»Összeszedjük« – Búcsúzunk Lator Lászlótól (1927-2023)
•
»Egészen bennem él az éj
kifájhatatlan szürkesége,
szétszórt keserű szavaim
senki se szedi fel.«
Bedecs László
Lator László költészetének fő kérdése szerintem az, hogy a kultúránk, az európai kultúra miért nem engedélyezi a beszédet szexualitásról, avagy miért adja át mindezt a pornográfiának és a vulgaritásnak. Miért nem engedi kimondani, hogy mindenkinek van szexuális élete? Miért tudunk olyan keveset a boldog orgazmusról? Miért érdekelt a kultúránk e tabuk fenntartásában? Ő maga mindenesetre sokat tett azért, hogy az erotikus vers ne a műfaji kánonok perifériáján legyen, hogy az egyébként eufémizmusokkal mégis gyakran élő szövegei áttörhessék a nyilvánosság tabuit és nyelvi korlátait.
Búzás Huba: Lator Lászlóra emlékezésem
A közel negyedszázad előtti eseményekre – „emlékezetem bűnei” miatt – ma már kissé megfakult élességgel gondolok vissza. Reá, Lator Lászlóra, a költőre, a zseniális Tanár úrra azonban századok múltán is élénken emlékezni fog az irodalomtörténet. Személyesen vele először 2000. decemberében a Kossuth Klubban találkoztam a Mozgó Világ szerkesztősége évbúcsúztató ankétján, amikor számomra a folyóirat Nívódíját nyújtotta át – a költészet kategória zsűrijének elnökeként – mintegy méltatva a lapban megjelent – úgymond – „búzáshubás” verseket, valamint az akkor napvilágot látott Kávéillat című verseskötetem „merész egyediségét”. Majd két szendvics között arról beszélt: ”az alkotó embert akár meg is ölheti az államhatalom, de fennmaradni rövid ideig se tudna nélküle; a magas kultúra hatalma sokkalta nagyobb. Túléli.” Megjegyeztem.
Füleki Gábor
Szikáran fénylő, ércesen kikovácsolt verssorok atyja, egy klasszikus nemzedék utolsó tagja távozott közülünk.
Halmai Tamás: A Lator-iskola
Pilinszky, Nemes Nagy, Rába kortársa volt, és nagyságban is társuk. Versei egy érzéki tárgyiasság jegyében fogantak; fordításai a szép hűségesek sorába emelték; esszéiben tudós személyesség kért szót. Formaigénye nem csak formális igényességet jelzett: a létezés elemi teljességét foglalta poétikai keretbe; emellett – szemináriumai révén – több nemzedék köszönhet neki esztétikai tudatosságot és feddhetetlen ízlést. Olvasóknak sem késő a Lator-iskolába iratkozniok soha. Mester ment el, hogy tanítványok maradhassunk.
Horváth Ferenc: Emlékforgácsok Lator Lászlóról
A 80-as évek második felében, Lator László híres költői-műfordítói szemináriumának résztvevőjeként, tanúja voltam, hogy az egyik egyetemista ezt kérdezte a Mestertől:
„Tanár úr, mi az, amitől a költőnek feltétlenül óvakodnia kell verse írásakor?”
Lator László ezt válaszolta:
„A versírásban a költőnek mindent szabad. Egy a fontos, hogy sikerüljön neki.”
Lator László nevezetes költői-műfordítói szemináriumán, valamikor a 80-as évek végén, az egyik alkalommal sírverseket kellett írnunk a jelenlévőkről.
Lator Lászlóról írt kétsorosomat máig megőriztem. Szomorú aktualitása miatt most ideírom.
Itt nyugszik Lator László:
bármilyen verstan ügyben
lent is övé a zárszó.
Kemény István
Lator László bölcsészkari műfordítói szemináriumaira hétfő este hatkor maga a Líra lépett be, és fél nyolcig velünk maradt. Néha nyolcig is – akkor zárták az épületet –, emlékként pedig örökre.
Lackfi János: MIT MONDANÁL?
Mondanám, szigorú, mondanám, hogy Mester,
mert az is volt, a legkülönbek közül.
Nem erőltetett ránk rendet, ő volt a rendszer,
minden fegyvert ki maga köszörült.
Nem mondom inkább, magam előtt látom,
ahogy csontos ujjal csibészesen
rám bök, ráncai örvénylenek szem-tájon:
– Ez jó! – s nevetett kölyök-viccemen.
Sosem láttam kertészkedni Ispánkon,
nem akartam lógni a nyakán,
egy-kétszer ha meglátogattam otthon,
pedig többet se bánt volna talán.
Esetleg hasznomat vette volna kertjében,
kaszálni, kapálni, fűrészelni tudok,
hátramozdítónak ha beállok melléje,
rendbe rakhattunk volna egy-két zugot.
Kertjét művelni lehet, maga szerette,
csak irodalmi munka heve sodort
össze minket, s mindig a lendületre
emlékeszem, körötte a levegő szinte forrt.
És jó volt vele még ellenkezni is néha,
hiszen ízlésünk nem mindig egyezett,
simán elhordta „förmedvénynek, rémesnek”
olykor az általunk fellelt verseket.
Még jobb volt, mikor szinte búvármódra
egy-egy szöveg legmélyére merült,
s a kincsleletet bámulta álmélkodva,
mi meg az arcán tükröződő derűt!
Tudtam, nem érhetjük be kevesebbel,
ilyen elszántan, szikáran és vadul
kell nekiugranunk a költészetnek,
nem nyunnyogva, mint holmi gyáva nyúl!
Hogy élhettem szemüvege fókuszában,
az kincsem, tőlem el nem vehető,
és most, halálától összekuszáltan,
töprengek, hogyan nézi e verset ő.
Mit mondanál rá, László? Lehet, unnád…
Feszengenél tán kényelmetlenül?
A mátyásmadárról beszéljek inkább,
mely az elaggott körtefára ül?
Liptay Latalin
Elment az utolsó Mester, akinek nem csupán a köréje sereglő költő- és műfordító palánták, de mindnyájan, akik ismerhettük őt, a tanítványai voltunk. Sok nagyszerű, nagytudású emberrel találkozhattam rádiós pályám jóvoltából, de ő volt az első számú kedvencem. Ünnepszámba ment együtt lenni vele. Abszolút úriemberségét, óriási műveltségét, szellemi kapacitását és finom érzékenységét mindig csodáltam. És ami külön isteni kegyelem, mindezt a kincset egyszerűen, közérthetően, nagyképűségtől mentesen osztotta meg velünk. Testben és lélekben maradt benne valami fiús báj, kedvesség és vonzerő egészen késő öregségéig. Szellemi frissessége bámulatba ejtett. Ha elkerülhetetlen, hát így kellene megöregedni, gondoltam mindig. A Teremtő hosszú, gazdag élettel ajándékozta meg, de a „minden testnek útját” ő sem kerülhette el. Hiányozni fog, amíg élek, őrzöm kedves emlékét. Sorsom ajándékának tartom, hogy ismerhettem. Rá is tökéletesen illett, amit Ottlik Géza mondott szeretett matematika professzoráról, Fejér Lipótról: „A puszta létezése is vigasztalás”.
Payer Imre
Aki egyszerre volt nagy alkotó és a költészetnek szinte iparművészeti értelemben is nagy tudója, patinásan örök egyéniség, a lét átmeneti közegeinek transzcendens megszólaltatója, ő ment el, Lator László, de csak a teste.
Szlukovényi Katalin
Lator Lászlót először az Eötvös Collegium könyvtárában láttam, A kollégium végnapjai című film forgatásán. Később tanított poétikára, készítettem vele interjút, vacsoráztunk társaságban, de az emblematikus képem ez marad róla: a mindent beborító könyvek előterében mesél, és öröm hallgatni.
Szondi György
Ha olykor várakozni is kellett ígért eredeti anyagaira (utoljára 95. születésnapján novemberben, akkor azonban szinte azonnal) – megérkeztek s rendre különértékei lettek az adott Napút-témának, a Napút Online valamely rovatának. Örültük igen, köszöntük. Versek? Velük számomra a nemes veselkedés: bolgárul szólaltatni meg. Egymásraébredésünk: az Európa Kiadóban. Szerkesztők ott. Laci – a centrum, a mester. A lüktető udvariasság. Még okuláréja is ontotta a fanyarul szíves szellemességet. A magánbölcsesség – a kerekegészet, egyfajtamód. A versmindenségben mindenféleképp.
Vári Fábián László: HA KIMONDOM A NEVÉT
Ha kimondom a nevét, Ugocsára gondolok. Ha Ugocsa kerül szóba, a vértanú Perényi után mindjárt Lator László szikár alakjára látok, aki nagyon szeretett volna ismét otthon lenni szülőföldjén, a legendás Ugocsában. Most már otthon van, s otthon lesz egyre inkább öröksége is, íratja velem az egyre bizonytalanabb remény. Kevés szavú költő volt – mondogatják máris, s bár a kimondott szó igazsága vitathatatlan, engem a múltra váltott idő zavar igazán. Nem ismerek mást, aki ideológia- és politikamentesen úgy tekerte ujjai köré az időt, hogy annak kezdetét és végét talán csak a Teremtő tudta követni. Mégsem mondhatjuk, hogy csak „saját fájdalmát s örömét”. Mert arra a kevésre, ami a magyar költészetben az övé, nagy, közös hazánk magassága és az örökkévalóság tart igényt. Ne horgasszuk hát le fejünket, ne fürkésszük tovább a láb alatti port, szoktassuk szemünket az Ő szellemi magasságához, hogy hosszú életünk legyen.
Vörös István: VISSZHANGVISSZAIDÉZÉS
Ezt a verset 2021. szeptember 3-án írtam, Lator László életében alighanem utolsóként publikált verse olvastán. A Hangpróba egy fiatalkori vers feljavított, újragondolt változata, a benne megszólaló megsemmisülésvágy valószínűleg a fiatal költő gesztusa. Ami akkor talán nem tűnt hitelesnek a szerző számára, az 90 fölött járva megrendítővé vált. Reakcióm azonnali volt és heves, amennyiben egy verset heves reakciónak lehet nevezni. A szöveget azon nyomban el akartam küldeni a mesternek, de a technikai nehézségek miatt, vagy a saját körülményességem miatt ez elmaradt, egy kisebb lapnak elküldtem ugyan, de emlékeim szerint más verset választottak, akárhogy is, versben a költőhöz intézett kérésem akkor még majdnem két évig meghallgatásra talált. Most mindez visszájára fordul, a verset ezúton küldöm neki:
VISSZHANGPRÓBA
„eső, eső, moss el engem,
bánat sajog a szívemben,
omladoznék puha röggé,
foszladoznék futó köddé”
Lator László: Hangpróba
László, László, Lator László,
ne válj még el a világtól,
ne omladozz puha röggé,
ne foszladozz futó köddé,
élj még kicsit, vagy örökké,
élj még soká, bő tíz évig,
verset még jó párat készíts,
vagy az eső hozza, hozza,
azt kopogja ablakodba!
Az ihletet ne keressed,
híven szolgál az öregnek,
amit te tudsz, más nem tudja,
hogy mi is az útja, módja,
szavakból egy kis világot,
bokrot; gallyat, mit levágott
egy női kéz, s vázába tett,
apróságban a lényeget,
összerakni, megformálni,
észrevenni, nem tanári
ahogy beszélsz, s nem költői
ahogyan írsz, feltöltődik
az olvasó, de örlődik,
ne mosson el soha eső,
legyen csendes, őszi idő,
vagy ha tél van, hát havazzon,
üljön cinke deres gallyon,
süssön a nap, játsszon a fény
lilát, kéket az ég hegyén,
és az árnyék kavarogjon
fák alatt a havas úton.
Kell még néhány nap öröklét,
megfogom az idő öklét,
sose sújtson, simogasson,
sok rosszat tett, most kimondom.
Kint a kertben tegyen rendet,
vagy vallja be, hogy az nem megy,
összedúlni, tönkretenni,
tudománya sajnos ennyi.
Hulljon a hó, legyen nagy tél –
stoptábla a végtelennél.
Zsávolya Zoltán: Képződés
Lator Lászlótól
Mennyi időmbe telt megérteni
tanításod, mely nem volt éteri,
de úgy hatott elemien, akár
a szobából kibomló tartomány?
Ahogy egyszerre nincsenek falak
— eltűntek, -vesztek, kihullt a salak
egyszerűen kövek, téglák közén? —
nem tudható –, ám: építmény a fény!
A díszlet kiszakadt, és a “doboz”,
a színpadkép a semmiben motoz;
árva kapszula, keshedt űrhajó,
mégis kozmosz legét szántja. Hahó!
Tudni: nem! Csakhogy nincs már akadály,
énkifejlesztő programod szabály
szintjére, rangjára emelkedett;
“pap” vagy, mint az a jó Melkizedek.
Nem kolostor, rendház, plebánia,
hanem a nép, gemeiner Mann fia,
annak szájáról les jó szavakat,
s tán épp varég, ha az róla adat.
Varég, viking már, a kijevi Rusz
végtére, hozzá nem röppent IBUSZ,
kell oda majd egy mélyebb utazás,
melyet nem tesz meg soha, senki más,
mindössze az, aki rendeltetett
egész odáig, az láthatja meg
a távol célösvényt, magát a Célt,
ameddig szabva, amiért, így, élt…
Ez hát a lecke. Feladod nekem,
s évekbe telik, mire elhiszem
fullon. De végleg is megérteni?
Azon a síkon, mely már éteri!?
Illusztráció: ~Kifájhatatlan szürkeségben (Kárpáti Éva festményének fh.)
Ezek is érdekelhetik!
Misztérium a kortárs színpadon* (Meghívó) →
Vörös István: Nemet mondani | Könyvbemutató | Meghívó →
Ünnepi koncert a Nemzeti Múzeumban | Meghívó →
