Payer Imre: ZENDO-BELI SOKFÉLESÉG
•
Varga Imre Bolond a parton című verseskötetéről
(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)
A kultúra és költészeti hagyomány értő elsajátítása, a zen buddhizmus, a radikális társadalompolitikai kritika együtt, egyetlen verseskötetben. Ez az első benyomásom Varga Imre Bolond a parton című könyvének olvasásakor. Profi és tapasztalt költő műveit olvashatom nem csupán a versírói techné, hanem a poiészisz szintjén is. Csak valahogy a lírai én karakterét nehéz meghatározni, holott sem hermetikusan személytelen, sem a szerepekre bomló költészeti eszmény nem jellemző a kötet alkotójára. Fenn akarja tartani a vers-szubjektumot, mint jelentéstani centrumot. De ez gyöngítheti a karakter megképződését akkor, ha ennyiféle irányt mozgósít a szerző. Távol-keleti haiku, magyaros tagoló ritmus, nyugat-európai szonettforma. A haiku sorozatban zen buddhista természet-megvilágosodás és európai hagyományú aforizma, sőt antik görög műveltség kerül egymás mellé – erre mondhatnánk: kevesebb több lett volna. Világnézeti diszkrepanciák gyengítik az olvasó számára, hogy karaktert képezzen a versekhez. Már felmerül bennem az is az olvasáskor, akár drámai költeményt is írhatna Varga Imre, hiszen a dráma műnemében lépnek fel teljesen eltérő világban levő megszólalók.
Még felmerül bennem, már történeti olvasásmódban: mintha az 1980-as évek esztétikai horizontjára emlékeztetne a költői én megszólalása. Úgy emlékszem, akkoriban valahogy összemosódott a radikális társadalom-kritikai mozgalmi beszéd jellege és a Hamvas Béla újrafelfedezésével is összefüggő ezoterikus jelleg meg csomó más irányzat is, neoavantgárdtól a táncház-mozgalomig. Abban az elitkultúrában, abban, amelyben az akkori fiatal irodalom címkéjét is adták. Árulkodó a Létpapír című haiku a lírai tudat történeti indexére nézve. Az egyik nagyon sikerült haikuban Isten a Gutenberg-galaxis uraként jelenik meg.
Mind versek vagyunk.
Egy láthatatlan kéz ír.
javítgat minket.
—–(Létpapír)
Felbukkan a grammatikai líra hatás, elsősorban Tandori Dezső örökségeként – de az kötet egészére nem jellemző ez az irányzat.
Esztétikai-ideológia háttér hozhatja létre az olvasói jelentésadást, stabilan, és nem az uralhatatlan nyelvi-poétikai történésként. Valahogy szinte ráismerek a nyolcvanas évek hatvannyolcaként is emlegetett nemzedék olykor lezseren túl-magabiztos, beképzelt? hanghordozására. A kételyek ismeretelméletiek, nem nyelvi-retorikaiak, inkább látszólagosak, a metafizikai háttér egyértelmű. Talán álszerények is.
A szerző mintha szándékosan elterelő, dezinformáló címeket adna, éppen a hangsúlyos helyeken – ciklusok előtt, vagy mondhatnám magát, a kötetcímet. Létpapír, Álomidő – gondolom, maga a szerző is ezeket érezte autentikusnak könyvének címéül, de valamilyen visszahúzódó álszemérmesség miatt adta, az önironikus Bolond a parton címet, bár a könyv egészének hangoltsága jelentés-egésze nem ilyen alulstilizáltan, játékosan ironikus jellegű. Az utolsó ciklus pedig – inkább szatirikus, mint ironikus modalitású – a szerző szándéka-véleménye szerint a Patyomkin-ország címet viselhetné, a versek a gyanú hermeneutikájába, leleplező szándékoltságába terelik a jelentésadó kínálatot. De szerintem a zendo-ból nem lehet érvényesen politizálni. Vagy-vagy.
Legjobbnak az Álomidő ciklusban szereplő és a Szivárványkígyó éneke című opuszokat tartom, valamint a hosszabb meditatív verseket.
Hold az égen odaföntről
fehér csontjait dobálja
koppanva a völgy táljába,
csobbanva a víz árkába
fényesen lehullanak.
Csontból cserjés
kopár sírkert
idelent kerekedik.
S egy kagylóban
csöppnyi gyöngy növekedik.
Sok fehér gally
csupasz kőág
foszforeszkál
fény meg a sötét határán.
Minden része és egésze
pattogzik zúg idegen.
Ha szél támad
a magasba
égre csapja
csontjait a fényes holdnak
visszakapja.
Mint a bárka
imbolyog házunk felett
bukdácsol a égitest.
—–(A szivárványkígyó éneke)
Akár az új szenzibilitásra utalhat – bár a kötet inkább metafizikus alapozása nem ilyen – a konkrét művésztársakhoz (például Csaplár Vilmos) írott kvázi-magán feljegyzés. Felbukkan a mobiltelefon is, mint kommunikációs technika, de nem létszervezésként, hanem csak eszközként.
Úgy gondolom, a nagyon profi írni tudás, és az, hogy véleményem szerint a hazai olvasásmódnak, az 1980-a évekre, sőt, sokszor a még korábbi, hatvanas-hetvenes évekre jellemző elterjedten ható befogadási horizontja nagyon is sikerre viheti Varga Imre verseskötetét. Inkább a jövőjét tartom kicsit bizonytalannak, habár a slágerben is azt éneklik: a jövőt nem tudhatom, ahogy lesz, úgy lesz.
Illusztráció: kötetborító-kép (Szarka F. G.-festmény)
Ezek is érdekelhetik!
Stanczik-Starecz Ervin: Az elfedett Semmi látnoknője* →
Boldogh Dezső: Arányok megbékélt összhatása, párkafonó versfűzések →
Csontos Márta: Utazás ősi titkok nyomvonalán* →
