Rimóczi László: Nem kell félni a csendtől (két kispróza)
•
Nem kell félni a csendtől
…úgy kezdődött az egész, hogy amikor apu a Városháza óratornyán dolgozott – órabérben – történt egy cseppet sem fikarcnyi baleset. Elég nagy óráról volt szó, csak a kismutató hét méter hosszú volt és két mázsát nyomott. Amikor elkezdték felhúzni, hogy elfoglalja munkahelyét a méretes számlapon, a csörlő egyszer csak elengedte terhét: rá apu új kocsijára. “Ütött az óra!” – gondolta humortalanul apu, nem sejtette, hogy ilyen hamar eljár az új autó felett az idő… Apu azonnal rossz jelnek vette a balesetet, és azóta minden órát kerül, ha tud, még a házból is kirakta az összes vekkert és ketyegőt. Órafóbiája lett. Főleg a nap állásából tippel, merre járhat az idő, órát még ma sem lehet hozzá állítani, mert ha túl közel érzi az időt, befeszül, úgy véli, már csak percei vannak hátra. Emiatt pánikszerűen előre megváltotta sírhelyét a köztemetőben, ám később cserélt az egyik haverjával, akinek leendő végső nyughelye egy fa árnyékában állt. A csere után két héttel kivágták azt a fát. Pedig milyen jó lett volna! Családunk sajnos nem szűkölködik tragédiákban. Az anyukám pszichológus volt, de le kellett mondania praxisáról, mert a túl gyenge idegrendszere miatt mindenféle lelki nyavalyát elkapott a pácienseitől. Végül betegebb lett valamennyi betegénél.
Engem sem került el a végzet. Fiatal lánykoromban olyan szép hajkoronám volt, hogy gyakran becsöngettek hozzánk, hogy kimenjek és megsimogathassák. Mivel egyre többen csöngettek be, egy idő után már nem mentem ki többé. Úgy hittem, felnőttem, és nem való már nekem az ilyesmi. Ám ők kitartóan csöngettek, nem adták fel. Aztán elszállt a türelmük. Amikor nem jelentkeztem, nem mutatkoztam, átmásztak a kerítésen, betörtek hozzánk, elkaptak és sírásig simogattak. Csak úgy tudtam megszabadulni tőlük, hogy megsemmisítettem a frizurámat. Amikor újra rám törtek, csak egy kopasz nő fogadta őket, így csalódottan távoztak. Azóta rövid és rusnyára festett hajat hordok, ami újra divat szerencsére. De történetünk itt még nem ér véget…
Nem sokkal később kicsit nyomom veszett. A balatoni nyaralónkban voltunk, épp be akartam gyalogolni a vízbe, mire anyu azt mondta, ne tegyem, mert el fogok tűnni, ugyanis évente több millió ember tűnik el a Balatonban. Anya intésére fittyet hányva mégis bementem a tóba, alaposan. Pár méter után éreztem, hogy valami nem stimmel: tényleg kezdek eltűnni. Nyúlós, csendes, másvilági érzés volt. Először a karom kezdett el halványodni, ha a szemem elé tartottam, átláttam rajta egészen Aligáig. Megtorpantam. Vajon milyen lehet teljesen átlépni a határt? – morfondíroztam. A gondolatot tett követte, tovább gyalogoltam, mire teljesen eltűntem. Próbáltam fokozatosan kihátrálni, de úgy maradtam. Anyának igaza volt. Egy szál fürdőruhában lettem semmivé. Mit volt mit tenni, eltűnt testtel tértem vissza a partra. Eltűnten trappoltam be a konyhába és újságoltam anyának, hogy képzelje, eltűntem. Ő nem válaszolt, nem észlelt, mindössze egy elhessegető, ingerült mozdulatot tett, mint aki legyet akar kitessékelni. Anya valószínűleg haragudott erre a nagyon szófogadatlan lányra, aki nem rég még látható volt. Bánatomban ösztönösen elkezdtem sóhajtozni, nagy levegőket venni, mire folyamatosan vissza materializálódtam. Nagyon kikaptam anyutól.
Azóta festőművésznek tekintem magam, aki csak az időtlen semmiről készít csendes aktokat. Az egyik kiállításomon azt mondta képeimről egy műkritikus, hogy alkotásaimból az előnyükre hiányzik valami, mégis teljesek, kellően plasztikusak és mélyek. Elmeséltem neki, miért festek ilyesmiket, mi inspirál, elmondtam a balatoni eltűnésemet, mire ő elcsodálkozott, felszisszent, majd elhallgatott, aztán csak mosolygott és hümmögött. Azt mondta, ne tűnjek el többé, majd hozzáfűzte, hogy ő nem fél a csendtől.
Valóban, jó volt kicsit eltűnni, megsemmisülni. Leginkább a csend fog hiányozni onnan. Meg az időtlenség…
Lézengők
Megint a parkban téblábol ez a kettő, különösen a déli órákban lehet errefelé látni őket. Az igazat megvallva, nem voltak túl népszerűek, néha megkergették őket, néha cigaretta csikket pöcköltek feléjük, de a többség inkább közömbösen állt hozzájuk, megszokták jelenlétüket. Ők ketten pusztán csak szemtanúk, nem ítélkeznek, vannak és vannak. Óvatoskodni már megtanultak, csakúgy, mint felülemelkedni a világ dolgain. Igazi túlélőművészek.
Több parkot kipróbáltak már, de ez a legjobb. Általában nem történik itt semmi, de mindig másfajta semmi. Ez a kettő sokat lóg itt, mégse tudják a park nevét, nem is érdekli őket, csak szeretnek benne részt venni, jelen lenni, átélni. Láttak ők itt már sok mindent, vitát és egyetértést, szerelmeket és szakításokat. Szerették a bokrok és fák lágy susogását, énekük molekuláit, amik semmihez sem hasonlíthatóak, talán közönséges dalhoz végképp nem. Ezt csak a magukfajták hallják és értik.
Idő itt nincs, csak időjárás. Az augusztusok a legszebbek errefelé, amikor az izzadó nyár még csócsálja a belvárost, de már érezni, hogy a távolban ott lappang az ősz. Ha lehullik a fák lombja, erősebben hallatszik a körút forgalma is. A januárok a petárdázós időszak után egész tűrhetőek, a levegőben hideg, álmos ünnepélyesség, várakozás, a park lassan élénkül meg, ahogy emberekkel töltött télikabátok sétálnak át rajta.
Ma nyár van. A park tele látogatókkal. Mozgással. Történetekkel.
Egy anya lohol elszabadult porontya után, felkapja, mielőtt elnyelhetnék a bokrok, nyűgösen vonaglik anyja karjában, mert annyi minden felfedezni való van itt.
Sebes léptű, öltönyös férfi érkezik, egy pillanatra megtorpan, ingerülten a zsebébe túr, elővesz egy papírt, elolvassa, összetépi, a fecniket a járdára szórja, majd tovább folytatja útját. Utcaseprő lép oda, felszedi a szemetet, ez az ő területe, minden hulladék az övé, csak az övé.
Kicsit arrébb egy fiú és egy lány ül a padon egymás mellett, kezükben mobiltelefon. Nézik és nézik. Bökdösik. Nem szólnak egymáshoz, szemlátomást mégis jól szórakoznak. Mókus szalad át előttük. Nem vesznek róla tudomást.
Újabb szereplők érkeznek, színes ruhát viselő nő egy nála jóval idősebb férfivel az oldalán. Az úr megáll, nehezen veszi a levegőt, majd a kezében tartott szatyor mélyére kotor. Apró piros dobozt vesz elő, kinyitja, a nő felé mutatja, az fitymálva nézi a tartalmát, majd felnevet. A férfi is kacag, de hangja erőltetett, reszelős, nem nevetéshez szokott.
Egy rögtönzött focimeccsről szökött labda gurul egy nénike elé, vissza akarja passzolni a gyerekekhez. Kétszer mellé rúg, harmadszor is. Kitikkadva más módszerhez folyamodik, lehajol, felveszi és oda dobja a kölyköknek, akik meg se köszönik, csak futnak utána – a labdák vonzereje óriási errefelé.
Azok ketten a kíváncsiság egy fura változatával szemlélik az eseményeket.
Egy testes férfi érkezik, hatalmas szendvicset rág. Nem sok örömre van benne, mert a felénél eldobja, vissza se néz.
Azok ketten közelebb mennek a földre került dologhoz, valahogy ösztönösen vonzza őket minden ilyen helyzet, pedig már látják a feléjük tartó utcaseprőt. Jobb a békesség. Odébbállnak.
Mióta valakik rendszeresen tiszteletlenül bánnak a park közepén álló szoborral, az utcaseprő különös utálattal viszonyul feléjük, pedig nem az ő bűnük, mások művelik, nekik semmi közük ahhoz az ügyhöz, mégis őket gyanúsítják folyton, mert ők vannak a közelben.
Ők ketten csak nézelődnek, lézengenek, nem mindent értenek, de ez egyikőjüket sem zavarja túlságosan. Nem töprengenek olyasmiken, amik nem rájuk tartoznak.
Kutyasétáltatók érkeznek, azok ketten pedig egyszerre emelkednek a levegőbe, tesznek egy kört a térfigyelő kamerák fölött, majd leülnek a Városháza tetejére, a többi galamb közé.
Illusztráció: ~Nem kell félni a csendtől
Ezek is érdekelhetik!
Hendi Péter: Olympia. Elbeszélés hat nyelven* →
Frey Domonkos: Élet az életért →
Virginia Sol: Valóságszakadás →
