Györgyi Csaba: A Mars pillangói
(tudományos-fantasztikus nollák)
Gvorkiáda
A nagy várakozások ellenére a Jupiter negyedik holdján, az Európán az űrszonda mindössze egy obszidián-hengert talált. Ebbe hajdanán egy olyan kadmium tüske-sort égettek, amely egy barlangóceáni életmódjából eredően teljesen vak faj által létrehozott, s már réges-régen elenyészett civilizáció végső üzenetét hordozta.
Bár a gvorkoktól több mint kétmilliárd év választotta el az emberiség övékéhez képest legalábbis nyúlfarknyi történelmét, a Nap váratlanul közelinek bizonyuló halála mégis különös aktualitást kölcsönzött szavaiknak, amelyet a hengerben gondosan elhelyezett fordítókulccsal így sikerült visszaadni:
Szóljon a Gvorkiáda, avagy a gvorkok utolsó dala bárkinek,
akit esetleg még érdekel bármi is ebben a feneketlen univerzumban!
Vannak, akik úgy érzik, hogy számukra minden okker és türkiz megvolt már, ezért még a méla narancsszínek örökkévalóságától is elfordulnak, majd vágytalanságuk sűrű, bézs ködébe érkezve megtorpannak, s felfoghatatlanul lassan hátat fordítva az általuk feltételezett, ciánba hajló mindenségnek, várják a végességüket összegző, evilágiságukhoz elválaszthatatlanul hozzárendelt, piszkos-ópiros lezárulás megérkezését.
Ezzel szemben olyanok is akadnak, akiket a határtalan jégvilágok képfehéren izzó beteljesületlensége hajt és noszogat mind előbbre és előbbre. Ők még nincsenek túl a maguk elérhetetlenségébe vetett, előarany ábrándozásaikon, de már eljutottak arra a mélykék megállapításra, hogy még el sem indultak sehová. Számukra az igazi valóság abban a mozdíthatatlan, vérzöld mozdulatlanságban rejlik, ahol még a lehetetlen is valószínűtlenné válik, csak ki kell várni.
Szavaink, gondolataink és cselekedeteink mögött kezdetlen, kredenc-szürke ősmozgás oszcillál, és csakis akkor mondhatjuk, hogy megérkeztünk, ha ráébredünk arra, hogy még el sem indultunk. Mint a megérinthetetlen, hajnali sziklaégbolt első, bíborkásan suta sóhaja, olyan az ismeret, hogy a pillanat előtti pillanat előtti pillanat a most anyagába való végleges hazaérkezést jelenti, a vágyak elengedését is elengedve megvalósuló, soha el nem indulást, amely egyedül és önmagában, sőt, önmagába fordulva végleg beáll a múltak, jövők, lélegzések és gondolatok nélküli, sohasem ölelő és soha meg nem ölelt jelenléttelenség örök, színeket felejtő mozdulatlanságába.
Nagyapa halála
Ketten támogattuk a tengerparton a naplemente felé. Lassan elengedhettük, mivel egyre könnyebb lett, s már magától is haladt, miközben egy picit fel is emelkedett, igaz, csak annyira, hogy a lába már nem érintette a puha fövenyt.
Hát így indult utolsó útjára a csillagok vándora, a fénytelen mélyűr lovagja, s lett fény a fényben, csönd a csöndben, létnélküliség a lét méhének mélyén, örökké legbelül, de a számára megadatott utolsó pillanatban mégis mindenen kívül.
Protonauta
Vram Potta állatbőrökből varrt magának űrruhát, majd agancsokból, fakéregből és lapos kavicsokból megépítette űrhajóját. Üzemanyag gyanánt száraz háncs, puha moha és medvezsír szolgált.
Mint ősi, vad anya hosszú vándorlásra induló fiát, úgy eresztette el az erdő Vram Pottát, a vidék nagy, fehér varázslóját, hogy pár perccel később a világűr köszönthesse a Föld első űrhajósát.
A Föld szellemei
A kert végében, a kerítés mögött, egy földkupac mellett állt. Olyan magas volt, mint egy elefánt, de az alakja leginkább egy fa termésére hasonlított, s a felfelé vékonyodó forma tetején egy napsütötte bibe aranyporos színei egy csepp alkonyati kékkel keveredtek éppen. Mintha azt mondta volna, hogy “valaha nagyapa voltam, de miután elástak egy szép és csendes helyen az erdőben, mindenki, aki valaha a vérem volt, elköltözött. Ezután csak róttam, róttam az erdőket, völgyeket, barátkoztam a milliárdnyi, nyüzsgő sejttel, akik unokáim helyett unokáim lettek, fürdettem a nagy folyók köveit, simogattam a letört ágak helyén felszakadt sebeket, és álmodtam, álmodtam a madártojások embrióinak álmait. Néha úgy éreztem, mintha a vidék kócos növényfejéhez egészen közel lendülve egy hatalmas bolygó suhanna el fölöttem, de aztán már megint nem éreztem semmit egyebet, mint földszagú dalok áradását, a csend vonalainak szabályosan váltakozó ritmusát, olvadást és megfagyást, és azt a nagy tömegű, réteken térdeplő, nyugodt egyszerűséget, ami én magam voltam, vagyok és leszek. Te milyen fa gyökere vagy?”
Szárny rebbent, fa reccsent, és bent elkészült a tea! Biccentettem a földkupac felé, majd kihoztam magammal a csészét, hogy ezúttal a hegyek felé fordulva kortyolgassak belőle. Amíg csak ki nem ürül.
A gépész
Miután a korábbi gépész egy kiadós, Bunta-napi flobbálás után elkóborolt az világűrben, az űrállomásnak sürgősen szüksége volt egy új munkatársra. Tekintve, hogy a megbízott álláskereső iroda nem talált megfelelő jelöltet erre a pozícióra, muszáj volt más dimenziókban is meghirdetni az állást.
Végül egy felső világban találtak rá az alkalmas emberre… pontosabban egy olyan, értelemmel bíró lényre, aki egy bizonyos távolságból, kis jóindulattal, illetve ipari mennyiségű flobba elfogyasztása után akár még embernek is látszhatott.
Miután a jelentkező aláírta a munkaszerződést, egy gyors genetikai módosítást követően elkezdte utazását az űrállomás felé. Első lépésben egy időn kívüli házban ébredt fel, tér nélküli testben. Ezután sokat kellett lefelé mennie létrákon meg lépcsőkön, de eközben volt elég ideje megtanulni az elsődleges, közvetítő nyelvet, a fezflárt, majd megismert mindenféle fémet és számos mértékegységet is, különösen a félelmet. Így kezdődik a lenti világba érkezők története.
Aki mégis a fenti világban marad, és inkább a lelkek útját rója, annak sem emléke, sem árnyéka nincs, csak szépen megélt, titkos bánata. Utol nem éri semmi, előtte építetlen úttest, jobbra meg balra pillanatnyilag zárva tartó üzletek, a kirakatokban légyottokról elkésett emberek fényképei. Többek között ez az oka annak, hogy nem érdemes munkanélküliként tengődni más világokban.
A döccenés
Néha olyan közel sodródik két, egymástól egyébként legfeljebb pár nappal korábban elhatárolódott valóság, hogy a párhuzamosan fennálló, azonos tudatok egyszerűen helyet cserélnek. A szakirodalom ezt döccenésnek nevezi. A jelenséget valószínűleg az okozza, hogy mindkét, valaha egyetlen formában fennálló tudat emberfeletti módon elvágyódik jelenlegi állapotából. Mivel a legfrissebb mérési adatok alapján a párhuzamos világokban rohamos növekedésnek indult a döccenések száma, véleményem szerint éppen itt lenne az ideje, hogy tegyünk valamit a tömeges méreteket öltő elmagányosodás ellen.
A felejtés
Házaikban és szobáikban lakunk, a nyelvüket beszéljük, de még a nevüket sem tudjuk. Hol vannak azok, akik száz évvel ezelőtt a világot “csinálták”, s hol leszünk mi, száz esztendő múlva? Akik az utánunk jövők után következnek, házainkban és szobáinkban laknak majd, a nyelvünket beszélik, de még a nevünket sem fogják tudni.
Látom a felejtést! Közöttünk jár-kel, mint egy nemes űrhajótörött, aki már olyan hosszú ideje tartózkodik a bolygónkon, hogy elleste tőlünk a világ meg nem érthetőségébe történő beletörődés művészetét.
Shiva tangója
Leon a toronyház tetején hesszelt, s azt figyelte, hogy egy középkori karavellákat idéző, de már gőzhajtású, és csaknem teljesen áttetsző léghajó rámpája két-három méterre megközelítette a tető peremét. Az egyik kajütablakon egy fokozhatatlanul álmatag, torzonborz, s első látásra úgy jó háromszáz esztendős fej tuszkolta ki magát:
– Mi van, öcsi, talán kérvényt nyújtsak be? Lendülj már át a tuti tutajba, cinege! A francba is, nem tudok közelebb parkolni ehhez a kulipintyóhoz, vágod?
Leon lerohant a tetőről, ki az épületből, s a közeli kis parkban lehuppant egy padra. Azonban itt sem volt nyugta, ugyanis kisvártatva halk zümmögéssel egy Volkswagen Bogár méretű, fényesen izzó gömb huppant a terecskén terpeszkedő szökőkút medencéjébe, majd millió kis szélcsengő hangjától kísérve szertefoszlott a levegőben. A fénygömb csupán egy borjúfej méretű, fémcsövekből álló, s lassan, lebegve forgó tetraédert hagyott maga után. Mielőtt Leon alaposabban szemügyre vehette volna a jelenséget, a forgó fémketrec közepéből megszólította őt egy ott kuporgó, medúza, mókus és pitypang keverékének tűnő lényecske:
– Köszöntelek, derék lábonjáró! Flebb vagyok, a halannia, és egy üzletet ajánlok neked! Tárd fel számomra vércsatornáidat, s tested értékes nedűjéért cserébe egy olyan csoda-folyadékot pumpálok majd az ereidbe, hogy soha többé nem leszel sem éhes, sem szomjas! Ráadásul még arra is képessé válsz, hogy repülj!
Leon felpattant a padról, s Flebbet faképnél hagyva szapora léptekkel hazafelé vette az útját. Előbb csak az arcán, kicsivel később pedig már egész testében érezte a távvezetékekben, illetve a házfalakba rejtett drótokban futó elektromosság bizsergető lüktetését. Pár pillanattal később már azon kapta magát, hogy látja is a folyó áramot, amelyben boldogan nyújtózkodó, hosszúra nyúlt, emberi alakok haladtak egyre magasabbra és magasabbra. A házak fölött aztán a sok-sok különálló vezeték, s a bennük áramló lények egyetlen nagy kötegbe sodródtak össze, s elindultak az égbolt felé. Leon ebben a pillanatban megvilágosodott: ha otthon egy darab drótot bedugna a konnektorba, egy erőteljes, elektromos ostorcsapást követően ő maga is csatlakozhatna a mennybe igyekvő sokasághoz.
Amikor azonban Leon hazaért, nem dugott semmit sehova, hanem remegve kucorodott szobája egyik sarkába, amelyet az időközben képződött kilencszáz szobasarokból találomra választott ki magának, s amíg tonnás, mély, álomtalan álomba nem ájult, ilyesmiket motyogott maga elé:
– Füvek füve? Shiva tangója? Ugyan már! Cuccot egy vadidegentől? Na neeem, soha többé!
gyors-gyors-lassú
Izgága látogatóink kozmikus sebességgel érkeztek a csillagközi térből. Még csak fel sem ocsúdtunk, ők máris villámgyors akcióba fogtak. Először egy kissé elkábították, majd sokezernyi, ügyes gépük segítségével Föld körüli pályára állt, óriási űrhajójukba gyűjtötték össze az embereket. Mindenki külön lakófülkét kapott. A kiskorúakat, a kismamákat, a betegeket, illetve a többi rászorulót multifunkcionális berendezések látták el, de a többiek sem szenvedtek hiányt semmiben, hiszen a robotok mindenkiről megfelelően gondoskodtak.
Az idegenek ezalatt késedelem nélkül rendbe hozták a bolygót, megtisztították a talajt, a vizeket és a légkört minden szennyeződéstől, összehordták és fellőtték a Napba az összes szemetet, befoltozták az ózonlyukakat, befejezték a piramisokat, szélsebesen befizették a kredenceken felejtett sárga csekkeket, kirakták a szekrény tetejére száműzött, félig se kirakott puzzle-képeket, kitörölték a közösségi oldalak bántó, vagy legalábbis félreérthető kommentjeit, végül pedig minden moziülésről lekapargatták az odaragasztott rágógumit.
Amikor pár óra elteltével a nagy mű készen állt, a hívatlan vendégek mindenkit visszavittek “eltérítésének” színhelyére, és amilyen gyorsan jöttek, oly sebesen el is tűntek a setét űr valamelyik megmentésre szoruló bugyrában… hja, akikre a mindenség rendbetételét bízta a ballagó, vén idő, fikarcnyit sem tobzódhatnak egy-egy sikeresen végrehajtott küldetés örömtüze körül!
Az emberek először az egyik ámulatból a másikba estek a szép, új világ láttán, azonban nem telt bele néhány hónap, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Valami változás azért mégiscsak történt a villámgyors, égi vizitáció után, ugyanis az emberiség gondolkodásra kész fele megértette, hogy amit meg lehetett tenni villámgyorsan, azt bizony véghez lehetett volna vinni csigalassúsággal is!
A Mars pillangói
Juven 39. immár négyszáz esztendeje a költészet napja a Marson. Értelmetlen lenne feltenni azt a kérdést, hogy megterem-e a költészet ága-virága a vörös bolygó polikarbonáttal átstrukturált termőföldjén, mert hát persze, hogy megterem. Még szép! Azt viszont meg lehet kérdezni, hogy hogyan szökkent szárba a Marson a költészet ága-virága?
A vörös bolygó hosszú-hosszú ideig, nevéhez méltóan, a háború bolygója volt. Az első telepesek szinte állandó, fegyveres harcban álltak a bányatársasággal. A harminc esztendeig elhúzódó állóháború végén a társaság csapatai atomtölteteket robbantottak. A bolygó mesterségesen kialakított éghajlata csaknem összeomlott. A katasztrófát csak nagyon kevesen élték túl. A telepesek és a társaság gárdistái közös erővel kezdték meg a romok eltakarítását, s a halottak elégetését. A legnagyobb gondot azok a sugárfertőzöttek jelentették, akik nagy számban kószáltak a kietlen, radioaktív síkságokon. Mivel az erőszakos megoldásokból már mindenkinek elege volt, a fertőzötteket szépen összeterelgették, és bezárták egy hatalmas hangárba. Ezután, ahogyan az lenni szokott az emberek által elfoglalt bolygókon, felépült egy új civilizáció a régi romjain.
Hat évszázaddal később egy óvatlan rendőr-járőr véletlenül átcirkált a háború óta lezárt, radioaktív övezetbe, s miközben elhaladt a fertőzöttek régi hangárja mellett, különös zajra lett figyelmes. Az épület ajtaján valaki kopogott – belülről. A rendőr azonnal jelentést tett, s a Mars kormánya rendkívüli bizottságot hozott létre, amely végül a hangár kinyitása mellett foglalt állást. Hamarosan két, megerősített, katonai osztag vette körül az építményt, majd szélesre tárva kinyitották a súlyos vasajtókat.
Nemsokára megjelent az első kósza alak, aztán egy másik, majd egy harmadik is. Újabb és újabb testek tűntek fel a hangár szájában. Alig hasonlítottak emberi lényekre, inkább olyanok voltak, mintha lomha, ormótlan, fakó bogarak, vagy suta, formátlan, sétáló húsdarabok lettek volna. A katonák megkövülten figyelték a néma menetet.
A mutánsok nem bántottak senkit, csak meneteltek, lassan, fáradtan, egy ismeretlen cél irányába. Órák teltek így el, s úgy tűnt, hogy már mindenki kijött az épületből. Az egyik osztag már éppen elindult volna vissza az állomáshelyére, amikor a hangárból lassú, kecses méltósággal előúsztak, előlibegtek a…
– Felhőlények! – szólalt meg az egyik katona. Finom, törékeny, légies, páraszerű lények áradtak ki a szabad világba. Féltve őrzött emlékeiktől hajtva, amelyeket őseik emberősei hagytak rájuk, egészen az égig emelkedtek, s megindultak napnyugatnak, hogy megfürödhessek a marsi naplemente aranyveres habjaiban. Aznap éppen Juven marshó 39-e volt.
Az a katona, amelyik először tért magához az ámulatból, így szólalt meg:
– Legalább már tudjuk, hogy ti kopogtatok! Miközben mi még mindig kőbaltás, földi ősemberek vagyunk, ti a Mars pillangóivá váltatok!
Karnevál
Első gyermekkori emléke, amelyben egy nagy, meleg kéz egy szűk kapun keresztül betessékeli egy pesti bérház udvarára, az 1910-es évek első feléből való. Ahogy cseperedett, nem őt küldték a piacra, mert ügyetlenül bánt a pénzzel, emiatt aztán nem is kellett elhagynia a házat. Szerencsére más téren hasznát vették, ugyanis a főzésbe-mosásba jól beletanult.
Egyszer egy piaci kosár bélésében talált egy színes újságból kitépett, rémisztő képet a riói karneválról, ahol cifra maskarás, hosszú kezű, hosszú lábú, vad mutatványosok ártatlanokra vadásztak. Ezután már nemcsak a sok munka és az érdeklődés hiánya, hanem a rettegés is az épület falai között tartotta őt. Teltek az évek-évtizedek, s miközben körülötte folyamatosan változott az emberekből és sorsokból összetákolt díszlet, ő egyetlenegyszer sem hagyta el a bérházat, viszont gyakran álmodott arról, hogy valahonnan felülről egy gyakorlott házvezetőnőt kereső, hatalmas átmérőjű, barátságos fényt és tavaszi illatot árasztó gömb ereszkedik le a ház udvarába, s örökre elviszi őt.
Még nyolcvanegy esztendő sem telt el, amikor elérkezett utolsó lélegzetvételének pillanata. Mivel egy bérházban mégsem illik csak úgy ukk-mukk-fukk elhalálozni, négyen megfogták, s elindultak vele a kapu irányába. A gangok lassan homályba boruló képét az utca egyre erősödő lármája váltotta fel, hiszen kint éppen karnevál dúlt, s cifra maskarás, hosszú kezű, hosszú lábú, vad mutatványosok ártatlanokra vadásztak.
Kopp kopp
Félúton a szomszédos naprendszer felé valaki kopogott űrhajóm tritánium burkolatán. Ez a zaj a kilövés előtti estét idézte fel bennem, amelyet bereményi nyaralónk teraszán töltöttünk el apámmal. Egészen addig képtelen voltam elmondani neki, hogy végleg el fogok menni, vagyis soha többé nem fogunk találkozni. Éppen esni kezdett, s a tető hullámpaláján tamtamot vertek az első esőcseppek. Mivel apám vak volt, először is azt szerettem volna tisztázni számára, hogy nem én kopogok idegességemben, amit nyilván érzett is a hangomon, hanem az eső. Reméltem, hogy ebből a gondolat-gombolyagból végül valahogyan majd az is kikerekedik, hogy ez az este búcsúzásé:
– Apám, ha esetleg idegesít a koppanások közti csend, tudnod kell, hogy nem én kopogok, hanem az eső! Nekem csupán a csendhez van némi közöm! Úgy értem, hogy ezt a fajta csendet én biztosan nem fogom elrontani! Sőt, az igazat megvallva az efféle tagoló, önmagukban viszont éppen ezért keletkezetlen csendeket sohasem tudtam elrontani, hiszen magam is elronthatatlan vagyok, s aki elronthatatlan, abból előbb-utóbb bizony űrhajós lesz! Holnap útra kelek, és bocsáss meg, kérlek, de már nem is térek haza soha többé! – Ezután csend lett, s ahogy a lezúduló eső leszivárgott a kerti ágyások cserepesre száradt repedésein, úgy szivárgott le a világűr némaságnál is mélyebb hallgatásunk az esőkoppanások közti csendek réseibe.
Csiszológépek halála
Ottolan feltalált egy gépet, amellyel olyan tökéletesre lehetett csiszolni egy közönséges üvegdarabot, hogy azt képtelenség volt megkülönböztetni egy valódi gyémánttól. Az igazi találmány mégsem ez volt, hanem az, hogy mennyit értékesített a hamis ékkövekből! Ha ugyanis túl keveset dob belőlük piacra, akkor nem térül meg a méregdrága csiszoló-berendezés előállítási költsége, ha viszont túl sokat értékesít az üvegdarabokból, akkor lecsökken a gyémántok világpiaci ára, és a remélt haszon ugyancsak elmarad.
Mivel mindkét találmány remekül működött, Ottolan annyira megtollasodott, hogy felhagyott a gyémánthamisítással, megsemmisítette a csalássorozat bizonyítékául szolgáló csiszológépet, és élethű emberutánzatok gyártásába fogott. Eleinte csupán arra törekedett, hogy teremtményei kívülről a megtévesztésig hasonlítsanak az emberekre. Ezt követően fokozatosan alakította egyre élőbbé és élőbbé a másolatokat, amelyek előbb csak pislogni, majd bólintani, később beszélni és járni is képesek voltak. Ezzel párhuzamosan neurobiológusok, informatikusok, matematikusok és nyelvészek bevonásával kifejlesztett egy olyan központi irányítórendszert, amelynek egy része laborban tenyésztett, s génsebészeti úton programozhatóvá tett neuronokból állt. Az eredmények minden várakozást felülmúltak, s pár év múlva a sokadik generációs robotok gyakran már a laborokban is segédkezhettek.
A fejlesztések közül kiemelkedett az Ottolan-projekt, amely a cégtulajdonos mind tökéletesebb és tökéletesebb másolatát volt hivatott létrehozni. Az Ottolan.2 nevet viselő gép gyakran kereste fel az egyre betegesebb Ottolant, s órákon át beszélgettek a nagy feltaláló életének legapróbb részleteiről. A másolat agyát Ottolan úgy stimulálta, hogy az a hosszú távú memóriába történő adatátvitel során sajátjaként őrizze tovább az emberi emlékeket.
Néhány hónappal később Ottolan végleg ágynak esett, és egy hirtelen ötlettől vezérelve ujjlenyomatainak másolatával, illetve az összes vezérlő és felülíró kóddal is megajándékozta Ottolan.2-t, majd meghalt. Miután ilyen formában a második “üvegcsiszoló” is az enyészeté lett, a gépek, létrehozójuk lángelme kópiájának vezetésével, apránként egész testüket szervessé tették. A másolatokból lassan új emberfaj született, amely aztán szétszéledt az univerzumban, s körülbelül ötmillió évvel ezelőtt a Földet is uralma alá hajtotta… ami pedig ezután történt, nos, többé-kevésbé már a földi történelemkönyvekből is megismerhető.
Percek mostjai
Eleinte csupán hosszú űrutazások során vették hasznát a belső időérzékelést lelassító, időkizáró nevű találmánynak, ugyanis a hibernáláshoz hasonló hatást lehetett vele létrehozni. Miután egy baleset következtében a berendezés fordítva kezdett el működni, s végletesen felgyorsította az egyik űrhajós belső idejét, aki így egy perc alatt negyven évnyi idő múlását kellett, hogy elszenvedje, az időkizárót egy másik területen, a börtönökben is sikerrel kezdték el alkalmazni, hiszen a négy-öt évnyi, sőt, akár a tíz-húsz esztendőnél is súlyosabb szabadságvesztéseket nem egészen egy perc alatt végre lehetett hajtani. Ehhez nem kellett mást tenni, mint egy fordított működésű időkizáróba beültetni az elítéltet, aki egy külső szemlélő, például egy türelmetlen családtag szemszögéből nézve hamar, bár évtizedekkel vénebb elmével nyerhette vissza a szabadságát.
Ennyi év, vagyis átélt, belső időre átszámítva évmilliárd elteltével már lehetetlen megállapítani, hogy melyik elmeháborodott fegyverfejlesztő agyából pattant ki az időkizáró alkalmazásának harmadik, nagy területe, a szabvány atombombányi energiával bolygóméretűre kiterjesztett időfelgyorsítás, de egy december közepi tesztrobbantás után a Föld egyetlen lakója számára sem érkezett el többé a tavasz, sem a nyár vagy az ősz, csak percenként negyven évnyi, hideg, téli, csendes magány.
Noura Paradicsoma
A bejrúti egyetemi campus egyik padján kéz a kézben ücsörögtünk Nourával, és vártuk a naplementét, jelesül az első közös naplementénket! Micsoda látvány volt önmagában már az is, hogy két szerelmes számára, akik bármit megtehettek volna egymással, az jelentette a legnagyobb gyönyörűséget, hogy csendben ülnek egymás mellett. Csendben és oly szorosan, hogy lelkük ösvényeire tévedve hamarosan lélegzetvételeik is egymásba fonódtak. Alighanem ez a szerelem definíciója!
Amikor Noura hosszú hajából kiszabadítottam egy száraz falevélforgácsot, amit a menekülő Nap felé rontó szellőcskék valamelyike kotort le a padunknak támaszkodó fáról, eszembe jutott egy akkoriban már részlegesen feltárt, dél-libanoni régészeti ásatás fali mozaik képe, amely két, láthatóan menekülő, mezítelen embert ábrázolt. Őket manapság Ádámként és Évaként ismerik, bár a hozzávetőlegesen tizenegyezer esztendős falikép első emberpárját akkoriban valószínűleg Nogának, illetve Ayának hívták. A mozaik legfőbb rejtélyét az jelentette, hogy a falikép letisztogatása után Éva-Aya hosszú hajába gubancolódva egy bogáncsszerű, növényi termés is kirajzolódott. Úgy tetszett, mintha valami a hajába akadt volna a menekülés során… Ősanyánknak ez volt az első, ilyen jellegű ábrázolása, és az igazat megvallva, azóta sem találkoztam ehhez hasonlóval.
A Nap, ahogy egy ilyen méltóságteljes égitesthez illet, aznap is szépen lement, s a következő reggel Nourával éppen ehhez a nemrég megnyitott ásatáshoz utaztunk le régészeti gyakorlatra. Aaramta kis falujától még vagy négy órányi gyalogútra, szinte járhatatlan hegyi ösvények meredélyén jutottunk el a régésztáborba. Végre a saját szememmel is láthattam Ádám és Éva Paradicsomból való kiűzésének eddigi legeslegrégebbi ábrázolását. A következő napon az ásatásvezető azzal bízott, sőt, tisztelt meg engem, zöldfülű gyakornokot, hogy a mozaikkép további részeit egy puha kis ecsettel tisztogassam meg tizenegyezer esztendő porától.
Kezem munkája nyomán a menekülő emberpár képe mellett nemsokára egy másik, önálló kompozíció is kibontakozott: Aya a földön ült, mögötte Ádám, vagyis Noga állt, és az Aya ölében tartott, szokatlan módon kétnyakú, egészen pontosan fönt is, lent is összefonódó, de a nyak középső részén kissé szétnyíló, korsószerű edényre mutatott. Észrevettem azt is, hogy ezen a részleten Aya hajában már hiányzott a bogáncs. Ebben a pillanatban érezhetően megrendült a föld, mire az ásatás többi részén dolgozó munkatársam kiabálva menekülni kezdett. Mivel úgy ítéltem meg, hogy egyelőre biztonságban vagyok, folytattam a második mozaikrészlet feltárását. Amint a kétnyakú korsó ábrázolásához értem a régész-ecsettel, újabb, ezúttal már erősebb rengés következett, ami nekilökött a fali ábrázolásnak, mire az éppen a korsó-résznél annyira megrepedt, hogy mögötte egy kis üreg tárult fel. Sietve az újdonsült üregecske kibontásába fogtam, és hamarosan egy harminc-egynéhány centiméter hosszúságú, szabályos, tojásdad formájú tárgyat bontottam ki a falból. Bár ilyet egy igazi régész, de még egy régész-tanonc sem csinálna, nekiláttam a tojás-lelet szétbontásának. A felső, megkövült, agyagos réteg alatt egy gyolcsszerű, vékony héj következett, majd megint agyag, gyolcs, agyag, gyolcs, s végül… egy nagyjából tízcentis, kétnyakú korsócska, az időközben megrongálódott mozaikkép edényének szakasztott mása.
A rengések erősödtek, s én egy jó adag sziklatörmeléket kaptam a nyakamba, ami bennem ugyan nem tett kárt, de a korsót darabokra törte. A cserép- és gyolcsdarabok közül egy összeszáradt, diónyi méretű, növényi magház fordult ki, amit gondolkodás nélkül zsebre vágtam, és azonnal menekülőre fogtam. Még éppen ki tudtam jutni az ásatási területről, amelyet a földrengés, tekintettel a mélyebben elhelyezkedő, laza kőzetekből álló, barlangos rétegekre, pár perc alatt teljesen meg is semmisített.
Mivel szégyelltem magam az ásatás során elkövetett, szakmai hibáim miatt, soha senkinek nem beszéltem sem a földrengést közvetlenül megelőző, nagy felfedezésemről, sem pedig az ellopott magról, a Paradicsom vélhetően utolsó, földi emlékéről. Ezek után talán már érthető, hogy egyikünk sem lett régész. Nourát feleségül vettem, és hazaköltöztünk Erdélybe. Egy szép, tavaszi napon aztán titokban elültettem a kert “végibe” az ásatás során talált magot, amely aztán hatalmas fává terebélyesedett, és mind a mai napig évente négyszer édes gyümölcsöt terem. Aki csak eszik belőle, meggyógyul minden nyavalyájából, szíve megtelik földöntúli reménységgel, és csuda dolgokról kezd el álmodni!
Illusztráció: Marslepkék
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
