Fodor Miklós: A teremtés lebegő határain járva
•
Hegyi Botos Attila Evangélium című kötetének értelmezési kísérlete
Bevezető
Föld a költői szem elé tárt természeti formák bőségének otthona.
Az Ég, a menny a kozmikus teremtő hatalom palástja, sugárzásának fénye.
A Szerelem lelkesültsége az a lélekállapot, melyben teremtés történhet.
Az átlelkesített vagy mitikus képek, valamint a rítusszerű cselekvések illeszkedni kívánnak a szentként érzékelt világviszonyba.
A kultúra, a társadalom, a politika, a történelem, a párkapcsolat és minden más ember kizárása a költői fókuszból azt eredményezi, hogy a lélek a gyökeres megújulás lehetőségi köreibe lép, visszatér az archaikus létállapotba.
Eljegyzettsége egyfajta létszerelem, mely az alkotás szépségét adja számára, amit a költészet révén közvetít is az embervilág felé.
Lélekkel telített érzékelés és ábrázolás zajlik: a táj, az élet elemei soha sincsenek anélkül a viszony nélkül, mely a költői ént hozzájuk fűzi. Ezen egybe fűzött, intenzív extro- és introvertáltság lépten-nyomon nyelvileg is megjelenik.
A végletes kulturális dekonstrukció révén a teremtő-újjáteremtő természeti hatalom tisztasága válik elérhető lelki céllá, megtalált költői-alkotói alapállássá.
A költői alkotás belehelyezkedik az eredendő teremtő hatalom ölébe, lebegő, finom, fátyolszerű versszövetet sző. Olyat, amilyen létérzékelése, amilyen a rejtőzködő jelenvaló szent hatalom a lélek számára.
E tömör, értelmezői mondatok után következzék négy vers elemzése. Az elemzések során arra törekedtem, hogy cseppben a tenger alapon Hegyi Botos Attila költészetének általános szervezési módjáról adjak képet.
Lebegő határ (versértelmezés)
A természeti környezet, döntően a növényvilág és a növényvilágnak talajt adó természeti élettelen táj: teremtő hatalom. Ő teremti az emberi lelket. Ő teremti az első, a még keresztül-kasul szakrális kultúrát, melytől jelenkori leszármazottja messze távolodott. A költői-alkotói alapállás fő jellemzője: mozdulatlan, koncentrált belső-külső figyelem. A figyelem fókuszában az a hatás áll, ahogyan a természeti világ a lelket eléri. Amikor a költő megalkotja verseit: verbális rítusokat alkot. A verbális rítusok olyan egyéni, meditatív, jelképes képzeleti-érzelmi-gondolati tettek, melyek a lélek eredeti, a teremtői hatalom által adott lényegiségét hivatottak kifejezni, felerősíteni, megőrizni a téridőben.
A világban zajlanak az események, múlik a történelmi idő. „Peregnek a napok”. Valami erősödik, de ez a költői érzékelés számára „morajlás”, zörej marad, figyelmét nem rabolja el: „nem mozdul a belső láthatár”. A figyelem efelé a belső láthatár, belső tekintet felé fordul, az érdekli, hogy ez a hatodik érzékszerv mit és hogyan érzékel. A figyelem fókuszál, azaz „összehúzódik”, „élesedik”, egyre „szótlanabbá” válik. Ennek a belső, szakrális figyelemnek az állapota: szótalanság, ide húzódik vissza a figyelem, ez az ő teremtés-alkotás előtti, jóllehet termékenységgel áldott semmije.
Ami itt, a lélek mélyén történik, még világ nélküli, még „csak” formák, még „csak” vonalak, még „csak” lebegések, hullámzások, villanások. „Villanó hártyák” – leginkább ez a kifejezés tömöríti Hegyi Botos Attila költészetének karakterét. Amit megalkot, leginkább leheletfinom, villódzó hártya: ez a létrejövő versszövet anyaga. És egyben ez a lélek „anyaga” is. A lélek termő középpontjába való „visszahúzódás” nemcsak szó-előtti (jóllehet szóval terhes) szótalanság, hanem lélegzet előtti – mintha születés, azaz élet előtti is lenne… – bár lélegezni vágyó visszafojtottság is. Egyszerre terhes-áldott szóval és léleg-zettel (Lélek-zettel). Efféle termékeny állapot a lélek „semmi”-je. Ebben a végső visszahúzódottságban jelenik meg a költői felszólító mód, a teremtés Legyen-je: „egymáson áttetszve / lebegjenek, váljanak valóvá / egy mind lélegzettelenebb / visszahúzódásban.” Mily csodák vagy kicsodák? A fent említett lelki vonalak, formák, lebegések. A költői tudatos én felszólítja-biztatja a lélek mélyét, a tudat alatti területet, az ott lapuló teremtő hatalmat, mely enélkül az aktivizálási tevékenység nélkül talán mozdulatlan maradna. A rítusoknak általában is ugyanez a funkciójuk, ugyanez a feladatuk a közösségi szent terekben és időkben: életre kelteni a szunnyadó teremtő-termő Hatalmat (istent). És éppenséggel ez az „örömhír”, az „evangélium”: a teremtő hatalom teremtésre biztatása, a teremtő kedv feléleszthetősége és felélesztettsége. A verbális rítus, a vers: maga ez a felélesztő tett. Ez mindenki számára örömhírré válhat. És mindenki számára biztatás: rajtad áll, hogy a benned Szunnyadót felébreszted-e, hogy a teremtő hatalmat hozzásegíted-e a teremtéshez – (avagy mai, korszerű, progresszív viszonyulásként és divatos alternatívaként: saját egyéni-szabad vágyaid megvalósulásának, azaz önkényednek szolgájává teszed. Mivel e téma nem része a vizsgált verskötetnek, ezért e félmondat maradjon zárójelesnek.) Ám a felszólítás nem egyoldalú, nem pusztán a tudatos én felől hatol a tudat alatti teremtő hatalom felé serkentési céllal, a megébredő, természeti-kozmikus eredetű teremtő hatalom is kíván valamit. Hegyi Botos Attila költészete szinte semmi a világ szemében, ellebbenő fátyol, szinte semmi változtatási igény a világ folyásában, semmi beavatkozás, legfeljebb annyi, hogy rítusszerű képvilág, gondolatvilág, érzésvilág szülessék, mely harmonizál az őt – az Életet, a Világot – teremtő hatalommal: „az időről időre felszakadó, / közel-távoli éneken túl / ezúttal se kívánnak semmit.”
Legyen a neve (versértelmezés)
„Legyen a neve” – minek vagy kinek? Hegyi Botos Attila költészetét szembetűnően jellemzi, hogy elmosódott az a valami, amiről beszél. A Legyen a neve című vers esetében sem magától értetődő az, hogy minek a neve legyen „Költészet”, „Föld”, „Szerelem”…
E három fogalom-tartalom szervesen összekapcsolt: a Föld kerete a Szerelemnek, a Szerelem tág értelemben szüli a Költészetet. E három pillértartalom tartja az összes verset. Értelmezésem eddigi megfigyelései alapján döntően e versben is a költészet lélekben megbúvó teremtő hatalmáról lehet szó. E hatalom egyfajta érzésként, a többi érzéstől elkülöníthetőként jelentkezik be a tudatba. „Talán formát – nevet kellene adni / ennek a váratlan érzésnek itt: / minden kizárólagosságával, / feltétlenségével.” Talán – kellene. Figyeljünk fel arra, hogy ez az „érzés” bizonytalan, és e vonás nyilván kihat a lélek általános állapotára. Nevezzük termékeny bizonytalanságnak, amikor a lélek nem tudja, mi lesz, mi fog megszületni, csak sejt valamit, csak érez valamit, és ez az érzés „kell”-t sejtet, azaz a teremtés-alkotás kötelezettségét. Honnan ez a kötelezés-érzés? Választ e kérdésre az érzést jellemző két szóból várhatunk: „kizárólagosság”, „feltétlenség”. Ha megkérdezzük, hogy hagyományosan miféle tartalmat szoktunk e két szóval jellemezni, akkor az Isten-fogalomhoz jutunk. Ebben a költészetben Isten rejtekezően van jelen. A „rejtekező jelenlét” fogalma szintén hagyományosan jellemzi az isten-élményt.
A rejtekező jelenlét fogalma képi módon fátyolként jelenhet meg vagy a fátyollal összevethető más módokon. Ebben a versben ezt halljuk: „leheletfinomnak kell lennie”. Mint egy fátyolnak – tehetnénk hozzá. „Törékenységében bármit feloldónak”. Amikor e verseket olvassuk, és a sorjázó természeti, mitikus képekkel, lélekkel telített (nem haszonelvű) cselekvésekkel szembesülünk, valóban az az érzésünk támad, hogy e képek, e cselekvések valamiben feloldódnak. Ez a „valami” újra és újra a teremtő hatalom, a képteremtés belső-intenzív előtt-je. A törékenység fogalma ezen előttes létező bizonytalan-megfoghatatlan-tünékeny létállapotára utal. Összevethető a leheletfinom fogalmával. A következő sorokban ezt halljuk: „Sérülékenységében sérthetetlennek: / ellenállhatatlanul vonzónak, / fellebbezhetetlennek.” A sérthetetlenség fogalma köthető a szentség fogalmához, a fellebbezhetetlenség szintén. Az „ellenállhatatlanul vonzó”-ság az isteni-teremtő hatalom jelenlétét a lelkek felől nézve a vágy, a szeretés viszonyulásához kapcsolja. A vágy, a szeretés egyfajta isteni kényszerként születik meg a lélekben, amikor találkozik a teremtő hatalommal.
„Alakja legyen érzékin gömbölyű” – (minek az alakja? nincs válasz, szándékos értelmi elbizonytalanításban részesül a befogadó) talán meglepő e kívánság. Hogyan kerül ide az érzékiség? Erre az a magyarázat, hogy Hegyi Botos Attila szentség-élménye, isten-élménye, teremtő-hatalom-élménye nem szűken vetten keresztény, még ha a kötet címe a keresztény vallásra utal is. Itt megjelennek a sumér, az egyiptomi, a görög, azaz a zsidó-kereszténység előtti vallások alakjai, témái is. Az érzékiség eredetileg szerves és egyben fontos része a szentségnek, az isten fogalmának és tapasztalatának. Hiszen az Élet termékenységének tapasztalata, csodálata, fenntartásának szüksége a rituális-mitikus-mágikus kulturális állapot központi eleme. Az élet termékenysége pedig az ivaros szaporodás elterjedtsége folytán döntően az érzéki vonzódás alapján működik és tartja fenn az Élet folytonosságát. A „gömbölyű”-ség ebben az összefüggésében két szempontból is értelmezhető: egyrészt a gömb a tökéletes forma, az égitestek is ezt a formát veszik fel, ezáltal az isteni legfőbb tartalmat idézheti, másrészt az emberi világban férfiúi oldalról tekintve a női mellet idézve az érzékiség világát is idehozza. Ez a gömbforma nem mozdulatlan – tehát itt nem az Arisztotelész-i mozdulatlan mozgató jelenik meg –, hanem aktív teremtő hatalom: „meg sosem állapodó, / illó formák villódzó miriádja: / óvatlan kisajdult, / szivárványló csepp azúr.” Fátyol mögötti érzékiségről beszélhetünk: minden képekbe, mitikus-költői utalásokba burkolt, rejtjelezett, védett, másképp is értelmezhető. Az „óvatlan kisajdultság”, a „szivárvány”, a „csepp” többféle értelmezést szülhet, ezek közt az érzéki értelmezés a költői szándék szerint nem kizárható. A versszövetet átitató Szerelem nem párkapcsolatot épít, hanem a költői kifejező én és a Föld viszonyát alapozza szent-sugárzóvá.
Örökség, 2 (versértelmezés)
Az érzékelt földi világ ezer és ezer formájával, ezer és ezer megmutatkozásával a költői én örökségeként értelmeződik. Akkor válik örökséggé, amikor egyfajta lelkesültség lesz úrrá rajta. Mivel Föld és Én eleven, ősidőktől fogva tartó párbeszédben áll, ezért nem lehet és nem is kell eldönteni, hogy vajon azért önti-e el a lelkesedés az én-t, mert a Földet örökségének érzi, vagy mert elönti a lelkesültség, azért érzi az örökös szerepét. A lelkesültség ősi értelemben istennel, azaz a teremtő, a mindenekben ható léthatalommal való telítődést jelenti.
„Amit magáénak érez, / lelkesültségében oly tisztán, / annyira tisztának / tud. Tűnhetne idők / áldott állapotának, jövő / reményteli ígéretének.” Sajátos lebegtető megfogalmazás. Valami tűnhetne valaminek, de nem az. De ha annak tűnhetne, akkor valamiképpen az is. Azt lehetne paradox módon mondani, hogy a „jövő reményteli ígérete” tagadva van jelen. A tagadás felcsillantja a lehetőséget, majd elveti. Mindazáltal az örökség fogalma nem pusztán a múltra utal. Amit öröklünk, kivált ha az a Föld, a táj, a természeti otthon, akkor az ősidőktől fogva öröklődik, azaz a múlt minden pillanatában, amikor átörökíttetett, jövővel volt terhes. Most, ma, a jelenkorban miért ne lehetne az örökség: az „idők áldott állapota”…? Hegyi Botos Attila költészetének egésze olyan pozíciót talált, mely a lélek számára otthonos, szinte kultúra- és társadalomnélküli, azaz természeti és némiképp mitikus, valláselőtti. Az örökség, az öröklés fogalma olyan léttapasztalatra utal, mely a jelen kultúrán keresztül közeledve elérhetetlen. Csak egy végletes dekonstrukció révén érhető el. Az ősi eredetű, archaikus léttapasztalat, létérzékelés, mely itt örökségként értelmeződik, egyedül ez tekint áldva a jövő felé. A versekből kizárt kulturális-társadalmi-történelmi-politikai-teológiai jelenvilág nem jövőképes – vonom le a következtetést abból, hogy a költői én a természet-én-teremtő hatalom viszonyra redukálta a léttapasztalatot.
Az eljegyzés (versértelmezés)
A Szerelem pillérfogalmához kötődő, nem párkapcsolati jelentésű fogalom, cselekvés az eljegyzés. Eljegyzettje a költői lélek. De ki lehet az, aki eljegyzi? A válasz nincs kimondva a versben, én mégis megkísérlem kimondani, mert az értelmezés és nem a kifejezés útját választottam. Jegyezzük meg, hogy az eljegyzés rituális cselekvés. A két fél egy jelképpel kifejezi, hogy ezidőtől fogva egységet alkotnak, s amennyiben egységet alkotnak, át is folynak egymásba valamiképpen.
Az eljegyzés egy sajátos kaotikus létállapotban jön létre. Feltételezhetjük, hogy maga a rítus, a szent-lényegi történés, a lényegi identitásmódosulás kívánja ezt. „Amikor összegabalyodnak, / szétesnek az erőtlen díszelgő, / zaklatott nyelvek.” Összegabalyodás, szétesés, elerőtlenedés. A létállapot szilárdsága elveszett. „Visszahúzódnak a szeretett fények, / a formák templomaiból kanyargó / utolsó illatutak is”. Jegyezzük meg, hogy a látható, tapintható formák „templomok”, azaz Isten, a teremtő hatalom, Ég és Föld találkozásainak házai. Döntően természeti formákról van szó, hisz a kulturális formák már azelőtt visszahúzódtak, mielőtt a költő tollat fogott. Most azonban a költői tevékenység folyamatában még a „szeretett” formák is elhalványulnak. Mit jelenthet ez? Ha nem pusztán negatív, megfosztódó történésként értjük a „halkulást”, akkor azt fogjuk érezni, hogy a teremtő hatalom felé közeledik a lélek, azaz önnön lelki mérhetetlenségei felé.
Ebben a teremtésközeli, termékeny, káosz-szerű létállapotban elvégez egy rítust a költői lélek: „egy felfoghatatlan mennyei ének / nyíló hattyúját rajzolod / homlokoddal a murvás porba”. Minden szó felfokozott intenzitásúvá válik ebben a szent-rituális közelítésben. Az értelmet a felfoghatatlanság bénítja és egyben emeli a nála magasabb szint irányába, a menny felé. A mennyei ének, a létezés zenéje, a teremtő hatalom emberiesült dallama, melynek honnan-ja rejtély. Az éneknek hattyúja van, ami abszurd, mégis érthető valamelyest, ha mitikus-mesei-jelképes értelmezéssel közelítünk, és a hattyúban a túli világból ide érkező angyali, tündéri, nem evilági létezőt-üzenőt sejtünk. Az élményt a vers-én megörökíti, ám ez a megörökítés is belevész a létbe, láthatatlanná válik. Hiszen a murvás porba rajzolja a hattyút. Nem akárhogyan: a homlokával. Lehasalt testtartásban, a Földre reá simulva, szinte a Földdel egyesülve, fokozhatatlan alázatban. Maga a rajz természetesen elvész, meg sem jelenik külső tanú számára, nincs is tanú, de a rajz tudata megőrződik a lélekben. A költészet ezt a rituális lélektörténést meséli el, hisz egyedül a szavak képesek rögzíteni. Egyedül a költői-sejtelmes megidézés képes Hírt adni róla, ha csak utalásképpen is. Az eljegyzés megtörtént: aki eljegyezte a költőt, az nem más, mint az Ég… „eljegyzési gyűrű / az ég magasba tartott ujjain.” Az Ég pedig nem lehet más, mint a Kozmosz palástja, pontosabban a kozmikus teremtő hatalom elsődleges megjelenési módja.
Hegyi Botos Attila dekonstruktív alapállású költészete a természeti léttel és a mögöttes hatalommal való (szent) találkozást keresi, a találkozás igézetében, lelkesültségében, szerelmében kíván alkotni, ezért versei telítődnek a lét, döntően a földi otthon szépség-sugárzó hatásával. Szépség, harmónia, kifinomultság, érzékenység… a lélek természeti ősállapota nyílik itt fel, válik teremtővé, mely dekonstruktív, visszahúzódó állapotát termékeny-aktív állapottá fordítja át. Az így elért termékenység, áldottság költészetet szül elsőképpen: a Föld képeit, hozzá fűző érzéseket, tisztult gondolatokat, melyek mentesek a jelen kor zavartságaitól, így képessé tesznek egy tisztultabb, ősi-új kultúra-teremtésre.
Hegyi Botos Attila: Evangélium (Cédrus Művészeti Alapítvány – Kortárs Kiadó, 2021)
Illusztráció: borítórészlet
Ezek is érdekelhetik!
Arany Lajos: Királyfi-anyanyelvünk. Krúdy Gyula »Felhő« c. esszéisztikus lírai tárcájáról →
Korszakos remekmű →
Halmai Tamás: Csak a semmi hiánytalan →
