Antal Attila: A hódító őszhöz, Fénytörésben (versek)
•
A hódító őszhöz
Jössz kísérteni tébolyoddal
jössz megint lopakvó hordáddal
lompos nappalokkal unalmas
álmokkal hideg nyáladzással
Mindent mit féltve őrizgetek
el fogsz tiporni bennem lassan
Anyám a múltból majd törten int
apám foszlott erdészkalapban
Hiába küzdenék ellened
beveszel úgyis romos várat
Kedvem színes madaraira
rozsdás rácsaid vetnek árnyat
Jössz megint Köd-előőrseid
vizslatják hozzád-vénült arcom
Szorítod szívem szivacsát hogy
kívül és belül jajt fakasszon
Tapsolnak ijedt leveleid
majd szőnyegnek eléd hevernek
Szürkén jössz Rablott nyájaid az
égen szürke füvet legelnek
És közben rág a sejtelem hogy
elszalasztottam? elhibáztam?
valami fontosat az utcák
meg lépcsőházak huzatában
Keresem kinn s benn Általa tán
szert teszek némi szabadságra:
szökhessek vissza sihedernek
hintázni egy körtefaágra
Fénytörésben
Otthonosságod madarait
szmog ülte eged messze űzte
Kerted növekvő betonváros
szürke fogai közé tűzve
Kamaszkorod mezeje fémes
zakatolás uralta térség
Vágyakat pörgető örvénye
alján iszapos száj a kétség
Hol bokádat zsurló nyaldosta
telve aszfalttal minden lábnyom
Nylonfénytörésben tűnődhetsz
idegen életen halálon
Jövés-menésben egyenarcok
Sodródsz te is műcselekvésbe
Szárnyra vágysz… kiútra… vagy bogár-
zsongásból font mentőkötélre
Illusztráció: Ruskin-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
