Fodor Miklós: Ég és Föld gyógyító nászának részese (versek)
•
Ég és Föld gyógyító nászának részese
Szemedben a szikra: istenek ősi, kéretlen ajándéka,
bot végébe is varrva, thürszoszba, jogarba,
de legfőképp a testbe, kit építettél magadnak
egyszeri, végérvényes lakhelyül.
A Halál már jó ideje ólálkodik, kopogtat,
öreg zsugori, kaján vigyorral, mindig a hát mögül,
a jól sosem ismert fonákoldal felől,
a minden gyanút magára vonó háttér irányából
ajz, serkent naponta életre, hogy a jelen szintjét bejárd,
s hogy az áloméj emeljen pár centivel magasabbra.
A Halál az Élet szolgája: hevíti, izgatja, csittítja,
nehézkedést ad, ha túl hamar elszállna,
szárnyat növeszteni bizserget, ha alant unott a pálya.
A táj az Élet féktelen mágiája,
tekintetedben istenek beléd műtött szikrája,
a termő hatalom sugarában percenként nyílnak rózsák.
Az Élet magát ostromló csoda, másra ne várj,
legfeljebb egy-két hamis “igazság” terhe alól
jólesőn szabadulsz olykor,
bár mindig nő helyette más,
örök vágya az embernek, hogy szétszedvén megmagyarázza,
mit pusztán engedni kellene buján bomlani,
s bűvölten rajongani, mi mindenné lehetne.
Mint völgyeken, dombokon kószáló mámor,
nem vagy más, mint haláltól felgerjedt szarvasünő,
kit, mert hiánybeteg, kerít a fény ezer nyilasa,
kit ha legyűrnek, s műtő szikével húsába hatolnak,
eléri mélyálomi – vágytalan vágyott, gyógyítva fájó – révület,
honnan felébredni sem sima, lábadozni sem töretlen.
Úgy sejted lázas képzeletzuhatagban ázván,
mégis a való darabkáiba kapaszkodván foggal, aganccsal,
reggel, mintha szarvasünő volnál, s ébrednél fűágyon,
álmaidból vetkezel, egy-egy festett fátylat apránként lefejtve,
miként Inanna, midőn Nergál sötét birodalmát kutatta szívszorongva,
s felnyitod szemed az éber világra,
oly szempár – hajnali Nap és Hold – tekint
pupillák résein át kutathatatlan mélyedbe,
érintve sugaraival ott, Aki Vagy, Akivé gyógyulsz éppen,
oly szempár, kire visszatekintvén, szent révület folyosója épül
rezgésből, hullámból, örvényből, áramlásból.
Ó, irgalom Atyja!, e szempárhoz test is tartozik:
a csurdultig fénnyel telt világ maga,
kit – úgy hitted – örökre elhagytál vagy elhagyott Téged,
szerelmes szenvedélyek végtelen iránya.
Egy szirt mint orr, felhők, fülek, egy barlang, mint ajak,
hatalmas tölgy, mint nyak, ágai, vállak,
lágy lankák, mint mell, indák, karok, lapulevelek, mint tenyér,
pókok, darazsak, szarvasbogár, mint megannyi ujjbegy,
domb, mintha jóllakott has volna, hát, meredek lejtő,
magányos medence égtükröző tóval,
ketté vált patak, csillogó combok,
érdes szikla térdet rajzol, lábszárak a bokrok,
földből kimeredő kövek, mint boka, elnyúló lábfej.
Bár – mondom – pusztán égő képzeletben,
mégis isteni, láthatatlan, bizsergő fényességbe öltözötten
hever melletted, fölötted a világ, szinte hihetetlen,
bal könyökére támasztott fejjel látod bele a tájba.
Néz csak néz. Csukott szemhéjad mögé szüremlik,
mint átható, iker sugárszál, két tűre felfűzve,
miközben e képzelt, álomi fényalak jobb kezének
karcsú ujjaival, mint lenge szellő, meg is cirógatja
arcod, homlokod, szemhéjad, orrod és ajakad,
mindenhol, ahová a lét fájdalmas fertőzése szétnyilallt és szétütött.
Minden sebhelyre rátapad e révült, táltos-gyógyító:
a Nap, a Hold, az eltűnő csillagok fénye, fényüknek ábrái.
E révült, sokat sejtető, mennybéli utazók, mint zongoraművész-ujjak,
tapintják végig csurom seb lelked varratokká regenerálva a fájást.
S te jólesőn, hanyatt fekve nyújtózol fűágyadon,
szinte kiterítve s bízón széttárulva, mint lebénított, beteg pára,
hadd járja be centiről centire bőröd felületét
pókügyes gyógyvadászod, álomi fényalak.
Lágy, jóleső reszketés bizserget sarkadtól fejbúbig,
mindened remeg, mintha sejt-membránjaid rezonálnának
e váratlan, de rég kívánt s nem remélt rítusra Ég és Föld között.
Hagyod a fényujjak, a szellőtenyér huncut játékait játszani
tested minden hajlatán, dombján, csúcsán,
átadod magad a nem-cselekvő, hívogató serleglétnek,
s az ujjak megérzik szabadságod, mit rájuk ruháztál:
egyre virgoncabban egyre titkosabb helyekre sírülnek.
Belülről zeng a test, a gyógyerők végletesen megébrednek,
az Élet kedvenc gyönyördallamait s -ritmusait játsszák,
hunyva a szem, a világ gondja, baja kizárva.
Hasra hasalnak a lenge fényhártyák, simító szellőtenyerek,
csillámos patak torkolatára csusszannak,
fénylő bozót lágy ölének peremén
köröznek, keringnek, rezgetnek. „Még, még, még!”,
esdekel tehetetlen az elgyengült vágyódás
a szent rítust végző hatalmak közé szorultan.
Földrengés, Égzengés közepette
ráng a gyönyör hálóin a lélek háza,
míg elömlik, szétárad a mindenség lélekóvó energiája. Ámen
Pókügyes
Mért ne lehetne pókügyes?
Falakra tapadva,
víz hártyán könnyedén lépdelve,
hálókat csillámló hálózattá szövögetve?
Hisz lakhelye a porhanyós valóság fénymezeje,
mely ódon, ádáz idő- és tértechnika,
félálom, félérzékelés!
Árnyékból valaki felszakad.
Árny maga is, súlytalan létháló sűrület.
De ki a nő, ki a férfi, az emberpár az ágyásban?
Gombolyagról bontott tekervény kérész fonata!
Mindhárman tudják, hogy a trendek bénák,
önmaguk fojtott foglyai.
A mitikus magára hagyatás miatt lett ez, tudják,
miközben dönteniük illene,
agyukból a fő elveket rendre kilúgozzák.
„Nem fog ez így menni” – sajnálkozik mind,
és ott marad, hová pottyantották.
Kupac rongydarab a lélek,
bár már titkon pókügyes.
Még nem meri hinni a népi szőttest,
miközben bőre fonákján álomi ákombákom
terjeng észleletlen,
miközben a háttér töretlen, mint a gyémántfény.
A rongyot, mely törölné homályát, merre feledte?
„Hiszen a rongy én vagyok!” – hökken pillanatra.
S a férfi, a nő, az emberpár az ágyásban?
Figyelemterelő, tudattalan hadmozdulat!
Érzékek érzéki világából szépen kifakul.
A fakító hatalom ellenállhatatlan.
Másvilág légterén járogat,
üveghegyek csúcsairól szertefont szálakon,
itt-ott pillantásokban fennakad.
Miként jött, nyomtalan,
tűnik nyommá, életjellé.
Majd felszívja azt is egy maszkkal.
Úgy kell ide, hogy nem kell,
kiutasíttatván is lelkekbe szüremlik
az a valami, ami mindenkor átfeslik.
Azzá lesz, mit nem mer vallani.
Ezt viszont akarni igencsak kénytelen
szivacsnál szívósabban
az időnek, térnek nevezett delej.
Ezért oly pókügyes.
Ha tagadják, elűzik, ha beszólnak,
némul azonmód, mint sugárzó tópaplan.
Szíve felé lövellt szálakat csipkéz, rojtoz,
horgonyuk termő csomópontokhoz köti,
miközben halkan felnevet.
Nem tudják, ekkortól, innentől: mi delejez?
Megindult lelkükben nem vágyott fakadás:
mindezt maguknak köszönik.
E létfoszlány ő,
nem ősi, nem mai trendek erdője,
csak pusztán pókügyes.
Illusztráció: ~szőttes
Ezek is érdekelhetik!
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
Ferenczfi János: Jól vagyok (versek) →
Horváth Szabolcs verseiből →
