Julius Frömmel: A remete*
* Részlet a Színe és fonákja című elbeszélésből
Reggel feltápászkodtam, és kiszédelegtem a mosdóba, bár nem akarom magam sajnáltatni, nem sínylettem meg a tegnapi kocsmázást, nem kajáltam túl magam, és a bor is passzolt a vacsorához, mélyen aludhattam, de pihentetően, mert reggel mire felöltöztem elmúlt a nyűgösségem, noha nagyon sokat nem lehettem az ágyban. A kútházba menet útba ejtettem a vegyesboltot, némi kockasajtért és májkrém konzervért, kiflit felesleges lett volna vennem, mert biztos voltam abban, hogy a műhelyben találok bőségben. Ez így is lett, csak helyet alig találtam a csapat megszállott sztahanovista között, amire nem számítottam a tegnap esti buli után, úgy látszik, jól bírja a brigád. Jessica mintázott a középső asztalnál, megszokott boszorkányos tekintetét most épp az alkotás révülete ködösítette, nem is akartam zavarni, de rutinból mellette kerestem placcot, és gyorsan benyomtam a reggelim, mert ennyi meló között szentségtörés hosszan kajálni. Villámgyorsan hárommaroknyi agyagot vettem magam elé, és elkezdtem gyúrni, na ez azt hiszem jól sikerült, bár máig sem tudom biztosan, mikor van teljesen meggyúrva. Ugyan a lányok azt mondták, ez egyszerű, induljak ki a tészta gyúrásából, de épp ez a bökkenő. Nincs viszonyítási alapom, így hát mindkettőt afféle női hókuszpókusznak tartom, melynek nem sok értelme, de megcsinálom. Épp csülökig a matériába vagyok süppedve, könyékig agyagos a karom, mikor váratlan Jessica finom lehelete borzolja a tarkóm pihe szőreit. Érzem a kifújt levegő langyosságát, mely barátném finom illatával prosztatabizsergető hatást vált ki, ezt a delejes hangja fokozza.
– Ééén vagyok a te kis nősténykancád!
– A frászt hozod rám, Jessi, nem nőstény kanca is van? Egyébként mennyire komolyan lehetnék a méned?
– Hova gondolsz? – meresztette rám örvénylő fekete szemét, olyanformán, hogy rögtön megértettem, csak viccelt. Kósza gondolatom alaposan lehűtötte, végtére a barátságnak is van határa egy férfi és egy nő között. Viszont villámcsapásszerűen eszembe jutott valami fontos teendőm.
Anyám rajztanára nem messze innen nyaral. Pesten egy sarokkal arrébb lakik tőlünk, de csak télen, mert hosszú évek óta a jó idő beálltával kiköltözik a csókakői szőlőjébe. Neki ígértem meg egy vizitációt, a kis öreg számos kiállítás megnyitómra jött már el, mint a régi generációból való tanárok, figyelemmel kíséri az utána jövők sikereit, sokszor lelkesített, mikor az utcán összefutva pár szót váltottunk. Amúgy nem szeretem a tiszteletköröket, de Karvaly tanár úr, aki, mint említettem nem is engem tanított, az a személy, akihez a nagyra becsülés okán is szívesen bekopogok, túl azon, hogy kicsit kíváncsi is vagyok a sokat emlegetett birtokára, amire már évtizedekkel ezelőtt kőházat is épített. Sietősen felálltam a munkaasztaltól és kimosakodtam hát, hisz még kora délelőtt van, épp a legalkalmasabb az idő. Gyors visszavonulásom azt hiszem megzavarta Jessicát, a mindig talányos pillantásából most az egyszer egyértelműen olvastam ki a bocsánatkérés árnyalatát. Lehet, hogy a mai napig azt hiszi, a pásztoróra elfüstölt illúziója miatt húztam el. Hónom alácsapom vázlatfüzetem, na, nem a jegyzetelőst, hanem a rajzolóst, megiramodtam a buszmegállóban kirakott menetrendet tanulmányozni, miből kiderült, hogy nincs sok időm, a munkásgatyát sebtében váltom le a kollégiumban, a vegyesboltba beszaladva szerencsére alig akadt vevő, így azért kicsit kényelmesebben sétáltam vissza a megállóba, tökéletes időzítés, perceken belül célom felé visz a volánbusz, ahova bő negyedóra múlva meg is érkeztem. Na, mármost, ha eddig a Jessica kacérkodása által akaratlan felpergett tempóról meséltem, akkor ezen a ponton higgadt le a világ kereke.
A kőházként emlegetett nyaraló nagyobb, mint képzeltem, és valóban kívülről vakolatlan terméskőből van rakva. Hátsó fertályával a hegyoldalnak simul, terméskő lépcső vezet fel, ott lehet a bejárata a manzárd helységeknek, mégsem túl magas az épület, a fák között szépen megbújik. A tanár úr egy karosszékben ült a teraszon, nem hiszem, hogy szunyókált, inkább a kertet nézegethette, mert jöttömre nyolcvanas éveit meghazudtoló fürgeséggel sietett elém.
– Üdvözlöm Gyuszikám, szép magától, hogy meglátogatott. Kedves dolog ám az, ha valaki ilyen szattyánbőrű öregemberre rányitja az ajtót. Meg az alkotótáborban is nagy lehet a nyüzsgés, iparkodnak sok szépet alkotni az ifjak? –Szeretettel fogtunk kezet, jól esett az érdeklődése, amit néhány mondattal ki is elégítettem. A szeméből azt olvastam ki, hogy már várt, de nem azzal a fokozódó türelmetlenséggel teljes, feszült várakozással, ami az én korosztályomat jellemzi, hanem a bizonyosság várakozásával, melyben fel sem merülhet, hogy az ígéretemről esetleg megfeledkezhetnék. Sőt talán pontosan érezte, hogy pont most jövök, mert pillanatok alatt elöntött az otthonosság érzete, olyan szeretettel vett körül. Felesége, Ilonka néni is kapott két puszit, aki gyorsan el is tűnt a konyhaajtóban.
– Köszönöm a palack bort, fiatal barátom, de fát hozott az erdőbe. Kóstolja meg az enyémet! Tudja, én már nem iszom sokat, így amennyi kell, azt meg tudom termelni, meg aztán lássák az emberek, hogy öreg vagyok, de a munkához nem vén! A kezében látom rajzokat is hozott, telepedjünk le ide a diófa árnyékába, mert látni szomjazom, miket rajzolgatnak az ifjú titánok mostanában.
– Ezek csak afféle vázlatok, akit csak úgy tervezgetek megfesteni.
– Ne szabódjék, némelyik olajfesték nélkül is a saját lábán áll – és azzal elmerült a már majdnem betelt füzetem lapjai között, igazi műértőként csemegézgetve a jobb- rosszabb rajzok sorában. Közben körbenéztem birodalmán, innen jó kilátás nyílt a zöldellő szőlőlugasira, melyek cseresznye és körtefákkal tarkított katonás rendben szaladtak le a műútig. A ház előtti terebélyes fa árnyékába ültünk le, közelünkben jókora hasas cserép leanderrel beültetve, egy idejét kiszolgálta fedél nélküli hordó, benne az esővíz valószínűtlenül mélyzöld tükre. Minden olyan csendes és idilli, vászonra illő csendéleteket találni szinte bárhova nézek, amott egy büszke fejű napraforgó a konyhakerti ágyásban sorakozó zöldségkatonák élén. Az idő is megállt a rajzaim nézegetni. A tanár úr sietség nélkül gyönyörködik bennük, kóstolgatja, mint én a borát, mely száraz, ugyan nem a kedvenc műfajom, de meg kell hagyni ez jó minőség, ahogy mondani szokták, köze van a tőkéhez.
– Látom, Gyuszikám, a szorgalma és a tehetsége megvan, hát teljes siker kívánok! Mindig haladjon, egy kicsit, egy kicsit, így jöjjön a holnap! Ezt elhiheti egy kivénhedt tanárnak, állandóan küzdeni kell, az ilyen tenyérnyi motívumokat is csiszolgatni szüntelen, míg el nem jő az őszinte vonás. A karrierben ez meg hatványozottabban így van.
– A tanár úr hogyan választotta a rajztanítást?
– Ennek sora van, kacskaringósabb ám az élet, mint gondolná. Katonatiszt voltam, de a Gömbös kormány alatt leszerelték azokat, akik nem a Ludovikán végeztek. Mit csináltam volna olyan fiatalon, mint tartalékos alhadnagy? Matematikát tanítottam, mert ugye a matematika a tudományok anyja, aztán ügyes kezem volt a rajzoláshoz is, így hát átnyergeltem. Utólag visszanézve többre lehettem volna ambicionálva, de napi munkából arra nem telt energia, az egyik lányom örökölte a kezem, annak már gyerek korában csodájára jártak, olyan szép rajzokat készített. Én megmaradtam mindig a katedránál, és ez így van jól, kellenek a művészek, de kellenek a pedagógusok is, akik elviszik őket a tudásig. Az évek leperegtek, és sok tehetséges gyerek ment át a kezeim között, akiknek öröm követni a sikereit. Nem is gondolná, hány kiállításon örülhettem a tanítványaimnak. A maga anyja is ígéretes tehetség volt, sajnáltam, hogy ezzel nem kezdett semmit, mert fiatalon már családjára dolgozott, nem maradt sok ideje másra. Akkor nyugodott meg a lelkem, mikor már magáról hallani lehetett a nagymamájától, hogy elkezdett kiállítgatni. Még sokra fogja vinni, Gyuszi, szépek a rajzai, némelyikben tenyérnyi létére is érződik a nagyléptékűség. No, de tudom, hogy jobbára festeget, milyen téma foglalkoztatja?
– Az anyaölt, mint földanya szimbólumot szeretném kifejezni, de azt monumentális méretben, úgy másfél méter nagyságnál kezdi azt érezni az ember, hogy belegyalogolhatna a kép mezejébe.
– Úgy, úgy, jól mondja, a földanya bizony élő dolog, én már megettem a kenyerem javát, nemsoká ő fogad be, hozzá nyargal a lelkem, ami nem más, mint egy tüzes szekér. Míg fiatal addig elszalad dolgok mellett, vénen már a dolgok szaladnak el maga mellett, hiába a szenvedélyek fékezhetetlen paripák. Mi pedig, mint festők vakon születünk, apránként tanulunk meg látni, és igazán csak a fájdalmak tesznek éleslátóvá.
– Erről a fájdalmas tanulásról szívesen lemondanék, irigyelem azokat, akik, csak megérkeztek és semmi dolguk, sínre tette a papa a karriert jó előre. Akiknél természetes a továbbtanulás a még többszörös túljelentkezéséről híres iskolákban is, akiknek nem kell a közegellenállással küszködniük. Azokat, akik már az általános iskolában tudták, hogy létezik egy képzőművészeti középiskola, és a középiskolában tudják mi a felvételi követelménye egy iparművészeti főiskolán. Akiknek valakijük a sajtóban dolgozik.
– Tudom, hogy maga vidéken végezte a gimnáziumot, de ezzel ne gondolja, hogy bármit is elrontott. Ez a keserűség amúgy sem illik magához. Válasszuk ketté a dolgot, ez a látszat egyenlősdire épülő rendszer nem javított, sőt meglehet rontott azon a mindig is ható jelenségen, hogy voltak és lesznek, akik egzisztenciálisan előnyből indulnak. Ennek azonban semmi köze a szakmai kérdésekhez. Egy jó képet megfesteni bárhol lehet, a festeni tudás elsajátítása meg végképp nem lakhely kérdése. Megengedem, lehet a kép további sorsa könnyebb a sikerig, ha valaki jó körökben mozog, de mi fontosabb, hogy érett gondolkodású művésszé csiszolja önmagát, avagy, hogy sikeres művész úrrá? Higgye el, akinek ölébe hullik az elismerés, annak nehezebb az útja, mert kevesebb dolog hajtja előrefelé. Valahol a kettő között lenne az ideális, siker, de nem szédítő mértékben, és pokoljárás, de nem kiégető mértékben. Szerencsére, ami igazán fontos valakinek, az biztos elfog jönni az életében, csak türelem, a hívásokra mindig érkezik válasz, csak a vágyat kell addig az előre nem látható ideig ébren tartani, hogyha megvalósul akkor is fontos legyen a számunkra. A festő munkaeszköze a saját lelke, erre figyeljen mindig, ne arra, hogy a futópályán maga mellett futók közül ki hol tart, mert az élet nem verseny, itt nem mérhetők egymáshoz az amúgy is egyediségében összehasonlíthatatlan individuumok.
Felálltunk és sétáltunk egyet a kertben, amely leginkább egy édenkerthez hasonlított, sem nem kicsi, sem túl nagy, és nem volt benne semmi műköves csiricsáré, se szökőkút, se kerti törpe, díszéül egyszerű virágok szolgáltak, és sok-sok gyümölcsfa. Beszélgettünk a zseniálisan dekoratív Klimtről, a növények szerelmeséről, Mucháról és a szecesszióról és a fény szerelmeséről, Monet-ról, meg arról, hogy Picassótól a művészet már nem az öröm, hanem kínlódás kifejeződése, a tanár úr számomra konzervatív világának a kulcsa, hogy nem enged bele semmi felforgatót, és az ő művészetről kialakított magánvilágában az avantgárd meg a huszadik század nagy progressziói már kétes kimenetelű kísérletezésnek számítanak.
– Kész az ebéd – hallatszik a házból.
– No, akkor ne csak a szellemet tápláljuk, hanem a testet is. Mi öregek kevéssel beérjük, de maguknak szükség van a jó energiára.
Itt ülök egy angyali öreg párral, komótosan kanalazgatva kertészlevest, mintha fiúk lehetnék, a kevés szó, ami elhallatszik, az jobbára nekem szól, ők egymással már szemmel beszélgetnek. Két ember, aki olyan szótlan egymással, hogy az harminc évesen válóok lenne, megőszülve viszont gondolatolvasással kommunikál, mozdulataik összecsiszoltsága sejteti, hogy beszédes ez a csend. Egy fintor és a másik máris nyújtja a sótartót, emez a kancsóból vizet tölt párjának. A kérsz még kérdése felesleges szócséplés lenne. Ők már egy örök asztal mellett ülnek, minden nyári délutánná válik körükben. Cseréppohár hűs borral az asztalon, Ilonka néni tesz-vesz, a meg-meginduló szél az út menti jegenyék leveleit rezgeti, a mi homlokunkról pedig letörli az izzadság cseppeket. A terasz fonott székei közé foltokban kandikál be a nap, aranycsíkot húzva az asztallapra. Ha létezik valahol az égig érő fa, melynek tetején a teremtő trónolását megunva ebédre híja meg vendégeit, akkor pont így pihennek az örök kora délutánban Árkádia zöldellő domboldalain pihentetve szemük. Ez a kép maradt meg bennem, ezt vittem magammal, még a buszon is úgy éreztem, mintha ugyanott ülnék a vén diófa árnyékában.
Sikerült kikapcsolódnom, egy kis időre elfeledtem nyűgjeim, csak egy mélyből óhatatlanul feltörő sóhajszerű vágyakozás kacsintott erre az idilli világra, milyen szép is lenne valakivel így megöregedni, nem egy-két évben mérni házasságot. Talán ez nem a mi világunk, nincs benne tévé, meg tizenöt év múltán csömör a házasságtól, ez egy letűnt világ, reklámok és elidegenedés nélkül, a mi fejlődés központú életünkkel már versenyt sem akar tartani, de intelligenciája harmonikusabban simul a nagyvilághoz. Ez nyári elmenekülés a városból, amit lehet, hogy hosszabb távon unnék, de most a boldogság délibábjának tűnik, ahol alig van ember, mégis ismeretlen a magány. Úgy tűnik, önmaguknak élnek, de jobban belegondolva lehet, hogy inkább a mi életvitelünk önmagáért való.
Illusztráció: fd. Francsics J.-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
Nemzetiségi kultúra és művészet Magyarországon. Kerekasztal-beszélgetés (2. rész) / Előadások →
