Noth Zsuzsánna: Őrző, Örvösék (két kispróza)
•
Őrző
A neurológiáról tegnap ment haza a csuda jó fej cirkuszos allatidomár, aki csak infúzióra fekudt be, mert a jobb karjáról lezabalta egy tigris a húst. Ennek ellenere ó vitte a prímet, mindnyajunkat elszórakoztatott, ellatott, regéli a bot segítségével sántikáló, horvát nemzetiségű, sportos alkatú, jóképű ötven körüli férfi. Nem minden szava érthető első hallásra, de ez nem zavarja, elismétli, ahányszor csak kell. Ver folyik fel a csóben. Csengetem. Nyomom a gombot. Hosszan csenget. Kitepte. Verben fekudt derekig. En csengettem. Nellike rendezte. Később felém biccentve megkérdezi: Szólt neki? Néz rám együtt érzőn. Köszöntem, mondtam neki, Zsuzsi vagyok. Nem reagál, nézi a mennyezetet. A horvát férfi jobban felém fordul. Az jó, ha nez. En harom napig nem bírtam szemem kinyitni. Így volt lecsukva, mutatja.
A nővérnek millió dolga. Nem dobhatja el a vérnyomásmérőt, pelenkát, injekciós tűt csöngetésre azonmód., szólok a horváthoz. Amint végez egy másik ágynál, rögtön jön. A férfi komoly arccal biccent. Szek emel, ide asztal ele!, int felém udvariasan. Enni fogok. Odaviszem neki a karosszéket. Bot nelkul is konnyen megyek. Torna segít. Ot napot voltam, mar konnyebb. Persze sportoltam, izom, markolja meg a karját és a combját. Egyben es kettóben. Könnyebb szedem magam, epulok. Az asztalhoz támasztja a botját, leül. Lapátol valamit egy kis tálkából. Egyáltalán nem mindegy, erősítem meg az igazában, hogy milyen fizikai állapotban éri az embert a baleset.
Meg kéne a bátyámnak mondanom, súgja a lelkiismeretem, hogy nagyon súlyos állapotban van. Meg fog halni. Meghalni nagyon nehéz, meghalni a legnehezebb. De hogyan mondjam el, amikor megszólalni se tudok, csak könnyeimet potyogtatni, és miért mondjam, biztosan ő is érzi. Talán azért, mert a rossz hírtől összekapja magát, összeszedi maradék energiáit és meggyógyul. Ennek jelét adva, nyújtogatja fölfelé a balját, és addig-addig birizgálja a véroxigén-szint mérő csiptetőjét, míg sikerül kiszabadítani krokodilpofájából az ujját. Forgatja a kezét. Tenyere felől és kívülről is végignézegeti az ujjait, majd horpadt tapadókorongokkal rögzített vezetékekkel telepettyezett mellkasa fölött mosolyogva felém nyújtja a balját. Gyengéden simogatom meg a kézfejét, ha úgy kívánja, érzékeli, ha félreértettem a szándékát, visszakozhat, de esze ágában sincs, még a stroke okozta részleges agylágyulás ellenére se. Tenyerébe veszi a kezemet, behajlítja az ujjaimat ökölbe, teljes lapátkezét ráfekteti, és amennyire bírja, megszorítja. Patakokban folynak végig arcom domborulatain kék virágos ruhám kivágásába a könnyeim. Felpillantok a stroke őrző faliórájára. Háromnegyed óra van még hátra a látogatási időből. Ránézek a könnyfüggönyön át, az oxigénmaszk mögött némán kattogtatja az ajkait, majd nyitott szájjal rám mosolyog.
Csöng a táskám belső zsebében a mobil. Hosszan, kitartóan. Nem veszem fel. Újra, újra és újra csöng. Nem veszem fel. Ezek megismételhetetlen, meghitt pillanatok, a technika csodaszerkezetei sem szakíthatják félbe.
Simogatja a jobbomat kívülről, belülről, végig, egyenként az ujjaimat, felsiklanak ujjbegyei a csuklómra. Feloldódik bennem hatvan év összes bosszúsága. Elemeire bomlik közös ajtónk résében elégetett kénlapjainak sárgás, záptojás bűzű füstje, a centrifugában megőrjített macskánk zavarodott ábrázata, a jégtáblára ültetett és a Duna vizére lökött tarka kismacskák miákolása, minden csínytevése szétporlik, köddé válik és elpárolog. Meg nem történtté teszik gyengéd simogatásai, csempe mosolya, pedig meg voltam róla győződve, hogy azért kínzott egy egész életen át, mert nem szeret. Azért marta el magától az összes rokonunkat és ismerősünket, mert csak magát tartja valamirevalónak. Egyszerűen beleragadt a rakoncátlan gyermekkor gyantájába, mint egy szúnyog a borostyánba. Aztán se ki, se be, saját börtönében dacoskodott értetlenkedve. Pedig milyen egyforma a kézfejünk, az ujjaink, ugyanolyan pergamen-vékonyak a körmeink. Valami sátáni erő meggátolta benne, hogy sima felületű tenyerét fordítsa felém, ne ököllel sújtson, körömmel, csípős nyelvével marjon. Felnőtté értünk vénségünkre. Értjük szavak nélkül is egymás nyelvét. Háromszor kezet fog velem, mintha ismerkednénk, vagy búcsúzkodnánk.
Álltam hangtalanul sírva. A takarítónő körbemosott a nyélre szerelt, szögletes Vileda fejjel. A nővér lázmérőket osztott, etetett, etették biztatgatva betegüket a látogatók, egy bácsiból ötpercenként szivattyúzták szörcsögve a váladékot. Minden művelet után elviselhetetlenül hangosan fuldoklott.
Gabec mindezekről tudomást se véve, mintha egy hatalmas üvegburát borítottak volna ránk, kizárólag a kezem becézgetésével foglalatoskodott. Egy első találkozás ismerkedő puhatolózásain vennénk részt. Egyfolytában nézett a szemembe melegbarna szemeivel, mintha én szorulnék biztatásra, picit jobb oldalra biccentve a fejét mosolygott, újra kitapogatta az ujjaimat, én meg nem voltam képes megszólalni, csak sírni, sírni.
Abban a háromnegyed órában, míg a kezemet cirógatta megbocsátottam, hogy gyermekkorunkban a zimankós télben egy szál iskolaköpenyben kizárt az udvarra, az ablakban állva röhögött a vacogásomon és a dühöngésemen. Ki kellett törnöm az üvegeket a keretből, hogy be tudjak mászni. Este élvezettel végignézte, hogy a szüleink elkalapálnak. Azt se bánta, hogy Anyunak kitöri a fater dulakodás közben a csuklóját, aztán kórházba viszik, mert elvetél. Mit neki jajgatás, sírás, könnyek, csak az a fontos, hogy zűrzavart keltsen rendszeresen maga körül. Cirkusz kell a népnek, fogalmazódott ez már meg régen. De ebben az egyetlen órában minden ütés, fájdalom, bánat megbocsátásra lel. Ennyire egyszerű, mégis hatvanévnyi zakatoló és csikorgó, ki nem engesztelt bántalmazás kellett, hogy megelőzze. Pedig kezdhettük volna az életünket ugyanilyen simogatásokkal, nem azzal, hogy amint meglátott anyu ölében fekve szopni, ököllel fejbe vágott. Ejnye Gabec!, kiáltott nagymama. Micsoda viselkedés ez?! Újra felém lendítette az öklét, de nagymama lefogta, akkor kiforrt a düh belőle: De megeszi a’ anyut!, ordította toporzékolva.
A kórházfolyóson fém robotszekrény villogó lámpával komótosan halad felém. Zizegő hangon megszólít: Kérem vigyázzanak! A lifthez megyek…
A tárt ajtó nyílásán belépve konstatálom, hogy Gabec betegtársa szétszórta az ágyneműjét. A lepedő a székre csapva, a párna a padlón. A féllábú monstrum ül az ágya szélén és kotorászik a kissé félrecsúszott, megemelt matrac alatt. Meglát, rám kiált: Add már oda a sörnyitót, bazmeg! Sör nincs sehol a közelében.
Gabec kinyitja a szemét. Felébredtél?, kérdezem, miközben nagyon hülyén érzem magam, hogy semmi okosság nem jut az eszembe. Nemet int a kezével és a fejével és hátat fordít nekem. Megragadja az ágy korlátját, tiszta erőből húzódzkodik felfelé, egészen addig, míg elkezd fuldokolva köhögni és kitekeredett testhelyzetbe visszarogy. Ezt a kínos mutatványt néhányszor megismétli, végül hanyatt elterülve elkezdi a tekintetével a mennyezetet pásztázni. Erősen zihál. Kint negyven fok van árnyékban, idebent se sokkal kevesebb. Hogy ne látszódjon halványkék pelenkanadrágba csomagolt csont-bőr teste, letakarom a lepedőjével. Átmegyek az ágya másik oldalára, hogy távolabb kerüljek zavarodott betegtársától, akitől kicsit tartok az iménti agresszív kirohanása miatt. Gabec reszket, halántékáról patakokban csorog a verejték fülkagylója mögé. Türelmesen kivárom, hogy tekintete leereszkedjen a plafonról. Alaposan kifáradtál – súgom félhangosan, tagoltan. Aludj nagyot! Pihend ki magad! Megyek utánad. Együtt fogunk újra szüretelni, pecázni, biciklizni… Egy villanás erejéig felvirul szürke arca, jelezvén, hogy érti a mondottakat és el is hiszi, vagy ha nem is hiszi, díjazza, hogy felidézem vidám gyermekkorunkat. Motyog valamit. Hangtalan zokogás rázza felsőtestét, ráng a szája, arccsontjára ráaszott bőre, láztól égő szeméből könnycsepp ereszkedik válla gödrébe. Végezetül hüppög és jajgat egy kicsit.
Szemben a háztetőn a napfürdőben ülő bágyadt árva gerle mi másra várna, minthogy az ablakrésen kihussanó lelkét gyengéden a hátára felcsapva a mennybe szállítsa.
Kicsi, formás, lángvörös rúzzsal ékesített barna hajú nővérke toppan az ágya mellé. Beszél, Gábor? Most nem beszél? Vigyori. Nagyon aranyos, mosolyog bólintva a bátyám, aztán énfelém. Bátyám bazsalyog rá tátott szájjal, mint a vadalma. Ha meg tud szólalni, fut át agyamon a kaján gondolat, kikotortatja velem a lomtárából anyánk karikagyűrűjét és megkéri a lányka kezét. De egyelőre mégsem, nyúlós, áttetsző üledék csúszik végig az ágy szélére erősített katéter csövében. A pelenkaváltás idejére kiküld a nővér. Kiülök a folyosóra egy padra. A váladékleszívás szörcsögő hangjait nem bírom végighallgatni. Ájulás környékez.
Letámolygok egy lépcsősoron, ki egy ütött-kopott ajtón a kórház téglafallal övezett parkolójába. A falak szegletéből egy-egy kamera mereszti rám a szemét. Szidhatnak a monitorokat figyelők: Na, ez a buta tyúk meg mit kóvályog a kocsik mellett? Kijárat sehol. Minden ajtóra tiltótábla erősítve: Belépés csak a kórház személyzete részére! Patológia. Boncterem stb, stb. Csupa nagybetűvel. Egészen a sorompós portafülkéig, ahol elnézést kérek, mert eltévedtem.
Örvösék
Örvös galamb pár fészkel az ágyamtól három méterre álló lucfenyő belső ágán. Web kamera segítsége nélkül is bármikor megfigyelhetem társas életüket. Ma délelőtt a tojó a fészkén ülve hátra-hátra sandikálva leste, hogy honnan kerültem a közelébe. Közben megjött a párja, megetette, gyengéden megcsipkedte a feje búbját és a nyaka hajlatát, majd helyet cseréltek. Később egy ággal tért vissza a hím és beigazgatta a fészek oldalába. Nem leselkedhetek egész nap az ablakban, mert ha odébbállnak, magamra hagynak.
Másnap reggel ketten ülnek csendben a fenyőágon, felém fenékkel, azon a néhány ágból összetákolt fészken. Sosem gondoltam volna, hogy két ilyen böhöm méretű örvös galambot küld nekem a Teremtő a szórakoztatásomra.
Újabb és újabb ágakkal napok óta toldozgatják, bővítgetik a fészküket. Fogytán a türelmem. Mikor fognak már az ágyam mellett a fiókák tátogva sivítozni?
Ma a hím elzavarta a fészke körül ólálkodó szarkát. Kiült az ág végébe őrködni. Örvös vérgalambnak nevezte el egy cimborám, akinek elmeséltem a történetüket.
Nem értem ezeket a galambokat. Kitartóan ül a tojó az üres fészken, tojás egy sincs alatta, aztán meg órákra eltűnik.
Kezdi furdalni az oldalamat a kíváncsiság, hogy a fenekén kívül van-e valami az ágkupac öblében. Nehogy véletlenül meglásson, napok óta háttal ül nekem. Mintha saját szórakoztatására dúdolna, búgó hangon turbékol. Észreveszi, hogy kilesek rá, elszégyelli magát, behúzza a nyakát és abbahagyja a hangoskodást.
Másnap reggel Örvöske a párját szólongatva süvöltözik a fenyőfáról befelé a hálószobába. Olyan közel áll hozzám ez az ifjú luc, amin Örvöske ül, hogy hallom a nap hevétől száradva szétnyíló tobozok pattogását.
Közvetlenül az ablakban felállok egy székre, hogy belássak a lucfenyőn terpeszkedő fészkébe. Észrevesz Örvöske és izgatott totyorgásba kezd.. Tojás fehérlik alatta, motyogom boldogan.
Csak kékesszürke hátát látom, ahogy rezzenetlenül ül a tojáson vagy tojásokon. Csönd. Dögunalom. Rózsás gyertyácskák meredeznek a lucfenyő ághegyein, amikből tobozok fejlődnek, friss zöld ághosszabbodások indulnak növekedésnek. Örvöske némán és rezzenéstelenül ül. A különbség csupán annyi, hogy fejjel vagy fenékkel felém.
Reggel óta tűz a fejére a nap. Meg se rezzen, csak néha pislog. Lesz itt nemsokára olyan magvak után vágyakozó sivákolással kísért csőrtátogatás, hogy belepistul, aki csak hallja.
Zajos szárnyverdesését követően mindketten a lucfenyő egyik ágának közepére ülnek, a hím megcsipkedi a tojó feje búbját, eközben szabad rálátás nyílik a fészkükre. Két tojás fehérlik benne. Kimenőt kapott a tojó, elszáll, a hím odatotyog a fészekhez és nehézkesen rákuporodik a tojásokra.
Feleslegesen aggódtam Örvöskéért, nem vetette le magáról fészkestül a viharban dülöngélő lucfenyő, nem klopfolta ki belőle a lelket a jégeső. A mennykő sem csapott belé, rendületlenül ül a tojásain.
Egy dolmányos varjú és egy szarka csap le egyszerre károgva és csörögve Örvöskére. A hirtelen támadt zajra felpattanok a hálószobaablak mellé kitett székemről és a fészekrablókra szitkokat zúdítva a jegyzettömbömmel feléjük csapkodva elhessegetem a bitangokat.
Később két szarka tér vissza, azokat is elűzöm, így akaratlanul önkéntes örvösőrzővé léptetem elő magam. Ne félj tőlem Örvöske, szólok ki közvetlenül hozzá a tárt ablakon.. Szétcsapom őket!
Most itt álljak élő madárijesztőként naphosszakat a hálószobaablakban, míg a galambfiókák kikelnek és felnőnek, vagy meg tudják védeni őket?
Szerencsémre bezárták a Lipót-mezőt, mert elképzelhető, hogy a tucatnyi Megváltó és Napóleon közt hiány adódna egy bugyiban, melltartóban kárpáló madárijesztőre.
Tényleg, milyen alapon avatkozom én bele a madárélet farkastörvényeibe?
Az éppen a tojásokon ülő galamb hangos hu-hu-húval hívogatja a párját, s a megszólított a téren álló platánok egyikéről válaszolgat. Kisvártatva megérkezik és helyet cserélnek a fészken. Aztán megint hu-hu-húzik a tér felől egy galamb, de a fészken ülő nem válaszol. Úgy látszik nem az ő párja, vagy nem kér őrségváltást.
Hirtelen nagy ricsaj kerekedik a fenyőfa körül. Egy dolmányos varjú és két szarka támadta meg Örvöskét. Átrohanok a nagyszobából és óbégatva elhajtom őket.
Mi lesz veled Örvöske, ha elszólít a kötelesség valahova?
Felérünk az anyák napi hekk evésből a Római partról. A vendégeket magam mögött hagyva sietek a hálószobaablakhoz. A fészek üresen árválkodik. Egy angyalszárny formájú, fehér végű tollpamacs csüng le a fenyőág két oldaláról. A föld fekete hátán a szétkalapált tojások üres héjrepeszei fehérlenek.
Este visszatér az egyik Örvöske és háttal nekem beül tál formájú üres fészkébe. Kisvártatva észreveszi a háztető gerincén ácsorgó párját, átrepül mellé és egy ütemre billegetik fehér sállal szegélyezett kékesfekete fejüket a Duna felé, mintha szavak nélkül beszélnék meg a tragikus esetet.
Azóta, ha szárnysuhogást, csapkodást vagy turbékolást hallok, önkéntelenül kinézek az üres fészekre és a landolásuktól kissé lecsupaszult ágra.
Illusztráció: fh. Charles Collins (1736)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
