Búzás Huba: Szimfonietta a tavaszhoz
feküdnék hajnalpír szűz combjai közt,
—–ölelném át a fák derekát, amint
—–a nedv kering hamarost szövetükben
—–nászéj-piros felhők alatt leborulva
—–birsalmafák közt búvó új tavaszon!
ölelném nap-tavakon szeretkező madarak sokaságát,
—–békák őrületét bujazöld pocsolyákban,
—–ligetek neszeit, a zsongó nádasokat,
—–görény-gavallérok, menyétke-hölgyek
—–véres, nagy lakodalmát!
óh, sokezernyi naplesi fészek a fákon!
e nászidő ujjongó ünnepeit mind-mind megölelném!
—–de honnan a rothadás televényéből
—–fakadó születés öröme,
—–honnan e létharc, honnan e vad szerelem,
—–honnan a szőlők száraz kérgeiben, venyigékben
—–a föl-föltámadás, rügyezés új ősereje,
—–honnan a látnoki kép: az isteni fürt?
virágba borulnak a völgyben a mandulafák…
de mondd: hol rejtekezel, honnan e nemzés, gyönyörérzet,
—–honnan törsz rám új tavaszom?
—–szállnék, mint a madár és föl, föl,
—–mind magasabbra! kereslek,
—–látom e pannon tájban a tó
—–violába révedt kék szemeit,
—–távoli rétek, tarkabarka mezők
—–különös hímzésű szőnyegeit körülötte …
szállnék megbabonázott fényfotonokként
—–szelve a végtelen határait,
—–hasítva a nincsen-időt,
—–de hiába kereslek!
zord zivatar-felhők fölött feketéllik az űr,
—–semmibe izzik a nap, akár a kohószáj,
—–a Föld pici gömbje csupán a kepleri hold
—–és lángol a messzi tejút, milliárdnyi a fényév,
—–óh, hova visz az az út!
—–fejemet tenyerembe hajtva zihálok …
hol vagy új tavaszom! hazatérjek-e? óh, ez az itthon!
—–mondd, hol rejtekezel és honnan e gerjedelem
—–és … honnan e nő?
tán hírnököd ő, télvégi leányka-kökörcsin?
—–honnan a hangja, beszéde, zenéje szavának,
—–honnan a teste, e nyíló tűzliliom,
levendula-illatú bőre, mi ránctalanul beborítja
—–~ tapintani kéj!
mit tegyek, tavaszom, mirtuszgaly-zuhanású fürtjeivel?
—–mit a félholdakkal ajkai árnyán?
—–éjsötét pillái alól ~ tünemény! ~
százféle ezüst-mosolyát ~ pillangói tán ezek is! ~
—–pirongatózza felém
—–és mintha-mintha csókjaival
—–elhalt gyökerem megitatná,
—–orcapirulva, lám, adakozna a kebleiből…
vagy ő a tavasz? ő a tavasz nagy meg-megtestesülése?
óh, megölelném én vele együtt újra a mindent!
—–birsalmafák közt búvó új tavaszon
—–nászéj-piros felhők alatt leborulva
—–ölelném át a fák derekát, amint
—–a nedv kering hamarost szövetükben,
——–feküdnék hajnalpír-szűz combjai közt…
(Napranéző)
Illusztráció: La Baigneuse (Charles Amable Lenoir)
Ezek is érdekelhetik!
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
Ferenczfi János: Jól vagyok (versek) →
Horváth Szabolcs verseiből →
