Szepes Erika: Évszakok
•
A főtéri szökőkút körül elhelyezett padokon megjelennek a napozók. Akkor hát visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz, mert a nap egyébként is mindig fenn van az égen, akkor is, ha felhők kúsznak elé. A napozók viszont csak akkor emelik arcukat a fény felé, ha már érdemes. És márciusban már elkezd érdemes lenni: ha alacsonyan áll is a fénylő korong, de ereje már van, és éppen alacsony állása következtében nem kell a nyakat kitekerve feléje fordulni. Szóval, megérkezett a tavasz. A napozók szinte azonnal rávetik magukat egy padra, a mások előtt igényesnek látszani akarók újságpapírt terítenek rá, a kényesebbek párnát készítenek az ülőfelületük alá, így centiről centire belakják a kiszemelt ülőhelyet. Birtokukba veszik, és mindenki tudomásul veszi a birtokviszonyokat: mindenkinek van saját napozó padja.
Ezek az ülőhelyek pedig kétfélék: egyszemélyesek és kétszemélyesek. A kétszemélyeseket rókaagyú tereprendészek középen egy hajlított vasrúddal kettéosztották, hogy ne lehessen aludni rajtuk, de a hajléktalanok hajlékonyak, és gerincgörbítve áthidalják az akadályt. A kétüléses padokon a tavalyi ismerősök boldogan üdvözlik egymást:
– Hát még te is élsz? Pedig azt mondták, covidos lettél!
– Ősz óta nem láttalak, csak nem romlott közben a tüdőtágulatod? Azt hittem, már nem is jössz többet!
– Hát a szegény Feri az nem jön, azt elvitte a gyomoridege. – Na ja, ha én is olyan hülye lettem volna, mint a Feri, és orvoshoz mentem volna, és a minden pénzemet gyógyszerre költöttem volna, már én sem ülnék itt. Rá kell szoknunk az öngyógyításra.
– Lányok, süt a nap, elég a temetésből, valami vidámabbat! Juci, te mért jöttél bottal? Annyira romlott az isiászod?
És megy a csevej, kinek jobb a kékre festett ősz haja, mint az eredeti, ki hízott, ki fogyott, a kínaiban olcsón lehet mellemelő melltartót kapni, igaz, hogy csak sötétlilát, de ki látja azt, – és így mindaddig, amíg a napozó tér felől a nap elfordul.
A kis csoportok nyáron átrendeződnek: aki nem bírja az éles sugárzást, az beül a Nagy Fa árnyékába – az akció nem veszélytelen. Ott gyülekeznek a kisbolt törzsvendégei: a fordított baseball-sapkás Trenyó, aki már délelőtt úgy ölelgeti a Nagy Fa törzsét, mintha egy keringőre kérte volna; az overálos Bumba, aki azért adta magának ezt a nevet, mert fennhangon közzétette, hogy tud úgy focizni, mint „az a román”; Apafej, aki azért lett Apafej, mert nincs gyereke és nem is akar. A reggel még víg kedélyű hímegység délutánra beborul – egyesek szó szerint az árokba, mások csak a belső világukba, és onnan sírnak vagy üvöltenek.
A női részleg nyáron főz. A lecsót a virágos pólós Maja cukkinival bolondítja, Borcsa rizzsel dúsítja, az ősz hajú férfi, aki időnként lelátogat, hogy megsürgesse azt az ebédet, amit elméletben főznek az asszonyok, és merő ostobaságnak tartva a lecsóvariációkat, kijelenti, hogy a lecsó lecsóval a legjobb. Ebben megegyezve áttérnek a befőzésre: a befőznivaló barackot a piros sapkás Pistinél kell venni a piacon, a szilvából nem lekvárt kell főzni, hanem kimagozva szétteregetni egy tepsiben, és addig sütni nagy lángon a sütőben, amíg „összeáll”.
A napozók szektájához én magánvaló egyedként tartozom csak hozzá, egyszemélyes padon ülök, nem főzök velük, nem adok tanácsot, ki a legjobb körmös a Körömpalotában, aki minden ujjra más színű körmöt tud ragasztani. Én csak vagy bambán bámulom a napot és szívom magamba a D vitamint, vagy olvasok. Ezt nem nézik jó szemmel, és ha azt hiszik, nem hallom, szemüveges kobrának csúfolnak. (Magamban helyesbítek: napszemüveges kobra.) Aztán egyszer én mint szemüveges kobra új dologra lettem figyelmes a napozóban. Az egyik egyszemélyes padra letelepszik egy fiú, azaz inkább srácnak mondanám, mert vidám, csillogó szemű, napbarnított bőrű legény, sortjából, mely hajdani farmerja lábszárainak levágásával készült, barnára sült, de több helyen sebes, koszos lábak nyúlnak el, végtelen hosszúságban; maga mellé dob egy még szürkeségében is láthatóan koszos szütyőt, majd szabaddá vált kezével megmarkol egy kétliteres üveget, és meghúzza. Az üvegen nincs címke, utántöltött ital lehet, akármi a sörtől az energiaitalig terjedő skálán. Van minden a kisboltban. Kellemesen elzsongul tőle, feje előrebukik, és feltehetőleg az elmaradt éjszakai álom pótlására készül a negyvenfokos hőségben az egyszemélyes padon. Ő nem veszi észre, de nekem feltűnik, hogy a szomszédságában lévő, másik egyszemélyest elfoglalja valaki: fiatal lány, félénk cinketekintettel, két vastag hajfonattal, kis hímzett motyóval, amibe egy váltóruhán kívül más nem férhet bele. Tiszta, egyszerű, de foltozott blúzt és nem az ő méretére készült bő és hosszú szoknyát visel. Lábán hímzett papucs, ezért vidékinek gondolom, mert a pestiek nyári lábbeli viselete vagy a honecker-papucs, vagy a klumpa. A nap kezd elfordulni a napozótól, bár maga mögött hagyja a negyven fokot, amit nekünk termelt. A fényerő csökkenésére felébred a srác, hosszú lábait megmozgatja, nyújtózik, ásít, húz az üvegből, majd észreveszi a lányt.
– Mi a franc, te is ide szoktál? – kérdi a tőle telhető legelbűvölőbb kedvességgel.
A lány értetlenül néz rá. – Na mi van, süket vagy? Azt kérdeztem, te is ide akarsz-e telepedni.
A lány mutogatni kezd, és motyog valamit. A srác kapcsol:
– Ja, ha nem vagy néma, akkor biztos külföldi vagy, ugye?
A lány nem válaszol. – Milyen nyelven beszélsz? Do you speak English? – kérdi végre a fiú. A lány boldogan elmosolyodik: – Oh, ye, ye, I speak wrong.
– Honnan jössz? – a fiú most már folyamatosan angolul beszél.
– Ukraína, Ukraína – feleli a lány, feleli, de megijed, nem mondott-e valami rosszat.
– És hol laksz? – kérdezi a fiú. A lány a padra mutat.
– Szuper! – mondja a srác. – Én is!
Magukra hagyom őket. A hajléktalant meg az ukránt.
Attól a naptól kezdve mindig ott ültek a helyükön, a két egyszemélyes padon, és láthatólag igyekeztek egymást megérteni és magukat megértetni, kézzel, a nemzetközi romlott angol szleng ismert szavaival, olykor már egy-két magyar szó is elhangzott. Aztán hirtelen változás történt: a két egyszemélyes padot lecserélték egy kétszemélyesre. Így ugyan ott meredezett köztük a padot felező, rozsdás, barna cső, de mégis közelebb voltak egymáshoz, mint a két, egymástól másfél méternyire lévő padon ülve. Kézzel-lábbal beszélgettek, mutogattak, nevettek, a lány is meghúzta a kétliteres palackot. Nem lehetett benne szesz vagy drog, mert szemlátomást józanok maradtak. Józanok, de szemlátomást boldogabbak, mint az ismerkedéskor. A legboldogabbak akkor voltak, és akkor kacagtak a leghangosabban, amikor a szökőkút vizével hűsítették egymást és magukat – és talán titokban egy kicsit tisztálkodtak is.
A gyehenna nyár mintha enyhülni kezdett volna, hamarabb is fordult el a nap a parktól. A fecsegő nénik pulóverekbe húzták görnyedt hátukat, fájó derekukat, előkerültek a kötő- és horgoló tűk: gyors ütemben készültek a beteg ízületeket melengető vállkendők. A srác továbbra is a farmerból kurtított sortban és egy rövid ujjú pólóban tanyázott a kettős pad egyik felén, az ukrán lány valami jótékonysági csomagból neki juttatott kabátban kuporgott. Érezhetően hűvösödni kezdett, amit a hosszú hőségben agyonpárolódott testünk örömmel fogadott, amiként a természet napról napra színesebbé váló látványa a lelkünket ejtette ámulatba. Aztán ritkulni kezdtek a tarka levelek, hálózatszerűvé váltak a bokrok, keresztül fújt rajtuk a szél. Már nem lehetett őket kényszerűen alkalmi vizeldéknek használni. És átfújta a szél a padon ülő fiatalokat is, akik megtalálták a melegedés egyetlen módját: együtt ültek bele egy egyszemélyes padba, azaz a lány beleült a fiú ölébe. Fejét a srác vállára hajtotta, már nem varkocsokat viselt: kibontott haja egyszerre melengette a fiú csontos testét és saját soványka hátát.
A napozópark kiürült: az egymásnak tavasszal megörülő anyókák fájdalommal búcsúzkodtak, egyesek könnyeztek is:
– Sárikám, leszünk-e még jövő tavasszal?
– Melegszünk-e még ezeken a kopott padokon? – és ki-ki ment a maga mások által sose látott, mert szégyellt, pedig elképesztően hasonló panellakásába, ahová nem is mindig süt be a nap, és meleg sincs mindig, mert a fűtés nagyon drága és be se kapcsolják.
A párocska ott ült – már nem is az egyszemélyes padon, hanem egymáson. Szinte mozdulatlanul, ugyanabban a pózban. És egyre hidegebb lett, és gyakran esett az eső. Egyszer arrafelé jártomban elhaladtam a padjuk mellett, de nem láttam őket, csak egy koszlott, rongyos takarót, afféle lópokrócot, ami alá bebújtak. Onnan hallatszott köhécselésük – gyakrabban, mint a nevetésük. Ami pedig az egyetlen vidám hang volt a metsző szelektől szabdalt őszben.
Az időnek az a dolga, hogy múljék. Azt mondják: akkor jó, ha telik is. Nem tudom, mikor múlik és mikor telik. De azon a fantasztikus reggelen, amikor váratlanul hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó, akkor érezhetővé vált, hogy történik valami, hogy hózik, és minden fehér. Azt gondoltam: így szokott telni az idő. Mert még nem láttam, amit látnom adatott. A napozópark egyszemélyes padján egy kétfejű hóember ült. Gúla alakjának tetején felismerhető volt egy nagyobb meg egy kisebb gömb, a gúla egyik oldala testesebb volt, mint a másik, de tagadhatatlanul egybeszabott hóember volt. A hólepel alól, a pad lábánál, a földre lógott valami rongyféle – a lópokróc! jutott eszembe – ez adta a biztos körvonalat és tartást a ráhullott hónak. A fiatalok hóba bábozódtak. Csak remélni lehet, hogy tavasszal élő lepkeként rebbennek elő burkuk alól.
Illusztráció: Lepkék a padon
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
