Bertha Zoltán: „Megbünhödte már e nép”.
A katartikus bűntudat gyökerei a Himnuszban
„Hajh, de bűneink miatt” – halljuk a katartikus önbírálat (sóhajos keserűségében is lélektisztító) igazságát felhangzani kétszáz éves nemzeti imádságunk igei vétetésű és mélységű szentenciájában. A személyes bűnvallás és bűnbánat költői kifejezésének (Balassitól Adyig – amiként azt Makkai Sándor ékesen bizonyította) és a kollektív önostorozásnak (a tatárjáráskori siralmas énektől Adyn át Szilágyi Domokosig és tovább) egészen kolosszális (és világkulturális kontextusokban is unikális) hagyománya tornyosult fel a magyar irodalomban egy ezredév alatt. A méltó emberi és magyar létezésre, otthonosságra, a népek közötti elemi egyenjogúságra és önelvűségre vágyakozás lelki konvulziói a gyakran végletes önmarcangolás és a kivívandó dignitás szét- vagy összehullámzó érzelmi örvényeit kavarják föl. Ennek morálantropológiai lényegét Németh László úgy foglalta össze, hogy az önkritikus „kiválóbb magyar a nemzeti bűnök feltépésével, egy kollektív sebszaggatással kezdi.” Annak a gyökeres keresztény szellemiségnek a jegyében, amelyről Erdélyi János azt állította, hogy „nemzetiségünk valaha mélyen egybe volt forrva a vallással”, és Szerb Antal, hogy „kereszténynek lenni és magyarnak lenni csaknem ezer éven át teljesen egyet jelentett”, Mécs László, hogy „Egy legyen a magyar s egy a keresztény”, Czine Mihály pedig, hogy „kereszténység és magyarság – a katolikusok kereszténynek, a protestánsok keresztyénnek mondják magukat – már több mint ezer esztendeje szinte teljesen egyet jelent.” Kölcsey Hymnusának biblikus veretű önvizsgálati, szigorú bűnbánati vallomása „gyónás-mélységű, »mea culpa« értelmű, döbbenetes intonáció”, amely „kimondja: a magyarság nem tudott méltón élni az Úr ajándékaival, a kereszténység erényeivel”; azaz „racionálisan is megragadhatóvá teszi, büntetésként értelmezi a kollektív személyként felfogott magyarságot sújtó történelmi szenvedést.” Ugyanakkor „a bűnt és a szenvedést a bűnbocsánat fényébe állítja. A bűnbocsátás reményében ad értelmet a szenvedésnek” (állapítja meg összegzőn a Hymnus jelentésvilágát gazdagon feltáró, „Nyújts feléje védő kart…” – Kölcsey Ferenc: Himnusz /2020/ című nagymonográfiájában Cs. Varga István).
„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben: / Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk” – sorolja a traumatikus sorscsapásokat az intelmes költői igazságbeszéd, s a történelmi kataklizmákhoz vezető okok közül a legfőbb nemzeti bűnök közé tartozó gyűlölködő (bel)viszálykodást és háborúskodást, a széthúzó ellenségeskedést domborítva ki: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre”; „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában.” Azt sugalmazva, nyomatékosítva, „hogy a magyarság legfőbb vétke a hazaszeretet hiánya” (Vitéz Ferenc). A „magyar sorsra és jövőre vonatkozó logikai összegzés igénye” (Jánosi Zoltán), históriai tágassága és maga a nemzeti közösség legbelső vágyából fakadó summázatos fohászkodás az áldásért, a kegyelemért és a szánalomért: megrendítő planctus és imádságos könyörgés e nép mindenkor zivataros századaiból. („Nincs még egy ország, amelynek himnusza bűntudattal küszködnék, amely olyan komor s már-már reménytelen hangot ütne meg, mint a miénk” – szögezte le erről Hankiss Elemér is.) Kortalanul és fakulhatatlanul érvényesen tárva fel a siralom indokoltságát – arra a tatárjárásos időszakra vonatkozóan is, amelynek kínszenvedéseit (és az azokat megelőző vagy tetéző bűnöket, a folytonos gyűlölködés és hatalmi, testvérharcos marakodás – és elgyengülés, anarchia, társadalmat szétziláló anómia – gyötrelmes következményeit) már a XIII. században oly érzékletesen részletezte az ismeretlen magyar szerzetes költő feltehetőleg 1242-ből származó műve, a Siratóének Magyarországról, mikor a tatárok pusztították (Planctus destructionis Regni Hungariae per Tartaros) című megrendítő (s a középkori lamentáló, himnuszköltészeti gyászének remekléseként – és a fellelhető első tulajdonképpeni magyar témájú magasirodalmi verses műként – számon tartott) poémája (latinból Vas István műfordításában): „Istene a mindenségnek, / Ki megítélsz minden vétket, / A jó duskál javaidban, / S nem tűrsz bántást bosszulatlan / Igazságod mérlegén. // Már apáink bűnben éltek, / Mi is vétkeztünk előtted, / S bűneinknek sokasága / Mi fejünkre visszaszálla / Nyomorúság idején. // Mind hanyatlunk a halálba, / Híres harcosok levágva, / Népünkön a rabság járma – / Mért is jöttünk a világra, / Ennyi bajra, gyászra itt?” Miközben pedig másfelől: „Erős voltál, Magyarország, / Jó szerencse ragyogott rád, / Hatalmasabb mindeneknél, / Dicsőségben tündököltél, / Ékességben, gazdagon. // Birodalmad nagy volt, tág volt, / Derekas volt sok királyod, / Bajnokaid vitézsége, / Tenger néped volt és béke / Mindegyik határodon.” De most: „Így jártál, mert bűnbe estél, / Úgy aratsz, amint vetettél, / Más jutalmat ne keress.” S aztán a Jeremiás siralmaihoz hasonlítható áradással megjelenített irgalmatlan szenvedésrengetegben megrázón halmozódik fel az „ős káoszba” visszahulló világ látványának minden rémsége: a vérontás, a kardra hányt, felkoncolt, majd temetetlen, oszladozó, „elrohadó” halottak „vadmadarak” széthordta csontjainak iszonyata, a „gyász-sötét” szenny és fájdalom, a sárba, porba tiportság, a védtelen meggyalázottság, a rabság és szolgaság, az elűzetés, a jajgatva menekülés összes naturális gyötrelme és borzalma. (A tomboló éhség odáig fokozódik, hogy sok „Szülő gyermekét levágja”, „Foguk, ajkuk belekékül, / Mert már emberhúst harap”.) A kíméletlenül kirabolt, bemocskolt, felégetett templomok, lerombolt falvak, kastélyok mind-mind a hajdan „édeni” virágzásban bővelkedő, s most vérszomjasan letarolt, kifosztott, végínségre jutott, s a megsemmisítő döghalál martalékává vált nép tengernyi kínjáról árulkodnak. A pusztuló magyarok szörnyű sorsának fő oka pedig (mint Kölcseynél is): a temérdek bűnben tobzódás: „Nem csoda, hogy leverettek, / Halálnak prédái lettek, / Mert a köznép s a nagyobbak / Jó erkölcsöt megrontottak / S bűnben éltek mindenütt. // Kemény nyakú népség, konok, / Nem tekintett törvényt, jogot, / Esküszegők és hazugok, / Rablók, epikúreusok, / A hordó az istenük.” Az „igazság hóhéraiban”, az álnok „fennhéjázókban” és romlott „dorbézolókban” felgyülemlő és megáradó gazság, gonoszság elnyerte tehát isteni és evilági büntetését – a bűnhődés keservét. (Ráadásul az egyedül és magára hagyott magyarságot semelyik más európai nép nem igyekszik megsegíteni: „Sanyarú bús helyzetében / Magyar népet nincs ki védje, / A szomszédja nem barátja, / Ki távol van, úgyse bánja, / Elhagyatott árva nép!” – Hegedűs István fordításában.) De a végítéletesnek látszó sorscsapások özönéből végül mégis az isteni megszánásért sóhajtozó imádságos hang szakad és száll föl a siralom költőjéből (megint mint a Hymnusban: „Szánd meg Isten a magyart”) – a „királyi hatalommal” bíró Pantokrátort, a mindenség urát, az ellenséget elűző, könyörülő, „üdvösség reménye” Krisztust szólítva (ismét Vas István műfordítása szerint): „Mentsd meg hát Hungáriánkat, / Kit halálos vészek hánynak, / Fojtogat a tatár nemzet – / Tedd, az égi kegyelemnek / Áradjon ránk balzsama.” S esdekelve az istenszülő Máriához is a közbenjárásért: „Kérd fiadat, szánjon minket, / Bocsássa meg bűneinket, / Hogy már több gyászt meg ne érjünk, / Engeszteld meg őt, miértünk / Könyörögj te, Szűzanya!” Hogy a békés magyar élet még egyszer földerülhessen: „Vad ellenség porba hulljon, / Ez az ország fölviduljon, / Nyíl és kopja kettétörjön, / Igaz békét magyar földön / Adjon nekünk szent fiad. // Kérésünket halld meg, Isten, / Pusztítsd ezt a rontást innen, / Tedd, hogy gyászunk véget érjen, / S fölnézzen rád jókedvében, / Ki e népből megmarad.”
S ugyancsak a XIII. században (közvetlenül az apokaliptikus események után, 1243 körül) festi le Rogerius mester Siralmas éneke is ezeket a vészterhes időket – szintén az önemésztő, acsargó gyűlölködést emelve ki az összeomláshoz vezető törvényszerű okok közül. (S őt idézve az első világháborús katasztrófát is elénk vetíti Emőd Tamás, A régi és az új Rogerius című – s gyűjteményes kötetében a Bújt az üldözött című ciklusban közölt – versében: „alattam lenn a síkon / felperzselt tartományok / vad pusztasága pírlik / a naplementi vérben”; „mi volt itt és miféle / pokol szánkája szántott / dűlőt e vad vidéken?”) S amely „tatárbőgéstől” hangos, tatárdúlásos korszak megannyi historikus, lélektani, morálbölcseleti vetületét olyannyira vérbő epikai gazdagsággal, aprólékos és átfogó, önélveboncoló és létértelmező, analitikus és sorsfilozófiai mélységeket és magasságokat bejáró távlatossággal jelenítik meg a huszadik század krónikás regényremekei is – Makkai Sándor dilógiája (Táltoskirály, Sárga vihar), Kodolányi János monumentális trilógiája (Julianus barát, A vas fiai, Boldog Margit), vagy Pusztai János Tatárjárás főcím alatt közreadott regényfolyama (Futótűz, Hamu, Parázs) vagy Karczag György Zúgó nyilak című nagyregénye. (Vagy említhető még újabban Benkő László nagyszabású történelmi-rekonstrukciós vállalkozása, olvasmányos regénymonumentuma, Tatárjárás-trilógiája is: Dzsingisz szürke szolgálója, Két lélek egy testben, A végső tenger.) Mind-mind a magyar lét vagy nemlét dilemmái közötti őrlődés okait, okozatait, tanulságperspektíváit nyomozva, s a nemzeti megmaradás reális és metafizikai esélyeit fürkészve, kutatva – megrázó szenvedélyességgel és magasrendű intellektuális erőfeszítéssel. A pusztulás, a mégis-reménység, az újrakezdés közelképein keresztül világítva rá a felfogható történések valóságára és a felfoghatatlan sorsbeteljesülések vagy sorslehetőségek ígérettitkaira. Mint amit Kölcseynél vagy Madáchnál is az isteni, felsőbb kegyelem, s az emberi belső küzdelem és bizakodás transzcendentális dimenziói jelentenek. S amilyen erkölcsiséget Kisfaludy Károly (a Himnusz születése előtt bő évtizeddel, 1811-ben költött, s még közelebb ahhoz, 1819 tavaszán – a székesfehérvári vándorszínészek színjátszó társulata által Fehérvárott, majd Pesten óriási sikerrel – előadott) A tatárok Magyarországban című színműve is sugároz. E hazafias lovagdráma vagy vitézi játék műfajában kiemelkedő színdarab a honmentő szenvedély, az állhatatos honvédelem olyan nemes pátoszával és hiteles elszántságával ábrázolja, demonstrálja a magyarság mindenkori megmaradásvágyát, hogy ez a megvesztegethetetlen kiállás és tántoríthatatlan ellenállás a romantikusan kiszínezett drámai cselekmények során még az ellenséges, hódító tatár vezérek őszinte bámulatát és tiszteletét is kivívja. Az utolsóként, maroknyian maradt önfeláldozó magyar várvédő harcosok büszkesége és hősiessége időtlen példaként szolgálhat: mert engesztelhetetlen helytállásuk „az erkölcs érdeme” és „örök dicsősége” (akárcsak az „egri csillagoké”). A drámamű pesti bemutatójára készített előhangjában (annak alkalmával megfogalmazott prológusában, „mikor a pesti városi teátrumban a Székesfejér vármegyei színjátszó társaság ezen darabot először adta” 1819. május 3-án) Kisfaludy le is szögezi a végveszély mértékéről: „A múlt századokban komor géniusza a magyart is egyedül Bellona véres pályáján vezette”; „De bármely erős vala a vérengző csatában lelki tehetsége: mégis alattan marada”; „drága hazánkat leggyászosabb állapotjában mutatjuk; midőn, megrázatva gyökerében, alig hogy örök romlásba nem dőle.” A drámában megformált magasztos érzelmek – a feltétlen szerelem, a lovagias küzdelem, a rendíthetetlen honszeretet, a sorsvállaló hadakozás toposzai, motívumai – sem fedhetik el, mi több: kontrasztosan kiélesítik a nemzethalál eltagadhatatlan fenyegetését. Az egyes szereplők szájából mindez az általános és empirikus rémület ekként hangozván: „üres és komor minden”, „tűzzel-vassal” minden lerontva, „a magyar egy pogány rabja! Odaveszett minden, Hunnia egy tátott sír, mi hibázunk még, és örökre bezáródik.” „Ott, hol előbb a munkás gazda danolva ekéit vezette, ott most néha egy farkas lappang és magyar csonton rágódik. A legelő nyáj vidám kolompolását holti csendesség váltá fel, és a lakosok örömet zengő dalait a setét sír nyeli el. A népes faluk, a csinos tanyák eltűntek, a szőke gulyák, a büszke ménesek az ellenség prédái, a magyarnak minden értéke elenyészett, haza nélkül a külföldet futja; csak a megölettek lelkei látszanak az erdők sötét homályában bujdosni és bosszúért esedezni”; „a sokaság a vitézséget lenyomta, és odaveszett Hunnia virága; Sajó habjait magyar vér festette, és a szittya szabadságért sok ezer beledőlt a halál karjába.”
A fohászos hevület és a himnikus lelkület itatja azután át például Gárdonyi Géza egyik főművét, az Isten rabjai című regényét is. A tatárdúlás utáni bűntudatos és bűnbánatos önemésztés, a feltétlen bűnhődésvállalás érzülete, a jóvátételi vezeklés (expiatio) elszántsága, az enthuziasztikus üdvösségkeresés, a misztikus életszentség elkötelezettsége és elhivatottsága, a történelmi kiengesztelődés és megbékélés iránti vágyakozás sugárzik belőle. A huszadik század eleji utó- vagy újromantikus átszellemültség, az esdeklő, imaszerű átlelkesültség, a lélek- és nemzetmentő szenvedély, az irgalom- és oltalomremélő bizodalom egyfajta példateremtő spirituális vagy eszményítő realizmussá nemesedik benne. A romantikus érzelmek, a nemzeti romantika üdvtani meggyőződései vegyülnek benne a finom lelki rezdülésekre is fogékony, rebbenékeny lélekábrázolás érzékletességével és szemléletességével, a szecessziósan átszínezett későromantika és a kibontakozó lélektani realizmus határvidékén elhelyezkedő elbeszélésmód övezeteiben.
A tatárjárás tehát az első hatalmas történelmi trauma a már berendezkedett apostoli magyar királyság történetében – s máris felfoghatóvá, sőt kézzel foghatóvá vált, hogy a kilábalás csakis az Istenbe vetett bizodalom által lehetséges. A bűntudat, bűnbánat, bűnbocsáttatás lépcsőin keresztül vezető úton. S ez erősítheti meg az önvédelmi stratégia hatékonyságát is (megannyi balsors közepette, külső-belső ellenséggel küzdve). Az illúziótlan örök viaskodás ez a megmaradásért. A hazaszeretetet leromboló jelenségek meglátása és kiiktatási kísérlete. S annak is a felismerése, amit Babits Mihály „a legnagyobb szerencsétlenség”-ként definiál és azonosít: hogy tatár, török, „vérözön”, „lángtenger” fölött „a holtnak véréből” nem virul szabadság; „hogy mindez a sok szenvedés és vértanúság nem szerezte meg számunkra az egyetlen, a legnagyobb kincset”; nemzeti himnuszunk ezért „igazában a szabadság himnusza. Káromlás szolgaszívvel énekelni.” Himnuszunk időtlen és aktuális üzenetei tehát ilyképpen vértezhetnek föl bennünket a jelen és a jövő további erkölcsi hadviseléseire – a magunk és a mások bűneivel számot vető józan elkötelezettség érvényesítésére. A kitartás és helytállás rendíthetetlen példamutatására. A remény feladhatatlanságára: hogy „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” Ez a logikai paradoxon – amely ugyan aligha egyeztethető a teológiai tantételekkel (miszerint előre nem lehetséges megbűnhődni a jövőt), s legfeljebb bonyolultan és áttételesen az ingyen vagy szabad kegyelem premisszájával igazolható – költői erővel mégis tisztán demonstrálja az időtlenségben felmagasodó igazság- és szabadulásvágy, feloldozódás-igény és megváltás-óhaj feltétlen egzisztenciális szükségszerűségét és transzcendentális örökérvényűségét. Mert Kölcsey bízik e sokat szenvedett nép jövőjében, „ahogy mindannyiunknak bíznunk kell, ha élni akarunk”; „nem a szerencsében bízik, nem az erőben, inkább az igazságban, a szenvedés jogában” – amiképpen Babits értelmezi az előre megbűnhődés autentikus költői állítását. Hozzátéve (Vörösmarty Szózatát ideidézve), hogy ezek „a sokszor vitatott szavak igazában ugyanazt jelentik, amit ama másik hatalmas kiáltás: »Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!«” Cs. Varga István okfejtése szerint is a múlt és jövő szuggesztív összerántása inkább költői nyomatékosítás, mintsem konkrét időtagolás. Egyfajta lírai sugalmazása az örök jelenidőnek – hiszen az „isteni mérték szerint nincsenek időhatárok múlt, jelen és jövő között.” „A szószerkezet túlmutat az adott kontextusban azon, amit alkotóelemei külön-külön jelölnek”; azt érzékelteti, hogy a magyarság Isten színe előtt állva áldást, jó sorsot kér, „mert már mindent megbűnhődött.” Minden büntetést, „amit bűneink miatt megérdemeltünk, megszenvedtünk, kiálltunk – levezekeltünk. Iszonyúan sokat szenvedtünk: mindenért keservesen megbűnhődtünk.” „Kétségtelen, hogy a »megbünhödte már« sokat vitatott költői megállapítás a magyar sorsérzés szerint érvényes, különösen a Mátyás óta megszenvedett történelmünkre, igaz a költő korabeli, általa is átélt időszakára, és vonatkozik a jövőnkre is.”
Kölcsey műve – a többi középkori előzmények mellett – az újévköszöntő egyházi énekekre is emlékeztető áldáskérésével a költő egykori debreceni professzorának, a későbbi püspök Budai Ézsaiásnak az 1806-os (és 1811-ben megjelent) énekszövegét (az új Református énekeskönyv /Bp., Kálvin Kiadó, 2021/ 440-es számú dicséretként közli) is mintegy megidézi („Ez esztendőt áldással, / Koronázd meg, Úr Isten, / Hogy víg hálaadással / Dicsérje neved minden. / Tetőled jőnek / Kedves napjai az időnek; / Nyújts hát, kérünk, bőséget kezeddel, / Tőlünk a békességet ne vedd el; / De midőn megtartod testünket, / Ne hagy el lelkünket!”). Együtt zeng tehát a sok évszázados, évezredes magyarság közös reményszava: hogy isteni „védő kar” és emberi „víg esztendő” testileg-lelkileg még hosszú időkre megtarthatja ezt a szegény árva népet.
Illusztráció: cím szerint (fd. K.-kézírás)
Ezek is érdekelhetik!
Ratzky Rita: »Kölcsey Ferenc: Országgyűlési és megyei beszédek« →
Papp Ágnes Klára: Táj, lélek és kultúra összefüggése Móricz Úri murijában →
Ratzky Rita: „Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez” (1849), avagy a hatásos női retorika elemei →
