Lukáts János: Francia tavasz
•
A 100-as autóbusz nem akárhová megy: – a repülőtérre! Nem áll meg, csak a két végállomáson, alig húsz perc az út. Mintha repülne… A repülőtéren gomolygó tömeg, talán a félelem, talán az izgalom teszi, hogy a számtalan kávézó, söröző, baba- és ruhaárus üzlet hemzseg a vásárlóktól. Rengeteg a külföldi, aki (talán) még sose járt Budapesten, és számos a magyar, aki (talán) még sose járt külföldön. Egy pszichológus, ha erre sétálna, számtalan bölcs tünetet jegyezhetne föl noteszába.
A csomagfeladónál motozás, ahogy a törvény előírja. Csomagomat kipakolom, két tenyeremet felemelem, és a tarkómnál egybekulcsolom. Egy szigorú motozó előttem, egy másik mögöttem, két oldalt egy-egy árgus szemlélő. Jobb alsó nadrágszáram vijjogni kezd, vezényszavak, ugrásra kész motozók. A lakáskulcsom! – jut eszembe, kiemelem, a motozók megnyugodnak, rájuk mosolygok. Nem mosolyognak vissza…
Piros-fehér óriásgép, százötven fő lehet az utaslétszám, ezt csak saccolom, a huszonnégy sort megszorzom a hat üléssel –, plusz a személyzet. Szerencsénk van, Viola az ablakhoz kerül, én következem, aztán egy „Európán kívüli” óriáshölgy, méretes fogakkal. Udvarias eligazítás francia, angol, olasz és végül – hangszalagról – magyar nyelven. Ez már nem a „szárazföld”, hanem a légi világ. Viola izgul, a kezemet morzsolja, pedig még meg se moccantunk. Aztán nagy lassan döccenünk, a légi óriás kigurul a kifutóra. Kifut, aztán a gurulásnak vége, a föld búcsút mond nekünk, mi is neki. Viola elhalványul. A levegőbe emelkedés páratlan élmény, aki fél is – ámul. Látja, hogy én nem félek, bár én is ámulok. Látja az alattunk húzódó Csepel-szigetet, agyában térkép villan fel, a félelem háttérbe vonul. Felhőkölykök köszönnek be az ablakon, visszaköszönünk nekik…
De hová is igyekszünk…? Világutazás, felderítés, tanulmányút, egy mulatós hétvége? Nem, valami más! Valami egyszerűbb és sokkal bonyolultabb. Egyszerűbbé a Hely teszi, bonyolultabbá az Idő. A Hely, amelyet hamarosan elérünk, és az Idő, amely velünk és nélkülünk – múlt, múlik és múlni fog. Elég a rejtélyeskedésből! Születésnapi meghívásra megyünk, vagy oda is! Vagy oda fogunk érni, vagy oda kell érnünk! Legyen úgy!
A sorsok – persze – keverednek és gabalyodnak. Hátat fordítanak egymásnak, aztán újra szembenéznek. Európai sorsok és magyar sorsok, diáksorsok és tanársorsok, alkotói és kutatói sorsok. Eltűnnek és egymásra bukkannak. És városok ölelkeznek hegységekkel, tavak és patakok, templomok és borospincék. Igen: a helyek és az idők. Nem is oda megyünk először, ahová meghívtak – bonyolult ez nagyon. Valóban? Csak, mint az élet, amelyből egy darab a miénk, másik pedig az övéké… És most az életeink egybeköszönnek.
Péterrel húszegynéhány éve vagyunk barátok és vetélytársak, én írok az ő könyveiről, ő ír az én könyveimről. Ő felhív a Genf környéki azilumából, én felhívom Budapestről. Aztán egyszerre megjelenik a Lánchíd sörözőben, és megváltjuk a világot. Az Idő? Igen, a talányos Idő: egyszerre leszünk egyazon idősek, az idén szép, kerek esztendő. A meghívás persze Violának is szól, de még mennyire, bár Viola évei messze baktatnak a mieink mögött. Ámbár Genf csak repülőgépen van közel, onnan az azilumig eljutni bonyolult, meg a repülő későn délután érkezik, hol húzza meg magát a röpülő utas, talán bizony a híd alatt?
Velünk van (mindig velünk van!) a véletlen, vagy inkább a Véletlen! Most Viola fogta fülön a Véletlent! Viola, aki negyven éven át okított, tanított és nevelt, és akinek a tanítványai a múltból és a távolból is hűségesen visszaköszönnek. Van, aki felkél, és útnak indul a világ valamely rokonszenves tája felé. Például Genfbe! Korábban két osztálytárs volt Kinga és Dani, aztán együttes utazópár lett, aztán reményteljes család, két kiváló gyermekkel. És akik emlékeznek volt tanárukra, akik Violát (velem az oldalán) szívesen látják vendégül két genfi napra.
A genfi repülőtéren Kinga tereli két gyermekét, hogy köszöntsék a hajdani tanárnőt és fegyverhordozóját. Megélték Olaszországot, most Svájcot, hangulatos, balkonos lakásuk a pályaudvar közelében fogad be minket. Lecsapjuk csomagjainkat és rohanunk Genf fölfedezésére.
Az utazásnak (a világutazásnak) a legizgalmasabb részét az első lépések jelentik. Különösen olyan városban, ahol még soha nem járt a járkálásra vállalkozó. Az izgalom az eltévedéstől, ami nem más, mint maga a fölfedezés.
– Figyeljük az utcaneveket, jegyezzük meg, hogy visszataláljunk! – Bölcs mondat ez, csakhogy az utcanevek ugyebár idegen nevek, idegen nyelven, amiből a szemlélő kukkot sem ért. Inkább a házak (paloták, ha vannak), parkok, fák, üzletek. És – ahogy az olasz mondja: Sempre diretto!, vagyis: Mindig előre! Megyünk, a sugárút végén biztató jelek: tópart, távolabb hegyek, közelebb egyik sörkert a másikat éri.
– Nézd, a Genfi-tó! – fura mondat, hát mi más lenne, mint a Genfi-tó! De hiszen térképről már tudtuk eddig is, hogy van ilyen nevezetű vízfelület. Éppen akkora, hogy szélesnek mondod, hogy hosszú túlpartot látsz be, fasorral, óriáskerékkel, távolabb eget döfölő hegyekkel. És híd ível át a belőle kifolyó Rhone fölötte, sőt két híd. Az egyik egyenes híd, a másik Y alakú, egy aprócska szigetre is ellátogat. Megállunk a parton, annyi a látnivaló, hogy el kell raktározni.
– Nézd, csoda szökőkút! – egymásnak mutogatjuk a tó büszkeségét, a hatalmasra felszökkenő vízoszlopot, amelyik aztán vitorla formán hullik vissza a tóba. Nem lehet levenni a szemet róla. Pedig nincs közel, a tó közepén szökell, bár – most vesszük észre – vezet be hozzá egy keskeny mólóféle.
A túlparti városrész házsorai közül templomtornyok emelkednek ki, kupolák jelzik jelenlétüket. – Ti majd holnap következtek! – intünk feléjük. – Mi most meginnánk egy sört! Alkonyodó kerthelyiség, tele a város iránt érdeklődő és a sörhiánytól szenvedő népekkel. Mintha nekünk tartottak volna fel egy helyet, közel a tóhoz, hogy szemrevételezhessük. Mosolyos pincérnő vezet be, kérdez, és Viola válaszol: Dö gran bié! Please! – az utolsó szót már én teszem hozzá angolul. Majd megerősítem: Zwei grosses Bier! – a hölgy (sok) mindent ért. A sör kitűnő, sajátos „francia ízű”, ha van ilyen. Valami enyhe fűszerillat lakik benne.
A szemünk azért – a növekvő este ellenére is – megakadt a Genftől délre domborodó hegysoron. Az már ott az Alpok – akkor ott kell lennie a Mont Blanc-nak is. – Fölnéztünk, mindegyik hegy magas, két-három sorban egymás mögött a hegyláncok, fölöttük jobbára csúcsok, de a köd mintha irigyelte volna a szemlélőtől. Olyan hegyeket vizitálunk, amekkorákat még sose láttunk. Csakhogy az irigy (amúgy gyönyörű) este ködköpenybe rejti a magasabb csúcsokat, így aztán mintha mind egyenruhában lenne. Fizetünk – ezt se könnyű kevert nyelven elrendezni. Indulunk vissza, megint át a hídon, amely most siető hazatérőkkel és önfeledt andalgókkal van tele. Viola a déli partot szemléli. Én nem nyugszok bele – megkérdezem valakitől! És az első szembejövő női személyt megszólítom – ezúttal talán angolul. Az említett miss gyanakodva szemlél, mint értetlenkedő idegent, és a fejét rázza. Nem tudja, mi a Mont Blanc, Nem tudja, merre van… – Az ostoba… – morgok Viola felé, és alig hiszünk a fülünknek, hogy egy Genfben lakozó személy nem tudja, mi és hol van a Mont Blanc! Aztán azt gondoljuk, hogy ő maga a múlt héten talán még Peruban élt vagy Mexico Cityben.
Örömmel vesszük, hogy visszatalálunk vendéglakunkba, estére hazaérkezik Dani is, aki nappal tanácsadó valamelyes nemzetközi cégnél. A vacsora végeztével közli, hogy most elvisz minket a városba, és megismertet a fényes Genf sötét képével is. Vidám és meghökkentő óra következik, az ég szórja a csillagokat, amelyek a Genfi-tóban fürdőznek, a fasorok fekete köpenyekbe burkolóznak. Dani egy sor szobrot céloz meg és ajánl másnapra figyelmünkbe, köztük Erzsébet királyné bronzalakját, amelyen ott a felirat: „In memoriam…”, alatta pedig: Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja.
És megyünk a tó „rejtelmes szigetére” az Y hídon át, amelynek egyetlen lakója van, aki ma este (de bizonyára más estén és éjjelen is) bronz karszékében ül és jobbját a homloka felé emeli: Jean Jacques Rousseau. A szobor a villódzó háttér előtt is megragadó alakot mutat, de azért úgy döntünk, hogy holnap nappal is tesszük tiszteletünket nála. És Dani mesél a tarka genfi lakosságról, amely újabban portugál és spanyol nyelvű népekkel gazdagodik Európából és Dél-Amerikából. Esténként a város népének nagy része Franciaországba húzódik vissza (vagyis megy haza), ami alig kőhajításnyira esik Genftől. Ők maguk néhány éve Genfben élnek, de gyakran hazajárnak Magyarországra, a szülők is, a gyerekek is magyarul beszélnek, a nemzetközi iskolában angol az oktatási nyelv, az utcán, a boltban, a villamoson a francia. A német inkább az ország középső és északi kantonjaiban az elfogadott, de ha muszáj (mint tapasztaltam), itt is megértik.
Éjszaka, meg hajnalban, meg a reggeli útra kelés után azon töprengünk, szép város-e Genf. Talán kevesebb benne a palota, a műemlék, az évszázados emlékezet, de utcái szélesek, elhanyagolt „viskót” nem találtunk benne, mintha „jó polgári népek laknák a várost” (ugye, ezt így mondják?).
Megfontolt és körültekintő véleményünket éppen megfogalmazzuk, amikor ismét kibontakozik a tó szigete, amely az éjszakai látogatáskor sötéten tekintett ránk. Kicsi sziget, hatalmas fák (hársak, platánok) teszik vonzóvá, körkilátással a városra, a tóra. És valami különleges: a szigetnek külön hídja van, a rajta közlekedő érzi, hogy kiváló helyre érkezik. Rousseau-sziget, Rousseau-liget, Rousseau-szobor. Szögletes márványtömb tetején, bronz karszékben ül a filozófus, aki századokra adott töprengeni valót és eligazítást a töprengésben. Jean Jacques alakja kiválóan formázott és megközelíthető, arca józan döntést sugall, jobbja a döntést előlegező mozdulatot. Genf szülötte, aki megidősödvén Ermenonville-be vonult vissza. Egy korabeli tisztelője, Csokonai Vitéz Mihály írja: „Mint egy Rousseau Ermenonvillében / ember és polgár leszek”. Pedig Csokonai nem is járt Genfben, sem a Rousseau-szigeten.
A tó közelében két templom emelkedik a háztenger fölé – a Miasszonyunk temploma inkább barokkos, díszes belsővel, méretes ablakain kiváló üvegfestmények, jobbára szentek ábrázolása, közöttük Szent Erzsébet is, feltüntetve, hogy ő Magyarország (egyik) védőszentje. Úgy ábrázolják, ahogy mi is, kenyeret oszt az éhező gyerekeknek, kosarában a kenyér mellett rózsa piroslik.
Valamivel távolabb a Szent Péter katedrális régebbi templom, a gótika felívelő szakaszában épült. Tornya „az égbe nyúl”, szent hivatása mellett a turisták célpontja is. Lenyűgöző látvány, a toronyba a feljárás embert próbáló kihívás, de a feltételek tisztességesek: a torony felvezető körjáratán ketten is elférnek egymás mellett (végszükségben), villany és pihenő van, korlát van. A lépcsőszám 170 körül, de, aki számolja, úgyis eltéveszti, mert ez összeadott számösszeg. A toronyból két irányba nyílik kilátás: kelet és nyugat felé, de azért a többi égtájra is esik kitekintés. A két kilátó között emelkedik maga a torony, sokelemű, gótikus kialakítású fém konstrukció, de oda már nincs bejárás. Mindkét kilátó több helyiségből áll, és korláttal védett kőösvény vezet körbe. Fenséges a kilátás a városra, az Alpokra (benne talán a Mont Blanc-ra is), észak felé a Jura hegyvonulatra és a végtelen, emberlakta svájci és francia tájra. Körbejárjuk kétszer is mindkét kilátót, nincs tűző napfény, se ködfelhő, mintha a mi kedvünkért mutatná meg a gótikus torony a környéket, amelyet az elmúlt derűs századokban is látott. Az egyik kilátóban (talán a nyugat felé esőben) külön terem őrzi a harangokat. Talán hat harang is lakik ebben az ég alatti helyiségben, a legnagyobb már szinte ijesztő méretű, átmérője úgy három méter lehet, a magassága majd’ kétembernyi. A legkisebb ellenben akár ölben is hordozható, sugallja a nézőnek (s talán a használónak is) a lélekharang nevezetet. A többi négy (?) fegyelmezetten áll a helyén, ki tudja, mikor kondítják meg őket, lehet, hogy csupán a történelem múlásának tanúiként szerepelnek. A terem falai üvegből készültek, se pára, se madár, se emberi próbálkozás nem férhet a harangokhoz. A toronyba fölmenni nehéz, lejönni kockázatos, de amikor leérünk, mégis úgy érezzük, a látvány, az élmény és a toronyvilág üzenetét hordozzuk a vállunkon még hosszú ideig.
Érdeklődésünket látva a torony jegyszedője (van ilyen állás) ellát egy részletes térképpel, be is keretezi rajta a reformáció emlékművét, látja, hogy áhítatos dolgok iránt (is) érdeklődünk. Közel van a Szent Péter templomhoz ez a sajátosan kialakított, többalakos és vésetes emlékműcsoport. Száz méter körüli a hossza, középen négy nagyméretű reformátor alakja, két oldalt 3-3 kisebb méretű. A kőfalon domborművek vallástörténeti eseményekről, valamint francia, angol és latin nyelvű feliratok. A négy fő alak Beze, Farel, Kálvin és Knox, a mellékalakok közül Bocskai István nyeri el figyelmünket, aki szemközt állva, jobbról az első, alatta a felirat: erdélyi fejedelem. A Pater noster három nyelven is olvasható volt, az angolt és a franciát néhány szó kiböngészése után ismerem fel, a latin nyelvűt félhangosan végigmondom. Néhány évtizede a kortárs magyar költő, Illyés Gyula verssel tisztelgett az emlékmű előtt.
Ahogy lefelé lépegetünk a domboldalon, fölemlegetjük honfitársainkat, akik neve fölmerült Genffel kapcsolatban. Liszt Ferenc, emléktábláját meg is találjuk. Jóleső érzéssel lépegettünk a Genfi-tó felé…
Azért nemcsak a lélek és a szellem követeli meg a magáét! Roppant elegáns, napsugaras kerthelyiség vonz, bár szabad asztal kevés hívogat. A toronyhódítás fáradalmai után letelepedünk az asztalok egyikéhez, ahol mosolyos pincérlány köszönt. Egy perc után két sörrel tér meg. – És enni? – kérdezi franciául (és udvariasan) a hölgy. Intünk a fejünkkel, hogy enni nem. De nyomában az öltönyös főpincér lépdel, és közli szóval és kézmozdulattal, hogy aki csak sört óhajt, annak a sövényszéli heverőn a helye. Ő maga viszi sörünket a jelzett helyre, ránk mosolyog, mi pedig helyet foglaltunk a vendéglői székeknél sokkal kényelmesebb kereveten. Kitessékelés, áttelepítés, jutalom? – mi ez utóbbit éreztük.
Hát ilyen város ez a Genf… Könnyen megközelíthető, és könnyen elhagyható. Amit a nyelv el nem mondhat, a mosoly és a kézmozdulat elbeszéli. Évszázadokon át volt Európa egyik– ha nem is fővárosa, de – központja, amely minden józan és emberi gondot és gondolatot befogadott, a testnek és a szellemnek, de még az élvezetnek is nyújtott, amit örömmel vitt magával a távozó, és öregbítette Genf jó hírét. Mindezt akkor gondoljuk végig, amikor a sövény menti sör után leheveredünk egy őspark hatalmas fenyői alá, egy-egy platántörzsből kivésett kemény, de a derékhoz hajló fapamlagra.
Délutánba hajlik a nap, amikor hazaindulunk, örömmel az elmúltakért, és örömmel az elkövetkezendőkért. Dani házigazdánk közölte még tegnap este, hogy ma este nyeregbe szökkenünk, és elnavigál minket Péter barátunkhoz, a Jura hegység bércei közé, Genftől északra, ahol az évfordulós vendéglátó már bizonyosan vár bennünket. A Jura felé vonultunkban még megkérdezzük Danit, a Mont Blanc látszik-e innen, ő szokta-e látni, merre keressük. Dani megnyugtat: szokta látni a nevezett Fehér-hegyet, bár most éppen a hátunk mögött van, és távolodunk tőle. Érdeklődve nézzük a kibontakozó Jurát, átgördülünk a határon, de észre sem vesszük. Én pedig arra gondolok, hogy mennyire helyén való dolog, ha tanár és diák évtizedek múltával is őszinte barátként tekinti „a másikat”, a volt különbségek elhalványulnak, de az emlék, a múlt megbecsülése megmarad és beépül mindkettőjük életébe.
Ahogy Genftől távolodunk, azonnal megállapítjuk, hogy a Jura hegység nagyon más világ. A Jura a természet, az erdő és a hegy, a nyugalom és a szemlélődés országa. Igaz ez akkor is, ha nevét franciául Zsürának ejtik. Ahogy közeledtünk a hegyvonulathoz, a sötétzöld lesz az uralkodó szín. A nagyváros után egy-egy kis falu tekint ránk az út széléről. A völgyben folyik a Rhone – de a Rhone mindig másfelé kanyarog, vagy parti füzek mögé (alá) bújik. Nem látjuk, aztán már nem is keressük. A völgyek néhol szurdokká szűkültek, a szurdok alján jobbára patak fut, de ez is inkább csak „felcsobog” hozzánk. A hegyek alján egy-egy tehéncsorda vagy birkanyáj. Éles kanyar jobb felé, aztán kavicsos út, de itt már látszik a vendégváró ház – és ott vagyunk, ahová jönni kívánkoztunk három nap óta. Kerek esztendős barátunk vár a ház előtt, az óriás diófa alatt, a háttérben még éppen lenéz ránk a nap, a Jura hegy sötétbe burkolózik. Kézfogás, baráti ölelés, vállveregetés. Dani indul hazafelé, de előbb megegyeznek, hogy a munka, amit az egyik ötven, a másik tíz éve művel, nagyon hasonlít. Ebben megnyugszunk, Dani után integetünk.
Három napra itt lesz otthonunk. Emeletes kőház, szürke-fehér terméskőből épült, sőt mellette egy kisebb épület, amelyet csűr néven nevez Péter, ez a név a hajdani földműves gazdára utal, akitől negyven éve megvette a házat. Itt él, itt ír, innen indul útnak Budapest és Párizs, de leginkább Genf felé. Teszi mindezt évtizedek óta. Nyelve a magyar, a francia, az angol… és a svéd, mert ott kezdte Péter a világjárást (persze egy rövid itáliai Európa-próba után). Világcég, távközlés, utazás országok között, és mindenhol otthon (vagy majdnem).
Péter eligazít, kormányoz a házban. Meglátta, megvette évtizedekkel korábban, a nyüzsgés után nyugalomra vágyott, a természet közelhajló szépségére, csöndre a világ zaja után. Genfből csak egy ugrás volt akkor is. A házban több szobát alakítottak ki, óriás konyhával, nappalival (vagy szalonnal?), a látogató eltévedhet, ha kedve tartja. És a csűrben is önálló, kényelmes lakrész várja a vendégeket. A legtöbb időt a ház előtt, egy szerény asztal mellett töltjük, délelőtt a ház keleti oldalán, délután a nyugatin, követve a nap járását. Egy napos asztal mellett, a csöndben és a fényben nagyon sokat lehet elmondani, megsejtetni vagy akár elpanaszolni. Meg a jókedvet megőrizni.
A házban Péteren kívül lakik Zsolt, az egy nemzedékkel ifjabb unokaöcs is. Aranykezű ifjú: fest, farag, formáz, rajzol, műveivel telve a ház valamennyi fala. Ahol pedig nem az ő művei díszlenek, ott könyvek állnak garmadában. Kultúra, filozófia, festészet, történelem, amit csak Európa szellemi kétezer éve nyújtott, mind fellelhető francia, svéd, angol, olasz nyelven, és természetesen magyarul. Mindehhez járul, hogy technikailag prímán fölszerelt és működtetett a ház-együttes: kazánok, villanyberendezések, gépkocsik, telefonok tökéletes rendben itt a világ távoli szegletében, a falutól is „fertályórányira”.
Másnap délelőtt indultunk az első felfedező útra. Tiszteletadással kezdődik, hiszen a falu valaha kolostorközpont volt, templom (természetesen fehér-szürke terméskőből), méretes iskola, még egy sajtkészítő műhely is. Aztán fölfelé indultunk a patak menti gyalogúton. A patak a Valserine névre hallgat (a világtérképen is hibátlanul írják ki a nevét). Csodálatosan elbeszélgetünk, ő a mély medréből fecseg fel hozzánk, mi pedig soroljuk értékeit és szépségeit: kristálytiszta vizét, a kisebb-nagyobb vízeséseket (már mégse zuhatag!), a szikláktól a kavicsokig (vagy fordítva) terjedő kőgyermekeket, amelyeket folyamatosan tükör-tisztára mos – hány éve? Hétszáz? Tízezer?
Szemközt, a patak jobb oldalán szinte függőleges sziklafal, néhol moha kapaszkodik a falba, néhol semmi, ezt a kőfejtő munkát maga Valserine művelte? De miért csak a túloldalon? Nálunk olyan négy-öt méter magas a part, kő, homok, gyökér, kiváló helyek patakba csúszásra. És hát vagy hétszáz év múlva ezt is el fogja simogatni (marni) innen, a lábunk alól? Majd visszatértünk egy következő kerek évfordulón. Úton járásunkat néhány legelésző ló figyeli, kerítés mögött szemelgetnek, nehogy belecsússzanak a patakba.
Itt pedig valami van a patakban! Valamikor talán fölötte, most egy puszta fal, embernél alig magasabb. Csakhogy… az oldalán méretes (méteres) átmérőjű óriás kerék, több száz foggal. Ez a kerék, ezek a fogak hajtottak valamit. Mit hajthat kerék a patakban? Malmot, amikor itt még valódi falak álltak, és felduzzasztott patak. Odamegyek, megérintem az óriáscsavart, nem forog, legfeljebb aprókat zökken. Te, Valserine, ugye, te hajtottad ezt a kereket, meg fölötte a malmot? Aztán mi történt itt, a patakparton? Árvíz, jégeső vagy éppen kiszáradása a malompataknak? Ez a korong és a fogai talán egy rémregényt tudnának elsóhajtani. de most már csak magad vagy a tudója… Péter int, hogy forduljak vissza, vár a délidő. Igen, malom volt, de ki emlékszik már arra! – A fogak és a rozsda! – gondolom.
Ebéd előtt még egyszer bemegyünk a templomba, a templom mindig nyitva van. Péter a baloldali mellékoltárra mutat, fedezzem fel én az értékét, a titkát. Szent Roland tiszteletére (emlékére) állították, a szent díszes ruhában áll egy három részes arany szekrényke tetején, a három rész homlokzatán üveg, mögötte selyemkendő, a középsőben – ej, a középsőben egy koponya teljes csontozata. Meghökken, aki nem tudja, vagy nem számít rá. Szent Roland díszes palástban áll, kezében arany pásztorbot, amelyre mintha támaszkodnék. Nem! A földbe nyomja a pásztorbotot, és vizet fakaszt a falu (valamennyi falu, mindegyik falu) lakóinak, pásztorainak, jószágainak. Nagy a szent tisztelete a Valserine környékén. Az ő koponyája, amely az arany szekrényből kitekint.
Az alkonyati asztalnál „irodalmat szervezünk”, Péter figyelmembe ajánlja öt könyvét, amelyek az elmúlt tizenkét évben íródtak és jelentek meg, bár tudja ő is, hogy ismerem őket. A megírt könyv öröm, de biztatás is újabbak megírására. Itt, ebben az azilumban talán háborítatlanul lehet dolgozni, megírni, megörökíteni. Bár Péter int a fejével, egy ideje már nem ír, vagy alig, csak éppen, ha… Ki tudja, hogy van ez?
A harmadik nap a Valserine partján, az utolsó teljes nap. Péter mára szánta „a nagy mutatványt”, a jurai betekintést a világba. Kocsiba szállunk, az út kanyarok tucatját (vagy akár százait) szórja elénk, Péter az úti veszélyekre figyel, mi pedig az utazás örömeire. Továbbra is sok a szurdok, a völgy, a szakadék, de mintha utunk enyhén fölfelé emelkednék. Aztán – számunkra váratlanul – elérjük a hegység segítőjét, a felvonót. A felvonó áll és szemlélődik, ma nem tesz mást, de főképpen minket nem röppent fel a tetőre. Csak hétvégén, ma péntek van. Kevés az érdeklődő, üresen miért járjon a felvonó. Eszembe jut, hogy régen ezt a kiváló találmányt drótkötélpályának hívták, a név mára nehézkes lett és furcsa, de kifejező. A felvonó elegánsabb –, de csak ha valóban felvon!
Még egy tucat kanyar és a Jura-hegy talán legszebb pontján vetjük meg a lábunkat. Két csúcs között egy szelíd nyereg, de ez aligha mond valamit. Szép szálloda, a terasz korlátjától ellátni mindenhová, amerre érdemes. 1700 méter magasan vagyunk, nálunk ilyen magas hegyek nincsenek, a Jurának még magasabb csúcsa is van, de most a távolság vonz, nem annyira a magasság. (Bár Petőfi így sóhajtott: „Mit ér nekem a messzeség, mikor én a magasságba vágyom!” De Sándor nem járt a Jurában.)
Alattunk meredek lejtő, bár nem szakadék, rajta szikla és fenyő, meg ami növényzet vagy kőzet csak van errefelé. Alattunk – már messze – Genf, a maga teljességében, gazdagságában. A házak külön már alig érzékelhetők, talán egy-egy torony (és persze a szökőkút), aztán a túlparti városrész, de az már inkább, mint gyermekjáték. És rajta túl a hegyvonulat, amely bizony jóval magasabb a „mi” Juránknál, egybefolyó és kiemelkedő csúcsokkal, mintha ott volna a világ vége, vagy éppen a világ teteje. Párában, ködben az Alpok, onnan is ellátnak a Juráig, de Genfig bizonyosan. A teraszkorláton félkörívforma térkép, a város, a tó, de leginkább az Alpok csúcsai, völgyei. Violával, Péterrel azonosítani próbáljuk, de hát a térképen csúcs legföljebb tizenöt-húsz íródott ki és jelölődött meg nyíllal, mi pedig akár háromszor annyit is látunk. A térkép-körív jobb széle felé – igen! – ott olvasható a Mont Blanc neve, és alatta a szám: 4807 méter. Állunk és nézzük, a Mont Blanc ködbe vész, a helyét is inkább „elhisszük”, a szemünkkel nem sikerül fölfedezni Európa legmagasabb csúcsát. Péter pedig állítja, hogy néha, párátlan szellőben, percekre észlelhető a Fehér-hegy, amelyért sokan felutaztak ehhez a nyeregbéli térképhez, vagy a felvonó drótkötélpályáján a még magasabb csúcsra, de többnyire hiába. Megbékélünk ködbe burkolózott, távoli barátunkkal, a találkozást pedig a távoli jövőbe halasztjuk. Például egy másik kerek születésnapra.
A szálló éttermében félig sült marhaszeletet rendelünk, sajátos répakörettel, különös íz mindkettő, de „fogyasztásra alkalmas”. Sok autózás és kevés gyaloglás után térünk haza. Violával még becserkésszük a falut, az esti köszöntéshez társul hívunk egy üveg pezsgőt (franciát!), magunk a Valserine-parti vendéglőben egy búcsú-sört rendelünk – nem tessékelnek ki, magunk ereszkedünk le a patak partjára, belemártom kezemet a vízbe, vagy akár kezet fogok Valserine-nel és megsimogatom.
Este Péter születésnapja, kerek év, akár az enyém, de ő megelőzött néhány héttel. Mi most afféle ünnepet előkészítő vendégek vagyunk. Nem ajándék nélküli vendégek, Viola ötlete volt, hogy lepjük meg Pétert, a nagy sakkmestert egy üvegből való sakk-készlettel. Elképesztőek az apró figurák, ahogy keresztüllátunk rajtuk, akár az ablakon, a „sötétek” pedig alig halványabb szürke-fehérek. Péter, aki már tervezi egy következő sakkverseny (bajnokság) rendezését, ide, a Jura ölébe, köszöni a furcsa ajándékot.
Péter örül a látogatásunknak, de leginkább annak, hogy választott otthonát olyan nagy rokonszenvvel szemléltük. Lehet mondani elegánsan azilumnak, tréfásan búvóhelynek, alkotói barlangnak. Egy biztos: egy élet éveiről, fordulatairól és eseményeiről, örömeiről és gondjairól kiválóan el lehet gondolkozni benne, szólni mindenről, vagy éppen elraktározni mindent.
Másnap délelőtt Péterünk ismét kocsiba rendez minket, visszaindulunk Genfbe, de hosszabb úton, a Valserine-t most másképpen köszöntöttük, egy hídon áthajtottunk fölötte. Genf ma délelőtti, nyüzsgő határváros, valójában csak a peremét érintjük, a repülőteret, a környező zsúfolt parkolókat. Végül Péter talál pihenést járművének. Elbúcsúzunk, Péter Genfben marad, délután érkeznek rokonai és vendégei a születésnapra. „Addig – mondja és hozzám fordul – kiülök a Genfi-tó partjára, és olvasom az új könyvedet! – Nevetünk évődve, összeölelkezünk vidáman, Péter a légi forgalom gondjaira bíz minket, és elvonul.
Most gyorsabban motoznak, a gép megtelik, mi megint a hatodik sorban foglalunk helyet és ablakot. A gép indul, Genf marad, Svájc marad, mi repülünk Budapest felé. Viola a szemét le nem veszi az Alpokról, a havas hegygerincekről, amíg a köd irigyen (vagy jótékonyan?) el nem rejti szeme elől. Én mintha aludnék egy röppenetnyit. Aztán kinyitom a szememet, Violával egymásra nézünk, és úgy köszönünk egymásra:
– Genf!
– Jura!
2023. június 20.
Illusztráció: P. Signac fh.
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
