Jámborné Balog Tünde: Áldott szép pünkösd
•
Az a két évezreddel ezelőtti nap csak egy volt a sok közül, és semmiben sem különbözött más napoktól, mert a rendkívüli esemény előjelek nélkül, váratlanul következett be, amikor negyven nappal feltámadása után Jézus ismét megjelent tanítványainak. Csendben érkezett, semmi dicsfény, semmi misztikus köd, csak átlépett a falon, köszönt nékik, azután letelepedett közéjük. Evett egy darab sült halat és valami lépes mézet, hogy elhiggyék, valóban ő az, nem kísértet, majd kisétált velük az Olajfák hegyének bethániai oldalára, ahol áldást adó kézzel felemelkedett a mennybe, földön hagyva lábnyomát a kemény kősziklában, mint valami puha viaszban. Az a nap később nagy ünnep lett; áldozócsütörtök néven ültük meg, míg át nem helyezték az utána következő vasárnapra, így értelmetlenné vált régi szép neve. Én még áldozócsütörtökön voltam elsőáldozó, hosszú, fehér ruhában, állam alatt megkötött, romantikus csipkekalapban – anyám varrta, pontosan ugyanolyanra, amilyet neki csináltatott nagymama Gyulafehérváron annak idején – és ezüstkanalat kaptam emlékbe Máritól, apám legfiatalabb nagynénjétől. Akkoriban nem forszírozták annyira a másság tiszteletét, mint manapság, kálvinista nagynéném mégis olyan fontosnak tartotta ezt a napot, hogy bevésette a kanál nyelébe az ajándékozás dátumát: 1948.V.6.
Ama másik nap – Urunk mennybemenetele után a tizedik – sem ígérkezett rendkívülinek, bár akkor volt pünkösd, a hetek ünnepe, midőn sok zarándok érkezett Jeruzsálembe. Az elárvult tanítványok mindnyájan együtt voltak. Talán beszélgettek, talán imádkoztak, talán csak ültek csendesen, mikor váratlanul nagy hirtelenséggel lőn az égből, mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, mely eltelé az egész házat, ahol űlnek vala. És látának kettős tüzes nyelveket: és üle mindenikre azok közűl. Beteljesültek Jézus szavai: Ti pedig kereszteltettek Szent Lélekkel. Az apostolok akkor kimentek az utcára és szólni kezdtek, a száznyelvű sokaság pedig minden szavukat értette.
A kereszténység jól választotta meg ünnepeinek idejét: legtöbbjükön természetfölötti távlatok kapuit nyitogatja a természet: Jelenti magát Jézus háromszor esztendőben. Nagy karácson napján nagy hóeső esett, Jézus magát úgy jelentgeti már. Hangos húsvét napján folyó megáradott, Jézus magát úgy jelentgeti már. Piros pünkösd napján rózsa megvirágzott, Jézus magát úgy jelentgeti már – mondja a Zobor-vidéki népdal. És valóban, a havazás gyermekké tesz minket, a víz megtisztít, a rózsaszirmok felidézik pünkösd lángnyelveit. Dél-Európában már májusban kinyílnak a rózsák, ott nevezték el a pünkösdöt Domenica rosatanak, rózsás vasárnapnak. Nálunk csak a peónia virágzik ilyenkor, a pünkösdi rózsa. Középkori neve bazsár volt, a török időkben vált basa rósává, majd később bazsarózsa lett belőle. Ebből fontak koszorút az egyetlen napra választott pünkösdi királynak és királynőnek. Rövid, mint a pünkösdi királyság – mondják ma is a röpke dicsőségre. Ez a szólás lett az oka annak, hogy Ferenc József pünkösd vasárnapjára tervezett koronázását előre hozták szombatra. Nem is lett belőle pünkösdi király. Közel hetven évig császárkodott, és országlása magyar királyként is majd fél évszázadig tartott.
A pünkösdölést egész Európában ismerik. Bolognában már a XIII. században megülték a májusi grófnő ünnepét, ezt a szokást hozták haza az Itáliában tanuló magyar diákok. A XVI. században a magyar és török katonáknak a pünkösd volt a legkedvesebb ünnepe. Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű idején szünetelt a hadviselés, legelésztek a lovak, vigadoztak a vitézek, és most, hogy szomszédunkban bombák robbannak, azt kívánjuk, bárcsak a háborúzóknak is – de kivált az ártatlanoknak, akiket elűztek hazájuk földjéről – megadatna legalább egy pünkösdnyi békesség. Ezért is imádkoznak majd azok a búcsúsok, akik már útra keltek, hogy elzarándokoljanak a csíksomlyói ferencesek kegyhelyére. Ki vonatra ül, ki autóbuszra száll, mások napokig gyalogolnak úttalan utakon, mint a székely falvak népe, a gyimesi és moldvai csángók, akik a Kis-Somlyó hegyén várják a hajnalt, hogy megpillantsák a Szent Lelket a felkelő Nap tüzes korongjában.
Z. hajdani pünkösdi zarándoklása is hajnalban kezdődött, de igen hosszúra nyúlt, éppen öt esztendeig tartott. A pünkösdi bálból hazatérve még el sem alhatott, mikor megállt ablaka alatt egy vöröskereszttel álcázott autó. Hova viszik a fiamat? Sikoltott az anyja, és sírása végig visszhangzott Z. fülében a zarándokút keserves stációin: a Bartók Béla úton, a Margit-körúton, a Markó-, a Gyorskocsi-, a Kozma utcában, a Csillagban és Márianosztra jéghideg falai között. Még Dudujkán is hallotta, miközben építette az egyetemi várost, és az oroszlányi bányában is, ötven ölnyire a föld alatt, a nyikorgó, recsegő stompfok alatt.
Mióta csak ismerem, Z. minden pünkösdhétfőn évfordulót ül és emlékezik. Mala tempora currunt – a rossz idők is elmúlnak – mondták a régi rómaiak. Idén már félszáz éve, hogy kialudtak ama utolsó pünkösdi bál fényei, de a kísértetek visszajárnak; a rossz idők még most sem múltak el teljesen.
Az én kalendáriumomból (1998)
Illusztráció: Kerti paeoniával
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
