Szüret – Robert Simonišek verseiből
•
Szüret
(Trgatev)
Tájba tapadt must-édes nappalok fülüket
a pincében fecsegő férfiak hangjára hegyezik,
tántorgó darálók duruzsolását fürkészik.
Miként az a misén is lenni szokott, körénk gyűlnek
a dolgok, amikor is újra meg újra a szavak
egymáshoz igazodnak.
Szétszakítani, majd összekötni a vasalt köteléket,
ami generációk alatt terjedve termett a föld,
s mint a gyűrűkarikák, akár az elvárás, kúszva
tekeredett és duzzadt a síkos ujjak köré a kör.
Évről-évre a számunk egyre kevesebb,
miközben a darazsak a nyár maradékán lógnak
és a nedv ugyanazon hordók sötétjébe loccsan.
Évente, mily jó lenne, de a padláson felejtem
Wordsworthot, a penész már megette.
Beértem, születésre készen.
Préselj e must lébe, jöjjön az új lét, mit elfojt
a kén, benne a hittől váljon el a szenny,
így a feltámadás majd újra rám lel,
frissen és a téli álmokkal szembesülten,
reménnyel vértezve nem fortyogok.
Hogy a csapokból a fénylő kelyhekbe
tisztán csorogjak és az igazságtól
nem félők ereiben bolyongva buzogjak.
Ljubljana
Oly állapotban vártál rám,
amire legkevésbé számítottam,
színről-színre, szokásodhoz híven.
Számíthattam volna ködre,
mely megpróbál felkúszni
a délelőtt feszes vitorlájára,
majd az árbócra pattan,
mint egy ügyes tetőfedő,
aki guggolás közben arcát álcázza.
Partodon már rég nem jártam.
állva kávézva az elnyúlt neszekbe feledkezem,
mintha szerettem volna eltakarni
annak a gondtalanságnak a báját,
mely pedálomat hajtotta valaha.
Habozásra nincs itt mód.
Amikor az aranyló levelek az ablakig
emelkednek és a Stari trg örvénylésbe kezd,
a döntések határozottabbá válnak,
mint a járt ösvényt választó léptek.
Tivoli a felhők felé emelkedik.
Hová lettetek ellenséges társak s ti bajtársak?
Bármi, ami elhalad mellettem, csak látszat.
Ám a hasonmásommal való találkozás,
aki saját énjét győzi le, elkerülhetetlen.
Ő is jól tudja, hogy az igazi
Ljubljana egy mellékutcákban lapul,
ahol valaki itt lett versbe faragva –
épp abban a pillanatban, amikor vállunk
egymáshoz bújt.
Költői tapasztalat
(Poetična izkušnja)
Az, hogy pár lépésnyire találtam magam s ott álltam
a nagy költő csontjainál, ettől a ténytől inkább
két férfi méltósága ejtett ámulatba,
akik régvolt, elavult verseket zengtek.
Felserkent az esővel átitatott ír hon és
a fanyar kelta dalok dallamába hatolt.
A román boltívek mentén dörgött,
a mezőkön és a meredek partokon át görgött,
ide, hozzám, a közelembe férkőzött.
Minden megdermedt, bár a szörfösök megtartották
egyensúlyukat, és egyre feljebb tört a tengerhullám.
És egy gall harang az elhagyatott sírhant felett ontott
komor bánatot, a legelésző nyáj zavartalan falatozott.
Az idegen szemébe tekintettem mélyen, ott a druida
számkivetés, a sár-mocsár, a bárd homály és a burgonya-
vésztől való félelem sajgott. Homlokára az évszázados
büszkeség barázdáit vájta és valaki egy pergament lapozott,
megemelve hangját talányos imákat mormolt.
Talán úgy éreztem, hogy a versek duruzsoló morajában
az egész szigetet egy tenyeremen remegő madárkaként cipelem.
Talán a költő koponyáján álltam,
hiszen senki sem tudta, meddig terjed a sírhalom.
Virágszirom zápor hullott fehérruhás lányok
szemére.
A késői óra és a távolság ellenére
reményem a lehetetlenbe vetettem és vágyva-vágytam,
hogy a sarok mögül feltűnjék alakod
beteljesítve az általam gerjesztett sóvár vágyat.
És ha nyájasan azt mondanád: abba az irányba,
lassú léptekkel nyomban nyomodat követem.
De csak a Kíla remegő húrja hallatszott
és egy harsány hang, amely egy megnyúzott állat
bőréből fakadt.
A füvek közé telepedett a fennkölt alkonyat.
Egy égő fa mögé bújtam,
ahol a többiek is várakoztak. A szél belénk fojtotta
a szót, és mint a múmiáknál lenni szokott, megkötözte az ég
minden tájáról összesereglett hasznavehetetlen nyelveket.
Néma mozdulatok és csupasz arcok álltak ott helyettünk.
Keresve kérdeztük a rengeteg tűz okát.
Sokáig eltartott, míg a foglyoknak a büntetését kiszabtuk
és magunkra terelhettük a szót.
Aztán üdvözöltük az eljövendő új korszakot.
Bűntudatot éreztem, amiért egy olyan korból érkeztem,
amely a hang helyett a kódolt üzeneteknek hajbókol.
Szégyelltem, hogy vissza kell térnem a városba,
ahol egyenlőségjelet vonnak a vers és a részeg levertség,
valamint a bogaras indexekben szereplő számítások közé.
Mikor már kibogoztuk a múltat a kocsmában,
rájöttünk, hogy be van falazva a kijárat.
Ragyogó középpont
Kört vontál körém,
hogy a középpontban tartson.
Behatolt rögvest, mint ragyogás
a torony összes kitárt ablakán át,
a komor eszmék, az álmatlan holdtölte vihara
az órák közé fészkelte be magát.
A századok a szemétdombokon végzik.
Az újkeletű még képtelen lábra állni,
jóllehet minden erővel húzzák-vonják,
felesleges darabjait bár tépázzák,
hogy elsajátítsa a kegyes lépteket,
lágy térdébe, új helyekre,
már ólmot vertek.
Órákat fecséreltem el reptereken,
koszos vasúti bárokban és aluljárókban,
amikor mindegyik felett szemed
kétségéhez hasonló kék anyag lebegett.
A hegyekbe és tengerhez öltöztél,
aztán tovaszálltak a nyárral.
A fogadalmakkal elhulltak a száraz szirmok
és elárasztottak minket a mindennapi gondok,
majd a zarándokok sokaságába vesztek.
A forradalmakból ki se vettük részünk,
köteléket vállaltunk, ímmel-ámmal,
titkon, majd harsányan emeltünk falat,
hidakat romboltunk, börtönöket óvtunk,
miközben ujjaink közt elfolyt ugyanaz a patak.
Kört vontál körém.
Most már rajtam a sor, hogy megtanuljam
mások szelídítését egy középpontban.
Önkéntelen visszatérés a kékséghez
A nyarak bérce, a felhők madzagra feszített kéksége,
és odalent a kertben – a levelek közt eprek –
szinte erotikus jelenet.
Festőként tekintek a horizontra,
ám a színek helyett nekem a jelzők fontosabbak.
A levegőben ott a sejtelmes vihar előtti nyomasztó csend,
hosszú utak szélcsendje, hegyek-völgyek ívelése,
egyhangú daktilusi versbe szedve.
Rám tör az augusztusi éjjelek holdfénye
és az ismeretlenek magányos lépte.
Vannak idők, amikor a mérleg elbillen
és cikkcakkos útvonalakon ténfergek,
melyek az ellentétek egybeesését kutatják.
Úgy teszek, minta semmi se hatna rám,
ám célom a hérakleitoszi ellentétek eltörlése,
a tegnap, a ma és a holnap csereberéje.
Merre?
Ha az asztalon két kulcs csillog,
jó, ha van nálad egy harmadik.
Velős választ adok:
lételemem a tengerrel való csevegés,
a hullámok nyerítése és a szabadság vad érzete.
Ismét a reszkető felszín közelében a helyem,
a szakadék szélén, az értelem játéka nélkül, üresen.
A bőr páraérzete, a levegő sópárlata,
fényes csengések, meleg színek tánca.
Két széllökés közt szeretnék lebegni,
egy gigantikus méretű horizont előtt hunyorogni,
mindez kicsinységemre emlékeztet és reménnyel vértez.
Elveszett hitem visszaadja,
hogy a legértékesebb szó leírhatatlan.
Szerfelett szükséges nekem e tisztító,
szimfóniába foszló hullámverés.
A most pillanatává válni, végletek közti lebegéssé,
a következő lélegzet bonyodalmas
bizonytalanságában biztosan megmaradni.
A nyarak hegycsúcsain állni, egy selymes tenger mellett.
Csak ennyi.
Indulok – ám nélküled.
A vonatból
(Iz vlaka)
A Bologna és Ljubljana közti sínek
arról mesélnek, amiről évszázadok óta
hallgatni szoktak a növények. A lapos, álmatag
táj és a nyugodt fák épp a folyót isszák.
A szláv és latin szavak nyelvtörő őrlődésében
ott az értetlenség, amit helyettesíthet
egy odaillő arckifejezés.
A késő délutánon átoson a kukoricabuga hasadás
és a városka közepén, a normál életet védő téglák
mögött épp egy nő végez kenyérdagasztást.
Az iskolai szünidő és a vízparton
fellélegezve hűsölők ideje ez…
A fülke jelenlévőivel azonosulva az ősök
és a jelenkor alkímiáját fabrikálom, felriadván
a tények és a lehetőségek közti huzatban.
Az évek meghozták gyümölcsüket, hibáim
jóvátételéért megfizettem?
Mily messze még a következő állomás?
Mily arcok alkotják majd társaságom?
Meg kell-e rántsam a vészféket vagy sebesebb
vonatra váltsak?
A vágyak mindig más és más tájékára vágyunk,
célunk sosem éri el egy rózsaszál pompás
tökélyét, mely csak párban virul.
A vonat, ha áll, ez akkor is csak egy népvándorlás.
Várva várjuk, hogy kitáruljanak a Napkapúk
és rajtuk át felragyogjon az a valaki,
aki tudja, honnan is érkeztünk.
Pasolini elmés felismerése
Ha az árkádsorok, azok minden cifraságával
és a harangjátékok egy lehetőségbe olvadnának,
aztán mindezt a háttérben lévő férfiakra bíznánk,
másként festenének most a városok
és az élet máshol zajlana,
másfele tartana.
Ha már a kezdetek kezdetén a bronz-
kapukra olyasvalamit rendeltünk volna,
mint Caravaggio démonja,
létünk most fényesebben ragyogna.
A homlokzatról lekerülne a szürkeség,
a világot sajátos látásmód jellemezné
és útjukat a házak egy új égbolt felé vennék.
Az emberek a terekre úgy özönlenének,
mint széttaposott napraforgók –
szanaszét lennének szórva a magok.
Egy ideig csak ámulva bámulnának,
hisz semmit se értenének.
Majd talpra szökkennének és indulásuk
okát elnapolnák.
Delejes állapotukban az oly szokatlan dolgot,
mint az egyenlőség,
egymásnak adogatnák kézről-kézre.
Kései reakció Vermeerre
(Pozna reakcija na Vermeerja)
Talpra, ti hajnalokba horgonyzott fürkészők,
újra a szárazföldre vetve,
irány az órákat őrlő s az ősz langy
leheletét kiszorító szélmalmok fele.
Jóllehet inkább rendít meg az északi táj, mint egy olajág,
beletörődtem, hogy többször is bőröndök közt zötyögök.
Amszterdam gombról gombra kioldja
nedves kabátom, felfedi az Éjjeli őrjáratot
és egy régiségkereskedés mulandóság illatot ont.
Jobb elhaladni minden mellett,
dérként ledermedni és szinte színlelt szépségként
létezni érintetlen, mint az utcai prostituáltak
somolygó mozdulataként tengődve vergődni.
Egy 17. századi bárkát látok,
a vízből kikelve mintázza alakod,
valaha egy parkban szobrot ölelő alkatod.
A csatornák közt sápadó vitorlád
lomha macskajárásba vált lankatag,
mely sompolyogva oson el a hidak alatt.
Miközben a levél látványt szemlélem,
az olajszínek a cserepeket egyre oldják,
az esernyők az emlékképeket megnyitják.
Bocsásd meg önös önérdekem,
hogy sosem ragasztottam fel bélyeget.
Most már értem, miért is áradt meg
távozásod pillanatában az Északi-tenger.
Lovak, ám hárman
(Trije konji)
Képtelenség megértetnem veled,
ha hozzád, de hozzám sem köthető
terekben kell csellengjek.
A mozaikablakon árnyék jelenlét,
a levegőben fakó fonál lebegés
és egy csokoládészerűen leomló sörény,
mely tekintetet leplez, ha a léptek folyton
más, nehezebb ösvény mellett döntenek…
Képtelenség másként eléd tárnom,
ha lélegzeted a sajátommal
együtt az utca végén találom.
Bármerre is megyek, bármilyen
ajtóra is lelek, bármely folyosón
át oson el nyomom – hármat hallok.
Holdfényben, ha közeledsz felém,
felismersz egy szelíd nyerítést,
a durva vadászok művét.
Szemhéjat, ha érintesz,
ott szomjra lelsz, rejtett tűzre,
mely lépteket lágyít,
reményt, mi jelre számít.
Ha a toronyház feletti
megtört ólomfelhőre böksz,
továbbra is csak azt állíthatom,
hogy hárman érkeznek:
az első kettő minket húz-von,
mindegyik a saját terébe,
a harmadik itt lett elföldelve.
Žiče*
Ahogy a nyári kánikula egyre tetőződik,
úgy közelít, mint egy szarvasünő, a völgy;
sejti, hogy bármely táj
pillantását elcsípheti,
mely egy igényes költői természetnek
és szeszélyes hangulatnak nem épp előnyös.
Mint sokan mások, én is a békesség felé
vezető ösvényen lelem kedvem.
Habozás nélkül a csorba és romos
gótíves ablakok alatt álomra hajtanám fejem,
amint azt a ma esti vendégek meg is teszik.
Mint sok szerencsés és szótlan ember,
akik poros indokok miatt találták itt magukat
a karthauzi kolostor alacsony falai mögött,
én is szívesen megpihennék itt.
Szólnék az aranykorról, majd a keserves korszakokról,
megemlíteném a bal- és jobboldal tetteit, úgy tennék,
mintha kígyó és tűz között nem is lenne különbség.
E szent helyek valójában már régóta lehetőséget
kínálnak a helybéli borkóstolóknak,
a gyógyító növényekről szóló bölcselkedésre
és a létről, mely az értelem húrjain végig seper,
miközben a régvolt nevek át meg áthangolódnak.
Lehetne róla szó, ám utam inkább a mindenkibe
belecsimpaszkodó homályos hárs fele veszem,
közelében a már kétszer szerelmesek erre esélyesebbek.
Közelében az egyre tetőződő nyár miatt magával ragad
a szédület, amely egyazon végzet mentén halad.
Midőn legközelebb ide visszatérek és ügyelek,
nehogy a csalánosba csússzak,
a tömeg kellős közepén talán már meg
is alapítom a magam álmodta kolostorom.
*Žiče falu közelében, Slovenske Konjica községben található a žičei karthauzi kolostor (latinul: Domus in Valle Sancti Johannis) a karthauzi szerzetesrend egykori kolostora Keresztelő Szent János völgyében. 1160-ban érkeztek ide az első karthauzi szerzetesek.
Fordította: Lukács Zsolt
ROBERT SIMONIŠEK (1977, Celje) — Költő, irodalmár, művészettörténész és kurátor. Filozófiát és művészettörténetet tanult, ezekből doktori címet is szerzett. Mindkét esszégyűjteményéért Rožanč-díjat, a nemzetközi kiállításáért Valvasor-díjat kapott. Számos helyen tartózkodott, továbbra is csak alkot, bárhol is legyen és él.
Illusztráció: Luka Rojnik fotója
Ezek is érdekelhetik!
Attilio Bertolucci: Naplósorok →
„NE MENJ AZ ERDŐ SŰRŰJÉBE” – Miroslav Aleksić versei →
»A ma csüggedt szíve« (Kortárs walesi antológia) →
