Köves István: JÓNÁS-VERSEK
•
JÓNÁS A KIKÖTŐBEN
Konganak a ködben kinn a tengeri harangok
a gátakon túl, nem mérik az időt,
mindegy azoknak, éjfele vagy dél,
biccentenek csónakosnak, hajógazdának,
bárkinek, csak kedvelje konduló hangjuk,
a Tersisbe induló Jónásnak is, ki szavukra ügyelve
időben indult, jókor a jaffai kikötőbe,
búcsúzni az ideiglenesen hazájának nevezett tájtól,
s visszatekintve a beszállóhídról szülőanyjától is,
a fejkendős öregasszony az oldalán feküdt,
kérdőjelként kuporogva a szél kavarta, aranysárga porban.
Jónás, aki most már a fedélzeten állva öklét rázza
a halászmadár felé, mely lefosta fonott málháskosarát,
s gúnyosan vijjogva ott köröz kopaszos feje fölött,
amúgy nyugodt, derűs és bizakodó, hajnalban indult,
friss füvet gyűrt szalmapapucsába, jó utat remél,
próbált barátok várják, derekára rejtve kis vagyona,
telik belőle majd szerény kis házra egy olajfaligetben,
pár csengős kecskegida és szelíden legelő birkanyáj,
ennyi ma az álma, nem lobog már benne prófétai láng.
Elég volt, dehogy megyek civakodni Ninivébe, gondolja,
hogy megint eltángáljanak, majd keres helyettem mást oda
a Felettünkvaló, ideje magamra gondolnom,
s messze tekintve a gondviselés jó jelének reméli,
hogy kevés a felhő a szemhatáron, csöndes a tenger,
hajójuk nyomtalan siklik fényre tarajló hullámokon.
Váratlan tört ki a vihar, végignyargalt a szél a tájon,
habzott a víz, sistergőn csapott bele a villám —
megyek, Uram, nyögte-fújta habosan a dühöngő ég felé unottan,
már hogy ne mennék, azzal lomhán fordult Ninive partjainak,
s megindult a nagy hal, a vénséges vén bálna, a Fogatlan.
JÓNÁS ÉS AZ ANGYALOK
A feltűnő, szokatlan ruhákat kedvelem,
s ha tehetném, mindig kockás bohócnadrágban járnék,
de temetésre azért, tudom, mi illik, mi nem.
Itt állok hát feketében, akár a magam sírja előtt,
várom, hogy az égbolt hasadva megdördüljön, de
csak egy szuperszonikus dübörög ki a felhők mögül.
Mondják, négy, öt fok körül, természetesen Celsiusban,
a fű növekedése hirtelen megáll, s nem nő tovább,
a libalegelőkön és a hősök emlékműve körül sem.
Álmodik ilyenkor a mező, vagy gondolkodik, ki tudja,
temetőben járva, múzeumban forgolódva én is,
egyre csak élőket keresek még, nem a rég holtakat.
Gyarapodik a múlt, fogy a jövő, sokasodik a megbánás,
a ledöntött sírkő sem annak hiányzik, aki pihent alatta,
a világ nagyjából föl van fedezve, katalogizálva feszeng.
Egy ideje kerülöm a kerítéseket, de még a partvonalat is, mindent,
ami megoszt, vagy elválaszt, s ünnepeimen azzal vigasztalódom,
hogy bár az ember nem eleve jó – de még könnyen azzá válhat.
Hisz magam is ártatlan vagyok, karomban békésen hunynak angyalok,
siket-csöndes a világ, kozmikus lelke mozdulatlan és vacog, amikor
végre tarka történetté érik a szikár tények vitája a ledér valósággal.
Látom? A sekély vízből felém egy elégedett, cet okádta Jónás lábal.
JÓNÁS (NEM AKAR ÖREGOTTHONBA MENNI)
(remake)
Meg se próbáljatok elverni a háztól
Odafeszülök az ajtófélfák közé
Ott krisztuskodom világ szégyenére
Ott istenkedem világ bánatára
Sarkam beleszántom robotos tegnapba
Hét ökör sem vonhat távol otthonomtól
Vigyetek mindent, mire áhítoztok
Le nem ronthatjátok véretek bölcsejét
Dáridózhattok bűzlő dögkutakban
Fenyegethettek, hitegethettek, hiába, ím
Ha eljő a letelő idő, a jövőtlen holnap, majd
Földre rogynak a falak és szétszélednek jószágaim.
Illusztráció: fh. Kennicott Biblia-illusztráció, XV. sz.
Ezek is érdekelhetik!
Basa Viktor: A csillagász (versek) →
Simai Mihály: NAPÚT (versek) →
Séd Imre: Viharos idők (haikuk) →
