Szabó Aida (Jampa drolma): Hegyre fel (haibun)
•
俳文
•
Égre repülő
Hokuszai sárkánya
esőkaput tár
„Bolond, aki egyszer nem mássza meg, de az is bolond, aki kétszer megmássza.” Japán legmagasabb hegyéről, a Fudzsiról szól ez a mondás. Hogy ez melyik korból ered, nem tudom, és azt sem tudom, hogy bolond vagyok, vagy sem, mert már másodszor teszem meg ezt az utat. Igaz, nem ebben az életemben kapaszkodok fel újból.
Most egy turistacsoporttal érkeztem ebbe a csodálatos országba. Japán szent hegyének a megmászása az úti célunk, ami a nép számára a szépség szimbóluma. – A hegy lábánál egymást érik a sintó szentélyek, tegnap többe betértünk. – Az idegenvezetőnk éppen az előbb említette, hogy ez a fenséges hegy a múltban is elcsábította a művészek fantáziáját. Hokuszait, az Edo-kor kiemelkedő képzőművészét ajánlotta a figyelmünkbe, aki a Fudzsiról harminchat látképet alkotott. – Közben egy toriin áthaladva elhagytuk a profán világot, és beléptünk a szakrálisba, a kamik világába.
Lábnyomaimban
már bizsergetve tárul
előző élet
Amikor az egyik öcsém az átjárási szertartás miatt elindult megmászni a „Harcosokban Bővelkedőt”, titokban követtem. Elszántan bátyám ruháiban lopakodtam ki otthonról, hogy én is feljussak, ezt a ragyogó lehetőséget nem hagyhattam ki, igaz nagy volt a kockázata. Később már nem tehettem meg, mert nemcsak a ruházatom, hanem leborotvált szemöldököm és feketére festett fogaim is elárulták volna asszonylétemet. A nők csak a környéken lévő kisebb hegyekre zarándokolhattak, mert a hiedelem szerint Fudzsiszan – a szan tiszteletre méltót jelent –, az őslakos Ainó nép Tűzistennője féltékeny volt az asszonyokra. De megsejthetett valamit, mert előbújt a lávabarlangjából, és hatalmas villámcsapásokkal tarkított vihart zúdított ránk.
Fenn, hegysörényen
Tűzistennő lovagol,
felhőgyeplőt tart
Apám és bátyám híres szamuráj volt és visszamenőleg az őseim is. Mint a szamurájcsalád női tagja, szintén harci kiképzést kaptam, és sokat gyakoroltunk a hegy aljánál. Már könnyedén és gyorsan forgattam a naginatát, így elég erős voltam és nem okozott gondot az oromra feljutni. A hegység istennője Konohana, a „Fa virága” már elindult, hogy új életet leheljen a halott virágokba.
Rügyélet éled,
ébredve incselkedik
lila fuvallat
Sajnos a cseresznyefa virágzása nagyon rövid ideig tart, aminek az az oka, hogy Ninigi a „Szeretett Ékszeres Kalapács” Konohanasakuya-hime-be (Sengenbe) szeretett bele. Az apa, a „Hegyek mestere” hiába kínálta fel neki a másik lányát is, Iwa-Naga-t, a „Sziklahercegnőt”, őt a csúnyasága miatt visszautasította, aki ezért, bosszúból Sengen kedvenc virágának, a sakurának életét nagyon kurtára szabta.
Cseresznyevirág:
rózsaszínű tünemény –
álomként szálló
A szigetországot lépten-nyomon átszővik a hiedelmek titokzatos- és a mitológia fénylő szálai.
A szilva és a cseresznyefák virágba borulásakor társasággal együtt a fák alá letelepedve élveztük a virágok szépségét és a múlandóságát. A könnyed csevegésbe egymással versengve, haikukat és vakákat szőttünk. Ez a Kínából eredő ünnep, a hanami a 700-800-as években honosodott meg nálunk. Az életemet boldogság és szerencse kísérte, mert cseresznyevirág-zuhatag hullott rám.
Évek óta busz kapaszkodik fel a betonúton az ötödik állomásig és kiépített pihenőhelyek nyújtanak segítséget a megfáradt hegymászóknak – többen kihasználtuk az adott lehetőségeket.
Régen könnyedén szedtem a lábaimat, ma már hetven felett nehezen megy a meredek megmászása, de most sem hagy cserben korábbi létem hite az elszántságban és a kitartásban. – Valószínű, az sem véletlen, hogy a mai életemben a nyakamon „ha elesel hétszer, állj fel nyolcszor!” japán mondás tetoválását viselem. – Úgyhogy, tovább, tovább! Felérek! Már csak 400 méter és elérem a Fudzsi csúcsát, a 3776 métert. Bizony, bizony többször meg kell állnom hosszabb pihenőkre, kapkodva veszem a levegőt, zihálok, szükségem van az oxigénpalackra. A felfelé út iszonyúan kimerítő, összevissza csúszkálok a sötétszürke és vörösesbarna lávatörmeléken.
Láb, lábat követ,
embert, embert ér, láncban,
egy lépés és – mély
Bakancsunk elől időnként egy-egy szürke színű lávakő menekülőre fogja.
Guruló kövek:
Nap, szél, eső formázta
időarcukat
Hangfoszlányok ütik meg a fülemet: „Halhatatlanság” a másik neve. Persze, a Fudzsiszan nevéről szóló, 10. századból való gyönyörű meséről van szó: a Holdról lejött hercegnő és a császár története. A hercegnő mielőtt visszatért otthonába, a Holdra, adott egy búcsúajándékot, a halhatatlanság csöppjét a császárnak, de ő nem akart nélküle élni, és a hegyen elégette.
Tűzláng táncot lejt,
életelixír cseppje
kráterben szunnyad
Amikor mély álmából felébred a hegy, annak a régi halhatatlanságcseppnek a mesebeli füstjét eregeti – de csak aludjon, aludjon nagyon soká, mint a „Macska a szószéken” című mesében az álomszuszék apát. A hegyet még Fudzsi-jamának, „Soha nem halónak” is hívják, amit egy favágótól kapott, aki álmából felocsúdva, álmélkodva látta, hogy csudák-csudája a kopár síkságból egy hatalmas hegy nőtt ki.
Hamut és lávaport kavar a csípős, barátságtalan szél. Vacogok a hidegtől és a fáradtságtól, de itt vagyok Japánnak a tengerszint feletti legmagasabb pontot jelző kőoszlopánál, feljutottam, megtettem!
Az égalját narancsra festették a napsugár-futárok, már csak a Nap felbukkanását várom. Méltósággal, királyian emelkedik, vakít, lobog a fénylő fehér, egyre feljebb és feljebb kúszik a tarajos felhőtenger felett – lélegzetelállító! Ismét láttam!
Felhőre lépve
Fudzsit körül lebegem –
csak álmodoztam
Még körbejárom a krátert, és amikor a sziklákat bearanyozzák a napsugarak, lassan lefelé indulok. Azt mesélik, hogy a japánok szent hegyét istenek és más rejtélyes lények népesítik be. Az egyik ilyen: Sengen, a hegy istennője, aki minden tisztátalan szívű zarándokot ledobott a hegyről. A hegy tetején állt a szentélye, amit sajnos, már nem láthatunk, vagy talán mégis?
Múltkapu nyílik,
fényfelhőkön átsejlik
szentély magasa
A lefelé út sem megy könnyebben, csúszkálok, süppedek, persze a fiatalok futnak, száll a vörös lávapor.
Bakancsok nyomán
manóarc rajzolódik –
álom, valóság?
Alig látok, szemem, szám máris porral telt, előkapok egy kendőt.
Kendőm szél cseni,
lebeg, lobog, szárnya nő –
ajándék hegynek
Egy kisfiú utánaered – a japánok a hegy tisztaságáért mindent megtesznek –, sikerül elkapnia és boldogan, lóbálva hozza. Szükségem is van rá, már csak hunyorgok.
Rőt lávaporban
csöpp manók vigyorognak –
mégis itt élnek?
Illusztráció: Hokuszai sárkánya
Ezek is érdekelhetik!
Hegedűs Gyöngyi: noir hajnal →
Kiss Zsuzsánna: Fehér váraink (versek) →
Oláh Tamás: Vigasz, A fekete eső (versek) →
