Milen Ruszkov: FELMAGASZTOSULÁS (részlet)
•
Krasztev Péter
Meddig forgatható egy fordítás?
A szerző a következő lábjegyzettel kezdi a regényét:
Mivel a kiadói szerkesztők határozattan megkértek rá – elkerülendő, amúgy teljesen indokoltan, az alulképzettség vádját –, elöljáróban leszögezem: az ebben a könyvben alkalmazott helyesírás nem követi a mai kor normáit, sokkal inkább a bolgár nemzeti újjászületés korának irodalmi szellemiségéhez igazodik. Ez a nyelvi közeg meglehetősen sokszínű és következetlen, valahogy úgy lehetne elképzelni, mint a rendezett őskáoszt: egy és ugyanazon ember egy és ugyanazon szöveget egyetlen könyvön, de néha egyetlen bekezdésen belül is kétféleképpen írja meg. Az irodalom akkoriban igencsak liberális vállalkozásnak számított, és mindent összevetve mindenkinek megvolt a maga nézete arról, minek hogyan kell alakulnia, s ez ráadásul egy nap leforgása alatt gond nélkül többször is megváltozhatott. Ez így lett bevezetve, a rendszer így állt fel a korabeli olvasó dolgának megkönnyítésére, bár ez a rend éppen annyira volt csak kötött, hogy mellőle ne illanjon el a kor szelleme. Egyszóval ez a könyv egyfajta kompromisszumra törekszik a mai szigorú helyesírás és a nemzeti újjászületés korának zűrzavara között.
Nem kell fordítónak lenni ahhoz, hogy már ebből is megsejtse az ember: ez a könyv lefordíthatatlan és nem is érdemes lefordítani. Nemlétező nyelven íródott, a mai laikus olvasó számára érdektelen, mert a korszak, amelyikben játszódik, egy másik ország történelmi és nemzetmitológiai magánügye, a kulturális vonatkozások kibogozhatatlanok és lekövethetetlenek. És alig látszik esély arra, hogy sokkal többet tudnánk meg a világ jelenlegi állásáról, ha rászánnánk magunkat, és szétszálaznánk a történetet. Fordítói szempontból sem látszott túl ígéretesnek a vállalkozás, mert amikor egy regény nagyrészt magáról a nyelvről szól, ahhoz nyelvet kell teremteni, ami ellen két érv is szól: nem kanonizált klasszikusról lévén szó, egyáltalán nem biztos, hogy az erőfeszítést bárki is értékelni fogja. A másik ennél triviálisabb: nincs olyan ívdíj Magyarországon, amiért ezt érdemes végigcsinálni. Az egyetlen, akinek érdekében áll egy ilyen fordítás megjelentetése, az a kiadó, mert Ruszkov Európai irodalmi díjat kapott a Felmagasztosulásért, ami azzal jár, hogy a kiadó, amelyik megjelenteti, bónuszpontokat kap az EU-s pályázataihoz. Ezt a gyakorlatot azóta megszüntették, de akkoriban eléggé motiválta őket.
Ezért is kerestek meg az ajánlatukkal, hogy fordítsam le, amit én, a fentiek tudatában gondolkodás nélkül elutasítottam. Három kört is futottunk, két alkalommal is elmondtam, hogy felesleges könyveket nem adunk ki. És őszinte is voltam, nem kérettem magam. Persze, arra is őszintén válaszoltam, amikor azt kérdezték, de azt már csak amúgy barátian, hogy jó-e a könyv. Igen, nagyon vicces. De hosszú, kulturálisan lefordíthatatlan, nyelvileg ingoványos… Harmadszorra már azzal kezdtek, hogy ha tényleg vicces, akkor mindenképpen le kell fordítanom. És egyből a fent említett második érvvel szemben indítottak támadást: Mennyit kérek érte? Ja, tárgyalástechnikában jó vagyok, van ilyen tantárgy nálunk a tanszéken, főleg a fordított hatást könnyű elérni, mármint azt, hogy ne én járjak jól az üzlettel, hanem ha azzal járok jól, ha nem jön létre az üzlet. Gyerekjáték. Nem is sokat gondolkodtam, mondtam egy lehetetlen összeget. Ők még nálam is kevesebbet gondolkodtak: rávágták, hogy oké. Rögtön tudtam, hogy ebből nem lehet arcvesztés nélkül kijönni. És hogy egy évre gyakorlatilag rabosítottam magam.
De aztán rabság helyett megszállottság lett a dologból. első körben lefordítottam sztenderd magyarra, helyenként népiesen, elvétve pesti szlengben. Majd feltúrtam a nyelvújítási, nyelvjárási és etimológiai szótárakat, szinonima- és népi szólásmondás gyűjteményt, kicseréltem több tucatnyi szót és kifejezést. Harmadik körben átírtam a nyelvtant, ahol értelmezhető volt, (ál)székelyre, amiben erdélyi barátaim nagy segítségemre voltak. Ahol nagyon kellett, végjegyzeteket írtam. Egy éven keresztül zsongott az agyam a bizarr szófordulatoktól, új és kitalált közmondásoktól, majd a tudatom legmélyéről előúsztak Petőfi, Arany és a cselekmény más hazai klasszikusainak sorai, melyeket gátlástalanul beépítettem a szövegbe. Igen, bevallom, ki is hagytam néhány részt, amit már hazai olvasó nem tudott volna lekövetni és szerkezetileg sem adott hozzá sokat a történethez.
Röviden, lett egy másik regény, mely az eredeti nélkül nem született volna meg, viszont megőrizte a Ruszkov szöveg legfőbb sajátosságát, a játékot. A játékot a nyelvvel, a mitológiával, a párbeszédet a kulturális örökséggel. A Felmagasztosulás ki lett fordítva a négy sarkából, hogy magyarul a helyére kerüljön.
Amikor a fordítást befejeztem, írtam egy válaszmegjegyzést a kis visszatekintésem elején idézett Ruszkov lábjegyzethez.
Ez a regény valójában olyan nyelven íródott, mely ebben a formában sem időben, sem térben sohasem létezett. Ezért a fordító, a szerzővel egyetértésben, a nyelvi őskáosz látszatának fenntartása mellett azon igyekezett, hogy az érthetőség keretein belül tartsa az olvasót, s időnként kilépve a konvencionális fordítói szerepkörből, magyarázatokkal, már-már értelmezésekkel segítse át a hazai közönséget a számára kevéssé ismert történelmi és nyelvi közeg buktatóin. Megjegyzendő továbbá, hogy sem a szerző, sem a fordító nem azzal a szándékkal vetette papírra ezeket a mondatokat, hogy visszamenőlegesen előállítson egy nyelvemléket, s ezzel újabb szakmai munícióval lássa el az etimológusokat, szociolingvistákat, dialektológusokat, nyelvőröket, nyelvszabadítókat és a nyelvészet megannyi egyéb ágbogának művelőit, akik – esetleges rossz pillanatukban – szigorúan vett nyelvhasználatbéli következetességet kérhetnek számon az alkotótól, közvetítőtől, szerkesztőtől (stb.), vagy akár a regény hőseitől, lévén a könyv egyedüli célja a fesztelen, ámde magvas szórakoztatás.
Milen Ruszkov
FELMAGASZTOSULÁS (részlet)
Apám olyan különösképp nem kedvel bennünket a fivéremmel. Vagyis szeret, de nem nagyon. Nagyon a kishúgunkat szereti, Mariankát. Ejsze azér’, mer’ azt reméli, ő gondozza majd öregkorában. Felőlünk a testvéremmel mit tarthat: tán azt, hogy kenyérpusztítók vagyunk. De azér’ felnevelt, na, panaszom nem lehet rá: ami rajta állt, azt megtette, bajban suvase hagyott minket. Nem nagy kedvvel teljesítette a kötelességét, de legalább kitartón. A kishúgom, Marianka, penig az éves vizsgára készül az oskolában. Amiben tudok, segítek neki, megmutatok neki egysmást. Na, ez az oskola is, ecsém! Csak a baj van vele! A minap elnéztem az Alsó Oskola felé, ahol kitanultam, és láttam azt az ablakot, amit annak idejin bédobtam. Ez akkor történt, amikor a többi pulyával dobigáltuk egymást kővel. Elhajítottam egyet, az meg fogta magát, oszt ripityára törte az éveget. Hú, mekkora galiba lett belüle, ne tudd meg. Dobroplodni tanár úr elkapta a grabancomat, oszt aszongya: „Na, és most hogyan fogunk tanulni, ha jeges szél süvít által az oskolán? Nem tudjuk a tanórák rendszeres menetét betartani.” Mire én: „Há, nem akarattal vót.” Mire ők: „Te akaratlan akár embert is megölhetsz, he.” Ennek utána megragadtak, mármint a fél oskolaszék, hazahurcoltak, és elpanaszolták apámnak, meg még éveget is követeltek rajta a szarháziak, amikor is végre felfogtam, hogy nyakig ülök a vesződségben. Mivelhogy ő erőst nem szeret adni, de semmit sem. Miután kikísérte űket, apám először eltángált, majd aszondta:
– No, és most honnat vegyek éveget? Há’ szarom-e én az éveget? Nézz meg jól: úgy nézek-e ki, mint egy évegszaró? – mondta, és csak nézett; mit nézett, egyenest méncsergett. De engem se ejtettek a fejemre, hallgattam magamnak, se igent,
se nemet nem mondtam, mélyen csöndben vótam. – Ha éveget – így ő – szarnék, itten… – és körbemutatott a házon, amit a pincétül a padlásig műhellyé alakítottunk, az udvaron is száradó posztó hevert szerteszét, amit a baszuta törökök a hadseregnek visznek el. Anyám, ídsanyám! Csak tudnák, mit viselnek! A posztó leghitványabbikát. Az ártét egyénileg árusítják…De visszatérve a lényeghez. Szóval, mutat körbe, és félbehagyja a mondókáját, de értem, mit akar kifejezni. Úgymond: „Ha így vóna, asszed, dolgoznék?”, vagy ezzel azonos értelemben valami. Ha éveget szarna! Na, apám is megéri a pízét, szó, mi szó. Ha nem lett vóna az apám, isten bizony, hetedhét határon túl menekültem vóna tűle! De ez már így veszett, mer’ az. Ammeg mihelyst látta, hogy hallgatok, még jobban begorombult – ilyenkor, ecsém, vesztedre hallgatsz, vesztedre beszélsz –, oszt aszongya: „Te meg mit hallgatsz, mint süket disznó a kukoricásban? Szíjat hasíttok a hátadbul, he!”
Úgyamúgy azt tudjátok, hogy mifelénk nem dívik a puliszka. Ezek itten nem vlahok. Hogy honnat a pokolbul juthatott eszébe ez a szólás? Tán a Cháron-Haro súgta néki…
De esmeg elkanyarodtam. Szóval, még eccer elpallott, de ezúttal enyhébben, mer’ kezdett elszállni a haragja. Anyám meg mindvégig azt csárogta neki: „Panajot, Panajot, hagyd ezt abba! Még kárt teszel a pulyában, te istenátka!” Ammeg még levegőnek se nézte, csak eccer fordult felé, és aszondta: „Kusshadj – így ő –, máskülönben tüstént előveszlek téged is!” De ha azt hiszed, ettül megilletődött, igen felületesen ismerheted anyámat. Apám veri őt, oszt váltanak, és anyám veri apámat: nem marad el egy cseppet se, mi, pulyák meg folyvást rítunk. Apám így szemre szikatag, gizda ember, de a posztóveréstül igencsak inas és szívós, ezért végül mindig ő veri meg anyámat, de amaz se adja magát egykönnyen, inkább ellenáll. Mit mondjak, na… Nehéz élete van a bolgár népnek. Azér’ is esnek meg az ilyen dolgok… Mindegy is, pászá. Azt akartam ezzel csak mondani, hogy amikor így megfenyegeti, amaz ettül csak még hangosabban ordibál és átkozódik. Felhagyott erre a náspángolással, és anélkül, hogy feléje fordulna, mintha csak a környéken se vóna, aszongya nekem:
– Látod-e, te léhűtő, hogy szaporítod egyre a gondomat? Honnat vegyem most azt az éveget? Nincs itten éveg sohutt. – Ami így igaz, mer’ Kotelban nincs éveges. – El kell mennem – mondja – egész Szlivenbe, ott baszhatom a szelet miánnad! – És mihelyst ezt kimondta, hirtelen hátrasirült, bement a házba, menetközben átkozódott, de nem kiváltképp engem, úgymond személyesen, kívánt az ürdüng rőt faszára, hanem amúgy meghatározatlanul, általánosságban és maradéktalanul az emberi nemet: „Bassza meg a csincs az ötöt!”, meg ehhez hasonlókat. Anyám meg szünet nélkül őt átkozta közben, de ő úgy suvadt el mellette, mintha egy oszlopot kerülne ki, fel se pislantott rá. Hát, biza, neki is igaza vót, mer’ jól ösmerte. Én, amikor később kicsinyt jobban kiösmertem anyámat, már kezdtem megérteni.
Ennek utána apám bement velem az oskolába, és felszögelt az ablakkeretre egy szárított, alapost kifeszített bendőt. Ha kinézel rajta, ecsém, a fény olyan furcsán gyün által rajta, amolyan sárgás, fehér pöttyökkel. Az embereket úgy látod ennek a pacalnak a túloldalárul, akárha árnyékok vónának, vagy halottak kísértenének. A körvonalaik mind elmázolódnak, akár a túlvilágban. Odabenn penig a fény különös tűle, olyan, mintha káposztalén szűrődne által. Érdekesség, na. És, pászá, ideiglenes megoldás, amíg apám éveget nem lel valahonnat.
Dobroplodni nem vót ott, amikor a pacalt felraktuk, csak másnap látta meg. Oszt amikor megpillantotta, annyira megdöbbent, hogy önkéntelenül felkiáltott, amolyan köznépi nyelven, amit az ember máskülönben suvase hallott vóna kigyünni a száján, aszongya:
– Ez meg miféle dolog? Ez a valami honnat került ide?
Erre így feleltem:
– Ez a valami miánnam került ide, tanító úr. Az éveg mián… Minekutána ídsapámnak nincs évege, oszt azt mondta, hoz a hét végén, és ideiglenesen ez szolgálna itten éveg gyanánt.
Dobroplodni tanító úr odalépett az ablakhoz, megkocogtatta két-háromszor a mutatóujjával, oszt azt aszondta:
– Ez micsoda? – Megállt egy szempillantásra, mint akinek nem jut eszébe a megfelelő szó, majd kibökte: – Kocsonya?
– Hozzávetőlegesen se, tanító úr – feleltem. – Szárított pacal, kifeszítve.
Olyan tekintettel nézett rám, amire ha nem tudtam vóna, hogy ennyire tanult ember, bízvást értetlenkedőnek neveztem vóna, szóval így nézett rám, majd újra a pacal fele sandított, enyhén meghajolt, s kinézett rajta. Ennek utána felénk sirült, fura ábrázatot vágott, amilyent még annak előtte eccer se láttam tűle, és azt mondta:
– Η μπόλια. Pacal. – Majd rámutatott a pálcájával, és folytatta: – Το παραθυρο. Ablak. De lehet a ό σκεμπες szót is használni, mely a törökbül való átvételnek minősül, s amely szintúgy pacalt jelent. – Ebben a pillanatban az arca újra életre kelt, nyilván magasztos gondolata támadt, és miközben minden példa alkalmával a pálcájával az ablakra bökött, azt mondta:
– Itt a hellén nyelv teljes névelős sorozatát figyelhetjük meg. H μπόλια – nőnem. Ο σκεμπες – hímnem. Το παραθυρο – milyen nem? Na, milyen nem, Gicso?
– Semleges nem! – kiáltottam.
– Naugye! – felelte elégedetten Dobroplodni.
Hát ilyenek vótak. Ez úgyamúgy ötödikben történt. Akkor sokminden esett meg vélem. Fenti eset akkor, amikor harmadik elemi után kihagytam egy évet, és utána egyenesen ötödikbe akartam beiratkozni. Dobroplodni kezdetben határozattan ellenezte, később engedni látszott, ha nem is őszinte meggyőződéssel, és megengedte, hogy levizsgázzak, oszt ha sikerül, átenged ötödikbe. Máig őrzöm a vizsgadolgozatot. A feladatot Beron Ábécéskönyvének alapján jelölte ki. Hogy Beronnak se akadt épületesebb elfoglaltsága… Aszongya Dobroplodni: „Adok neked összetett szókat, te penig írsz belőlük egy értelmes, összefüggő fogalmazást.” És néz, mintha csak azt mondaná a tekintetével, hogy neked annyi. A szavak a következők vótak: Vér és tanú: vértanú. Arany és száj: aranyszájú. Hit és szónok: hitszónok. Szem és betegség: szembetegség. Fekete és szem: feketeszemű. Vékony és arc: vékonyarcú. Éles és ész: éleseszű. Nemes és szív: nemesszívű. Nagy és lélek: nagylelkű. Isten és fél: istenfélő. Ember és barát: emberbarát.
– Na – aszongya –, ebbül írj egy fogalmazást. Ha megírod, átiratkozhatsz.
Én penig a következőt írtam:
„Élt eccer egy vértanú. Arany szája vót, ezért Aranyszájúnak híták. Nagy hitszónok is vót. Csakhogy szembetegségben szenvedett. Amúgy meg a szeme fekete vót, szóval feketeszemű vót. Az arca meg vékony, ezért vékonyarcúnak látszott. De amilyen hegyes vót az arca, annyira éleseszű vót ő maga is. Amúgy nem csak nemesi családbul származott, de a szíve is nemes vót, ezért nemesszívű vót. A lelke tág vót és befogadó, ezért nagylelkűnek tartották. És mivel az Istenben buzgón hitt, ezért istenfélő is vót. És akár a mi tanítónk: emberbarát.” Kezdetben, miközben felolvastam, a szája keserűen lekonyult, de mihelyst meghallotta a végit, felderült az arca, és helybül azt mondta:
– Olvasd csak el újra!
Újra felolvastam neki, és ezúttal Dobroplodni igencsak elégedett vót. Még oda is írta a lap aljára: „Bravó, Gicso!” Így kerültem által harmadik elemibül egyenest ötödikbe. Szerencse, hogy nem jutott eszébe az olaj meg az ütő, mer’ az olajütővel nyakig lettem vóna a csávába’. Lettem vóna nyakigcsáv. Ezt a szót máig nem tudnám belerakni.
Elég az hozzá, hogy még mostanság is jól megoldom a fogalmazást, van egy ilyen hajlamom és készségem, hogy tudd. Még azon is elgondolkodtam, hogy most, amíg Kotelban vagyok, ne írjak-e meg egy Szózatot a bolgár néphez, már csak a forradalom ügyei okán is. Hogy csináljak valami télleg komolyat. De inkább nem is beszélnék rúla, mer’ még nem döntöttem el, és nehogy rontást hozzak a dologra.
A tanulás viszont meglehetőst nehezemre esett, és elég sok verésnek lettem gazdája ennek okán. De nehogy azt hidd, apám csak ütött meg vert, és suvase állt ki mellettem. Ellenkezőleg, ippeg ellenkezőleg! Minekutána csintalan kis nebuló vótam, mondhatnám dúvad fajta, rendre felékesítettek a fekete tábláikkal. Egytül-egyig mindegyiket a nyakamba akasztották már. Mai napig emlékszem rájuk, olyan, mintha most is a szemem előtt vónának a „fekete palatáblák”. A serények „dicsérő palatáblákat” hordtak a nyakukban, mi penig a feketéket. Mind a hetet hordtam már: istenkáromló, hazug, hanyag, figyelmetlen, féktelen, tolvaj, rendbontó. Legtöbbször féktelen vótam és rendbontó. Mindennek tetejibe, amikor megorrontották, hogy énnálam ezeknek sok foganatja nincsen, elkezdtek bézárogatni a tömlöcbe, vagyis a tanári pulpitus alá. Az alatt kellett ülnöm, vagy inkább feküdnöm, mer’ alig egy lépés magas, mindenünnét
zárt, csak az osztály felé néz egy farács, onnat gyün be a fény is. De ottan meglehetőst jól éreztem magam. Azok szemben tanulnak, meg miegymás, én penig ott üdögélek lenn, grimaszokat vágok, középső ujjat mutogatok nekik, ilyeneket. Na, de akkor Dobroplodni meglelte a dolog nyitját – módfelett okos ember vót ez, he, vétek vóna nem beismerni –, és kalodával odazárt a pad lábához. A többi pulya kiment a szünetben játszódni, ebédidőben egész óra hosszat kővel hajigálják egymást, ez-az, nekem meg a lábam oda van lakatolva a padhoz, mozdulni se tudok, ecsém. Ráadásul falni se falhatok, mer’ a teremben az nincs megengedve. Na, ez már büdös vót nekem. Semmi szabadság. Zéró étek.
Apám meg, amikor ez a tudomására jutott, begyütt velem az oskolába, és mondta Dobroplodninak:
– Hallod-e, tanító, ne szorítsátok már meg ennyire ennek a pulyának a lábát ezzel a kalodával. Még meg talál sántulni, oszt micsinálok akkor vele.
Dobroplodni tanár úr penig felemelte a kezét, és azt mondta:
– Rendben, most az eccer legyen így! De ez nem járja, Panajotisz uram! Az oskolában rendnek kell lennie! Ami a többi pulyára érvényes, az érvényes rá is. Máskülönben mi lenne ennek a vége?
Apám lekent egy nyaklevest, és aszondta:
– Érted-e, mit beszél a jóember? Viselkedj, hallod-e! De többé legalább nem zártak kalodába.
Megjegyzem, Dobroplodni tanár úr nem ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, amiket fennebb leírtam, hanem sokkal tanultabban, de csak a lényegüket adom itten vissza, hogy megértsétek ti is, mirül van szó… Most nézzétek meg, mi mindenre vagyok hajlandó miánnatok, közben meg csak az öregisten tudja, mekkora szarjankók vagytok! Bár egy ember, aki ezt a honszerető fogalmazványt olvassa, az ippeg a legkevesebb okkal minősíthető fajankónak. Most csak úgy általánosságban beszélek, mint ahogy apám is így szitkozódott, úgy értem, irdatlan sok a böszme, ecsém, mindenfele. Há’ nem így van-e? Ídsanyám, de mennyi, te! És kártékonyak is. És ezek mind felül betöltik, alul kiengedik. Elképzeled-e, mennyi chymust (kvázi: szart) termelnek ezek minden áldott nap, miközben a földgömb (glóbusz, úgymond) sirül a maga örök útján a ragyogó nap körül? Nem, most télleg, állj meg egy pillanatra, és képzeld el! És van-e még ezután mirül beszélnünk? Hogy a föld hogy tűri meg a hátán, és hogy viseli el űket, azt fel nem foghatom. Valami súlyosan titkos elgondolásnak kell emegett bujkálnia, nagyon rejtett, hihetetlen célnak kell lennie… De ezt nem miattuk csinálom, hanem magam miatt és az Ügy érdekében. Ez az Ügy ez olyan, hogy ha sikerre visszük, mindenki felszabadul minden alól abban a szent pillanatban! Még a természetnek is nyoma vész. Ha sikerül az Ügy… Hogy mondták azok az egzaltált görögök? Demiurgosz, Demogorgon… Se Demiurgosz, se Demogorgon nem lesz többé.
De most így visszaolvasva ezt a szakaszt (szóbeli részletet), ezúttal télleg feltűnt, hogy csak férfiakrul beszélek. Mer’ ideless meg mit írtam: „az ember, aki ezt a honszerető fogalmazványt olvassa, az tán ippeg a legkisebb eséllyel minősíthető tahónak”. Na, látod-e? Nalátod! Penig bizton azt kellett vóna írjam: „az ember/fehércseléd”. Mer’ nem jutott eszembe: hát kizárható vóna-e, hogy ezt valami kisasszonyka is elolvassa? Mér’ ne lehetne? Egy kis-kisasszony, csak úgy… Olvasná és megkönnyezné. Na? Mér’ ne? Mint a szél, úgy lehet. A mai kicsidasszonyok sokat olvasnak, különösen Szlivenben, és más nagyvárosokban. Ezek nem a mi koteli menyecskéink: egyik kutya, másik egy híján húsz. Azok ott úrilányok, kicsidég rátartiak, hisznek a mesékben. Nem mondom, hogy feltétlen ilyen könyveket olvasnak, mármint honszeretőket, de attul még olvasnak. Nincs-e igazam? Olvassatok csak, olvassatok. Ez ejrópai szokás, meg francúz.
A legtöbbet tán a francúzok olvasnak, ezt látatlanba le merném fogadni. Emmeg attul van, mer’ Francúzföld valódi ejrópai ország, nem penig valami balkáni istálló. És az ángliusok is olvasnak, meg a dajcsok… Az utóbbi időben itt is olvasásba kezdtek, kiváltképp Szlivenben, mint említettem. Na, itt álljon példának ez a város: soha nem változtatta még meg a nevit. Az összes szodomista már ötször nevet váltott, de ezek ottan nem, és kész. Szliven: ez gyönyörű, ez büszkén hangzik! Ha azt mondod, Szliven, olyan nevet ejtesz ki, amit Juvan Sisman idejében is ugyanígy mondtak. Baszod, az mocsok sok ideje vót! Az isten akkoriban még meg se teremtette a cigányokat. Oszt amikor kiűzettek abbul a saját Paradicsomukbul, mind idegyüttek Szlivenbe. Ez kicsidég megváltoztatta, módosította a dolgot. Úgyamúgy Kotel falu felé is megindultak többen közülük, de azér’ más ez, na, nekem te ne világolj. Á, hagyd ezt, ahogy az édes egy cimborám, Aszenke mondaná.
Szóval, hogy szavam ne feledjem, bolgárföldön mostanában egyre többet olvasnak. Hogy is mondja Rakovszki a Vándorban?
Látok tanult embereket, számuk egyre gyarapszik,
Bolgár hazafiak régi dicsőségünk hírét viszik!
Hát, ezek mennek most a hazámban. A remény hal meg utoljára, nemhiába mondom. Népünk nem hogy naprul napra, de órárul órára magasztosul felfele. Odalesel, most van reggel öt török idő szerint, mire elüti a nyolcat, ketten már megtanultak olvasni. Nem hiszed, mi? Hidd, ha mondom! Bravó, legények! Így utolérjük az Ejrópát, oszt felmagasztosulunk nemzetileg! Utána majd lesheted, mi történik! Na, ippeg az, ami ezután történik, azt nem való elmesélni az embereknek. Kipattan a szemük a művelődésre meg a tudományra, vakbul látók lesznek. Őrzik a tudományt, tisztelik az Urat! Szemes lesz a világtalan!
Rövidre fogva: ne aggódjatok! A jövendő fényes, minden a helyire kerül.
Fordította: Krasztev Péter
Illusztráció: Възвишение (трето издание…)
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
