Nagyatádi Horváth Tamás: A misztikus lelkialkat
•
A szellem tágabb története, ami magában foglalja a szent tudományokat, a különféle teológiákat ugyanúgy, mint a művészeteket, a filozófiát és a pszichológiát, de még akár a profán társadalomtudományok végtelen frakcióit is, összességében nézve, ahogy az emlékezet képes visszaidézni kiemelkedőbb pontjait, egy modernista nihilizmusba tendáló, hatalmas és reménytelen kakofónia, minden igazságával, részigazságával, dogmájával és törvényszerűségével együtt, a szintén részét képező tévedésekről, félreértésekről és hazugságokról szót sem ejtve. Nagyjából ebből a rend szerint kimondatlan megállapítástól indíttatva születik meg a legtöbb rendszerező jellegű vagy igényű mű, amelyek végül, hacsak nem szektásan a többi fölé emelve kezeltük egyiket-másikat, csak az addig is meglevő diszharmóniát növelik. Lehetetlen, hogy ebben ne ez legyen bármely értelmes és tanult ember elfogulatlan végkövetkeztetése, még azzal együtt is, hogy végül az emberi természet működése okán, mindenképp lehorgonyoz időlegesen vagy végleg megállapodik valamely rendszernél, világszemléletnél és -magyarázatnál.
Azonban ugyanígy, az utóbbi évszázadok során, egyfajta nyugtalanságtól hajtva, fokozottabban, mint előtte, bármely értelmes ember azért tanult eszmélésétől fogva, hogy igazság utáni igényét tájékozottsága révén elégítse ki, függetlenül attól, hogy neveltetése során mire támaszkodva élhette azt meg, ha elérte a szellemi szabadsága korát, vagy ahhoz legalábbis elérhető közelségbe volt képes kerülni. Ha neveltetése szálai vagy hálója elég erősen tartották, akkor szellemi küzdelmei hozzájárultak kora és társadalma épüléséhez, ha ez megszakadt, akkor minden eredménye nehezékként tételeződött, roncsoló erőként hatott arra a szövetre, amelyben egyébként életműve egy részleges motívum, egy színfolt lehetett volna. Ez a szövet, a társadalomban megjelenő és azt alakító szellem szövete az, amely az elmúlt talán másfél ezer évben csak fel-felfeslett ettől, ám a későbbiekben szakadt, egyre rosszabb állapotba került, mígnem mára csak foszlányairól beszélhetünk.
Az egyes ember igazság és szellemi szabadság utáni igénye mellett mindig ott van a felelősséghez való viszonya. Itt általában elmondható, hogy amíg az előbbiek nagyjából változatlanul vannak jelen az ember számára élethossziglan, addig a felelősségvállalás képessége egy olyan érték, amelynek növekedése az érettség mértéke. Itt már egy oda-vissza ható erő érvényesül: minél erősebb a társadalom szövete, amelyben életünk telik, annál magától értetődőbb az egyes ember felelősségvállalási kötelezettsége, valamint ha az ember igazság- és szabadságkeresése nem elsődlegesen a szellemi térben bontakozik, akkor az egyúttal a felelősségvállalás rovására történik; minél gyengébb egy társadalom megtartó ereje, annál valószínűbb, hogy az ember igazságát és szabadságát nem okvetlenül, vagy egyáltalán nem a szellemi térben keresi, és minél kevésbé a szellemi térben mozog, annál valószínűbben hárítja el magától vagy veszi semmibe a felelősségvállalás követelményét.
Az ember számára az igazságkeresés eszméje, a szabadság utáni vágy és a felnőtt fejjel való felelősségvállalás azok a mozzanatok, amelyek kevésbé tudatosan, kevéssé megfogalmazottan és bevallottan, lénye mélyebb rétegéből hatva, áttételesen, de alapvetően meghatározzák úgy lelkialkatát, mint élete művét; viszont mivel a felelősségvállalás az érettség jele, érettebb emberfőkben az igazság- és szabadságkeresés, azok mikéntje és mivégre való volta inkább válik felismertté, kimondottá, alakítottá és emelkedik az életet már tudatosan alakító erők közé. Itt dől el – sarkosan fogalmazva, hogy azok, akik hatalmas erőket képesek mozgósítani, és akiket ugyanazon áramlatok hajtanak, forradalmárok vagy szentek lesznek. Próféták, tanítók, szentek, mesterek – illesse őket bármely vallás bármilyen névvel – tudják, hogy a szellemi élet kakofóniájával semmi dolguk sem lesz, mert az ő dolguk csak építés lehet, céljaik csak az épüléssel összhangban fogalmazhatók meg. Ezzel párhuzamosan műveikkel, ha vannak is, nem akarnak semmi újat létrehozni, semmi meglevőt átírni vagy újraértelmezni, viszont legjelentéktelenebb mondatuk is illeszkedik ahhoz a szövethez, amely az őket éltető szellemi tér kor- és társadalomalakító és -megtartó anyaga.
Az igazság és a szabadság az erények sorába tartozik, vagyis metafizikai rendű dolgok, ezért emberi mivoltunkban alakítani azok mibenlétén nem tudunk, hozzájuk való kapcsolódásunk egyoldalú, egy mindenkor esedékes, de egyszerű választásunkon múlik: meg akarjuk-e ismerni ezeket és hűek akarunk-e lenni a számunkra feltárható legmagasabb formájukhoz az életünk során? Ezzel ellentétben a felelősségvállalás eszméjének életünkben való felmutatása maximálisan emberi lehetőség, kibontakoztatásában külső tényezőkhöz való kötődés nem befolyásol minket. Ezen túlmenően, a felelősség-vállaláshoz szorosan kapcsolódnak további emberi tényezők. Legszorosabban talán a kötelességtudat, aminek az alapja az önértékelésre való képesség, ennek pedig a részét képezi egyfajta átfogó helyzetelemzés. Nyilván, ezek egyrészt, ahogy említettük, nem egészében a tudatosság fényén végzett munka formájában jelentkeznek, másrészt a mikéntjükre szabályszerűség nem állítható fel, továbbá, a hangsúlyok tolódása mellett akár további tényezők és megfontolások is beléphetnek a körbe, amely során egy személyes, elvi felelősség-vállalási elköteleződés egy gyakorlatban megmutatkozó viselkedésben jelenik meg.
Mielőtt az igazság és a szabadság okán egy további pillantást vetnénk az erényekre, és tovább mennénk az égi ember irányából a földi ember irányába, a szellem horizontjától az anyagba vetett élet felé, kell tennünk egy fontos kitételt. Jelen kísérletünkre nem tudunk nem úgy tekinteni, mint egy gondolati játékra, ahol a játék végén, mintha csak színes homokból szórt mandala volna, félresöpörjük az eredmény egészét, mert tudjuk, hogy leírásunk a legnagyobb összeszedettség mellett is, az emberi lélek sokszínűsége miatt elvéti az általánosítások alapját képező személyiségvonások halmaza mögött álló, bármelyik önmagában megfigyelt, egyes embert. És persze minden gondolatkísérletünk csak játék, ahogy a teremtés néha egészen másra magyarázott sokszínűsége is csak játék: a mindenhatóság (omnipotencia) szétterülő hullámainak közeledése a nemlétező végtelen felé, miközben a bennük rejlő mindenhatóságból egyre lehatároltabb és merevebb formációk alakulnak, melyek egyre kevésbé mutatják a teremtésre való képesség jeleit. A világ, a kultúra értelmében vett világ vége az, és így a játék vége is az, ahol a teremtésre való képtelenség (impotencia) már egészen nyilvánvalóan mutatkozik meg.
Azért fontos tehát az efféle játék, mert a világunknak hitt, akképp kezelt és magyarázott jelen életterünk, vagyis a nyugati típusú, kapitalista civilizációnk, már egy önmagát túlélt állapotban van: összességében kivesztek belőle a teremtésre való akarat, elképzelés és képesség szikrái, csak a mi fajtánk rúgja még az utolsókat így, elhitetve magunkkal, hogy minden játékon túl, félig talán kilógunk belőle és intellektusunk megfelelő tájoltsága mellett túlélhetjük a pusztulását. A játékon és túlélési vágyon túl a világban mostanság zajló folyamatnak a fokozott érdekességét az adja, ahogy egybeesni látszik egy biológiai és egy gazdasági-történelmi cezúra, sötét kor vagy feloldódás kezdete, amelybe lépve bátran találgathatjuk, hogy a végső sötétségből miféle fajként lép ki majd az emberiség, ha lesz kilépése belőle. Anélkül, hogy erre vinnénk írásunk fonalát, csak megjegyezzük, hogy a gazdasági-történelmi cezúra elérkezte a következő évek során valószínűleg egyre többeknek feltűnik, szemben a biológiai cezúra ma még tökéletesen láthatatlan voltával, ami egy darabig inkább még csak intuitív módon lesz érzékelhető.
A nyolc, kilenc, tízmilliárd ember egy nagyon komoly változást hozott a földi életbe: a még minőségi alapokon nyugvó korábbi társadalom-maradványok egyszerűen feloldódnak a mennyiségben; amíg korábban, akár még 30 évvel ezelőtt is, lehetséges volt egyfajta elszigeteltséget fenntartani a különböző kultúrájú társadalmak, vagy akár társadalmi rétegek között, ez megszűnik, és mint a különféle színes festékek a vízben, úgy tűnik el minden minőségi jellegzetesség, amire, egészében nézve, egyáltalán nem véletlenszerűségből erősít rá a multikulturalista propaganda. Összességében, apró zárványoktól, a jövő magjaitól eltekintve, el fog tűnni mindaz, amit korábban az élet normalitása szerint annak minőségeként éltünk meg, ami legalább olyan mértékű változást fog magával hozni, mint amikor a premodern felfogás letűnt, és általánossá vált helyette a modern. Ehhez hasonlóan, bár sehol sincs kihangsúlyozva, sőt, sokkal inkább mindenhol elmaszatolva látjuk, ez úgy változtatja meg az embert, úgy az egyén, mint a faj jellegét, hogy akár már biológiailag is más fajnak is tekinthetjük majd azt, ami ebből a folyamatból megszületik, ha megszületik.
Továbblépve eggyel, de még a gondolatnál maradva. Az, amellett, hogy egyfelől önmagába záródó játék, másfelől a teremtés folyamatába való bekapcsolódás. Az írásunk elején vázolt szellemi kakofónia egyik fő jellegzetességét az adja, ahogy az egymással párhuzamos fogalmi áramlatok képesek egy közös térben a maguk változékony mozgásaival ugyanazon fogalmakat megközelíteni, magyarázni, és embertömegekkel, nemzedékekkel megkérdőjelezhetetlen szellemi-intellektuális alapvetéssé, tabuvá vagy épp dogmává tenni. Ha egy pillanatra képesek vagyunk a kakofónia helyén harmóniát látni, hallani, érzékelni, megláthatjuk, hogy abban a gondolat a legfőbb erő, nem csak formáló, de termékenyítő és szülő erő, mintha csak az isten igéjének az emberileg elérhető megfelelője volna. A gondolat, aminek fogalmi megragadására szinte szimbolikusan, prototipikusan nem létezik egyetlen, axiomatikusan tételezhető meghatározás sem.
Itt térjünk vissza most a szabadsághoz és az igazsághoz… Nyilván onnan kezdve, hogy ezek sem kivételek a fenti meggondolások alól, számtalan egymástól különböző és egymásnak akár tökéletesen ellentmondó értelmezésük létezik, de amíg nem a győztesek írta fogalmi képletekkel összhangban kívánjuk kibontakoztatni jelen írásunk gerincét – mint ahogy általában tesszük, addig szükséges korlátozott, bár irányadó módon tisztázni, hogy mit értünk a használatba vett fogalmak, például ezek alatt. Mint említettük, ezeket kétségtelenül erényeknek vesszük, tehát olyan szellemi minőségeknek, amelyek a mindenkori emberi értelmezéstől függetlenül léteznek, akár mint entitások is, égi, isteni befolyások, vagy másként értelmezve akár istenségek is, amitől így már jól láthatóan sokkal többek lesznek, mint puszta fogalmak, kategóriák vagy formák. Mint entitások, vezetőink, példaadóink, őrzőink, mint szellemi befolyások, a legmagasabb rendű viselkedésminták eredetei, meghatározói és hordozói. Amit mindenképp el kell fogadnunk az az, hogy az erények nem ideák, szimbólumok vagy absztrakciók, hanem olyan szellemi létezők, amelyek legtisztább létmódjuk szerint egyek, ebből kifolyólag a bármiképp tételezett Istennel és istenséggel is egyek, és csak a szemlélő létállapota és pillanatnyi meghatározottsága az, aminek fényében egymástól különbözőkként tételezhetőek.
Az imént az írtuk, hogy a gondolat az isten igéjének az emberileg elérhető megfelelője az embervilágban. Nos, ezt kiegészíthetjük azzal, hogy Isten igéje az erény csatornáin keresztül, mint a teremtés legelső, attól el nem különülő mozzanata, hatva viszi végbe a tulajdonképpeni és mindenkori teremtést. Ahogy az erényen keresztül ömlik a teremtésbe az élet minősége, ahogy az erény egymásba fonódó erényekké bomlik, úgy válik a teremtés egy folyton zengő, meg nem bomló harmóniává, azaz aktualitássá Istenben. A keleten mantrákként ismert eredeti imák sem mások, mint ezen erények embervilágban való, immár embertől származó tovább zengetése. Az isteni jelenlétre való figyelmeztetés. És a teremtés kibontakozásával, majd a részlegessé váló lehetőségek teremtett világban való fenntartásával ez az imádság legfőbb feladata: a teremtés jelenvalóságára való éber emlékezés. Amikor teremtményi figyelmünk lankad, ez az ima az, amivel ébreszthetjük magunkat, mintha csak angyalok tennék, az erények áramlásának erősítésével, végletesebb esetben újraindításával. És amint teremtéskor az erények mintegy szétsugárzanak a művön, nekünk, az attól messzire távolodott embereknek csak az erények lehetnek azok, amelyeket felfedezve, életünkbe hívva, lényünk részeként megvalósítva az istenhez, az égi szférákba való visszavezető út valóságossá válik. Az erényes élet az, ami isten kegyelmét meghívja, és az erények azok, amelyeken keresztül az ég – a szentlélek munkájával – lehajlik az ember így megnyíló lelkébe, hogy megtelítse és felemelje, vissza eredeti honába.
Amikor az erények az egyetlen erénytől mintegy függetlenedve válnak érzékelhetővé vagy megfogalmazhatóvá, akkor többnyire a nemesség az, amelyik a magasság felől nézve legelőbb megnyilvánul, de a nemesség és a szépség után ott tűnik elénk a többi is, történeti korszakunkra és a nyugati világra jellemzően a szabadság és az igazság leghatározottabban. Érdekes kérdés lehet egy rövid kitérőt tenni az irányba, hogy miért pont ezek? A nyugat történelmének utóbbi évezredét az Isten elleni lázadás fényében lehet igazán mélységében megérteni. Miután ehhez az eredeti szellemi rend lenyomatát még őrző és azt lényegében még értő arisztokratikus társadalmi berendezkedést kellett megsemmisíteni, az alantas felforgató befolyások minden erejükkel ennek a szétzúzásának álltak neki. Mivel a fennálló rendnek a lelkiségét, a szellemiségét a Katolikus Egyház alakította, formálta és határozta meg, ezért magától értetődő volt, hogy elsősorban azt kell gyengíteni, ellehetetleníteni és megsemmisíteni. Ezért van az, hogy a nyugat szellemtörténetét és aztán a kézzel fogható, vagyis tulajdonképpeni történelmét is teljesen átszövi úgy általában a Katolikus Egyház, mint Jézus személye elleni hadakozás.
Az újszövetség, és általában Jézus mondásainak, példázatainak zömére tekinthetünk úgy, mint erény-magyarázatokra. Vegyük például ez a sokat idézett beszélgetést: Jézus pedig Tamás kérdésére válaszolva mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” (János 14.6) Jézus arra szólította fel apostolait, hogy higgyenek Istenben és benne, aztán állítását úgy világította meg, hogy Ő az Atyában él, az Atya pedig benne, majd ezt a viszonyt kiszélesítette azzal, hogy a tanítványai benne élnek, Ő pedig bennük. És ez az az igazság, ami a nyugati világ botránya, ugyanakkor a katolikus, szorosabban véve pedig a katolikus keresztény misztikus életút betetőzése. (A reformáció szülte és mai napig gombamód sokasodó keresztény szektákkal nem foglalkozunk, mivel teljesen nyilvánvalóan a felforgató erők fősodrában állnak, ellentmondva a mára már önmaga eredetének is ellentmondó nyugati katolikus kereszténységnek, minden főbb vonatkozását tekintve.) Ám az előző kérdés ettől változatlanul érvényes, hogy lehetséges az igazságot így kisajátítani? Jézus úgy választotta ki tanítványait, hogy ők az akkori kor hétköznapi emberei közül kerüljenek ki, egyéb más szempontok mellett, mert ha valamit ők megértenek, akkor azt valószínűleg tovább fogják tudni adni a Jézus csodás élete miatt növekvő közösség tagjainak. Jézus emberi terveiről nem tudunk semmit azt illetően, hogy egy letűnő kor szelleme szerinti kultuszt, a jövendő kor szelleméhez igazodó iskolát, vagy ténylegesen egyházat kívánt alapítani.
Bárhogy is legyen, igazsága magában rejt legalább két dolgot, amit az inferiorális befolyásoltság semmiképp sem engedhet meg a világában. Első, és metafizikai szempontból legfőbb következménye, amit ebben a formában a hivatalos, térítő és harcos egyház sosem volt hajlandó elismerni, sőt, akár ellenségeivel együttműködve is, de elhallgattatott minden ebbe az irányba mutató belső hangot, az az, hogy ha egészében nézzük, azt látjuk, hogy a maga kizárólagossága mellett a teremtett világban ez bizonyosan részleges tanítás – mert minden tanítás értelemszerűen az, ha valamit érthetővé kíván tenni, de ezen túllépve egészében összhangban van azzal az elvvel, amit legtisztábban a hindu nem-kettősségként ismerünk: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek minden egyes emberben eredendően ott van, ezért tud a hívő szívében Jézus megszületni, ezért tud a hívő értelme a Szentlélekkel gondolkodni, és ezért tud lelke az Atyával egységbe térni, miután már Jézus él korábbi önmaga helyett. Másik következménye a közösség igazsága, vagyis az igazság erénye: semmi nincs, ami magát az isteni közösségtől, a szeretet erényétől függetlenítve tételezhetné. Magyarán minden igazság vissza kell vezethető legyen ide, különben nem igazság. Ez az olvasata már a maga barkácsolt igazságán túl a modernitás szabadságeszményét is súlyosan érinti, ugyanis egyszerűen azt jelenti, hogy nincs egyéni szabadság, sem szellemi, sem anyagi szinten.
Jézus emberi szinten értelmezhető fiúi példamutatása, a kötelességtudata, mint minden kötelességtudat ugyanakkor értelmezhetetlen az erényekkel való elköteleződése nélkül. Ha ez nincs, csak szolgaiságról beszélhetünk, de Jézus és igaz követői szabadságuk teljes csorbítatlansága mellett mondják: „legyen meg a Te akaratod…”. Isten akaratának átvétele és beteljesítése az egyetlen legfőbb igazságban gyökerezik és a közösség megtartásában a szabadság erényének megvalósításán keresztül jut érvényre. Mindez, amit idáig elmondtunk, csak arra elég, hogy az igaz hívő lelkialkatának alapjait mutassuk be. A misztikus lelkialkat, mutatkozzék bár a katolikus, a muszlim, vagy más hit mentén, az egy ezen belül létrejövő szűkebb alkat erőteljes megnyilatkozása, bár mint ahogy bármely hívő viselkedhet élete egyes szakaszaiban misztikusként, annak az értelmezhetőségéhez ezzel tisztában kell lennünk. Nem mellékesen, itt az is nyilvánvalóvá válik, hogy nincs olyan, hogy valaki csak úgy misztikus, habár az nagyon is gyakori, hogy egy istenélmény kapcsán, ami mindenképpen a misztikum ruháját öltve következik be, tér meg vagy válik a hite igazán megéltté, elmélyültté, megértetté és az életút további szakaszának meghatározójává.
Hogyan finomítsuk a képet a hívő és a misztikus lelkialkat között? A hívő, legyen bár világi vagy a szorosabban vett egyházi szervezet tagja, és életében megéli a vázoltakat, akár tudatosítva magában, akár nem, és maradva a katolikus példánál, habár ez a szúfi irodalom példáin keresztül is szemléltethető, látja magában a jézusi szavak valóságát, vagyis hogy Jézus benne él és ő Jézusban, a teljes egyesülés helyett megelégszik lénye azon kettősségének a fenntartásával, amely szerint földi ember az emberi dolgaiban és jézusi ember a lélek dolgaiban. Ezzel igazából semmi nem csorbul: igaz életet él a világban, amelybe fizikai valójával született, annak becsületes és megbecsült tagja igyekszik lenni, példamutató, és igyekszik betartani az újszövetség törvényét, hogy halálakor kedvező kimenetelű döntés szülessen továbblépését illetően. Ez az a csetlő-botló, hétköznapi ember, csakúgy, mint Jézus apostolai, elsősorban is: ember. Ő az, aki egyebek mellett megtalálta a keresett igazságot, szabadságot, és elég erős a kötelességtudata, hogy amit közben tanult és kapott, azt megtartsa és bemutassa, a családtól a társadalom szintjéig a közösség épülésére. Ő az, aki a démoni befolyásoltságban élők számára a mindenkori céltábla, akit ha sikerül valamiben leleplezniük, akkor a kórus teli torokból üvölti rá az ítéletét, vagyis hogy álszent, ami persze az esetek többségében nem állja meg a helyét.
Ugyanakkor a misztikus, legyen bár szentéletű szerzetes vagy csak hétköznapi bolond, együgyű, de mindenképp lélekben szegény, kimondottan arra a végső, Istennel való egyesülésre törekszik, ahol az Istennel való egysége az „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal. 2.20) szerint, megkülönböztetés nélkül jön létre, és lehetőleg állandósul élete során. Nem akar, és sokszor valószínűleg már nem is képes az emberek között emberként, pláne nem pusztán valami jutalom reményében, élni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem akar az emberek között élni. Feladta, hogy egyéb kívánalmak szerinti megfelelésből maszkot hordjon, akár az őszinteségét is, és játszmákat játsszon, akár meztelenül is. Ezzel értünk el a misztikus lelkialkat alapvető vonásához. Megvalósította a minden hívő által áhított hit által kapott bizonyosságot, és ez az, amiért cserében felad mindent, ami világi célokhoz kötné még. A hit által kapott bizonyosság ugyanis nem más, mint az életét immár folyamatosan és egészen kitöltő, Isten állandó jelenléte. A puszta hívő örül, és haláláig emlékszik rá, ha élete egy-egy pillanatában ekkora kegyelemben részesül.
Ha eddig azt hitte a kakofónia fenntartásában érdekelt bármelyik tudomány, hogy esetleg van keresnivalója ezen a területen, ez az a pont, ahonnan kezdve már bizonyosan nincs. A lényeg végső soron egy ponton fordul meg, amit mindezidáig nem említettünk, ez pedig az alázat kérdése. És mint ahogy bármelyik erény csak belülről, lényünk építő és mozgató részeként értelmezhető a filozófia és a pszichológia összes kísérlete ellenére, ez az alázat erényére még fokozottabban érvényes. Sok hívő lehet mindezzel tisztában, mégis egyik marad laikus, a másik gnosztikus vagy hermetikus próbál lenni, a harmadik még nagyobb tudásanyaggal felvértezve éppen a szent tudományok valamelyike területén próbál valamit tenni. Ők, még ha többre is jutnak valamilyen területen, mint a misztikus, egy dolgok átugranak magukban: azt, hogy az alázat erénye a legközelebbi rokonságban a nemesség erényével van. Sokan nem értik, mi is igazából a szeretet. Nos, ők választ kaphatnak rá, ha Pál apostol szeretet himnuszát az alázat himnuszaként olvassák el. A szeretet erényéből a mai világban alig maradt több, mint egy kiüresedett toposz, amit mindenki kénye-kedve szerint magyaráz és értelmez, ezzel szemben az alázat említése félelmetes. Az alázat alatt a legritkábban értünk valami végtelenül élettel telit és boldogítót, áradót, mint ami a szeretet is.
Az ember, aki tudása szerint mindent tud a fentiekből, egy módon kerül a sátán csapdájába, mégpedig hiúsága révén. A hiúságunkat, gőgünket és büszkeségünket hajlamosak vagyunk elvicceskedni, elnagyvonalúskodni, és ezen rengeteget, ha nem rögtön mindent elveszítünk. Aki valóban megízlelte, hogy milyen Istennel közösségben élni a taglaltak szerint, az valószínűleg vagy szellemi érés, vagy hatalmas belső harcok árán felismerte és leküzdötte büszkeségét, gőgjét, hiúságát, vagy – természete igaz alkata szerint – ezek szikrája sem volt a lelkében. Ezek fényében kijelenthetjük, hogy első kísérletünket a misztikus lelkialkat felvázolására itt, egy utolsó kiegészítéssel befejezzük. A misztikus alkat ritka, és egyre ritkább, és természetéből fakadóan rejtett. Az emberek zöme a jó, vagyis kényelmes és komfortos élet reményében hamis értelmi ábrándokban és öncsalásban tartja magát, és kikerüli az alázat lénye meghatározó vonásává tételének nemesítő, de rendkívül nehéz munkáját. Ugyanakkor az alázattól való zsigeri félelem nagyon is érthető: az alázatos embert jelen korunk inkább vesztesként és élhetetlenként könyveli el, mint követendő példaként. Ez annyiból lehet igaz, illetve abból az igazságból táplálkozik, hogy amikor alázatosak vagyunk, már nem lehetünk, és nem is vagyunk azok, akikkel korábban azonosítottuk magunkat: az alázatos ember megszűnik a világ számára.
Illusztráció: Fra Angelico
Ezek is érdekelhetik!
Magyar Miklós: Vincent van Gogh első jelentős műve: »A krumplievők« →
Halmai Tamás: A hallgatás grammatikája* →
Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó IV. →
