Mezey László Miklós: A SORS MARKÁBAN
•
Ardamica Ferenc novelláinak világa*
„Előttem van egy ember, akinek a gerince akkor is egyenes maradt, amikor a másoké meghajlott, aki panasz nélkül viselte el a sorsa göröngyös útjának olykor fájdalmas járását is.” (Puntigán József)
Ardamica Ferenc életéről és munkásságáról minden erőltetés nélkül elmondható, hogy példázza tágabban a XX. századi közép-európai rossz sors megpróbáltatásait, szűkebben a kisebbségi magyarság leszorított életkörülményeit. 1941-ben, a rövid ideig tartó ”magyar világ” idején, Losoncon született, abban a városban, amelyhez élete végéig lokálpatrióta hűséggel ragaszkodott. Mire iskolába került, Csehszlovákiában tilalmas lett a magyar nyelv, nem tanulhatott tovább; előbb kertészeti segédmunkásként, majd raktárosként, zsákhordóként dolgozott. 18 évesen nősült, és orvosi műhiba következtében egy magatehetetlen kisfiú édesapja lett – erről vall egyik legmegrendítőbb elbeszélésében, a Hazahoztuk Ferikét címűben. Ha iskolába nem járhatott, hát rengeteget olvasott, majd maga is megpróbálkozott az írással; az akkori felvidéki magyar lapoknak küldözgette kisprózáit, mígnem a Hét című hetilap 1963. augusztus 18-i számában megjelent a Kollektív novella című írása. Innét keltezhető ígéretes, ám hamar megtörő alkotói pályája. Az irodalmi cenzúra alól fölszabadító „Prágai Tavasz” utózöngéjeként, és a Gustav Husák nevéhez köthető rendcsinálás, az úgynevezett „normalizáció” kezdete előtt még megjelenhetett első könyve, A rokon cseléd.
***
A rokon cseléd (1970) tizenkilenc novellát tartalmaz, olyan életközeli kisprózákat, amelyeket a korszak felvidéki magyar irodalmának etalon-doyenje, Egri Viktor – bíráló megjegyzések kíséretében – biztatóan méltat. A kritikus imigyen figyelmezteti a pályakezdő írót: „Ardamicának is meg kell tanulnia, hogy a művészet nem az élet puszta másolása”. Ugyanakkor elismeri a szerző valóságnak való elkötelezettségét, azt, hogy a kisprózák a velünk élő időben vagy a közeli múltban játszódnak, megnyilvánul bennük írójuk szociális érzékenysége és az aktuális visszásságok bírálata. Egri Viktor szerint a kötet darabjain még érződik a közvetlen valóságábrázolás zsurnalizmusa, nem egy novella riportszerű, az élmény frissességével megfogalmazott. E kritikai megjegyzések szinte egész írói pályáján elkísérik Ardamica Ferencet, miközben írásművészete — a folyami kavicshoz hasonlóan — folytonosan csiszolódik, formálódik; művei puritán megfogalmazású, tömör és sima felületű, nyelvileg kikezdhetetlen darabok lesznek. Az író szerint a novella akkor jó, „ha már nem fér el benne még egy szó” – mondja az Új Szó napilapnak adott interjúban.
Valóban, a bemutatkozó kötet novellái frissek, életszagúak, dinamikus cselekményűek, feszes szövegezésűek, rendre személyes élményekben gyökereznek, a jelen és a félmúlt érzékenyen megfigyelt élettényeiből építkeznek. Ahogy maga mondja az említett interjúban: „Novelláim témáját az élet adja, hőseimmel az utcán találkozom. Nem keresem őket, egyszerűen csak beléjük botlom. Mindig nyitott szemmel jártam, és két lábbal álltam a földön. Az élet apró-cseprő dolgait sikerült beemelnem a novellákba.”
Ígéretes pályakezdés dokumentuma A rokon cseléd, csakhogy a megjelenése után rövidesen szerzője neve tiltólistára kerül, mert az 1970-ben kezdődő „normalizáció” nem tolerálja, hogy az író látványosan a nemtetszését fejezi ki a szocialista országok 1968. augusztusi katonai beavatkozása miatt. Nem egyszerűen eltiltják a publikálástól, de egzisztenciálisan is ellehetetlenítik; előbb a füleki zománcgyárban dolgozik, majd hazatér szülővárosába, ahol féreg- és patkányirtó lesz. 1989-ig így keresi meg a család kenyerét; írásai olykor-olykor magyarországi folyóiratokban, főképp a Palócföldben jelenhetnek meg. Úgy tudni, hogy az 1970-es évek végén Szlovákia akkori kulturális miniszterhelyettese, Rácz Olivér próbálja a szigorú eltiltást enyhíteni, a szilencium alóli fölmentését elérni, ekkoriban műfordítással foglalkozhat, majd lassanként a novellái is megjelenhetnek a magyar nyelvű sajtóban. Azonban új kötete kiadására 1989-ig kell várnia. Közel két évtized telik el a második kötetig; ez olyan későn jön, hogy a nevét már nem vagy alig ismerik az olvasók. Így az Anyám udvarlói (1989) valójában újbóli bemutatkozó könyv lesz.
***
A második debütáló kötet arról tanúskodik, hogy a közel két évtizedes szilencium nem telik el hiába az íróvá érés szempontjából. A kötet darabjai vérbeli novellistát mutatnak, a lélektani realizmus képviselőjét, a műfaj XX. századi klasszikusainak – főként Móricz és Kosztolányi – követőjét, egyéni hangú folytatóját. Novelláinak hősei szinte kivétel nélkül sebzett lelkek, meg nem értettek, kitaszítottak, a társadalom peremére szorultak. Az író részvéttel fordul feléjük, de nem a sajnálkozó, hanem a tárgyilagos ábrázoló nézőpontjából. Olybá tűnik, mintha más nem is érdekelné, csak szereplői sorsa, meg az, ahogyan az alkat, a jellem, a habitus összefügg a sors alakulásával. Fatalizmusról vagy melodrámáról még sincs szó, mert a történetekben jut szerep a véletlennek, továbbá az író azt is világossá teszi, hogy lélek milyensége és a sors alakulása oda- és visszahatóan összefügg.
A csapásokkal, kudarcokkal, drámai fordulatokkal terhelt sorsutakat vagy a balvégzetet beteljesítő halált az író e kötetében négyféle módon közelíti meg és ábrázolja.
Az első csoportba azokat a kisprózákat sorolhatjuk, amelyekben a maga vegytiszta formájában érvényesül a lélektani szempontú ábrázolásmód, ahol az alkat és a sors összefüggése kerül éles megvilágításba, mégpedig egyetlen jelenetbe sűrítve a főhősnek a környezetéhez való viszonyát. Az író koncentrált figyelemmel mutatja be főszereplője előéletének következményeit, emberi kapcsolatait, vérmérsékletét, életérzését, főképp magányát és belső küzdelmeit. A hervadó szépségű nő a brünni éjszakában találomra kiszemelt partnerétől szenvedi el ingadozó önbizalmát végképp összezúzó igazságot: már nem vagy fiatal (Mári). A kudarcokkal teli életút meghökkentően groteszk végpontján a hősnőnek már megrendülni sincs ereje (Savanyúság bolgár módra).
A novellák második körében Ardamica szikár realizmusa kissé megbillen, és a szimbolizmus irányába mozdul el; egy-egy jelképi erejű, funkciójú tárgyba égeti bele, mint egy billogot az előtörténetnek a végkifejlet felé mutató erővonalát. Balladai tónusú elbeszélésében a bűnbánatot megtagadó, de élete nagy vétkének súlyát mind nyomasztóbb teherként cipelő asszony titkának tárgya és jelképe az évtizedekkel azelőtt eltulajdonított óra (Az aranyóra). Az író szinte pattanásig feszíti a két idősíkban futó cselekmény szálait, hogy a végsőkig élezze a bánat és a dac ellentmondását. Csaknem minden írásában ott munkál a végzet elkerülhetetlensége, beteljesülése. Súlyos gyász terheli a másik darab (Gyertyák) szereplőinek az életbe vetett bizalmát, de a halál mégsem váratlan csapásként érkezik, nagyon is kiszámíthatóan következik be. Sőt, nyitánya lesz a túlélők további szenvedéseinek. A novellában a gyász közös érzete kapcsolja össze a nagyon különböző alkatokat, életutakat, és talán éppen ez ad segítséget a szereplőknek a fájdalom elviseléséhez.
A harmadik típus darabjaiban a lélektani realizmus és a szociografikus valóságlátás együttes optikáján keresztül válik láthatóvá az írónak az az alapvető fölismerése, hogy az ember leginkább hiányairól ismerszik meg. Az ember hiánylény mivoltát leginkább a szeretet hiánya mutatja meg, miként a kallódó cigánylány történetében (Hedvig sír). A tény- és a fikciós irodalom határmezsgyéjén mozognak a Rovarirtás című novella szereplői. A kerettörténet az éjszakai vasúti restik mélyvilágában játszódik, míg a középpontban álló lélektani, erkölcsi dráma iszonyatos jelenet: az apa a fia holtteste fölött alkudozik a főiskolai tanárral az unokája sikeres felvételijéért.
A novellák negyedik variációjában megcsillan az elszenvedett kínokat enyhítő, tompító humor, amely azonban nem a gondokat semmibe vevő könnyedség, hanem egyfajta túlélési technika, inkább keserédes irónia. Talán nem véletlen, hogy a jobbkedvű írások (Anyám udvarlói; R. Kata) főszereplői gyerekek. Mintha az ártatlan csínyek korszakában még csak éppen beszűrődnének a lélekbe az első keserves tapasztalatok. Aztán, idő múltán, mintha elmenne a gyerekek kedve a kacagástól, sőt, még a nevetést is valamilyen sorskényszer fakasztja, miközben a szereplők kezdenek koravének lenni.
Ardamica Ferenc mind a négyféle módon sorsképleteket rajzol föl, az elkerülhetetlen balvégzet algoritmusait, amelyek a végkimenetel tekintetében hasonlóak, csak a hozzá vezető utak különbözőek.
Az Anyám udvarlói a magabiztos mesterségbeli tudás jegyeit mutatja, azt, hogy a mintegy két évtizednyi „fölkészülési idő” kiforrott novellistát érlelt. Írásainak szerkezete világos, nyelve célba találóan pontos és csiszolt, már-már egyszerűségével szembetűnő. Irálya eszköztelen, miközben narrációjának mondatai és dialógusai egymásba kapaszkodnak, egymást lendítik előre a végkifejlet irányába. Mondatai olyan egyenesek, amelyek egy fókuszpontban találkoznak, megtestesítve azt a novellaeszményt, amit Fábry Zoltán úgy fogalmazott meg: a jó novella egy sűrű pont, és minden mondat erre az origóra irányul.
Ardamica Ferenc fajsúlyos novellái – csekély terjedelmük ellenére – az élet megragadott részének teljességét mutatják, kevés örömét és sok-sok bánatát, a megszokhatatlan szenvedést. Ez az egyszerre redukált és koncentrált ábrázolásmód olyan szövegeket eredményez, amelyeket tovább gondolni már nem, de újra gondolni mindenképp lehet. Az embert mutatják föl hiányaival, kínlódásaival, közönyével vagy érzékenységével, a maga jellemének és sorsának kiszolgáltatottjaként. A sorsképletek mégsem jelentenek egyformaságot, hiszen nincs két egyforma életút, a rossz sors számos variációban mutatkozik meg. Az író épp így ér el hatást: az olvasónak nem megfejtenie kell a novellák talányait, nem eligazodnia kell a motívumok között, csak együtt kell éreznie a novellák antihőseivel, és eltűnődni sorsuk fölött. Vagyis az írások egyszerűek, ám nem szimplák, főleg azért nem, mert az olvasót arra inspirálják, hogy gondolkodjék el a saját sorsa fölött is.
***
Az író harmadik kötete, a Piszokul felhergelve (1992) annyiban jelent tovább lépést, hogy ebben olykor hangot kap a rossz sors elviselésének esélye, módja is. Abban következetes marad, hogy elbeszélő modora végtelenül célratörő és csiszolt, találóan sűrített és frappáns nyelvezetű, az írások hangoltsága sokszor pattanásig feszített, kikezdhetetlen felületű, akár egy márványlap. Az író újra a rossz sorsok példázatait alkotja meg, illetve azt, hogy a sorsképletek miként jelennek meg az elszenvedőjük tudatában. Ardamica Ferenc nem egyszerűen végzetes helyzetekbe helyezi hőseit, hanem életérzésüket személyiségük tükrében mutatja meg. Például rádöbbenti nyomorult állapotába belesüppedő, már-már az önsajnálatba belerévülő főszereplőjét, hogy akadnak még nála is szerencsétlenebb emberek (Piszokul felhergelve). A más bajának látványán enyhületet érző alakok fölvillantása mellett bemutatja azt az emberi képességet is, amivel a reménytelen helyzetek könnyebben elviselhetők lesznek. Ez a képesség valamilyen eredendő derű, az emberiség korai korából származó atavizmus, embervoltunkból következő pozitív reflex (A házszám; Kézfogás).
Az író kiérlelt, pontosan fogalmazó lélektani realizmusa természetes módon tűri a különböző irányú kísérleteket. Mert van érzéke a groteszkhez is, például abban a novellában, amelyben a háromtagú család már-már eszelőssé fajuló vitájában, replikáikban mutatja föl a generációs ellentétek és a kisebbségi sors elkerülhetetlennek látszó buktatóit (Szalmacséplés). Más esetben a szürrealista látomás felé mozdul el az ábrázolásmódja, a pontos valóságlátás síkjából kibillentett képek útján távolodik el a realizmus klasszikus megoldásaitól (Elcserélt sapkák).
Akkor van igazán elemében, ha a lélek alig érezhető rezdüléseiről vagy épp fájdalmas vonaglásáról szólhat sokat sejtető képekben, többértelmű helyzetekbe szorított beszédmóddal. Az emberek – tartja Ardamica – igenis érzékelik egymás nyomorúságát, látják egymás magányát, érzelmi kiszolgáltatottságát, de néha úgy tesznek, mintha nem látnának semmit. Máskor meg kialakul közöttük egy sajátos, szolidaritáson alapuló metakommunikáció, ami – a látszatok fönntartása végett – a külvilág szemének és a lélek természetes szeméremérzetének is megfelel (A megfelelő telefonszám).
Természetesen az írónak is megvan a maga sorsa; önéletrajzi ihletésű elbeszéléseiben képes a lélek legrejtettebb zugaiba is leereszkedni, de közben nem téveszti szem elől a világ szemmagasságban látható köznapi és evidens dolgait. Hősei számára az élet sokszor merő küzdelem, miközben tudható, a küzdelem rendre hiábavaló. A cél reménytelenül távolodik, de a napi küszködés folyamatos, jelenvaló és léleknyomorító (Sikervárás). A novellista életművének egyik legmegrendítőbb, önéletrajzi fogantatású darabjában a szülők eleve kudarcra ítélt kísérletét beszéli el, ahogyan halálos beteg gyermekükért semmit nem tehetvén, legalább holtában magukénak akarják (Hazahoztuk Ferikét).
Főszereplői antihősök, sorsutak megtestesítői, és e drámai sorsok a novelláknak nemcsak alapanyagai, egyben üzenetei is. Az író „csupán” annyit tesz, hogy a novellaszerkesztés klasszikus szabályai szerint és eszközeivel dramatizálja szereplői léthelyzetét. Éspedig a maga pőre valóságában, egyben tanulságtételként, mondván: íme, itt ez az ember, aki lélekben meggörnyedve cipeli a kínjait, mégsem roppan össze, mert a legválságosabb pillanatokon is átsegíti a génjeiben hordozott képesség, az életszeretet, a magával hozott, ki tudja, honnan örökölt atavisztikus bizakodás. Ez a dacos mégis-derű legtöbbször az emberi kapcsolatokban nyilvánul meg, azokban a kapcsolatokban, amelyek teljesen nyilvánvalóvá teszik a benne levők nyomorúságát.
Az író novellaeszménye, szerkesztő, anyagkezelő, ábrázoló módszere mit sem változott az újrakezdés óta. Ragaszkodik ahhoz az eszményéhez, hogy az elbeszélés minden mozzanata és mondata fokról fokra közelebb vigyen a végkifejlethez. Sehol egy fölösleges kitérő, mellékszál, nélkülözhető körülírás, nincs környezetrajz, magyarázó betétszöveg. Alakok vannak és helyzetek; szereplői a sors markában vergődnek. Hősei mégsem pusztán átokverte emberek, hiszen vereségeik, veszteségeik mellett is megmaradnak, és tovább vonszolják magukat távoli vágyaik felé a reménytelenség kaptatóján.
***
Az Anyám udvarlóiból megismert klasszikus, pontszerű novellaszerkesztés állandó tulajdonság lesz az író életművében; a Piszokul felhergelve darabjainak drámaiságát némileg oldja az irónia, a groteszk irányába tett elmozdulás. A Szerelem nélkül (1999) írója – megőrizve prózájának alapvonásait – a pillanat megörökítőjének mutatkozik, az impresszionista ábrázolás mesterének tetszik. Ettől nem függetlenül a Szerelem nélkül darabjaiban még erősebb lesz a pontszerűség, a koncentráltság, hiszen a kötet legtöbb elbeszélése egyetlen nap, esetleg egyetlen óra története, amely egyetlen helyszínen játszódik. Mintha a keserves életfolyamból épp a drámai csúcspontot vagy fordulatot ragadná ki az író. Az Anyám tegnapelőtt című novellában az életvágyó, az örömöket habzsoló és osztogató asszony már-már komikus nagyjelentét mutatja be, hogy aztán kiderüljön, a nő halálos beteg, és ez a jelenet talán élete utolsó nagy föllobbanása. Az örökség hőse két jelenetben tárja föl önmagát, azt, hogy rémes gyermekkora miként nemesítette meg a lelkét; a cinikusnak látszó fiúról kiderül, sorsának alázatos elviselője. A Csokoládészelet bolti lopáson rajtakapott idős asszonya egyetlen kínos helyzetben testesíti meg az öregedés, az elmúlás, a fizikai leromlás visszavonhatatlanságát, és kivált a fölöslegessé válás drámáját.
A pillanatot megörökítő darabok mellett a novellák másik csoportjának hősei gyerekek, a körülményeknek és a felnőtteknek kiszolgáltatottak, a semmiről sem tehető fiatal lelkek. „Könnybe borult világ” szereplői ők, alapélményük a csalódás és a bántások elszenvedése (Zsákutca; Ecetfa; Sárvirágok).
A harmadik csoportba az önéletrajzi jellegű novellák sorolhatók; ezek többnyire emlékeket idéznek föl vallomásos hangnemben (Harkányfürdő; Nyerőszámok; Összeesküvés). A rövidke prózákban talán kevesebb a tragikus motívum és több az irónia, egészükben ezek is impresszionista helyzetrajzok.
A Szerelem nélkül novellái tehát három csoportba sorolhatók: a köznapi élet egyetlen momentumának kimetszett, fókuszba állított képére, a gyermeksorsok epizódjaira és az önéletrajzi vétetésű írásokra. Mindhárom csoport élményanyaga és valóságképe alapvetően drámai karakterű, a klasszikus drámák szerkezetére emlékeztetően kétszintesek: a színfalak mögött korábban lejátszódó események következményei jelennek meg a nyílt színen; a novella cselekménye már csak a következményeket jeleníti meg. Az éles kanyar egy tragikus sorstörténet kiragadott életképe; az idősödő házaspár minden régi fájdalmát és hirtelen fölvillanó, ám múlékony reményét egyetlen este eseményébe sűríti. A repülő karácsonyfa szintén egy életdráma dióhéjban elbeszélve. A pillanatfelvételekből következően a kötet figurái egyvonású emberek, egyetlen, kinagyított jellemvonás képviselői. Az Anyám tegnapelőtt az életet élvezni akaró nő alakját rajzolja meg; A Szent Asszony címszereplője az álszenteskedést testesíti meg; a Fényképek agglegénye a zsugoriság díszpéldánya, egy mai Harpagon; Az albérlő asszonya a talán utoljára föltámadó testi vágy titkolt mohóságát jeleníti meg.
Ardamica Ferenc e könyve darabjainak sajátossága, hogy a vázlatos környezetrajz, az előzmények és körülmények utalásos jelzése, a főszereplők egydimenziójúsága, a helyzetek kinagyítása, kimerevítése ellenére a novellák teljesnek tetsző lélekrajzot nyújtanak. A látszólag odavetett részletekben képes az író fölmutatni a lélek rezzenéseit és megrázkódtatásait. Gyerekes apróságok és megrendítő traumák váltakoznak a darabokban: az öregek otthonába dugott nagymama sajgó vágyakozása az unokája után, a figyelmetlenség okozta bántalom fájdalma, a hencegés és gyávaság ellentmondása, a sorsát fatalizmussal elviselő asszony váratlan sírógörcse jellemzi alakjait. Többségük öreg, nő, gyerek, magányos, megbántott, sebzett ember – az ő érzéseiket szólaltatja meg az író.
A fókuszpontra irányuló szerkezet koncentráltsága, a hatalmas érzelmi nyomást elviselő, tömör anyagsűrűségű szövegezés egészen egyedi irályt hoz létre. A novellákban nincs egyetlen fölösleges mondat, kitérő, mellékes megjegyzés. Az írói narrációk velős mondatokból, a párbeszédek pergő riposztokból állnak, valósággal csattannak. Ardamica szövegei nagyvonalú, de határozott ecsetkezelésre hasonlítanak. Az utalásos környezet, az elmosódó háttér előtt erős fényben, kontrasztos beállításban jelennek meg a főszereplők, rendre egyetlen jellemvonás képviselőiként, drámai szituációban, pillanatkép formájában – összességében katartikus hatást kiváltóan. Vagyis a kötet darabjai végső levezetésükben a fátum kiváltotta katarzist példázzák.
***
Különös fejleményt, egyfajta visszapillantást jelent az író pályáján A hetedik (2000) című könyve. Amikor megjelent, arra lehetett gondolni. hogy ez valamiképp kimaradt a kötetek sorából, már régebben napvilágot kellett volna látnia, csak a szerző valamiért visszatartotta. Úgy vélem az írónak csak az ezredforduló táján volt ereje visszanyúlni az elnémítottság korszakában, a ’70-es években szerzett élményanyagához, vagy az akkoriban íróasztalfióknak írt és többnyire önéletrajzi ihletésű elbeszéléseit elővenni. Mintha lélekben csak bő két évtized elmúltával szabadult volna föl egészen a szilencium nyomasztó emléke alól, hogy vallomásos hangoltságú, terjedelmesebb elbeszéléseit közreadja.
Természetesen e kötet darabjai is őrzik novellisztikájának lényeges vonásait, a lét szűk terű és időkeretű ábrázolását, a sorsképletek életmozzanatokban való koncentrált fölmutatását, a nüanszokból is érzékelhető egyetemes emberi gondokat. Drámai helyzetekben bővelkedő, többnyire tragikus kimenetelű, olykor ironikus vagy groteszk felhangú kisprózáiban az élet ezerféle bajai mutatkoznak meg, illetve sűrűsödnek össze. E kötetében azokat az élethelyzeteket ábrázolja, amelyekben hősei fölött éppen összecsapnak a hullámok.
A keretes szerkezetű címadó novella egy házaspár groteszkbe forduló drámájának pillanatfelvétele. Az önmagában is fölkavaró történet végén az író abszurd csavarral él: az asszonyt a férje szeme láttára megerőszakoló szovjet katonák utolsója, „a hetedik” férfi olyan élvezetet nyújt a nőnek, amilyent a férje karjai között sosem élt át. A hetedik az 1968. augusztusi szovjet katonai intervenció idején játszódik, és ez a tény már utal azokra a darabokra, amelyek a csehszlovákiai „normalizáció” sorsrontó, léleknyomorító élményeiből születtek. Négy novella (Savat a vízbe; Nem loptam én életemben; Idézés péntekre; Reggel – buli után) a számkivetetté vált, szilenciummal sújtott író kisiklott életének epizódjait örökíti meg. Az alaphelyzet lényegében mindben ugyanaz: a publikálási tilalom, az elnémítottság, a leszorítottság véget vet az alkotói karriernek, de még az értelmiségi létformának is. Ebben a lét alatti életben addig ismeretlen kínokat él át a főhős, akinek új közegben, a társadalom peremvidékén kell megtalálnia a helyét, kisstílű kalandorok, kétes egzisztenciák, a rágcsálóirtók között kell föltalálnia magát. Ennek a mélyvilágnak a bemutatása mellett Ardamica Ferenc arra is utal, hogy önéletrajzi hőse viszonylag hamar beilleszkedik új környezetébe. Vajon miért adja meg magát ilyen gyorsan és könnyen a rossz sorsnak? Miért nem próbál meg valahogy kievickélni e mélyvilágból? Talán azért, mert szabad szellemű alkatától nem is olyan idegen ez a világ? Vagy azért, mert belátja, innen biztosan nincs kiút? Gyöngeség vagy bölcs belenyugvás jellemzi alteregóit?
E kötet novellái is mind-mind drámai pillanatokat örökítenek meg, de a jelen tragikumát többnyire a múlt eredői okozzák, vagyis a nemzedéki – ha tetszik, a kollektív – sors abszurditása. Gustav Husák elnyomó rendszerének megannyi paradoxona váltja ki, idézi elő azokat az eseteket, amelyben valaki megvakul, ahol az embert tolvajnak nézik, ahol a feleség a férjét merő szánalomból csapja be, ahol a menekülést a még rémesebb valóságra ébredés követi. Ardamica önéletrajzi karakterű hősei tehát látszólag belemerülnek új életformájukba, mert megsejtik, a sorsukat a hatalom már rég eldöntötte. Maradnak tehát a pitiáner stiklik, a kétes üzelmek, az olcsó italok és nők. Aztán eljön a reggel, a rosszkedvű ébredés, majd minden kezdődik elölről.
A kötetben olvasható Csillogó ajánlat című kisregény egyfajta szintézise a novellák motívumainak, ugyanakkor új színfoltot is jelent az író pályáján. Hőse, a közléstől eltiltott író sorozatban fogalmazza álláskereső pályázatait. Megannyi kudarc után egyszer csak meglepően kedvező ajánlatot kap a fővárosból, egy újonnan megnyíló szálloda alkalmazná. Nyomban Pozsonyba utazik, és ezzel kezdetét veszi a pikareszk kalandok sora, a percről percre rémesebb események egymásutánja. Különös halálesetek, ájult mámorok után a főszereplő testileg, lelkileg összetörve, kifosztva, puszta életét mentve menekül haza. Otthon, a vidéki kisvárosban újra elfoglalja helyét folyton nyafogó, affektáló, kényeskedő felesége mellett, akinek végső soron a kitartottja.
Az író novellahősei előtt alig van a cselekvésnek tere, csekély a képességeikhez méltó, értelmes munka lehetősége, ezért pótcselekvésekbe menekülnek, mélyre süllyednek, isznak, pénz és nők után futnak. Talán rövid időre magukhoz térnek, majd tovább vonszolják magukat; egyszóval vegetálnak. És mindeközben magukra húzzák félviláguk silány stílusát, szinte már önként hasonulni akarnak a környezetükhöz. Így nem lógnak ki a sorból, nem tűnnek ki az alacsony átlagból. Alámerülésük mimikri – és épp ez a lényeg! Hiszen az apró stiklik világába való lesüllyedést jobban tolerálja a hatalom, mint az „egyénieskedést”, az eredetiséget, az önmegvalósítást, az önálló gondolkodást és véleményalkotást. Ardamica Ferenc hősei egyszerűen túl akarják élni az 1970-es és ’80-as éveket, magukra öltik a kor jellegtelenségét, méltatlan színtelenségét, belesimulnak a társadalom massza-halmazállapotába.
A hetedik kisprózái rendszerint kétrétegűek: az abszurdba hajló előzmények a tragikus jelenben jutnak drámai csúcspontra. Az író ezúttal is a jelen pillanatát metszi ki az időfolyamból, és ebbe sűríti – immár az ismert módon – meghurcolt, megalázott, ellehetetlenített nemzedéke tapasztalatait. Ugyanakkor e kötet darabjain is érzékelni némi elmozdulást korábbi prózájához képest. Amíg a ’90-es évek elején született írásokra a fókuszpontba sűrítettség volt jellemző, addig az ezredforduló táján keletkezett darabok inkább lineáris szerkezetűek, több bennük az esemény, a pikareszk kaland, a fordulatok egymásutánja. Vagyis a lélek drámája mellett nagyobb hangsúly kerül a cselekményességre, a történetmesélés ráérősebb és részletezőbb lesz, érzékletesebbé válik a környezetrajz. Talán az önéletrajzi tematika, az emlékidézés személyessége, a szereplők bensőségesebb ábrázolása, a sajgó emlékek plasztikusabb megjelenítése új elbeszélő modor kialakulását eredményezi. Amíg a korábbi novellák realista epizódjai a lét abszurditását örökítették meg, addig az ezredforduló írásai az abszurd előzményeket követő drámai események fordulatait ábrázolják.
***
Az akasztott ember kötele (2001) részint tovább mondja a történelemtől és a személyes sorstól megviselt emberek történeteit, részint kitágítja irályát a groteszkbe hajló kesernyés humort is fölvillantó modor irányába. És ami szintén újdonság: a szerző ezúttal ciklusokba csoportosítja elbeszéléseit.
A kötetnek is címet adó elbeszélésciklus darabjaiban a sorsukkal számot vető, kudarcaikat újra élő, és rendre újabb kudarcokat elszenvedő antihősökről szól az író. Szereplői drámai helyzetekben vagy rossz pillanataikban visszapörgetik emlékeiket, fölidézik keserves múltjuk egy-egy epizódját, hogy aztán fölismerjék: a jelen még annál is rémesebb. A kettős jelentésű Záróra előtt negyvenes pincérnőjében még van annyi erő, hogy fordítson a sorsán, otthagyja a füstös kocsmát és addigi életét, amelyet az 1968-as események következményei határoznak meg. Nem a történelem, hanem a személyes balsors irányítja a Sarokban főszereplőjének, a féllábú fiúnak az életét, aki minden mozdulatával és folyton arra törekszik, hogy leplezze fogyatékosságát. A Dodó és Dodóka kerekesszékbe kényszerült béna fiatalembere véget akar vetni elviselhetetlennek érzett életének. Miután valóságos tornamutatvánnyal fölküzdötte magát az ablakpárkányra, az utolsó pillanatban visszaretten az öngyilkosságtól. Tovább él, ahogyan addig: egyik cigarettát a másik után szívja, és bámulja a pornókazettákat. A kötetnek is címet adó novella a betegesen féltékeny nő története, aki öngyilkosságot követ el, amikor megtudja, hogy a férje csakugyan megcsalja – ez a történet már átvezet a groteszk, a kesernyés humorú kisprózák csoportjához.
A tizenharmadik oldal című ciklusba fogott öt novella grimaszos ábrázolata annak, milyen abszurd helyzetekbe sodorja a közép-európai kisembert a szocializmus. A múlttól való nevetve búcsúzás marxi gondolata, az epizódok humoros árnyalása sem feledteti mindazt a sok megpróbáltatást, amit a jóhiszemű, tisztességes, törvénytisztelő embernek kell elszenvednie az örökké gyanakvó és fenyegetőző hatalomtól. A ciklusnak címet adó novella hősének, a vidéki írónak nincs szerencséje a fővárosi szerkesztőségekkel, mert az éber cenzorok minden írásában veszélyeket szimatolnak. A szocializmus hiánygazdálkodása lehetetlen kalandokba sodorja a házikolbászt tölteni szándékozó kisembert (Kolbászok az átkosban). Az a kérdésföltevés meg egyenesen parabolikus szatírához vezet: miért „nem érdemes” a rendszerváltozás utáni, önálló Szlovákiában magyarnak, csehnek, orosznak vagy zsidónak lenni (Török akarok lenni). A tanulság nem más, mint az 1968 utáni fundamentalista kommunista restauráció kiváltotta szorongás, a félelem sokáig maradandónak bizonyul. A veszélyeztető okok talán idővel tompulnak, de a kisember félelmei nem.
A kötet harmadik, Panoptikum című ciklusának novellái új tematikát hoznak Ardamica Ferenc munkásságába: irodalom- és művelődéstörténeti tárgyú elbeszélésekben örökíti meg a már nagybeteg Ady Endre alakját, fölidézi a Júlia-szerelem lázában égő Petőfi kalandját a cigánylánnyal, és a széppróza eszközeivel keresi a választ arra a régi kérdésre, mi késztette véres perverzióra a csejtei vár úrnőjét, Báthori Erzsébetet. Az író a rá jellemző módon valóságos szereplőit is kiélezett helyzetekben ábrázolja, fordulópontot jelentő pillanataikat ragadja meg. A beteg Ady szinte az utolsó útra indulás gyötrelmét éli át, a nagytermészetű Petőfi csaknem a szeme előtt csalja meg Júliáját, Báthori Erzsébet pedig a várfogsága idején, a lassan mélyülő őrület közepette magyarázza a magyarázhatatlant.
Az akasztott ember kötele egyfelől azt bizonyítja, hogy írója hű marad a maga választotta novellaírói módszerhez: klasszikus szerkezetű, pontszerű, számos esetben idősíkokat váltó, kétszintes drámára emlékeztető novellái hőseiből a jelen valamilyen eseménye hívja elő a múlt már-már elfeledett vagy nagyon is eleven emlékét. Ekként szembesül a föltoluló múlt a jelennel, majd a borús jövő sejtelmével. Másfelől ez a kötet is újfent igazolja azt az állítást, miszerint a szerző minden könyve újabb színt tesz hozzá életműve színskálájához.
***
Ardamica Ferenc alkotói pályája egészen sajátosan alakult: a ’60-as évek ígéretes indulása után a ’70-es évek küszöbén – politikai okokból – kisiklott, az írót elnémították, a családos férfiembert az élet peremére szorították. Közvetlenül a rendszerváltozás előtt visszatérhetett az irodalomba, voltaképpen újra debütált. A ’90-es években igen termékenynek bizonyult, mintha a szilencium ideje alatt fölgyűlt alkotó energiák egyszerre szabadultak volna föl benne. Ebben az évtizedben sorra jelentek meg novellás könyvei – ezek bemutatásával szerettem volna szemléltetni hullámos pályaívét. Meg azt, ahogyan következetesen őrizte prózájának alapvonásait, ugyanakkor kötetről kötetre gazdagította, árnyalta írásművészetét, újabb vonásokat mutatva vagy sejtetve.
Novellista munkásságában egyszerre volt jelen a szabályosság és a szabálytalanság, a folytonosság és a megszakítottság: a magyar próza lélektani realista hagyományait követte, valamint a maga sorsából következően megtört a pályája, a cenzúra csaknem két évtizednyi hallgatásra kényszerítette. Írásai Móricz korai prózáját idézik, de emberi, társadalmi, történeti alapélménye kosztolányis színezettséget, érzékenységet mutat. Ennyiben mindenképp a magyar realizmus tárgyra, mondandóra, emberi üzenetre koncentráló folytonosságát képviseli, ugyanakkor pályája a termékenység, koncentráltság, illetve az ellazulás, elhallgatás változékonyságát szemlélteti. Szintén fontos vonása a halála előtt csaknem két évtizeddel lezárult életművének, hogy miközben valóságszemlélete és irálya alapvonásaiban változatlan maradt, minden kötete új színt tett hozzá az oeuvre spektrumához. Novellaírói munkássága imént fölvázolt egészéről a Nem loptam én életemben (2005) című válogatáskötete adott áttekintést.
Érdemes megjegyezni, hogy azokban az esztendőkben írta a magyar novella karakteres tradícióit, legszebb értékeit tovább vivő könyveit, amely időszakban a fiatal felvidéki írógeneráció, az „iródiások” nemzedéke a posztmodern prózapoétika programjával lépett föl, és amelynek esszenciális bemutatkozása a Próbaút (1986) című antológia volt.
Írásommal szerettem volna fölhívni a figyelmet egy egészen egyedi írói pálya, egy jellegzetes novellavilág sajátosságaira, és kisebb-nagyobb időbeli módosulásaira. Arra, hogy a Móriczra emlékeztető létdrámák tanúságtevőjéből, a Kosztolányi lélekrajzát idéző íróból az élet abszurditásait, groteszk vonásait és kivált drámaiságát ábrázoló, kesernyés humorú novellista bontakozott ki. Ez a pályarajz nem csupán áttekintés, mérlegvonás akart lenni, de emlékeztető is a szűk egy esztendeje elhunyt alkotó keserves sorsára és e sors kigyöngyözte életművére.
*Egy esztendeje halt meg a felvidéki író
A tanulmányban említett novelláskötetek
A rokon cseléd. Bratislava, 1970. Madách Kiadó, 138 p.
Anyám udvarlói. Bratislava, 1989. Madách Kiadó, 155 p.
Piszokul felhergelve. Pozsony, 1992. Madách Kiadó, 179 p.
Szerelem nélkül. Elbeszélések. Pozsony, 1999. AB-ART Kiadó, 143 p.
A hetedik. Dunaszerdahely, 2000. Nap Kiadó, 215 p.
Az akasztott ember kötele. Losonc, 2001. Plectrum Kiadó, 148 p.
Nem loptam én életemben. Válogatott novellák. Dunaszerdahely, 2005. Nap Kiadó, 183 p.
Felhasznált irodalom
Csiszolva, mint a folyami kavics. https://ujszo.com/kultúra/csiszolva-mint-a-kavics (2001. november 30. 07:00) Megtekintve: 2024. 05. 06.
Juhász Dósa János: Ardamica Ferenc, egy irodalmi self-made man Losoncról. https://ma7sk/irodalom/ardamica-ferenc-egy-irodalmi-self-made-man-losoncról (2021. november 30. 16:44) Megtekintve: 2024.05.07.
Juhász Dósa János: Ardamica Ferenc halálára. https://ma7.sk/irodalom/ardamica-ferenc-halalara (2023. augusztus 5. 11:01) Megtekintve: 2024.05.12.
Mezey László Miklós: A rossz sors képletei. Ardamica Ferenc novelláinak világa. = Hitel, 2006. 12. sz. 102-110. p.
Illusztráció: Ardamica F.
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
