Nagyatádi Horváth Tamás: Vasárnapi gondolkodó III.
•
Lecsatlakozva
Az élet szépsége leginkább az egyszerűségében rejlik. Az élet jól megéltsége ennek az egyszerű szépségnek az átélésében van. És amikor ebben az állapotban vagyunk, igazából megszűnünk ezen gondolkozni, hiszen otthon vagyunk, mint magzat az anyaméhben. Tulajdonképpen ebbe kéne születnünk, és ebben kéne élethosszig megmaradnunk. Viszont a dolgok úgy alakultak, hogy ezt az életet hírből sem ismerjük. Viszont az évek során feltámad bennünk, hol így, hol úgy, egy titokzatos hiányérzet, amire a legváltozatosabban reagálunk, mégis a legritkábban fordulunk az eredendő egyszerűség irányába. És ha ezt meg is tesszük…
Amikor a hanyatló nyugatról beszélünk, semmi másra nem gondolunk, minthogy az az életforma már teljességében elszakadt eredeti egyszerűségétől, elvágva minden visszavezető utat. A hanyatló nyugat szószólói és ügynökei pedig cinikusan nevetnek rajtunk, hogy milyen régi lemez ez? Tény, a történelem leghosszadalmasabb és legszínesebb agóniájában élünk, ami másfelől nézve maga a történelem. Ez az agónia, ez a Karnevál, aminek az egyetlen rendeltetése az éhség folyamatos gerjesztése és kielégítése, nem hagy kiutat semerre. Ez a világéhség megevett már minden eredetit, a kifelé tájékozódónak nem nyújt kapaszkodót, csak újabb és újabb csapdát nyit neki.
Azonban senki ne higgye, hogy ez az egyszerűség nem lehet egyszersmind mélységesen és végtelenül változatos. Csak a mi teremtő erőnktől függ a minősége, amit viszont a fejlődés eszméje legelsőként mérgezett meg, mondván, hogy olyanok lesztek, mint az Isten. Emberek milliói élnek önnön istenség-hitükbe zártan, és mégha dörömbölnek is kifelé, alig akad valaki, aki utat nyisson, aztán alig akad valaki a dörömbölők közül, aki a vázolt utat egy helyes megértéssel követné. A zárványából kifelé dörömbölőnek minden csüggedtsége ellenére erőt kell venni magán, és ha kifelé nem megy, akkor befelé nyitva kell keresni valamit. Először egy helyes kérdést, aztán egy helyes választ – igazából ezt tudjuk is, mint ahogy a világot bedöntő sátáni szellem is.
Modern életünk, miközben állandó lépéselőnyben az örökös kielégítetlenség érzetében tart minket, elhiteti velünk, hogy a válasz csak a még többet még gyorsabban programjában keresendő. A jó megérzés ennek ellentmondani. Erőt kell gyűjtenünk, hogy a sodrás ellenében lassuljunk. A hangzavar ellenében keressünk egy tiszt állandó hangot. Lassulás és keresés – puszta keresés mit sem ér. A lassulás, a fékezés rengeteg erőt felemészt, egyúttal máshonnan, a világ zaklatottságán és hangzavarán túlról, további erőt ad. A lassulásra törekvés egy rendszerellenes lázadás, ami így csak tovább növeli a körülöttünk levő disszonanciát. A disszonancia csökkentésére a leghatásosabb módszer, és igazából az egyetlen út, a világ áramának magunk mellett való tudatos elengedése.
Ez a gyakorlatban egy lecsatlakozás a legtágabban értelmezett modern világ eseményeinek szoros követéséről, az azokon való csüngésről; a kényszeres véleményalkotás, és az egyéb válaszreakciók céltudatos elhagyása. Ez a lassulás mentén megvalósuló lecsatlakozás nem jelenti a hálózat nélküli pusztába menekülést, habár tény, hogy a kísértő ott ér el minket legvédtelenebbül. Ez mindössze annyit jelent, hogy napi dolgaink mellett, között, amikor egy döngicsélő méhet nézünk, akkor gondolatainkat mindenhonnan visszahívva valóban csak a döngicsélő méhet lássuk, és a virágot, ahonnan nektárt gyűjt. Viszont ha ezt egyre gyakrabban ismételjük, lassan valóságot váltunk…
Bevezető a közhelytanba
A közhelyek sokaságának megvan az a varázslatos képessége, hogy akár a legnagyobb mélységek és magasságok előtt, azokat kitakarva kerülnek elénk. Vagy mondhatjuk, hogy ahonnan egyébként rálátásunk nyílna valami nagy igazságra, magasrendű szépségre vagy tiszta érzésre, egyszóval a nemesség ragyogásának kendőzetlen megtapasztalására, ott jóformán mindig egy közhely lép elénk, ami tulajdonképpen maga a botrány. Ezzel persze nem mondunk ellent a közhelyről alkotott közfelfogásnak, hiszen amikor egyfelől azt feltételezzük, hogy a közhely egy rövid, velős mondás, másfelől, hogy egy végtelenségig csócsálható, olcsó bölcsesség, az mindkét megfontolás szerint teljességgel összeegyeztethető az előző mondatainkban foglaltakkal. Nézzük hogyan!
A nemesség ragyogásakor, amikor megvilágosodásszerűen – vagy mondjuk ki nyugodtan, hogy valamiben megvilágosodva – megértünk valamit, akkor azt a megértés-élményt a legritkábban tudjuk azon hirtelenjében megfogalmazni, miként azokat tényleg lehetetlen megfogalmazni, helyette jobb, ha az élmény maga kísér el minket, amíg csak el nem homályosodik bennünk. Itt most mellékszál, hogy amit mégis valahogy megfogalmazunk és talán közre is adunk belőle, az micsoda, és hogyan viszonyul az eredeti megértéshez. Ahhoz, hogy egy megvilágosodást – legyen az bármilyen apró és tűnjön bármilyen jelentéktelennek – minél tartósabban és hűségesebben őrizzünk meg magunknak, éppenséggel jobb elkerülni a megfogalmazását, lemondva arról, hogy az sikerülhet egyáltalán, pláne a modernitás unintellektuális közegében.
Az élet mindennapi sodrásában azonban, az apró igazság-meglátásaink sorozatában, az elmélyülés és a szemlélődés hiányában, örökösen utánuk kapkodunk, és ezeket a felvillanásokat akarjuk megőrizni, bemutatni, láttatni, ami végülis a vegytisztán vett értelmiség alapfunkciója volna, minden más helyett. Mielőtt azon kezdenénk tűnődni, hogy hol lehet a hiba, le kell szögezni, hogy itt kivételesen nincs hiba. Ahhoz, hogy ez így legyen, vagy alapvetően ritka személyiségnek kell lennünk, vagy ezt a szétkapcsolást évek hosszadalmas munkájával kell kigyakorolni magunkban. A művészet, a legszentebbtől a végtelenül önmagáért valóig, lényegében mégis egy örökös hajsza, hogy reprodukáljon a nemesség szilánkjaiból valamit; ebben a hajszában válik láthatóvá például a zseni, amint néha úgy tűnik, hogy sikerült neki valamit, az eredeti megértés ragyogásában világló alkotást létrehoznia.
Néhány mondat erejéig térjünk át a legfontosabbra, a közhely társadalmi funkciójára. Emberi kapcsolatainkban a beszélgetés fontossága vitathatatlanul elsődleges, még akkor is, ha a felfokozott önzőség és az általános felgyorsultság folyományaként korunkban a másikra való odafigyelés, a hallottak értelmezése, megfontolása és a szünetek, a csendek megtartása – vagyis az elmélyülésre való eredeti fogékonyság – tökéletesen elsikkadt; vagyis ki-ki bölcsen tenné, ha ezekben gyakorolná magát. Eredendően mindenképp adott volt, de halált árasztó korunkban is eltaposhatatlanul pislákol az igény arra, hogy profán hétköznapjainkban legyen valami felemelő, szentesítő, azon túlmutató, tehát az élet szempontjából értelmezhető, lehetőség szerint központi tartalom, esemény vagy állapot. Miután maga a modernitás eszménye az, amely évszázados harcait sikeresen megvívva kiüresített minden eszközt, ami egy élő közösség és a tiszta eszméleténél levő személy számára adva volt ehhez, mára a közhely lett a jel, ahol a fentiek értelmében megtorpanhatunk, és átgondolhatjuk, hogy merre akarjuk vinni a beszélgetés fonalát: vissza a semmitmondásba vagy a szellem magaslata felé?
Ezek után lehetne egy közhelytan nevű tudományt alapozni a leírtakra, hozzávéve, hogy rövid fejtegetésünkből azon lehetőség vizsgálatát, mellékszálként említve kihagytuk, amikor a közhely számunkra nyilvánvalóan egy egyértelmű ostobaság, mind fogalmiságában, mind vélelmezett jelentésében, eredetétől függetlenül…
Varázsigék
A magyar nyelv szépségei közül az egyik, és számunkra mindenképp a legkedvesebb, ami pedig elsikkadóban van, az szavaink képisége. Pontosabban fogalmazva nyelvhasználatunk olyan irányba torzul, hogy a természetközeli, premodern gondolkodásmód lenyomatát teljesen kimossák belőle az elvont, absztrakt-logikai irányultságú, modern igényeket inkább kielégítő nyelvhasználat kívánalmai. Ez egyszerűen azért van, mert a beszélők zöme – a helyes értés akaratának híján és a sietség okán – nincs tisztában nyelvünk képiségének hatalmas adományával, értékével, az eredeti képiséget inkább akadálynak tekintve.
Vessünk egy pillantást a varázsigékre, vagyis a varázslás igéire! Érdekes volna tudni a varázs szavunk eredetét, de ami egyszerűbben elérhető róla, az nem tesz hozzá semmit mondandónk kifejtéséhez. Azonban, ha a mutatkozó megérzésre hagyatkozunk, és a varrás szó talán azzal egyidős módosulásának vesszük, ami a var szóból, a varas alakuláson keresztül, és ami egyébként nyelvünk nagyon ősi, az ótürknél régebbi mélyrétegéből jöhetett, akkor közel jutunk vele a varázs jelentéséhez. Ehhez azonban fel kell adni azt, hogy ez a csodával, az igézéssel, a bűbájjal, a mágiával és a szemfényvesztéssel volna szinonim – más kérdés, hogy e felsorolás fogalmai szintén nem okvetlenül fedik egymást. Ezek fényében varázs az, ami a varasodást, és aztán a gyógyulást, az épülést, az egészesülést a varatképződésen keresztül létrehozza.
A varázsige akkor hat, ha kimondjuk, a kimondása pedig nem más, mint amit ma tudatosításnak mondanánk, de ez a pszichologizáló vonal csak zárójelben említendő, mint amit egészében igyekszünk elkerülni. Viszont akkor mi a varázsige, ha nem rejtett dolgok, események és összefüggések felszínre hozása? És egyébként mi az a felszínre hozás? Tudatunk, és vele hétköznapi szokásos tudatállapotunk tere és hatóköre egy lehatárolt része mindannak, ami emberi létezőként számunkra minden további nélkül elérhető. A tudat, a tudatosság innen nézve tehát inkább létrontás, lényünk egész voltának mintegy önkéntes megcsonkítása. Az más kérdés, hogy mivel egészébe vett értelmünknek a racionalizáló tudatosság fennhatósága alá vont darabját vesszük manapság az értelem egészének, lényünk és létezésünk felfedezését kénytelenek vagyunk annak erről a lezárt terrénumáról indítani. Ebben a pszichologizáló értelemben a felszínre hozás pedig nem más, mint a megragadott jelenség olyan módon történő csonkolása, hogy az erre a zárt területre valamiképp behozható legyen.
A varázsige helyes kimondása az emberiség jelen állapotában egy, a létezés helyreállítását célzó és segítő ige; szó és beszéd. Mivel manapság híján vagyunk autentikus táltosoknak, buddháknak, és a szentség mélységén élő szenteknek, vagyis valóságos varázslóknak, akik felmérve helyzetünket megmondják az épp használandó varázsigénket, kénytelenek vagyunk azokat saját magunk számára megtalálni, felfedni, kimondani, hogy varrásuk által építsük újra lényünk elveszett teljességét, ha egyáltalán eljutottunk addig a ténymegállapításig, hogy leromlott, roncsolt egészségünket, teljességünket csak mi magunk vagyunk képesek helyreállítani. Ha ezt megértjük, akkor azt is megértjük, hogy személyes síkunkon bármi működhet varázsigeként.
Azonban ahhoz, hogy idáig eljussunk a legfontosabb a helyes beszédre való törekvés és figyelés, ehhez pedig otthon kell lennünk abban a csendben, ahol a legkisebb gondolat is hatalmas zajt csap, mert a helyes beszéd nem a gondolat kimondása, fogalmazása. Ellenkezőleg, a helyes beszéd az, egyébként a nemes nyolcrétű igazság egy rétegeként is, ami formálja a gondolatot, és a gondolkodást, illetve végtére szükségtelenné teszi azt. A varázsige helyes kimondásakor hirtelen visszakapunk egy darabot valaha volt teljességünkből, gyakorlása során pedig megértjük, hogy az életben miért nem lehet fontosabb célunk eredendő teljességünk összevarrásánál.
Az előző részt ld. ⇒http://www.naputonline.hu/2024/03/25/nagyatadi-horvath-tamas-a-vasarnapi-gondolkodo-ii2/
Illusztráció: ~vasárnapi gondolkodó
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: MEGTÖRT PÁLYA, TÖRETLEN LÍRA →
Magyar Miklós: Száztíz éves »A Vatikán titka« →
Gál Csaba: Van-e kiút az európai kultúra válságából? →
