.
Magukat mily híven adják,
s forró kezünk ha kutatják,
nem lelik…
S hadd mutassuk még neked meg,
mikor nem virraszt anya;
két fehér láng éjszaka,
és ők bennük föllebegnek.
V.*
1. Fáradtak már az anyák,
s ha kérleljük félve őket,
kezük látjuk, a csüggőket,
s hangot vélnek, rég csengőket:
——-Ó, mi is voltunk virág!
5. Napjaink mit széjjelmarnak,
fehér ruhát egyre varrnak
szobafényben estelig.
Milyen hívek, hogyha adnak,
s kezünk után ha kutatnak,
nem lelik…
S hadd mutassuk még neked meg,
mikor nem virraszt anya;
két fehér láng éjszaka,
és ők bennük föllebegnek.
* Új változatok.
XI
Oh, daß wir so endlos werden mußten!
Immer noch Entfalten um Entfalten,
und wir haben unsrer Kälte Krusten
lange, lange für den Grund gehalten.
Und ob wir uns aneinander binden
und in Furcht uns immer fester fassen
und uns langsam, wie von Brunnenwinde,
weiter in uns selber gleiten lassen:
keine kann mit ihren blassen, blinden
Händen tastend unsre Tiefen finden.
XI.
Ó, hogy milyen végtelenné váltunk!
Próbálkozás csak próbálkozásra,
s csupán kihűlt kérgünkben találtunk
sokáig, sokáig okot rája.
S ha egymáshoz kötözzük magunkat
s félelmünkben egyre feszesebbre,
s majd lassan, mint csörlőjén a kútnak,
önmagunkat magunkba eresztve:
mélységünkre senki sápadt és vak
kezeivel soha nem tapinthat.
A Mária-kör (Vigilia, 2023)
XI.*
1. Ó, hogy milyen végtelenné váltunk!
Növekedés csak növekedésre,
s hidegségünk felszínén találtunk
oly sokáig indokot e tényre.
1. S ha egymáshoz kötözzük magunkat
s félelmünkben mindig feszesebbre,
s lassan, miként csörlőjén a kútnak,
ereszkedünk magunkban le egyre:
1. tapogatva sápadt, vak kezével
mélységünkig egyikünk se ér el.
XI.*
2. Ó, hogy ilyen végtelenné váltunk!
Növekedés csak növekedésre,
s hidegségünk felszínén találtunk
hosszan-hosszan indokot e tényre.
1. S ha egymáshoz kötözzük magunkat
s félelmünkben mindig feszesebbre,
s lassan, miként csörlőjén a kútnak,
ereszkedünk magunkban le egyre:
2. tapogatva sápadt, vak kezünkkel
mélységünkig sose érhetünk el.
* Új változatok.
Verkündigung über den Hirten
Seht auf, ihr Männer. Männer dort am Feuer,
die ihr den grenzenlosen Himmel kennt,
Sterndeuter, hierher! Seht, ich bin ein neuer
steigender Stern. Mein ganzes Wesen brennt
und strahlt so stark und ist so ungeheuer
voll Licht, daß mir das tiefe Firmament
nicht mehr genügt. Laßt meinen Glanz hinein
in euer Dasein: o, die dunklen Blicke,
die dunklen Herzen, nächtige Geschicke,
die euch erfüllen. Hirten, wie allein
bin ich in euch. Auf einmal wird mir Raum.
Stauntet ihr nicht: der große Brotfruchtbaum
warf einen Schatten. Ja, das kam von mir.
Ihr Unerschrockenen, o wüßtet ihr,
wie jetzt auf eurem schauenden Gesichte
die Zukunft scheint. In diesem starken Lichte
wird viel geschehen. Euch vertrau ich’s, denn
ihr seid verschwiegen; euch Gradgläubigen
redet hier alles. Glut und Regen spricht,
der Vögel Zug, der Wind und was ihr seid,
keins überwiegt und wächst zur Eitelkeit
sich mästend an. Ihr haltet nicht
die Dinge auf im Zwischenraum der Brust,
um sie zu quälen. So wie seine Lust
durch einen Engel strömt, so treibt durch euch
das Irdische. Und wenn ein Dorngesträuch
aufflammte plötzlich, dürfte noch aus ihm
der Ewige euch rufen, Cherubim,
wenn sie geruhten neben eurer Herde
einherzuschreiten, wunderten euch nicht:
ihr stürztet euch auf euer Angesicht,
betetet an und nenntet dies die Erde.
Doch dieses war. Nun soll ein Neues sein,
von dem der Erdkreis ringender sich weitet.
Was ist ein Dörnicht uns: Gott fühlt sich ein
in einer Jungfrau Schoß. Ich bin der Schein
von ihrer Innigkeit, der euch geleitet.
Szózat a pásztorokhoz
Ember, a tűz mellől az égre nézz föl,
határtalanját rég ismerheted,
csillagfejtők, ide! új csillagfény dől,
felkelő csillag, én – a lényemet,
úgy ég, úgy tündököl a végtelenből,
betölti fénye, szinte szétreped
tőle az égbolt. Többé nem elég.
Ragyogásommal az életetekbe
sötét szemek, szívek, engedjetek be –
éj-sorsotokba. Pásztorok, magányom ég
tibennetek. S íme, helyem, a tér ma.
Csodálkoztok? A nagy gyümölcskenyérfa
árnya ez. Igen, belőlem fakadt.
S gyanútlanok, gondoltátok ti azt,
hogy mint süt bámészkodó arcotokba
már most a jövő? Nagy fényben a bokra,
s mi készül benne! Nektek mondhatom,
titoktartók és igazhitűek, s tudom,
minden nektek beszél, minden elem,
tűz, víz, madárcsapat, a szél, s ami
ti vagytok, mind egyként kell mondani,
csak hiún el ne hízzon. De ti nem
zártok dolgokat szív-kamrákba be,
kínozva őket. S miként öröme
angyalt átmos, rajtatok átsodor
a földi. És ha egy csipkebokor
lángja váratlanul felcsapna s ott
az Örök Úr hívna s a Kerubok
nagy kegyesen a nyájaitok mellett
lépdelnének, csodálkoznátok-e? –:
arcra borulnátok s eltöltene
az áhítat, megnevezve a Földet.
Ez volt a múlt. Az új még jönni fog,
vele birkózni Földgolyót kitágít.
Mit csipkefa! Az Isten most ahogy
egy Szűz öléhez ér!… S én fény vagyok
melegéből, amely nektek világít.
A Mária-kör (Vigilia, 2023)
Szózat a pásztorokhoz*
Fejet föl, férfiak! A tűz mellől az égre.
Kik tudjátok, hogy mi a végtelen,
csillagfejtők, ide! Új csillag fénye,
feljövő csillag érkezik velem.
Ím, itt vagyok. A lényem lángban égve
úgy tündököl, olyan mértéktelen,
hogy szűk nekem az égbolt. Nem elég.
Ragyogásommal az életetekbe
sötét szemek, szívek, engedjetek be –
éj-sorsotokba. Pásztorok, magányom ég
tibennetek. De, ím, nyílik a tér ma.
Csodálkoztok? A nagy gyümölcskenyérfa
árnya ez. Igen, belőlem fakadt.
S gyanútlanok, gondoltátok ti azt,
hogy mint süt bámészkodó arcotokba
már most a jövő? Nagy fényben a bokra,
s mi készül benne! Nektek mondhatom,
titoktartók és igazhitűek – tudom,
hozzátok szól itt minden. Száz elem,
tűz, víz, madárcsapat, ha száll s a szél,
ami csak vagytok, mind nektek beszél,
hiún nem hízik, egy se győz. Ti nem
zártok dolgokat szív-kamrákba be,
kínozva őket. S miként öröme
angyalt átmos, rajtatok átsodor
a földi. És ha egy csipkebokor
lángja váratlanul felcsapna s ott
az Örök Úr hívna s a Kerubok
nagy kegyesen a nyájaitok mellett
lépdelnének, csodálkoznátok-e? –:
arcra borulnátok s eltöltene
az áhítat, megnevezve a Földet.
Ez volt a múlt. Az új még jönni fog,
vele birkózni Földgolyót kitágít.
Mit csipkefa! Az Isten most ahogy
egy Szűz öléhez ér!… S én fény vagyok
melegéből, amely nektek világít.
* Új változat.
•
Vörös István
MEGIRIGYELNI EGY SZERZETEST
vagy szemberohanni Rilkével?
(fordítás- és árnyékvers-elemzés)
2024. március 5.
Kedves István! Olvasom szép Rilke-versfordításaidat a Magyarul Bábelben felületén. Ha valaki, hát Te tudod, mit jelent az újabb textológia állítása a szöveg többes számáról. Egy műfordítónak ezt eleve tudnia kell. Állandó útelágazások előtt áll, így kell a helyes (a helyesebb!) irányt eltalálnia. Ritkán persze sikerül a torony iránt is. De csak ritkán. Többnyire változat változat hátán, s mire egy publikáció megjelenik, már nem is biztos, hogy ez a létezők legjobbika. A Levélfa újabb ágán ezeket a felismeréseket szeretnénk Báthori Csabával összegezni és közzétenni. Örülnénk, ha harmadikul Te is társulnál hozzánk, s megosztanád tapasztalataidat és változataidat (javítottaidat) a Nagyérdeművel. A magasugrásban három kísérlet közül a legjobb számít – adjuk meg magunknak is a legjobb eme lehetőségét! Válaszod várva és barátsággal: Pali
Ui.: Csaba, tudomásom szerint, az Archaischer Torso Apollos nyolc fordításával kísérletezik majd.
2024. március 5.
Kedves Pali, mi lenne a fóruma a dolognak, élőszó vagy írás?
A gond, hogy nekem nincsenek meg a korábbi változatok, egész ritka kivételektől eltekintve, két és kvázi harmadikat persze azért tudok találni.
Üdv:
VI
2024. március 6.
Kedves István! Minden találat találat, vedd számításba, kérlek. Írásba kerül – Levélfa (szerepeltünk mi már itt együtt). Üdv: Pali
2024. április 5.
Kedves István! Itt szakadt meg levelezésünk. Időközben elkészült a szóba hozott Levélfa-összeállítás – már csupán rád várunk. Kérlek, küldd Rilke-változataid (az a két-három – vagy több – éppen elég lesz). A műhelyedbe szeretnénk betekinteni – hogy készül egy versfordítás Vöröséknél? Köszönettel és barátsággal: Pali
2024. április 6.
Kedves Pali, nem feledtem, de a munkák torlódnak, elnézést a lassúságért!
VI
2024. április 7.
Kedves István! Még nem késtél el – nálam a műtétek torlódnak. Remélem, valamelyikünk előbb végez. Üdv: Pali
2024. augusztus 4.
Kedves Pali, a könyvem munkálatai miatt csak most tudom küldeni a Rilke-fordítás-esszét.
De íme, megy.
Üdv:
VI
2024. augusztus 5.
Kedves István! A türelem ezúttal – valóban – rózsát termett. Érdemes volt várnunk küldeményedre, mely a versekhez (Rilke-fordításaidhoz) csatolt nagyívű esszéd, eme platonista esztétikájú hatalmas gondolatkísérlet révén (ahogy mondani szokás) minden várakozást felülmúlt. Az enyémet mindenképpen. Mit is tehetnék hozzá? Csak megerősíteni tudlak mondandódban, mely a Rilke-versek (és egyáltalán a vers) állandó újrafordításának kényszerét és jogosultságát hangoztatja, a változatokban levés esztétikáját, sőt talán ontológiáját is. Megjegyzem még, hogy a Das Stunden-Buch címadását a tiédhez hasonló megfontolásokkal magam is Imaórák könyvének (Ima-órák könyve) fordítottam Vallomás sötétből (Orpheusz, 2014) című kötetemben. Ami pedig az általad szóba hozott Rilke-verset, a Stunden-Buch legelső költeményét, ennek is következő kitételét és felismerését („Nichts war noch vollendet, eh ich es erschaut”), a „felbiztató tekintetet” illeti, búcsúzóul csak megerősíteni tudom. Mindent a tekintet éltet. Köszönettel és barátsággal: Pali
Rainer Maria Rilke: IMAÓRÁK KÖNYVE
Das Stunden-Buch
Da neigt sich die Stunde und rührt mich an
mit klarem, metallenem Schlag:
mir zittern die Sinne. Ich fühle: ich kann –
und ich fasse den plastischen Tag.
Nichts war noch vollendet, eh ich es erschaut,
ein jedes Werden stand still.
Meine Blicke sind reif, und wie eine Braut
kommt jedem das Ding, das er will.
Nichts ist mir zu klein, und ich lieb es trotzdem
und mal es auf Goldgrund und groß
und halte es hoch, und ich weiß nicht wem
löst es die Seele los…
Rainer Maria Rilke (Das Stunden-Buch I/1.)
1. könyv
A szerzetesi élet
Von mönchischen Leben
fordítás 2019-ből:
Most vált napot az órahang,
a fémes zaj belém hasít,
bizonytalan érzés, de biztosan
ebben töltöm a holnapit.
Nem jön elém az, ami nincs,
csak ha felbíztatja tekintet –
nincs semmi, míg kedve szerint
a tárgyak násza meg nem ihlet.
Semmi se túl kicsi, szeretem csakazértis,
ez vonja be a világot arannyal.
Fölemelnék mindent az égig,
másokkal foglalkozom, nem magammal.
fordítás 2007-ből:
Itt nem hagyja az óra annyiban,
több, mint amit a gép elüt,
ha az érzék tud, akkor is kivan –
az idő tapintható mindenütt.
Látatlanul nincs befejezve még
a múlt, és hallgat a jövő,
ahogy szűznek egy pillantás elég,
a dolgok terhesen lépnek elő.
Megszeretni semmi se túl kicsi,
kiszínezem nagyra, aranyra,
így mutatom, s bárki észreveszi,
ha ész csapódik a bolondba…
Egyévi ott-tartózkodás után 2007 nyarán hazajöttünk Berlinből. A honvágynak rengeteg fajtája van, nemcsak a hivatalosan és érzelmileg nekünk járó haza után érezhetünk ilyesmit, hanem a saját életünk gondjai és örömei által megszerzett haza után is. Ekkor ilyen volt nekem Berlin. És azóta is. Berlin persze maga a világ, nem egészen mindegy, hogy nyugaton vagy keleten csöppensz bele. Mi Charlottenburgban laktunk, oda húzott vissza az elveszett idő iránti vágy. És picit a soha meg nem tanulható német nyelv iránti is. Mindezt az érzést műfordításba akartam menteni, vagy ha úgy jobban tetszik, fojtani. A szomszédos berlini kerületben tartózkodott Rilke a 19. század legvégén, itt fedezte föl, hogy azzal a fajta érzékenységgel, amit neki a létezés intenzív megélése ad, hogyan válhat nagy költővé. Itt írta az Imaórák könyve első részét, A szerzetesi élet-et. Ennek a szövegnek a lefordítására esett a választásom. Ráadásul a ciklus emlékezetes darabjai, mint például a föntebb bemutatott nyitóvers, Rilke-élményem megalapozói voltak, elsősorban Nemes Nagy Ágnes fordításai révén. Olyan szövegek, melyek olvastán megdöbbentem, hogy vers ilyen keresetlen nyíltsággal és óvatlansággal beszélhet a lényegről.
Óvatlansággal? Igen, ügyet se vetve arra, hogy mi az, amiről nem illik beszélni, amiről nem tanácsos beszélni, mert véletlenül ontológiai titkokat is kifecseghet az illem és tanács megszegője.
A lényegről? Hiszen éppen ez a lényeg, a világ megértése akár egyetlen vers révén. Amilyenek aztán versciklussá összeállva megértésformák bonyolult hálózatát adják ki. A Vándorévek fordításkötet Rilke-darabjainak olvasása közben nem hittem a szememnek, hogy ilyen költészet lehetséges. Hogy ilyen beszédmód lehetséges. Ekkor sejtettem meg, hogy a költészet azért tud a lényegről beszélni, mert a költővé válás első lépése a lényegről kialakított kép és gondolat létrehozása. Ez nem kidolgozott filozófiai rendszer, hanem a sejtelme. Aztán, hogy az előkészületek nyomán filozófiai vagy költészeti munkásság alakul ki, már attól függ, milyen impulzusokkal és késztetésekkel eteti ezeket a lárvákat és bábokat birtokosuk, a reménybeli lírai vagy filozofáló én. Ahogy a méhek esetében is az etetés minősége dönti el, dolgozó, harcos vagy királynő válik a petékből.
Rilke első jelentős kötetének címét Az áhitat könyvének fordította az újholdas iskola. (Ezt a fordítást összefoglaló kötetében, a Tér és csillagok-ban Báthori Csaba is megtartja.) A magam részéről, amikor a cím újrafordítása mellett döntöttem, két szándék vezetett. Egyrészt erősíteni akartam a ciklus metafizikai tartalmát, mely a klasszikussá vált fordításokban gyakran költői szépséggé enyhült. Másrészt, amennyire lehet, a szókincset igyekeztem maibbá tenni, így akadályozva meg, hogy ezek a versek, Weöres Sándor önironikus kifejezésével élve, hárfanyelven szóljanak. A hárfa megpendítésére rendkívül nagy a kísértés, hiszen mindjárt a nyitóversnek is kiemelkedően szép, szökellő ritmikája van. A versciklus első olvasása és lefordításának kísérlete között jó negyedszázad telt el. Ennyi idő kellett, hogy összeszedjem azokat az eszközöket, melyek lehetővé teszik a bonyolult kompozíció visszaadását. Gondolok itt a verstechnikára, és a filozófiai kérdések verses eszközökké való transzponálására. Egy pályája derekára érő versművelő próbálta leróni háláját azért, amit indulásakor a ciklustól kapott. Rilke soha többet nem volt már ennyire direkt, ennyire egyenes. A tárgyköltészet két nagy kötete következett (Képek könyve, Új versek), majd a költői midlife krízis elhallgatásnak nevezett kötetnélkülisége, végül a húszas évek nagy lezáró korszaka, a Duinói elégiák és az Orpheusz-szonettek világa, amikor a filozófus és a költő, a világmagyarázó és a próféta, az aszkéta és a nyelvművész akkora erővel olvadt egymásba, olyan szinten tudta sűríteni a szöveget, tudta átköltőisíteni, hogy se magukban álló filozófia gondolatokat vagy igazságokat, se túlságosan hagyományos versbeszédet nem lehetett elkülöníteni bennük.
Az áhítat könyvé-t a magam részéről Imaórák könyvé-nek fordítottam. Túl a mást akarás kötelezettségén, megpróbáltam rámutatni arra a szituációra, amire az eredeti cím utal. A szerzetesek kötelező imádkozási időszakjaira, melyek valóban imaórák. Ebben a ciklusban szerepjátékról van szó, de sokkal bonyolultabban, mint ahogy egy szerepversben szokás. (Vagy szokás lett azóta.) Valóban egy szerzetes nevében beszél a költő, ráadásul ortodox szerzetes nevében. Ez idáig még egyszerű szerepvers-szituáció. De ez a szerzetes valójában annak a képzelgésnek az eredménye, hogy mi lenne, ha a költő maga állhatna szerzetesnek. A szerep saját énjének költészet művelésére másképp alkalmas figurává való átstilizálása. Ezt a ciklust nem lehetett büntetlenül megírni, mert szerzője innentől kezdve egyre megállíthatatlanabbul sodródik a szerzetesi életforma felé. Lou Andreas-Salomé vitte el Oroszországba, és ismertette meg az ortodox vallási élet (később Pilinszkyre is nagyon ható) intenzitásával. Ezekben a világból való kivonulásaiban Rilkét többnyire nők segítették. Duinót Thurn-Taxis hercegnőnek köszönhetjük, szobrász feleségének, Clara Westhoffnak a Rodinhez való intenzív és inspirációt hozó viszonyát, a fantasztikus festőművésznek, Paula Modersohn-Beckernek pedig talán a szélsőséges magányösztönt. A svájci lakótoronyba azonban már csak levelezés révén kíséri el a női princípium, valóban kialakul a szerzetesi magány, az utazások is megritkulnak. Meglehet szerepversként írta Rilke Az imaórák könyvét, de az lett a következménye ennek az igyekezetének, hogy ő maga lényegében szerzetes maradt. Rilke itt alapvetően magát formálta meg, miközben sejtelemből egyre erőteljesebben költészetté alakulni kívánó mondanivalója kimondásán fáradozott. És azon, hogy érvényes nyelvet és költői nézőpontot találjon mindehhez.
Mikor a ciklus lefordításába fogtam, ezeknek a dolgoknak a sejtelmét is bele szerettem volna fordítani a szövegbe. A fordítás ebben az esetben is világértelmezéssé volt kénytelen alakulni. A versfordításnál egyébként is a Rába György műfordításelemző kötetének, A szép hűtlenek-nek a címét tekintem ars poeticának. Ő a Nyugat nagyjainak fordítási módszeréről szólva ezt a kifejezést egyszerre szánja a dicséretnek és kritikának. Rábát továbbgondolva magam is két elvet tartok fontosnak a műfordítás tekintetében:
1) A szépséget. Más szóval azt, hogy a vers a fordításban is szép, jelentékeny, katartikus, jó, felrázó legyen. A vers egészét és a szituációt is fordítani kell. A színvonalat! A katartikus élményt. (Vagy ha ez nem fordítható, akkor lehetőséget kell teremteni arra, hogy ezek a tartalmak fordítás nélkül átjussanak egyik nyelvi szövegváltozatból a másik nyelvibe. Talán nincs többről szó, mint arról, hagyni kell, hogy ezek a tartalmak ott maradjanak a szöveg környezetében.)
2) És a (hű) hűtlenséget. A hűtlenségnek azt a formáját, mely a nyugatosokat jellemezte. Bár ők sokszor az eredeti szövegek hangjának megtalálása helyett a saját hang kialakításán dolgoztak fordítás közben, ami idáig még rendben is volna, ha nem menne ez sok esetben az eredeti (hang és mű) rovására. Minél hűtlenebbül minél hűségesebbnek lenni, a részek lazább kezelése árán az egészet visszaadni, és azt az egészet is, melynek egy-egy szöveg csak meghatározó fontosságú része. Ennek a versciklusnak minden egyes darabjába belefordítani az egész alapállását. Rilke önmagától eltávolodó önformálását. Persze csak a legnagyobb művek tudják egy rövid szekvenciájukban, egy mondatban vagy egy strófában a mű egészét visszatükrözni vagy modellezni. Ilyen az Isteni színjáték a (szent) hármasságot visszaadó tercinái révén, és ilyen Az eltűnt idő nyomában, melynek minden egyes mondata hozza azt a radikális ön- (és idő)keresést, mely az egész könyv makacs jellemzője. Rilkének ez a ciklusa meglepő módon mind a két remekművel rokonságot mutat, Proust regényénél ráadásul előbb is keletkezett. Mégis inkább azt mondanám, hogy Proust gyakorol hatást az Imaórák önelemzőjére, mint fordítva. Ez a létezésnek olyan szintje, mely máshol található, mint a mi időcentrikus elemzési képességünk és adottságunk. Nem véletlen, hogy az idő, az időhöz való viszony megváltozásáról szól a sorozat nyitódarabja, melyet 12 évvel később teljesen újrafordítottam. Itt jelenti be Rilke, hogy most már nagy költő, kilépett az ismert költői nézőpontok unalmas látószögéből. Az újrafordítást pedig nem az indokolta, hogy fölismertem, az első inkább félrefordítás, mint fordítás. Egész vers esetében, ha volna félrefordítás, akkor léteznie kéne valami objektíve helyes fordításnak is, melyhez képest a mienk félremegy. De akkor nem is kéne fordítani, csak hagyni a helyes fordítást érvényesülni.
Persze másfelől magam is ennek megtalálásán kísérletezem. Csak azt nem gondolom, hogy egyetlen helyes fordítás létezne. A verset egy másik nyelven, egy másik időben, de talán egy másik korban is kell újramodellezni. Ha világmegváltó jelentőségű, akkor mindent ki lehet hagyni belőle, csak ezt a jelentőséget és törekvést nem. Alternatív helyes megoldások léteznek, a későbbi változatban egy másik ilyet akartam létrehozni. (Persze amikor szakmai hibát találtam vagy találok a fordításban, akkor azt azonnali hatállyal igyekszem javítani.) (Az alternatív helyes megoldás lehet, hogy másnak alternatív helytelen megoldásnak tűnhet.)
A fordításnak nemcsak a nyelvet kell lecserélnie, mint a műalkotás hordozóját, hanem az időt is. Így persze Rilke versét egy sokkal ellenségesebb miliőbe kell átrángatni. Nem is esik jól neki. Fordítás közben állandóan azt sutyorogja a fülembe: Hagyjál, ne vacakolj velem! Én német nyelven akarok maradni. Beérem a Rilke-összes egyik kötetének két becsukott táblája közötti helyemmel. Ne is olvassanak, elég, ha rámgondolnak. Ne is olvassanak, elég, hogy egyszer megírtak, és akkoriban rajongás tárgya is voltam. Nem akarok magyar lenni. Nem akarok versidegen századotokban helytállni. Ki fognak nevetni. Le fognak hagyni értéktelen szövegek.
Erre már nekem is meg kell felelnem: Honnan tudod, hogy te olyan értékes vagy?
Hát tőled! Onnan, hogy le akarsz fordítani.
De ha lemondanál erről, ha bent maradnál a német nyelvben, akkor a nagyságról is lemondasz.
Egy vers nagysága sosem olyan nagyság, mint egy hódító birodalom nagysága, de még csak nem is olyan, mint egy elefánté. A vers nagysága olyan, mint egy kolibrié. Meg tud állni a levegőben. Olyan gyorsan csap a szárnyával, hogy nem is látod.
Pilinszky egyszer azt mondta, nem az a fontos, hányat csap a madár a szárnyával, hanem hogy szépen íveljen.
XIX. század végi versként játszhatnám azt, hogy nem tudom, ki az a Pilinszky, de nem játszom, mert tudom. Időn kívül élünk, mi nagy versek, épp ez az ismertetőjegyünk. Pilinszky nagyságáról már születése előtt értesültem.
Ne haragudj, ez nagyon lila. Ezt nem vagyok hajlandó belefordítani a versbe.
Persze. Igazad van. Csak azt akartam mondani, hogy Pilinszky téved. Itt magát védi, mert keveset ír. Pedig a keveset írás csakugyan bűn.
Bűn? Na ne! Te meg a szerződet véded, aki csaknem negyven éven át lényegében megállás nélkül írt.
Őt nem kell védeni.
És Pilinszkyt se.
Nem. De ő mégis védekezett. Állandóan írni kell. Ezt már Kosztolányi is megmondta egy fiatal költőhöz címzett tanácsában.
Őt is ismered?
Te ismered. Itt most nem én, maga a vers beszélek, hanem a te két félrefordításod.
Akkor ti egyek vagytok – vagy három?
Látod, az egész mű lényegét fogtad meg, Az imaórák könyvéét. Rilke mester itt a Szentháromság létezési formáját modellezi.
Hú de kár, hogy ezt előbb nem mondtad, akkor megpróbáltam volna azt is belefordítani a szövegbe.
Nem kell. Benne van. De benne van ebben a ciklus-kezdetben a sokat írás ars poeticája is. Sokat kell írni, a nap negyvennyolc órájában a verssel kell foglalatoskodni, hogy a vers a létezéssel, idővel foglalatoskodhasson, az olvasó pedig kiszabadulhasson a létezés pánikja, az Isten félelme és az idő terrorja alól.
Csak nem azt akarod mondani, hogy ez a vers az Isten elleni lázadás?
Épp azt. Ilyen radikálisan kibeszélni a titkait, maga a lázadás. Rilke nem volt annyira vallásos lélek, mint ahogy gondolod.
Akkor Szabó Edééknek, Nemes Nagyéknak van igazuk, amikor a metafizikát kilökik a szövegből.
Hiszen még Heidegger is ezt tette.
Sose tudtam megérteni, miért.
Ez valami filozófiai nyomorúság, ne foglalkozz vele, ezt érteni kéne, miközben te a versre tetted fel az életed, mely nem az értelem, hanem a nemértés anyagából dolgozik.
A költők buták?
Ugyan, te is milyen okosan eltoltad magadtól a butaságnak még a gondolatát is. Pedig tudtad, milyen erősen ott van két szikrázóan okos gondolat között valami korlát, mely elválasztja egymástól vagy a butaságtól őket. De ez a korlát azért mégis a korlátoltság jele.
A túl nagy teljesítmény korlátolttá tesz?
A nagyléptékű világnézet, minden nagymértékű alkotás háttér-jellemzője egyúttal szemellenző. Nem látod meg, ami nem fér bele a világképbe.
Akkor mégse a világmagyarázattal kéne kezdeni?
A lónak azért kell szemellenző, hogy arra menjen, amerre mennie kell, ne vonja el a figyelmét semmi a perifériáról.
Akkor a művészet mégis valami hegeli értelemben vett dolog, ami nem foglalkozhat mindennel, hanem csak olyasmivel, ami arra méltó?
Hegel a tudományra méltó és nem méltó dolgokat különböztette meg.
De akkor ilyesmi a művészetre is érvényes lehet.
Igen, lehet, de a te szemléleted épp azon alapszik, hogy bármi méltó lehet a művészet tárgyává válni.
Nos, alighanem igen.
Hát akkor még véletlenül se hidd magad korunk Rilkéjének, mert ő is csak kiemelt témákkal: szerzetesekkel, apácákkal, szentekkel, műalkotásokkal, díszkertekkel, ragyogó épületekkel foglalkozott.
Persze, hogy nem hiszem magam korunk Rilkéjének.
Ez kicsit keserűen hangzott!
Inkább dicsekvés volt. Végre egy önmeghatározás: nem korunk Rilkéje.
Nem is rossz. Persze még mindig kicsit nagyképű.
Egyébként a ciklus fordítását se tudtam befejezni. Nagy lendülettel lefordítottam az első részt, A szerzetesi életet, majd gondoltam, hogy tartok egy kis szünetet, hiszen Rilke is két évvel később, már a XX. században kezdett hozzá a második részhez. Én azonban ez alatt az idő alatt elfelejtettem németül. Immár másodszor. Pedig valaki azt mondta nekem korábban, hogy egy nyelvet úgy lehet megtanulni, hogy megtanuljuk, elfelejtjük, aztán újra megtanuljuk, és akkor már megvan. Én másodszor is elfelejtettem. Így a kötet második részét már csak kétharmadában, a harmadikat pedig töredékében fordítottam le. Igaz, hogy írtam saját parafrázist is a ciklus elejére, apám halála kapcsán.
Megmutatnád, amit rólam írtál?
Persze:
HALÁLÓRÁK KÖNYVE
Rilke Imaóráit kezdtem fordítani, és a fordítás akkor se ért véget, mikor a versek befejeződtek. Közben meghalt apám, kettejük azonos betegsége visszhangzott ezekben a továbbgondolt, továbbélt, továbbhalt és tovább zsolozsmázott versekben.
I. rész
Halottak útja a túlvilághoz
1.
Itt nem hagyhatná a szív annyiban,
dobognia kéne, de már nem üt,
a lélek a száj elé kirohan –
az elpusztulóknak rossz az izük.
Nincs befejezve a múlt a halál
napján, de nincs elkezdve se,
egészen barátságosnak talál
régi éned kísértete.
Megszeretni soha sincsen túl késő,
a fiad egy órán belül jön.
Idáig te voltál a néző,
most szétszóródsz a földön.
Hát alig ismerek magamra.
De én rádismerek. Tény, hogy ez az átirat az első fordításváltozat ősváltozata alapján készült, meglehetősen el is szakad az eredetitől, ha még annak mered nevezni magad.
A hagyomány szerint azt a verset nevezzük eredetinek, melyet a (semmiből való ki)fordítások sorában elsőkén, még meglevő példa vagy mintakép nélkül írtak. Esetleg sok vázlatból és variációból véglegesítve.
És ezt a meghatározást te érvényesnek gondolod magadra?
Nem, semmilyen meghatározást nem gondolok érvényesnek magamra.
Hiszen te magad vagy a meghatározás. Igaz, minden egyes vers meghatároz valami meghatározatlant.
Nem egészen, a te átiratod (a rólam levett zabigyerekem) apád halálát és hadolklását, meg a te érzemeidet határozza meg ennek kapcsán.
Ugyanerről szól az eredeti vers is. Ugyanerről szólsz te is.
Igen, pontosan erről az apa iránti ambivalens érzésről, de apa nélkül. Túlségosan elmentél az éltrajziság felé.
Ez inkább halálrajz. Haldoklásrajz.
Én pedig egy kör vagyok a létezésrajz fehér papírján.
+
Miről, vagyis inkább kivel társalogtam az előző oldalakon? Amit korábban körülírtam, az nagyjából megfelel az árnyékvers gondolatának. Egyfajta platóni irodalomelmélet. Van a vers, maga a vers idája, és annak különböző árnyékai, kölönböző vetületekben.
A most megjelenő Nemet mondani című kötetemben Baudelaire A romlás virágai c. kötetének minden egyes darabját vettem kiindulásnak, és árnyékverset írtam róla. Az eredetinek, az idális változatnak a francia szöveget tekintve. A munkához viszont a magyar fordítást, sok esetben fordításokat vettem figyelembe. Akkor e fordítások is árnyékadóként léptek fel, bár a francia szövegnek maguk is árnyékai. Vajon a francia szöveg minek az árnyéka? Annak a vers-ősképnek, ami már megírásuk előtt is létezett? Persze hol létezne ez a sok veskezdemény, és ki írta volna meg őket. Mégis fennáll a gyanú a verskezdemény-könyvtár létezése felől. Ezen a helyen kéne őrizzék a sors könyvét is, melyben szintén még meg nem történők és történtek vannak rögzitve. Fokozatosan ürülő könyvtár, mely mégis egyre gyarapszik.
Az említett kötetben sokszor nem egy, hanem három változat is létrejött egy-egy szövegből, itt a vers szituációját Jézuséhoz hasonlítva a Kálvária-hegyen. Ez bár képtelen túlzás, arra utal, hogy a versírásban a megváltás műve munkál. A három versből a középső, a semleges lett az árnyékvers, míg a másik kettő a jobb és a bal lator szerű pozíciót vette föl, a hű és a hűtlen sorstárs képében beszéltem ott ballator- és jobblator versről. A legtöbb versről nem tudjuk, hogy milyen kategóriába tartozik. Az elemzések se igyekeznek föltárni ezt az etikai hátországot, legfeljebb a mondanivaló határáig. De az sokszor egész másfelé található. Sőt, megkockáztatom, hogy a fékreértéseket épp ez a kifejezés okozza: a versnek ugyanis nincs olyanféle módon mondanivalója, ahogy a kínai étterem sorsüteményének, melyet kettétörve egy kis papírcsíkon valami bölcsességet találunk. Ilyesmiről a vers esetében nem mernék beszélni. Nincs mondanivaló. Maga a szöveg a mondanivaló, hiszen épp az van leírva egy papírra.
Az árnyékok pedig valamerre egész másfelé járnak. Mikor Kafka felolvasásai során a barátai nevettek, akkor pontosan értették ezt. Más a mondandó, és más a szöveg ténye. Ki melyiket keresi, azt tatalálja meg. De kit keres a vers? Rilke szövegeit olvasva se pusztán valamiféle humor miatt fogja el az embert a riadt, létünneplő kacagás. A versolvasó nevetése.
Vörös István
Illusztráció: Levél, 81. (torse de Milet)
Ezek is érdekelhetik!
„Egy úriember, aki ad szavai méltóságára” (Levélfa, 80.)* →
Kivirágzás. Vitéz Ferenc versei (Levélfa, 79.) →
Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →
