A hanyatlás esztétikája
A hanyatlás esztétikája. Egy hétvége zongorákkal a Nádor Teremben címmel hirdette meg az Egy Hangversenyteremért Alapítvány estsorozatát. (Igen sikeres volt.) Ugyanebben a témában gondolatok megfogalmazására is serkentettek a a felhívás gazdái (http://www.naputonline.hu/2024/02/28/a-hanyatlas-esztetikaja-felhivas/) – honlapunkon magunk is megosztottuk akkor a hírt. A beérkezett írásokat megkaptuk, ígéretünkhöz híven örömmel közzétesszük.
•
Füleki Gábor
Stílustörténet, formatörténet
… Engem inkább a formailag kötött költészet vonz inkább, magam is inkább ilyen verseket alkotok, de a formánál fontosabbnak tartom a tartalmat. Az emberileg igaz, hiteles, elmélyült, megrázó, metafizikai, lényegláttató, létértelmező tartalmat. Amely mindenkor szólhat kötött vagy szabad formában, a lényeg benne a mondanivaló magasrendűsége, és annak a formával való hajlékony ötvöződése, együttmozgása, együtt-hajladozása, egylényegűsége. Akkor zseniális a vers.
Így zseniálisak Mallarmé és Rilke kristálytisztára megformált, magas metafizikai üzeneteket sugárzó szonettjei, vagy Babits antik versformájú filozofikus ódái, pl. az In Horatium, s éppúgy József Attila szigorú vasszilárdságú, veretes Eszmélete. De zseniális Kosztolányi hatalmasan áradó szabadverse, a lét végtelenségére eszmélő Hajnali részegség, s éppúgy Weöres Sándor teremtést és világtörténést orpheuszi versnyelven eléneklő, olykor kötött formájú, olykor pedig a mondanivaló áradásával rugalmas összhangban szabad formába váltó Hatodik szimfóniája. És ugyanakkor ki tudna könnyedebb kötöttségű és súlyosabb mélységű lét-dalt írni, mint Kosztolányi bravúros Ének a semmirőlje, vagy kötöttebb, komolyabb és magasrendűbb Mária-himnuszt írni, mint Weöres Salve Reginája? Ugyanakkor ki tudna nagyívűbb és metafizikusabb prózaverseket írni Mallarmé Kockadobásánál és Rilke Duinói elégiáinál? Látjuk tehát, hogy a nagyívű és katartikus mondanivaló egyaránt kifejezhető kötött és oldottabb, formahű és formabontó, formalazító, formaoldó módon.
Koronként is mindig változott, váltakozott e két mód, s a stílustörténettel párhuzamosan vonul a formatörténet nagy íve is. Lám, az ősi Gilgames-eposz a mi fülünknek szabadversként szól, de a vele szinte egykorú legrégebbi kínai versek már szigorúan kötött, rímes formában szólalnak meg. Kötött formájúak Homérosz eposzai és az óind eposzok is. Általában a szájhagyomány útján való terjedés igényli a kötött formát, egyrészt a könnyebb megjegyezhetőség miatt, másrészt a többnyire a verssel együtt létezett dallam formai követelményei miatt. A kötetlen forma modern fejlemény: amit a vers elszakadt a dallamtól, és szövegverssé önállósodott, megnőtt a kísérletezés lehetősége, és a romantika korában megjelent a szabadvers, a szimbolizmusban a prózavers. Körbeért tehát a formatörténet, visszatértünk Gilgameshez, és a folyamat kezdődik elölről, sok-sok értékkel és tanulsággal gazdagodva, magasabb spirálszinten gördül tovább a formatörténet kereke.
Bármi tehát a forma, a lényeg, hogy a vers tartalmilag értékes és mély legyen – e kérdésben tehát Hindemith álláspontját vallom. De persze van olyan könnyed és humoros költészet, amely bravúros forma köntösébe bújva szintén értékes élményt adhat, megnevettet és elgondolkodtat: Romhányi József szamárfüles bökversein talán még Pilinszky is őszintén kacagott, és talán még József Attila is megnevette volna őket. Forma és formabontás tehát egyformán lehetővé teszi a jó és mély költészetet, az alkotó egyéniségétől is függ, hogy jobban szeret-e gúzsba kötve táncolni, vagy a szabadabb lépésrendet kedveli. Az alkotó életkorával és tapasztalatával is változhat ez – lám, Kassák életkora előrehaladtával klasszicizálódott, míg Babits idősödve nyitott a szabadvers felé.
A gond ott jelentkezik, ha a mondanivaló kevés vagy sekély, önismétlő, esetleg giccses. Akkor mindegy, hogy kötött formában jelentkezik-e vagy formabontó módon – a vers rossz. Kezdők próbálkozásainál többnyire kezdetleges. De nagy mondanivaló is jelentkezhet formátlanul, vagy sántikáló, kezdetleges formában – épp a kezdő, de nagyreményű alkotók első zsengéire jellemző ez. Nos, a baj tehát akkor van, ha az elnagyolt, sekélyes, hétköznapi vagy elcsépelt mondanivaló még formabontással is társul: az ilyen vers unalmas, szétfolyó versömlés vagy csupa töredékesség, helyben toporgás – bármelyik olvasó rögtön megérzi, hogy olvasása időfecsérlés. Főleg, ha a mondanivaló egyszerűen hiányzik: ,,a dada-féle kísérletek meddő álmok” – mondja Babits. De ha a versből ,,lángként lobog a trance” –, akkor mindegy, hogy milyen a formája, jelenti ki Weöres, az olvasót folyamként sodorja magával, és minden, a verssel eltöltött másodperc egy magasabb, erősebb létben töltött idő, és ezt az olvasó azonnal megérzi. Élesszemű, élesszemű ítélő a jó és tapasztalt olvasó, de bárki, akinek belső ítélőképessége józan, még ha ritkán olvas is verseket, minderre mégis azonnal ráérez – ez az igaz befogadói művészeti érzék minden emberben adott. Magyartanárként minden órán megtapasztalom ezt. Főképp a mai rohanó világban a céltalan versömlengés azonnal kiszűrődik, kiszelektálódik; egész verseskötetek, sőt, életművek süllyednek el máris az ismeretlenségbe – az olvasó vagy könnyen szórakoztató érthetőséget keres, vagy mély és igaz értéket. A középszerűség kiesik. Az olvasótábor így oszlik ma meg, és ezt az alkotóknak tudomásul kell vennie, hisz keresletnek és kínálatnak itt is találkoznia kell.
Jómagam egyébként úgy látom, hogy a mai magyar költészet immár húsz éve ismét a kötöttebb formák és az elmélyülő szellemi tartalom felé halad: Baán Tibor, Gergely Ágnes, Babics Imre, Búzás Huba, Balla Zsófia, Báthori Csaba, Halmai Tamás, Bertók László, Lászlóffy Aladár, Fecske Csaba, Horváth Ferenc, Suhai Pál költészete mind jó példa erre, és még hosszan sorolhatnám a jobbnál-jobb alkotókat.
Mi végül is hát e sokat emlegetett kötött forma? Négy elemét látom alapvetőnek a versben: a ritmus, a rím, a szó belső zengése és a képszerűség. Ha mind a négy megvan, akkor teljesen kötött a vers. Ha ritmus, szózengés és képszerűség van jelen, akkor is. Ha a ritmus fellazul, kötetlenné válik, de a rím és a képszerűség megmarad, akkor szabadvers. Ha a rím is elmarad, de bizonyos belső ritmika és a képszerűség megmarad, akkor prózavers. Természetesen a szó belső zengése, hangalakja minden esetben megvan, hiszen szavakból, hangokból áll a vers, ez tartalomhordozó alapanyaga. Ha a prózavers képszerűsége lecsökken, megritkul, akkor az már csak bizony sorokba tördelt próza. Itt érjük el a líra határait. Persze, van prózapoétika is, de az már próza, más territórium. A fokozott és láttató-szimbolikus képszerűség a líra alapvető, szükséges feltétele, ennek kell magasrendű mondanivalót esztétikailag igényesen kifejeznie, és akkor a vers jó, és fényt sugároz, fölemel.
A szavak, a hangok belső zengése, a rím és a ritmus a zenéhez közelálló formai elemek – épp ezért társulnak oly könnyen a dallammal, sőt, tán azzal közös eredetűek. Hisz a zene is négy alapvető kötött formai elemből építkezik: hangokból áll, van hangokból építkező dallama, van ritmusa, és van dallamalaphangot megadó hangneme, és azzal összefüggő többszólamúsága, azaz akkordfűzése. A dallamszakasz-végek összecsengése a vers rímelésének zenei megfelelői, és így az énekelt verseknél ezek összhangban kell legyenek, dallamrész-vég és rím egybeesik. A dallam ritmusa pedig követi a vers ritmusát. A dallam megfelelője a verssor vagy az egész versszak, a zenei összecsengés, pl. a domináns-tonika válasz megfelelője a rím, a zenei hang hosszúságának, tehát a zenei ritmusnak a szótagolás és időmérték, ami a versritmus; és végül a hangnemnek és többszólamúságnak a képiség, a többjelentésesség. Persze, a zene lehet egyszólamú is, de rejtetten akkor is többszólamú, mivel az esetben is megszólalnak az akkordikus felhangok. Mindenesetre a formailag kötött, tonális zenében a kötelező a hang, a dallam, a ritmus és a hangnem. Mindezt azért is taglalom ennyire részletesen, mert a zenei avantgárd épp ezeket bontotta le – először a hangnemet –, így jött létre immár száz éve az atonális zene. Majd eliminálta a dallamot – ez lett a dodekafónia, aztán a hatvanas években a ritmust is feloldotta, így jutott el a zene Ligeti űrlebegésű műveihez, a mikropolifóniához, továbbá az aleatóriához, a véletlenszerűséghez és a sztochasztikus zenéhez – végül pedig a hang kiiktatásával a csendhez, Cage néma zeneművéhez. Ez ugyanaz a végpont, mint a költészetben Mallarmé üres papírlapja, vagy a festészetben Malevics Fehér alapon fehér négyzet című műve.
Az irodalmi avantgárd is lebontotta a négy alapvető formai elemet, a hangot, a rímet, a ritmust és a képiséget. A művészet végpontjai tehát ezek, annak radikális önfelszámolása, és a következetesen véghez vitt formabontás egyik logikus végkifejlete, amely a művészet hordozó anyagával együtt annak hordozott tartalmát is felszámolja, az elnémulás, az elhallgatás. A másik végkifejlet a már említett céltalan versömlés, és a hosszan elnyúló-fülnyúzó zenei massza-mű. Természetes, hogy innen, egyrészt a fecsegésből, másrészt az elhallgatásból az utat, a megszólalást elölről kell kezdeni, de már másképpen, mint azelőtt. Ez az építés nehezebb út lesz, mint az előtte való lebontás, mert meglévőt lebontani könnyebb, mint teljesen újat, új módon felépíteni. Művészek, előttünk tehát a nagy feladat, a nagy kihívás –, megteremteni a poszt-avangárd, a meta-modern megszólalási módokat, és megtalálni az azokkal kifejezhető tartalmakat –, igazat, nagyszerűt, emberit és megrendítőt alkotni, hogy ez a lesüllyedt kor és ember ismét felfelé emelkedjen, magasabb szinten újra magára eszméljen.
•
Kovács katáng Ferenc
A hanyatlás esztétikája – avagy rozsdapark a város peremén –
A Duna ártere. Füves labdahelyek, piknikplaccok, kutyafuttatók. A magas, teraszosan lépcsőzött löszfalra bokrokkal, fákkal tömött ligetek kúsznak. Kishajókikötő, kajakversenypálya indító, és célállomása. Pecázóhelyek. Millió szúnyogot kerülgető sétálók, kocogók. Ifjak, öregek. Kora délutántól árnyék a vízig. Szórt fény a fotózáshoz. Széllökések hárfaként pengetik a villanypóznák közt feszülő vezetékeket.
Monumentális, rozsdás térütközők. Lángvágott, hegesztett, szegecselt, préselt elemek kompozíciókba gyűrve. Rozsdásak voltak születésük pillanatától. Kezeletlen felületüket kráteresre marta az idő. Színük a frissen szántott földé.
Kitakarnak egy-egy darabka eget. Ormótlan, formázott szálkák a szemben.
Isten ellen való vétek ennyi drága anyagot az enyészet lába elé vetni.
Hátsó udvar, faluvégi árok, vastemető?
Acélszobrász Alkotótelep [1] különböző évjáratai. Pusztulásra kárhoztatott torzók.
Köz, Tér, Szobor, Park.
Gyerekek döngetik csupasz ököllel. Mindhiába. Üreges gyomrában elhal a hang. Kavicsra, tenyérnyi kődarabra felélénkül, zúgni, zengeni támad kedve. Brummog, mint egy mérges medve. Ismeretlen barlangok sóhaja.
Ha frizbi vagy labda koppant oldalán, madarak lőnek ki riadtan a közeli fák ágai közül. Kalapácsok. Halottvivők. Békeszekér. Kelet és Nyugat. Csoport. Rómeó és Júlia. 1/2X=V. Hat objektum címe az ötvennyolcból.
Anyaghasználatuk mára már esztétikai közhely: Kiültetett virágokat rozsdásodó térelválasztóval keríteni körbe. Szegélyezni járdát, parkot, méhlegelőt. Térbútorokat állítani, burkolni, díszíteni.
Természetmarta felületek borítják a Várkert Bazár Vízhordó lépcsősorát és liftházát fel a Királyi palotába. Kezdjük megszokni, nem is olyan szörnyű…
[1] Dunaújvárosi Szoborpark: 1975-ben hangzott el először az a javaslat, hogy az Acélszobrász Alkotótelepeken készülő műveket a Duna-parton helyezzék el. A Gellért-hegy magasságában lösztalajra épült várost az 1964-es partomlás után teraszosan kiépített védrendszerrel tették biztonságossá. Az 1970-es évek elejétől fokozatosan kiépülő, botanikájában megtervezett, gazdag növényzettel betelepített, festői környezetű Duna-parton jön létre – 58 nagyméretű műalkotás elhelyezésével – a város egyik legszebb részeként a sétáló utakkal szegélyezett Szoborpark. https://dunaujvaros.hu/szoborpark
•
Nagyatádi Horváth Tamás
A hanyatlás esztétikája
Az ember mindig a teremtés teljességén jelenik meg a színen, még ha utóbb ez el is veszik az emlékezetben, vagy egyenesen tagadássá válik. Megjelenik, mert a része annak, alanya és gazdája, még ha mindezt tagadja is. A hanyatlás pedig nem kezdődne meg eme feledés, tagadás és árulás nélkül, de egy mondatra maradjunk még a teremtésnél és a teremtés utáni időknél.
A teremtésre két szempontból tekinthetünk. Történeti szempontból az mindig a régmúlt eseménye, míg metafizikai szempontból folyamatosan, kezdet és vég nélkül történik. Jelen van, vagyis pontosabban, ami a jelen, az a teremtés. Ezek szerint a tagadása is két alapvető módon történhet: történetileg és metafizikailag. Az időbeli tagadása, a történeti teremtés tagadása, ami manapság a nyilvánvalóbb, csak folyománya mélyebb rendű tagadásának, a teremtés, mint jelenlét tagadásának. Ameddig ugyanis a teremtésről nem feledkezünk meg, addig metafizikai szempontból – vagyis az élet átéltsége szempontjából, az élet intenzitása szerint –, töretlen. A teremtés egy forrás, ahonnan az élet termékenyítő vize patakzik a világba.
Mihelyt az időbe vetett élet rabjaivá válunk, azaz szem elől tévesztjük a tulajdonképpeni teremtés eredeti, időn kívüli voltát, megkezdődik a hanyatlás. Ez nem más, mint a történelmen átívelő korok folyamatos szellemi alászállása. Érezhetőbbé, illetve láthatóbbá tehát akkor válik, amikor már a történeti teremtést is elkezdjük kétségbe vonni. Más irányból nézve: a hanyatlás jelei ekkor úgy válnak szemmel láthatóvá, ahogy az építkezés és a rombolás, belülről, vagy az épülés és a romlás, kívülről, folyamatai kibillennek a teremtéssel alapozott egyensúlyi állapotukból, rendezettségükből, és a romlás válik az uralkodóvá. Lassan kételkedni kezdünk abban, hogy a kiszáradt patakmederben valaha víz folyt.
A teremtés a maga egyensúlyképző erejével mindig egyúttal esztétikai csúcs is. A női és a férfi, vénuszi és marsi princípiumok legfelső harmóniája a kiegyensúlyozott, de háttérben álló értelem, tehát Merkúr támasztékán. Szépség és erő, érzés és akarat, fenntartva és kitartva, valami nem evilági átszűrődés fényében, vagy valaminek az oltárán, ha úgy tetszik. Minden szellemi rendű esztétikát ez képez: a teremtés folyamatában megmutatkozó alapvető merkúri-vénuszi-marsi rendezettség. A hanyatlás esztétikájának az ad keretet, ahogy a teremtés megújítását célzó rítusok kiüresednek előbb, majd ennek nyomán a tagadással kezdődő általános rendű szellemi hanyatlás a szépség, az akarat és az értelem puszta és elnehezülő egyensúlyának a bomlását hozva egyre nagyobb teret nyit a romlás erőinek.
A hanyatlás esztétikája így eredendően háromrétű vagy három fázisú. Amelyik bomlásban a szépség metafizikai érvényű megújítása marad el leginkább, a szorosan vett esztétikumé, ott az akarat vagy az értelem valamely partikuláris értelmezése kerül előtérbe. Időrendben ez az utolsó, de a hétköznapi érzékenység számára a hanyatlás leglátványosabb mozzanata. Ahol a bomlásban az értelem válik megtagadottá, ott üres észszerűségek próbálják a helyét hellyel-közzel átvenni vagy kitölteni, ahogy ez a középkor végén történt: szentimentalizmust és tudományt hagy maga mögött, mint bomlástermékeket. A hanyatlás első fázisa talán mégis legtöbbször az akarat elsatnyulása, kiüresedése, elcéltalanodása: ez az a folyamat, amelyik megnyitja az utat a teremtés örökidejűségéről való voltaképpeni megfeledkezéshez, és ahhoz, hogy az teremtés égi eredetű rendjét felválthatta egy azt nélkülöző rend.
Azonban a puszta hanyatlás, a magárahagyottság általános feloldódássá válásáig számtalan módon és helyen képes időlegesen helyreállni a teremtés, az emberi szellem nagyságának köszönhetően, mint ahogy az üres patakmeder alján néha mégis vizet láthatunk.
Illusztráció: ~A hanyatlás esztétikája
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
