Györgyi Csaba: Végrend (Három kispróza)
Soah
Egy nagyon vérző ikon, amelyhez lehetetlen hozzáérni.
Nem emlék, hanem éppen itt és éppen most csillapítatlan fájdalom.
Egy katona által a kislányának faragott síp a sárban.
Égő házak fénye, amely nem ér arcokat.
Utolsó gondolat arról, hogy már nem kell bujkálni, hiszen mindenhol nagyon hideg van.
Egy szerelmeslevélből sodort, de el nem szívott cigaretta.
Siralomházban megébredő nagyapa tétova mozdulatai egy szívet betöltő álom után.
Szép emberek végtelen sora a kertemben.
A kertedben.
* * *
Kivégzés
Vonalon megyünk előre
a hóban, havas vonalon.
Két kártyát kapott mindenki: egy kártyát ide, egyet meg oda. Próbálunk visszaemlékezni valamire, valami szépre, ami tegnap történt.
Az egyik kártyán nincs semmi. A másik kártyán az van, ami vagy. A harmadikon meg az, hogy mit kellett volna tenned, hogy ne végezzenek ki. De azt a kártyát nem adták oda. Azzal kártyáznak hóhéraid.
A havas út végén ácsolt emelvény. Már várnak minket. Ránk néznek. Leteszik a kártyát, úgyis újra lehet majd kezdeni a játékot, ha majd mindenkit szépen fölakasztottak. A kártyajáték már csak ilyen.
Senki sem érez már semmit. Mindenki végzi a munkáját.
Üres kártyám fehér, mint a hó.
Ha a hóba hajítanám, zajtalan hullana alá, zajtalan hullana alá.
* * *
Végrend
Végül aztán kibújsz te is az üregből, s elindulsz északra.
Ahogy mindenki.
Végtelen úton, csontrepesztő hidegben.
Lassan megdermed maga az Idő is, ponttá fogy, majd semmivé fagy, s utánad indul, de soha nem fog utolérni, mert az lehetetlen.
Utolsó gondolat vagy. Talán el sem indultál.
Illusztráció: R. Tamás fényképfelvétele (2015)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
