Magyar Miklós: Antik mítoszból modern regény – André Gide: A rosszul leláncolt Prométheusz
„Én nem szeretem az embereket. Azt szeretem, ami marcangolja őket.”
(André Gide)
André Gide (1869-1951)
Gide a könyv témáját az Aiszkhülosznak tulajdonított Leláncolt Prométheusz című drámából merítette. Prométheusz a görög mitológia egyik alakja, egy titán. Ő volt a legravaszabb a testvérei közül, és nem tisztelte az isteneket. Zeusz Prométheuszt és Epimétheuszt bízta meg azzal, hogy teremtsenek lényeket, amelyek benépesítik a földet. Epimétheusz teremtette az állatokat, Prométheusz pedig az istenek képmására az embert. Prométheusz ellopta a tüzet az istenektől az emberek számára. Zeusz ezért azzal büntette, hogy a Kaukázus hegyére vitte és a sziklához láncolta, ahol egy keselyű mindennap kitépte Prométheusz máját, ami mindig visszanőtt. Zeusz úgy tervezte, ez harmincezer évig fog tartani, de harminc évvel később Héraklész lelőtte a sast, és kiszabadította Prométheuszt, aki így visszatérhetett az Olümposzra, bár magával kellett hurcolnia a sziklát, amihez hozzáláncolták. Prométheuszt a tűz elhozatala és az áldozatbemutatás gyakorlatának bevezetése miatt a civilizáció atyjának tekintették.
Prométheusz mítoszából Gide bolondjátékot csinált, amelyikben a hős nem egy átok miatt táplálja a madarat májával, hanem azért, mert meg akarja menteni az éhhaláltól, és eközben beleszeret a sasba. Ám amikor madara meghízik, és kiszabadítja fogságából gazdáját, az megsüti és jóízűen elfogyasztja.
A látszólag könnyed, ironikus hangvételű írás nagyon is komoly; az írót mindig is foglalkoztató problémát járja körül, amelynek a sas központi szimbóluma lesz: küzdelem az embert marcangoló feszültségekkel, saját lelkiismeretével. És itt válik a groteszk humorú fordulat, a sas elfogyasztása súlyos üzenetté az író részéről: Prométheusz módjára meg kell szabadulnunk erkölcsi megkötöttségeinktől, a teljes szabadságot, a minden dogmától való megszabadulást kell elérnünk. Ez Gide tanítása és nemcsak ebben a könyvben, de egész életművében is.
A mű ironikus tónusát mindjárt a cím megadja. A mítoszbeli leláncolt Prométheuszt a Rosszul leláncolt Prométheusz váltja fel, ami azt jelzi, hogy Prométheusz nem ereje és akarata révén szabadul meg láncaitól, hanem azért, mert fogva tartói hanyag munkát végeztek. Ezzel a hős elveszti mítoszbeli erényeit és saját karikatúrájává válik. Már a cím előrevetíti, hogy az ókori legenda paródiáját fogjuk olvasni.
Gide a történet cselekményét a XIX. századi Párizsba helyezi át. A Madeleine-től az Operáig vezető sugárúton két ember, „a sovány úr” és „a kövér úr” találkozik. A kövér, Damoklész, leejti zsebkendőjét, amit a sovány, Koklész, felvesz, és egy ötszáz frankot tartalmazó borítékra ráír egy nevet, amiről később kiderül, hogy nem más, mint Damoklész. Ezután a zömök úr köszönet gyanánt pofon üti a sovány urat és beugrik egy bérkocsiba. Ez a ’felesleges tett’ (acte gratuit) indítja el a cselekmény nélküli cselekményt. Azután minden különösebb előzmény nélkül már a Kaukázusból egyenesen Párizsba érkező, kiszabadult Prométheuszt látjuk ugyanazon a helyen. A minden topográfiai és kronológiai logikát nélkülöző változás nyilvánvalóan az ironikus szándék következménye. Prométheusz egy kávéházi pincérrel kezd el beszélgetni, aki abban leli kedvét, hogy kapcsolatokat hoz létre az étterem vendégei között. A pincér először mondja ki a műben az acte gratuit kifejezést, az érdek nélküli tettet: „–Érdek nélküli tett! Nem mond ez önnek semmit? Nekem ez csodálatosnak tűnik. Sokáig gondoltam, hogy éppen ez az, ami megkülönbözteti az embert az állattól: az érdek nélküli cselekvés.” Itt a pincér elmeséli Koklész tettét a borítékkal és a pofonnal. Megint csak ő banalizálja emberi cselekedetté Zeusz érdek nélküli tettét: „Érti, uram? Két érdek nélküli tett egy csapásra: az ötszáz frankos bankjegy olyan címre, amit nem ő választott és a pofon annak, aki maga választotta ki saját magát azzal, hogy felszedte a zsebkendőt.” Különbözőképpen interpretálva ugyan, de a kritika rámutat arra, hogy a Rosszul leláncolt Prométheusz lényeges mozzanata is maga az „acte gratuit”. Azért tulajdonítanak ebben a műben kisebb jelentőséget a felesleges tettnek, mivel az itt nem emberi léptékű.
A Rosszul leláncolt Prométheusz − megelőzve A pénzhamisítókat − a XIX. századi elbeszélő forma lerombolását végzi el, helyébe egy modern, komplex struktúrát állítva. Kezdődik ez a fejezetek elrendezésének minden hagyományt felrúgó összevisszaságával. Egy hagyományos regényben a több szálon futó cselekményt az író logikusan rendezi fejezetekbe. Ez a logika teljességgel hiányzik ebből a műből. A fejezetek meg-megszakítanak egy történetet. A PINCÉR ÉS A MILLIOMOS TÖRTÉNETE kettősponttal zárul: „Két ajtón két úr lépett be. Észre lehetett venni, hogy közölték nevüket a pincérrel; de mivelhogy a bemutatást nem kérték, késlekedés nélkül mindketten leültek. És amikor már ültek:” Itt nem a logika szerint elvárható párbeszéd következik, hanem egy fejezet száma: II. Csak ezután jön a párbeszéd. Ugyanígy jár el Gide Damoklész és Koklész történeténél is. Beszúrja a II és a III számokat. Így ékelődik be a PROMÉTHEUSZ BESZÉDÉNEK VÉGE című fejezet a VIII. részbe:
„Prométheusz letörölte verejtékét, ivott egy korty vizet, s hozzátette:” A kettőspont után a PROMÉTHEUSZ BESZÉDÉNEK VÉGE cím következik, majd az, amit Prométheusz mond: „–Csak eddig készítettem elő…” stb. A bizarr fejezetcímek is a hagyományos regény szabályainak karikatúrái: „NÉKI NÖVEKEDNIE KELL, NEKEM PEDIG ALÁBB SZÁLLNOM” vagy: „FEJEZET, MELY KÍVÁNCSIVÁ TESZ A KÖVETKEZŐRE”. Ami pedig a térszemléletet illeti, a hagyományos térelrendezésnek nyomát sem találjuk a műben. Igaz, hogy a történet egy pontosan meghatározott helyen, „A Madeleine–től az Operához vezető bulváron” kezdődik, ám utána a semmi konkrétumot nem tartalmazó helyszínek következnek: „az egyik kávéház”, „egy tömlöc, amely kívülről toronyhoz hasonlított”, az „új holdak terme”, aminek csupán a nevét ismerjük meg, anélkül, hogy bármiféle leírást kapnánk róla. Egyedül Damoklész hálószobáját ismerjük meg részletesebben. „Alacsony mennyezetű, szűk kis lyuk volt. Két mécsestől kapott gyászos megvilágítást.” Amikor látszólag egy hagyományos helyszínleírást olvasunk, akkor is rájövünk, hogy semmi konkrétumot nem tudunk meg a leírt helyről. Tityrusz történetének harmadik fejezete, a bulváron idegesen kavargó tömeg, a vendéglők előtti asztalok, semmit sem árulnak el a pontos helyszínről. Párizs bármelyik körútján ugyanez a kép fogadja az idelátogatót. A tér megjelölésének teljes hiányát látjuk a FEJEZET, MELY KÍVÁNCSIVÁ TESZ A KÖVETKEZŐRE elején: „Azon az estén Koklész és Damoklész összetalálkozott.” Az időhasználat is a modern regény irányába mutat. A hagyományos regény konkrét időmegjelölésének megkérdőjelezéseként A Rosszul leláncolt Prométheusz első sorai: „1889… májusában, délután két órakor a következő különös dolog történt:” A „délután két órakor” időmegjelölés korántsem a klasszikus időszemlélet eszköze itt, hanem az 1889… ellenpontozásaként figyelmeztet arra az író, hogy milyen időmegjelöléssel állítja szembe a sajátját. Egyben anélkül határozza meg az időt, hogy meghatározná. Mert ez az idő az 1889-es év májusának bármely napját jelölheti. Nem más ez, mint a klasszikus időszemlélet görbe tükre. A május hó megjelölésének másik következménye a klasszikus időszemlélet immár groteszk kifigurázása. Ugyanis Prométheusz ősszel találkozik Damoklésszel: „négy és öt óra között, őszidőben, már lent is volt a Madeleine-től az Operához vezető bulváron.” A négy és öt óra között pontos időmegjelölést karikatúrává változtatja az ezt követő, semmi támpontot nem adó „őszidőben” időmegjelölés! Damoklész ezen az őszön arról beszél, hogy „harminc napja” kapott egy levelet. A levelet viszont a fentebb megjelölt hónapban, májusban adták fel. Következésképpen Párizsból Párizsba több hónapot vett igénybe a levél eljutása a címzetthez! A hagyományos regény megkérdőjelezésének egyik legjellemzőbb eszköze, az ironikus szerzői beavatkozás itt is lépten-nyomon tetten érhető: „Az olvasó engedelmével most nem foglalkozunk tovább a jóemberrel, úgyis lesz még módunkban többször is találkozni vele.” Vagy: „Ennek a fejezetnek a vége már nem érdekes.” Avagy: „Mivelhogy mi magunk sem ismerjük Zeuszt, a pincér barátját, nem fogunk sokat beszélni róla.” A könyv végén a szerző tudatja, hogy művét a sas egyik tollával írta meg: „Egyik tollával írtam meg ezt a kis könyvet; bárcsak, ritka barátom, ne találnád rossznak.” Végezetül az EPILÓGUS is az olvasóhoz intézett ironikus írói beavatkozás: „HOGY AZ OLVASÓ ELHIGGYE: NEM AZ ÍRÓ HIBÁJA, HOGY A KÖNYV ILYEN” És hogy az olvasó valóban elhiggye, hogy az író szándéka ellenére lesz írása olyan, amilyen, Gide idézi a Goncourt-fivérek Naplóját: „Nem azt a könyvet írjuk meg, amelyiket akarjuk.” Másutt szereplőinek kapcsán „panaszkodik” Gide arról, hogy azok más irányban fejlődnek, mint ő azt szeretné. Ez is Gide modernségének egyik kétségkívüli jele.
A könyv utolsó sorai pedig ismét a mitológiához folyamodva, de ezúttal magáról az írásról, a mű születéséről festenek groteszk képet. A mitológiára történő utalások megértéséhez fel kell idéznünk magukat az említett alakokat. Zeusz szemet vet a gyönyörű Lédára, Spárta királynéjára, és hattyú alakjában elcsábítja. Hogy Léda elkerülje férje haragját és megnyugtassa lelkiismeretét, Tyndarosszal, a királlyal is együtt hál. Két hattyútojást szül, ezekből kel ki négy gyermeke; kettő Zeusztól, kettő Tyndarosztól. Ez a történet számtalan irodalmi feldolgozása révén közismert. A másik két mitológiai alak, Minósz és Pasziphé története pedig Minósz király szigetéhez kapcsolódik, aki egy labirintust építtet, hogy elrejtse a világ elől felesége, Pasziphé szörnyszülött gyermekét, a bikafejű Minótauroszt.
A könyv utolsó bekezdése pedig a következő: „Léda esete akkora port vert fel, és Tyndarosznak akkora dicsőséget hozott, hogy Minószt már nem idegesítette, ha Pasziphé túl gyakran hajtogatta: „Ez már így van. Én nem szeretem az embereket.” Egy idő után pedig: „Milyen bosszantó, azt hittem, hogy isten rejtőzik benne. Ha Zeusz beleavatkozik, egy istenfiát hoztam volna világra; így csak egy borjút szültem.” Mi más ez, mint a hagyományos regény mindentudó szerzői narrátorának karikatúrája? Ezek a szerzői beavatkozások azon kívül, hogy jelzik a hagyományos regénnyel szembeni kritikát, az olvasót mindvégig arra figyelmeztetik, hogy ne vegye komolyan a történetet – ha nem lenne elég az egész mű tónusa –, mert ironikus műről van szó.
Nem csupán az írói beavatkozások ironikusak. Az egész művet átszövik az oda nem illő, tehát groteszk, ironikus hatást kiváltó megjegyzések, amelyeknek egyik leglátványosabbja a pincér számlája: „A pincér átnyújtotta (a számlát), ami itt következik: Három ebéd (beszélgetéssel). 30 Fr Egy Kirakatablak. 450 Fr Egy üvegszem Koklésznak 3, 5 Fr”
De térjünk vissza a regény történéseihez. A következő fejezetben Koklész és Damoklész találkozik, majd egy mozgó hirdetésen ezt olvassák: „Ma este nyolc órakor az ÚJ HOLDAK TERMÉBEN A MEGSZABADÍTOTT PROMÉTHEUSZ beszélni fog a SASÁRÓL. Fél nyolckor a SAS, miután bemutatták, le fog írni néhány kört. Kilenc órakor gyűjtés Koklész menhelye javára”
Elkövetkezik Prométheusz előadásának ideje. Beszéde bevezetésében elmondja, hogy három pontban fogja ismertetni mondanivalóját. Itt zárójelben megjegyzi: (jobbnak láttam nem eltekinteni ettől a formától, hisz a klasszicista szellemnek ez felel meg.) Ez nyilvánvalóan Gide kikacsintása a hagyományos regény felé, amelyet ezúton is kifiguráz. Prométheusz beszédének első két pontja Gide életfilozófiájának megfogalmazása: „Első pont: mindenkinek szüksége van egy sasra. Második pont: egyébként van is mindannyinknak.” A harmadik pont az első kettőből fog következni – jegyzi meg.
Az V. fejezetben elhangzik Prométheusz szájából az a mondat, amelyet a kritika oly sokat idéz, s ami Gide egész életművének mottója lehetne: „Én nem szeretem az embereket. Azt szeretem, ami marcangolja őket.” Prométheusz előadásáról kijövet, Damoklész megfázik, súlyosan megbetegszik, majd meghal. Belehal saját sasának, lelkiismeretének marcangolásába, abba, hogy nem tudja, kitől kapta a pénzt és kinek tartozik vele. A temetésen Prométheusz elmeséli Tityrusz történetét: „Kezdetben vala Tityrusz. És mivel Tityrusz egyedül volt, unatkozott; mocsár volt körülötte mindenütt. De arra járt Ménalque, és egy gondolatot ültetett az agyába: magot az előtte lévő mocsárba. És az a gondolat termőmag volt és ez a termőmag a Gondolat maga.” Tityrusz magjából hatalmas tölgy lesz, ő maga gazdálkodásba kezd és meggazdagszik. Kölcsönkönyvtárat létesít, s annak könyvtáros nőjével, Angélával elutazik. Tityrusz története tükrözi Prométheuszét: Tityrusz nem egy sas, hanem egy tölgy rabságában él. Tityrusz története felidéz egy klasszikus szöveget, másrészt utal a megelőző Gide-i műre, a Mocsarakra. Vergilius eklogáiban Tityrusz és Moelibeusz társalgásából kiderül, hogy az előbbi boldog, mert megmaradnak földjei, ezért hálát ad az egyik istennek. Moelibeusz viszont kegyvesztett lesz, elveszti földjét. Gide Tityruszának életét pontosan az anyagi javak bősége teszi monotonná, elviselhetetlenné. Prométheusszal ellentétben neki nem a sas, hanem Moelibeusz jelenik meg, aki – akárcsak Prométheusz – letelepszik egy párizsi kávéház teraszán, majd magával viszi Angélát, míg Tityrusz egyedül marad: „a tömeg tovább folyt, mint a folyóvíz, kiürült a bulvár. És Tityrusz egyedül találta magát a mocsár közepében.” Tityrusz ebben is ellentéte Prométheusznak, mert míg az előzőnek lenn, a mocsárban végződik, az utóbbinak fenn, a hegy tetején kezdődik története. De abban is ellentétek, hogy míg Prométheusz megszabadul láncaitól, Tityrusz a mocsár foglya marad.
A könyv végén Prométheusz meghívja a pincért és Koklészt, fogyasszák el vele a sast, amelyiknek a tollait megőrzi, s az író ezek egyikével írja meg könyvét.
Prométheusz mítoszában Gide egész életén át tartó kínzó problémájának visszfényét véli felfedezni. Olyan valaki testesül meg számára Prométheuszban, aki állandó harcban áll az istenekkel, a társadalommal és saját belső problémáival. Az önfeláldozás egy ügy, egy eszme érdekében, az elkötelezettség mártíromságát szimbolizálja. Ezen kívül protestáns neveltetése által belétáplált bűntudatát is megtalálja Prométheuszban, ugyanakkor azt a felszabadult örömöt is, amit ifjú korában érzett önmegvalósítása során.
Illusztráció: Le Prométhée mal enchaîné (1899)
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
