Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről
•
Tündének és Zolinak közös időnkre, színtereinkre emlékezve, szeretettel Laci, dedikálta Lator László 1993. augusztus 1-jén előző évben megjelent, Az elhagyott színtér című kötetét férjemnek és nekem.
Most, hogy ideát már csak én maradtam, közös időnk véget ért, az elhagyott színtér lakatlan, múltdarabok közt emlékfoszlányokat keresgélek.
egy
…vannak, azaz már csak voltak barátaink, akiktől ugyan távol éltünk, de időről időre összehoztak velük a Moirák, a Lator-versben hosszú fehér ruhában mind a hárman … és hiába teltek el közben évek, akár évtizedek, úgy vettük fel a beszélgetés fonalát minden újabb találkozásnál, mintha sose váltunk volna el …elkeveredve mindig és soha, még összegabalyodva kezdet és a vég…Ilyen kusza szálakkal keresztbe-kasul áthurkolt, összebogozódott barátság kötött minket – Jámbor Zolit[1] és engem – Lator Lászlóhoz, a költőhöz, őt pedig hozzánk. Ez a kötelék különböző eredőkből született ugyan, de a szálak összesodródva, egymást erősítve megmaradtak, és – ahogy hinni szeretném – a Styx mélyén átkígyózva összekötnek most is, mint a tengerfenéken kúszó kábelek a kontinensek partjait, mert kell lenni áthallásnak a két világ között, közölni azt, ami közölhetetlen.
Lator Laci és férjem találkozásai hét évtizeden keresztül újra és újra feltámasztották közös múltjukat: kamaszkoruk varázslatos éveit Ugocsa vármegyében, Kárpátalján a háború alatt, 1942 őszétől 44 tavaszáig. Elég volt egy-egy felröppenő név, Parászka Emil, emlékszel Parászka Emilre? vagy esgyé a szép Ini bátyja, ugyancsak osztálytársuk a beregszászi gimnáziumban, azután a helységnevek litániája, amelyet önfeledten soroltak, egyikük versben, másikuk prózában: bátyu beregszász nagyborzsova nagymuzsaly bene újlak tiszaújhely fancsika sásvár… szőllős aztán át a határon… és évtizedek múlva is megjelent itt Makón, Vizes utcai házunk ablakában, az akkor még minket strázsáló Liget utcai jegenyék mögött a nagyszöllősi Feketehegy, a Felső-Tisza, a gyors sodrú folyó tiszta vizében lelátni fenékig látni a kvarckristályt nevelő sziklát kavicsot…, vagy a Vérkét Beregszászban. Ha összejöttünk, kivált a hetvenes évek elejétől mind gyakoribbá váló hazalátogatásaik alkalmával (akkor már feleségét, Pór Juditot is hozta) esténként nálunk idéződött fel az az édeni táj; Lator Lacinak az elvesztett szülőföld, Jámbor Zolinak a diákkori nagy kaland színtere, a nekem is félig-meddig ismerős vidék: a Kárpátaljával határos Máramarosból hoztam hasonló, csak éppen kisgyerekkori képeket.
Talán ezért rázott meg annyira az összes többi Lator-verstől különböző, de az életműbe mégis szervesen illeszkedő, 1991-es Szabad verse, a formailag és tartalmilag egyaránt kötetlen, központozás nélküli, egyetlen nagybetűt vagy írásjelet sem tartalmazó, féktelenül áradó szófolyam, amelyben közel ötven év után kitört belőle a breszt-litovszki fogolytáborból való hazatérésének addig csak lidérces álmokban kísértő története, végre meghozva a feloldást: magyarország ez fiam magyarország s már tudtam hogy hazaértem otthonról hazaértem… leborultam… megcsókoltam a földet…
Még azon frissen, amikor megjelent a Holmiban, a felkavaró élmény hatása alatt hívtam föl telefonon, hogy elmondjam: gyönyörű ez a vers, és szerintem egyik csúcsa költészetének. Lelkesedésem érzékelhetően jól esett neki, annál is inkább, mert nem lehetett egyöntetű a vers irodalmi berkekbeli fogadtatása. Érdekes, hogy te így látod, jegyezte meg búcsúzóul, Matyinak nem tetszett…[2]
kettő
A Megmaradt világ emlékezéseiből tudjuk, hogy gyerekkorában sokat rajzolt és festett, a képzőművészet közel állt hozzá, a verseiben megidézett hajszálpontos képek szinte szemmel is láthatóak, tapinthatóak. Ízük, szaguk, színük van, bármilyen elvont gondolatot testesítsenek is meg.
Ecsődi Ákosról[3], a makói Csanád vezér Gimnázium legendás festőművész rajztanárának műveiről remek esszéket írt, és kevesen értették meg annyira batikolt vásznaim, terrakotta szobrocskáim egzisztenciális rokonságát a népművészettel és az egyetemes művészettörténettel, mint ő. Barátságunkat Jámbor Zolival való kapcsolata mellett ez alapozta meg.
Nagyon sokat jelentett nekem, hogy két tárlatomat is megnyitotta a hetvenes években, bizonytalan társadalmi helyzetünket tekintve nem kis bátorság kellett hozzá.
Egyiket Hajdúböszörményben (ott ismertük meg feleségét, Pór Juditot; összeillő pár voltak, mindkettőjükben megvolt a test és a lélek egymást átható eleganciája, ma is őrzöm virtuális, már csak az én agyamban létező képüket, ahogy a vendéglői vacsora után elköszönnek, és elindulnak összehangolt léptekkel, egymás derekát átkarolva az állomás felé a gyöngyfényű nyári alkonyatban).
A másikat Szegeden mutatta be a közönségnek a Móra Ferenc Múzeum kupolacsarnokában 1974-ben, ahol népdal-sorozatom nagyméretű darabjai mellett terrakottáim is szerepeltek. Akkor ajándékoztam meg Penelopé samottból gyúrt figurájával, ami egyik egész falat betöltő könyvespolcukon kapott örökös szállást, a Weöres-kötetek közelében (…Balog Tünde látóköre nagyon is tág: könnyedén hasonítja magához az európai szellem képeit. Nem csak arról van szó, hogy a keresztény vagy a görög mitológia közismert alakjaira magyaros hímzést kanyarít …figurái tudatosan utalnak eredetükre. De képzelete fénytörésében vaskosan földiessé válnak. Nosztalgikus csúfolódássá. Penelopéja egy kicsit báva ábrázatú, nagy markú, kendős, guzsalyos menyecske. El kell hinnünk, hogy csakugyan várja Odüsszeuszát, de meg is mosolyogjuk… – írta 1974-ben a Tiszatájban).
Lator László élete végéig hűséges maradt eszméihez, barátaihoz, tárgyaihoz. Otthonról hozott, őseitől örökölt erkölcsi kódexében, amit ő szívesebben nevezett ízlésnek, esztétika és etika soha nem válhatott el egymástól, Penelopém fél évszázad múltán is ugyanott markolta guzsalyát a csergével letakart, írásos párnákkal ékes kanapé fölötti könyvespolcon a Kupeczky utcai lakásban, ahová Judittal elhelyezték.
Penelopé a Kupeczky utcában
három
A családját rendszeresen látogató költőt a hatvanas évek végétől egyre gyakrabban hívták meg különféle irodalmi rendezvényekre Makóra is, és ilyenkor bennünket is felkeresett. Jól érezte magát nálunk, szerette az a kötetlenséget, mondhatni téren és időn kívüli atmoszférát, ami régi, családi örökségként ránk maradt holmikkal berendezett Vizes utcai otthonunkban fogadta. Hozzátartozott Fakutya boldog csaholása, gyerekeink viháncolása, zenélése, képmutogatása, amikor felemelve, paravánként tartották a dédanyám ládájából előszedett, újabb batikolt vásznaimat, és közben kaján kis koboldokként bohóckodtak mögöttük, s mindehhez háttérül szolgált a tetőtéri nagy ablak négyszögében strázsáink, az akkor még meglévő Liget utcai jegenyék sora.
A nálunk uralkodó fesztelen hangulat oldotta az előadások, író-olvasó találkozók felfokozott hangulatát, a szellemi készültség lázát (noha Lator elemében volt a pódiumon), és enyhítette az élettől lassan elszakadó, öregedő szüleivel való találkozások, majd később már csak az emlékük mélyen megrázó stresszét (amiről sohase beszélt, mert érzelmeit tekintve szemérmes volt, még ha irodalmi énje a nyilvánosság előtt élve boncolta is fel, és adta ki önmagát verseiben és önéletrajzi írásaiban egyaránt).
Legtöbbször kettesben jöttek Judittal, de gyakran íróbarátokat is hozott, akikkel közösen szerepelt a könyvtári rendezvényeken: Kormos Istvánt, Fodor Andrást, és a Beregszászban szintén osztálytárs irodalomtörténészt, Kiss Ferencet[4], akinek szakterülete volt a népköltészet, kiállítást is szervezett batikjaimból Budapesten az Eötvös Kollégium klubjában 1985 tavaszán.
Hogy Lator, a nagyszerű költő, remek előadó, elbűvölő társasági lény, a körülrajongott, írókat, színészeket, sőt egy egész országot irodalomszeretetre oktató mester, a Lyukasóra sztárja valójában mennyire érzékeny és sebezhető lélek volt, az éppen földijével, a Tiszapéterfalván született Kiss Ferenccel kapcsolatban mutatkozott meg.
1985-ben, nem sokkal Eötvös kollégiumi kiállításom után Kiss Feri agyvérzést kapott. Még nem épült fel, mikor Lator meglátogatta, és nagyon megrázta ez a találkozás. Pár nap múlva jött Makóra, és nálunk töltötte az estét. Ma is beleborzongok abba a leplezetlen, mélységes fájdalomba, ami egész lényét átjárta, mikor a tetőtéri szoba ablakánál állva elmondta Zolinak – mert ezt neki panaszolta el, az egykori közös iskolatársnak -, hogy mi történt. Feri megbénult és nem tud beszélni. Érti, amit mondasz neki, de csak annyit bír válaszolni rá, hogy jajj-jajj!
Közben kint kitört a zivatar, és sötét sziluettje mögött a villámok fényében vad szél tépte-csavarta a Liget utcai jegenyéket.
négy
Hát igen, azok jegenyék!
Vannak verssorok, amelyek ellenállnak az idő mesterkedéseinek, kitörölhetetlenül bevésődnek agyunkba, hogy a legváratlanabb helyzetekben felhangozzanak egyszer percekre, másszor napokon át, mantraként visszhangozva fülünkben: a Kálvária utca jegenyéi megint valószínűtlenül ragyognak itt, a Maros parti kisvárosban, ahová a tizennyolcadik évét épp csak betöltött Lator László 1945 utolsó napjaiban másfél esztendős hányattatás után a háború poklából, nyugati és keleti fogolytáborokból, végre hazaérkezett, mert Makó tagadhatatlanul a hazát jelentette számára az elveszett szülőföld után, itt talált rá a Felső-Tisza mellől, Tiszsásvárról rokonokhoz menekült családjára és Jámbor Zolira is, osztálytársára, valamint tornászcsapatbeli cimborájára a beregszászi gimnáziumból, aki Kárpátalja visszacsatolása után 1941 őszén került szüleivel Makóról Nagyszőlősre (apját Ugocsa vármegyébe nevezték ki irodaigazgatónak), majd ’45 tavaszán vissza Makóra, még éppen időben ahhoz, hogy két hónapi iskolába járás után megkapja a hetedikes végbizonyítványt, szeptembertől pedig elkezdhesse a nyolcadikat, és ne legyen évvesztes, mint a költő, aki emlékezés-kötetében, a Megmaradt világban így ír erről: …félévkor, 1946 januárjában kellett a Csanád Vezér Gimnáziumban, egy évet elmulasztva, a hetedik osztály első félévének anyagából felvételiznem … Jámbor Zoli, Beregszászban még osztálytársam, most már nyolcadikos segített, nem lehetett könnyű dolga, jóformán azt se tudtam, már, mi az a tanulás, ismereteimet, talán kedvemet is kimosta belőlem a háború, a hadifogság…
Lator volt az első eleven költő, akivel találkoztam, de már előtte megigéztek jegenyéi a nyomdász nagyapám hagyatékában talált 1948-as Csanádi Kalendáriumban megjelent korai versében. A Hajnali vázlatban nem volt nehéz felismerni a makói utcák eget ostromló jegenyesorait, amelyeket azóta módszeresen kiirtottak itt is és országszerte mindenütt. Elindulnak a jegenyék, karjuk között feszül az ég, írta az ifjú Lator 1947-ben, és ezt mondogattam én is magamnak bátorításul 1953 nyarán a Maros parti strandon, elszoruló torokkal, remegő térdekkel közeledve az eget súroló ezüstnyárfák árnyékában előkelő idegenként üldögélő Költőhöz, hogy megmutassam neki verseimet.
Nem kellett bemutatkoznom, strandi pokróctársaságunk idősebb tagjai révén (a Domokos és Felletár-fiúk, Marosvári Csuka, a legendás Kási tanár úr gyerekei, akik közül Vera a barátnőm volt, tőle kaptam kölcsön akkori irodalmi bibliámat, Szabó Lőrinc műfordításkötetét, az Örök barátainkat) ismertük egymást, bár elválasztott életkorunk és státuszunk virtuális korlátja: míg az idősebbek Domokos Matyival, Szilvásy Nándival[5], Lator Lacival a strandvendéglő lugasában néha bridzsezhettek, a fiatalabbak a közös pokrócon zsíroztak, és messziről csodálták a nagyokat.
Lator Laci kedves volt és udvarias, mint mindig mindenkivel, magával vitte a verseket, és néhány nap múlva jó tanárként (akkor még tanított Körmenden) beszélgetett is róluk velem, ellátott kezdő költőknek való tanácsokkal, de csak később, Jámbor Zoli, az Ecsődi-kiállítás és batikjaim révén kerültünk közel egymáshoz és jutottunk el oda, hogy föltegye a kérdést: Mit is mondhatnék, ha meg kellene magyaráznom, miért szeretem Balog Tünde kelmeképeit?, és meg is adja rá a választ először a Tiszatájban, majd a 70. születésnapomra a Marosvidéknek küldött esszéjében.
öt
Most, hogy rászántam magam közös időnk, közös színtereink bejárására, szétszórt emléktöredékeim összegyűjtésére, rá kellett jönnöm, hogy mennyi mindent eltékozoltam, milyen kevés emlékem maradt meg a múltból, homályos képek, jelentéktelen szófoszlányok, mondattöredékek, azok is főleg pusztuló agysejtjeim mélyére zárva, vagy tétován bódorogva az elmúlt idő labirintusában, nem törődve időrenddel, logikával, teljes összevisszaságban.
1984 januárjában fagyos szél rázza az ablakot, férjem mestermunkája, a fafűtéses cserépkályha (virágait egy romhányi fazekasdinasztia utolsó öregasszonya festette a csempékre) ontja a meleget a faburkolatos tetőtéri szobában, megannyi találkozásunk színterén, és ahol annyit múlattuk együtt az időt hajdanán. Erdélyi nagyapám veretes ládája körül ülünk Latorékkal. Zsubrovkával, az akkor még divatos, állítólag a bölények által kedvelt fűvel ízesített lengyel vodkával koccintunk, mögöttünk tesz-vesz Zizi lányunk, szendvicseket hoz, ő a legfiatalabb három gyerekünk közül, főiskolás Szegeden, de téli szünet lévén itthon van, és szoknyájába kapaszkodva jön vele Évi, hároméves első unokánk: … akkor Zizókám, édesem, hozhatom a szalvétákat? sürgeti nagynénjét fontoskodva. Ezen persze mindnyájan nevetünk, és Latoréknál sokáig fennmarad családi szállóigeként a Zizókám, édesem szólás, évekig emlegetik, időnként így szólítva meg egymást.
Kilenc évvel korábbi az a másik emlék, 1975 áprilisából, amikor a költészetnapi irodalmi est ismét nálunk fejeződik be, és az akkor tízesztendős Zizi vadonatúj emlékkönyvével környékezi a költőt, aki némi szabódás után kötélnek áll, és percek alatt elkészül az alkalmi verssel, amelynek tartalmát többnyire a kínálkozó rímek irányítják, és már soha nem fogjuk megtudni, hogy a váratlanul komorra forduló zárósorok indítóoka a valódi gyász – édesapját január végén temették – vagy csupán az imitált kapatos hangulathoz asszociálódott csattanó. Mint ahogy a gyalogbékáról sem tudni, hogy csak a Balog miatt került ide, vagy Weöres Sándor Kőbékájához is van köze, amit nagyobbik lányunk dallamával épp az imént adtak elő gyerekeink.
Félig Jámbor
(a javából)
széken táncol
folyton viháncol,
néha mászik,
mint a gyalog-
béka, félig
pedig Balog,
nagyon gyakran
vihorászik.
Én mondom, hogy ez a
———ZIZI
sokra viszi.
Nehéz írni részegeknek
mikor éppen émelyegnek,
ezért ezt a kicsit zagyva versikét
itt abbahagyja
a nyomorult
gyászba borult
———Lator László
1975. április 10.
Kilencvenes évek eleji emlék egy kárpátaljai utazása utáni látogatásuk – Judit még élt –, amikor felvillanyozva ottani élményeitől a lelkemre kötötte, hogy a határon túli magyar művészeknek alapított Makói Művésztelepre[6], amelynek vezetője voltam, hívjuk meg az Ungváron élő Szemán Öcsit, mert ottani ismerősei – a kárpátaljai kulturális élet kiváló képviselői – szerint Öcsi a legjobb![7]
Szemán Ferenc „Öcsi”: Lyukas a kalapom teteje (Makói Művésztelep, 2001), Napra fordul (uo.)
Öcsit ezután is többször számon kérte rajtam, és a valóban zseniális festőnek éveken át küldtünk is meghívást Gilinger Katival – társammal a telep vezetésében –, de csak 2001-ben jött el Makóra már betegen, szorongásokkal küszködve, és többé nem találkoztunk vele, nem sokára meghalt. Ám ha Lator Laci egyszer a szívébe fogadott valakit, azt nem felejtette el soha. Amikor kezdtek megjelenni könyveim, és ahogy ő nekünk, én neki küldözgettem dedikált köteteimet, amikre hosszabb-rövidebb levelekben reflektált. 2014-ben a Templomkerti látomások egyik ciklusáról így írt:
Nagyon jó a művésztelep vendégeiről szóló rész is, nagyszerű/és szakszerű portrék, remekül megformált figurák, nekem persze az Öcsi a legjobb tetszett, és nemcsak azért, mert valami közöm volt a jöveteléhez. Hogy tudod megírni Szemán Öcsi esendőségét, és, jóformán művek nélkül, megnyilatkozó tehetségét! Másért tetszett a Kötéltáncosok, Paletta tanár úr (Ecsődi Ákos neve a novellában) miatt, persze… Szóval nagy örömet szereztél könyveddel. Szeretettel csókollak, Zolit ölelem
2014. 8. 5. Laci
Levélrészlet Öcsiről (2014)
hat
Bizonyára nem felejtette el utolsó, az örökkévalóságba indulása előtti beszélgetésünket sem. Telefonon kérdeztem, írna-e pár sort közös kárpátaljai idejükről, színterükről a Jámbor Zoli írott hagyatékából, élete dokumentumaiból szerkesztett könyvhöz. Azt mondta, persze, szívesen. Még nincs nyomdában a könyv, még megjöhet az írás. Várom a levelet.
Jegyzetek
[1] Jámbor Zoltán (Makó, 1928 – Makó, 2019.). 1942-től 44-ig Lator László osztálytársa a beregszászi gimnáziumban. 1949-ben harmadéves orvostanhallgatóként egy koncepciós perben 5 év fegyházbüntetésre ítélik. Szabadulása után nem folytathatja tanulmányait, az építőipar fogadja be. 1990-ben rehabilitálják. A hagyatékából (emlékezések, dokumentumok, naplótöredékek, börtönlevelek, cikkek, beszédek) felesége által összeállított A történelmet emberek írják című kötete a közeljövőben jelenik meg.
[2] Domokos Mátyás (Gyula,1928 – Budapest, 2006) irodalomkritikus. Makón érettségizik 1946-ban. Lator Lászlónak Eötvös kollégiumi társa és legközelebbi barátja.
[3] Ecsődi Ákos (Pusztaalmás-Naszály,1902-Budapest,1988) festőművész, rajztanár. A Képzőművészeti Főiskolán Csók István tanársegéde, Szinyei-ösztöndíjas. Az UME és a KÉVE tagja. 1940-től 1952-ig a makói főgimnázium rajztanára. Első önálló kiállítását 1975-ben a makói József Attila Múzeumban rendezik meg volt tanítványai.
[4] Kiss Ferenc irodalomtörténész (Tiszapéterfalva, 1928. – Budapest, 1999.)
[5] Szilvásy Nándor (Makó, 1927 – Budapest, 2011) grafikus, festőművész.
[6] A határon túli magyar alkotókat fogadó Makói Művésztelep 1991-től 2006-ig működött
[7] Szemán Ferenc (Öcsi), kárpátaljai festőművész (Ungvár, 1937 – Ungvár, 2004 )
Illusztráció: Czimbal Gy. Lator-portréjával
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Dudás A. Alex: Bella Italia →
