Boldogh Dezső: A lehetséges tartományai
•
„Nem illeszkedik a magyar irodalmi élet egyik sodrába sem: nyelvjátékok irónia nélkül, intellektuális, de nem objektív líra” – mondja Hegedűs Gyöngyiről Molnár Illés. „Zárványköltészet” (Ilia Mihály), azaz önmagában teljes s talán folytathatatlan. Halmai Tamás költői kismonográfiája (A feltámadás olvasópróbája) szerint Hegedűs debütáló könyve, A pont felett „a Töredék Hamletnek (1968) óta az egyik legmakulátlanabb első kötet”. Az utóbb megjelent lehessen bármi vaskos, mint egy gyűjteményes kiadvány, esztétikus küllemű sötét borítójával, többek között a közelmúlt pandémiás korszakának is emléket állít. Első olvasatra – sejtető fogalmi átkötések és metsző szilánkok egymás mellett, zárt és fragmentális versépítkezés, tele szoteriológiai motívumokkal, egy-egy sora gyakran visszaránt a földre, a metafizikai allúziók párájából horgonyt vet a profanitásba. Teszi mindezt zökkenők nélkül, az üdvtörténet motívumait tapintható közegekbe vonva. Kódolt, de szikár módon „gyötrelmes”, tárgyias költészet, helyenként szándékosan szűkszavú, dísztelen versbeszéd. Ha az elődöket keressük, talán az újholdas hagyomány szóba jöhetne, de valahogy fatalistább, sötétebb a kisugárzás, a kötet fotói is ezt bizonyítják.
„Nem lehet a bennfentes kívülállót játszani. A harmadik dimenzió belém mélyedt. A mélység. Belőlem lesz. A mélység hús és vér. Miért csak a mélységnek van élessége? A vágást mindig ez az él végzi el bennem. Sosem utólagos” – írta saját képeiről a szerző, aki orvosi munkája mellett nem csak költő, fotóművész is. A családból hozott protestáns műveltség és prédikátori adottságok kötelező meglétein túl egyszerre versmágiát gyakorló prófétanő, aki a választott kevesek számára rejtélyeket közvetít, valamint szakmai körökben is egyre elismertebb alkotó. Hivatásainak magánéleti hatásai keverednek költészetében, Halmai Tamással szólva, „a sebzett nyelv és a gyógyító stigmák paradoxonjaival.” A hétköznapok hajnali időtlenségeiből meríti versanyagait, a félálom magzatmáza, az olykor szinte avantgárd sortörések a teremtés evokációit idézik: „lelassítani hangsebességre a fényt / testet öltés” (a fény hangalakja). „nem dörgést várok / csattanást, ami után két ágra válik az idő / ami lehetett volna, és ami lett” (nem számolom).
Érzékletes metaforákkal bőven kibélelt poétikus beszédmód, mindig az elhallgatás misztikájával vegyítve, abban a térben, ahol a költő homloka már az őrzőangyaléval egy magasságba kerül. Mivel „a tudattalan nem tud a halálról”, a test pedig „szégyelli a tágasságot amiben él”, és egy paralel univerzum csillagbölcsődéjében már készülődik a teljesség, de persze soha nem lehet teljesen kész. Elmélkedhetünk azon, hogy a galaxis a csillagokért vagy a sötét anyagért van, a teremtés-pusztulás kettős játékait az illúziók és a várakozás fátylai borítják, az ember pedig valahol mégis a mindentudás határán él, viszont számos vallás és mítosz szerint pont e felismerés képességének hiánya taszította a létesülés kondíciói közé. Az ősbűn alól nem csak menekülési útvonal, feloldozás is lehet a valódi költészet. A lehessen bármi kiváló példája az önmeghaladás stációinak. A toll és papír közötti végtelen tele utalásokkal, fosztóképzőkkel, a szakrális és köznapi nyelviségből hozott látomások az idő átmeneti dimenzióinak köztes tereit is betölthetik. Az elliptikus átkötések, a gyakran homályosnak tűnő lírai hangvétel, a rétegzett és többértelmű versszövegekké összeálló rendezőelv teremtésközeli, titkos tudása teszi Hegedűs Gyöngyi költészetét a befogadó számára metafizikai élménnyé. Irodalmi kalandként, belelapozó, gyors áttekintésekhez kevésbé ajánlható, és nem elsősorban az anyag töménysége miatt. Ezek a versek nem kinyilatkoztatások, inkább sugalmak, a lehetséges tartományait közelnézetből előhívó, olykor még saját jel-tereiket is kereső, vizsgálódó reflexiók. A költő nem törekedik a szívmelengető, esetleg meghökkentő kifejezésmódokra, mintha messze túl lenne az efféle szándékokon, és személyes közvetítő szerepének fontosságát, egyfelől finom, érzékeny alapállásból, másfelől elhivatottságának mértékét tekintve is igyekszik minimumra korlátozni: „éppen az a sokadik vagyok, / akinél felhagysz a számlálással” (könnyedén kitakar).
A kötetben a szerző hétköznapjait kísérő motívumok is komoly hangsúlyokat kapnak, az időnként feltűnő orvosi és egyéb kifejezések (autoimmun, tumorőssejt, teletubbies-táj, szingularitás, camino-coachig, filogenezis stb.) a nyelv sajátos építőanyagainak egyéb használatai mellett valóban „egyfajta dimenzió-szinesztéziát” (Turai Laura) hoznak létre a verseken belül a különféle létszférák vegyítéseivel. A néha elsőre, máskor tizedjére sem „megérthető”, de az intuitív ráhagyatkozás adományának segítségével befogadható alkotások között akadnak azért próbára tevő sorkapcsolatok is: „A testközel- / kelet nem őt választotta, mégis / mindenre válasza” (Könnyedén kitakar). Érdekes, hogy ennek a valószínűleg még a félálom jótékony bizonytalanságában születő versnek a befejezése sem éri el a könyv legtöbb művének magas színvonalát: „De a tér játssza / velük egyetlen megmaradt játékát, / az időt.” A két császári fej című, jó értelemben zsúfolt és csak többszöri próbálkozásra felfejthető költeményben viszont kiváló a kontraszt a régmúlt és a jelen terei között, mikor mozaikos padlóján elcsúszik vizes testtel a beszélő, majd hirtelen „ókori mezítlenségről”, „földtani lánykor kipihenéséről” olvashatunk. Más értelemben meglepő, e költészet alapvetően szakrális hangoltságához képest mintegy „tájidegen,” de a téma és a szövegkörnyezet egészébe már abszolút jól illeszkedő motívumokkal máshol is találkozhatunk. Ilyen például az amszterdami Pride-ról szembejövő, „mérhetetlen szomorú arcú transzvesztiták” látványa, egy szifiliszt kapott lány, aki Google-fordítóval társalog spanyol kedvesével, egy álombeli belga nyomozó, aki a veszélyes nőkről tart előadást – kiváló a vége: „férfitestbe zárva látom a pókokat: / a hálót keresik, ami még ott van / a potrohukban.”
Hegedűs Gyöngyi második kötete méltó folytatása A pont felett-nek, és minden bizonnyal szintén a fontos könyvek között a helye. A szerző látszólag késői pályakezdése ellenére is mai irodalmunk egyik figyelemre méltó alakja, a „személyiség nulladik fokán” az eredetre való ráhagyatkozás költészetét műveli, aki tudja, hogy „a csend is csak szó, megdicsőült testtel”.
Hegedűs Gyöngyi: lehessen bármi (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023)
Illusztráció: könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Széplaki György: Szenvedni éhhalálig* →
Fabulya Andrea: „…ki levél erezetén is olvas…” →
Kovács katáng Ferenc írása Turai Kamil »Summae Poeticae« című versgyűjteményéről →
