Vihar Judit: „Mint fácán csodás tolla…”
•
A klasszikus japán költészet díszítő jegyei,
különös tekintettel a honmondori megjelenési formáira
1. A japán vers ritmussajátságai
A japán költemény szillabikus. Ez azt jelenti, hogy a versben, a verssorban a szótagszám, pontosabban a moraszám a meghatározó. A morák általában egy magánhangzóból vagy egy mássalhangzó és egy magánhangzó kapcsolatából állnak. Az is előfordul, hogy csak egy mássalhangzó alkot egy morát, ez az -n esetében áll fenn. A japán versben többnyire öt- és hétmorás verssorok váltakoznak egymással. Öt vagy hét mora egy verssorban megdöbbentően kevésnek tűnik, főként akkor, ha tudjuk, hogy a legnépszerűbb japán versforma, a tanka mindössze 31 morából áll: 5, 7, 5, 7, 7. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a japán nyelv típusát tekintve agglutináló, ragozó, akár a magyar. A szó tövét különféle toldalékok követik. Emiatt egy-egy szó tíz, sőt több szótagból is állhat. Ez a sajátosság még jobban megnehezítette a költők számára a tömörségre való törekvést. De nem csak terjedelmi kötöttségek jellemezték a japán verset. Más formai, szóhasználatbeli követelmények is szabályozták a költőt.
A japán mitológia szerint Szuszano-o nevéhez fűződik az első japán költemény, amelynek keletkezését a mítosz a következőképpen örökítette meg. Szuszano-o elhatározta, hogy legyőzi a nyolcfejű sárkányt, aki elrabolta a szépséges Kusinada-himét. Szuszano-o cselhez folyamodott: leitatta a sárkány mind a nyolc fejét, így sikerült elaltatnia az állatot. Ezután sorra vágta le a fejeket, és így háromszoros győzelmet aratott: megölte a sárkányt, az állat testéből megszerezte magának a csodakardot (kuszanagi no curugi), és nem utolsósorban elnyerte Kusinada-hime kezét. Ekkor Szuszano-o úgy döntött, hogy Izumo földjén nyolcrészes palotát épít. Ezt örökíti meg az első japán vers:
Jakumo tacu
Izumo jaegaki
cumagomi ni
jaegaki cukuru
szono jaegaki o
Nyolc felhő támad,
nyolctetejű palotát
emelek az égig.
Égig érő palotát
hitvesem örömére.
A vers a legkedveltebb japán versformában, a már említett tankában íródott. A japán dal, az uta, melyet akkoriban énekelve adtak elő, igen népszerű volt a japán társadalom legkülönbözőbb rétegeiben. A japán dalt mindig is a tömörségre való törekvés jellemezte. Néhány kimondott szó mögött felsejlett a kimondhatatlan. A költők azon igyekeztek, hogy néhány szóba belesűrítsék az egész életet. Örömöt és bánatot, születést és elmúlást, az egész világmindenséget és a legparányibb élőlényt.
2. A Nara-korszak antológiája, a Manjósú
A Nara-korszakban (710 és 784) között valószínűleg Otomo no Jakamocsi (718 (?) – 785) irányításával elkészült a japán líra mindmáig legértékesebb gyűjteménye, a Manjosú, ‘A tízezer falevél’ című költészeti antológia. A Manjosú húsz kötetből áll, 4496 költemény kapott helyet benne. Egyes feltevések szerint a Manjosúban szereplő költemények 313. és 759. között keletkeztek. Sokkal meggyőzőbbnek tűnik azonban, hogy a gyűjtemény a 7. század elejétől a 8. század közepéig tartó időszak költői termését foglalja magában. A dalok nyelvezete, stílusa utóbbi állítást látszik igazolni. A Manjosúban 561 költő illetve költőnő alkotása szerepel, de szép számmal akadnak olyan dalok, amelyeknek szerzője ismeretlen. A legtöbb dal tanka formában íródott, 4173 található az antológiában.
A versírás során kialakultak bizonyok fordulatok, állandó jelzők, mint például az „azúrkék Nara”. Az állandó jelző, az epitheton ornans japán neve: makura kotoba ’párnaszó’. Ugyanis az állandó jelző úgy hajlik rá a jelzett szóra, ahogyan a fej a párnára. Gyakori költői kifejezőeszköz a bevezetés, japánul: dzsó. A dzso a dal első néhány sora, néha három verssornyi hosszúságú is lehet. Ilyenkor az ötsoros tanka nagyobbik részét teszi ki. A dzso kiemelkedő mestere Kakinomoto no Hitomaro (662(?)-710(?)). Egyik legszebb tankájában a következő háromsoros dzso gyönyörködteti az olvasót.
Asibiki no
jamadori no o no
sidari o no
naganagasi jo o
hitori ka mo nemu
Hosszú az éj – oly hosszú, mint a fácán
ezüstös hosszú tolla,
csak bódorog botolva
annak, ki egyedül virraszt az ágyán.
Fordította: Kosztolányi Dezső
A tanka költőinek ügyelniük kellett még a kezdő és befejező verssor szimmetriájára. Gyakran alkalmazták díszítőeszközként az ellentétet, japánul: cuiku. A kedvesét hiába váró költőnő panasza csendül ki a következő dalból. A ko, mu, to, mo, o, te, fu szótagok bonyolult alakzatú alliterációja teszi még szebbé, dallamosabbá a költeményt. Hiszen a japán versre nem a sorvégi rím a jellemző, hanem a betűrím. A tanka ritmusára minden sorban az jellemző, hogy az 1. és az 5. morán van a hangsúly.
Otomo no Szakanoe, Otomo no Jakamocsi (? – 785) szerelme, s későbbi hitvese e dalából a szerelmi vágyódás csendül ki. Tépelődő érzéseit csodálatosan fejezi ki a kuru ’jön’ ige állító és tagadó alakjának ellentéte.
Komu to iu mo
konu toki aru o
kodzsi tefu o
komu to va matadzsi
kodzsi tefu mono o
Jössz, mondod nekem,
s nem jössz, pedig várok rád.
Nem jössz, mondod aztán,
s többé nem várok reád,
hiszen azt mondod, nem jössz.
Sok költő élt a kakekotoba, a szójáték költői eszközével, amely azon alapult, hogy bizonyos szavaknak többféle jelentése van. Így az egyik jelentés az olvasó számára a másik jelentést is asszociálja. Például Kakinomoto no Hitomaro egy másik versében a furu szó egyrészt azt jelenti, hogy ‘integet’, s a kendővel integető lányokra utal. Másrészt a közeli hegy neve is Furu. Így az olvasó előtt a hegy képe is megelevenedik.
A japán vers általában valamilyen évszakhoz kötődik, így egyfajta évszakkal kapcsolatos szó is szerepel benne. Például tavaszi évszakszó volt: a kaszumi ’pára’, uguiszu ’fülemüle’, nyári évszakszó: a hototogiszu ’kakukk’, hana tacsibana ’mandarinvirág’, őszi évszakszó: a momidzsiba ’őszi juharlevél’, siragiku ’fehér krizantém’, téli évszakszó: a jamakaze ’hegyi szél’, joake no cuki ’hajnali holdsugár’. Ezen kívül a verssorok végén gyakran ún. hasítószó is szerepelt, amely elválasztotta gondolatilag a sorokat. Indulatszóhoz hasonló funkciója volt.
3. A tanka egyeduralkodóvá válása
A Heian-korszak (794–1186), a japán kultúra aranykora, a líra műnemét is gazdagította. Bár továbbra is a Nara-korszak versformái váltak virágzóvá, mégis ebben az időszakban készült el a Kokinvakasú ’Régi és új dalok gyűjteménye’, amelyet röviden Kokinsúnak neveznek. Ez az antológia a Manjosúval együtt hosszú évszázadokra meghatározta a japán lírát, dalait példaként tartották számon. A második híres versantológia, a Kokinsú bevezetőjében Ki no Curajuki (868–9) írja, hogy a költészet a japán lélekből fakad. „Ó Jamato dalai! Egy magból szökkentek szárba, a szívből, s millió virágszirom lesz belőletek – szavak milliói…” A japánok számára tehát a költészet sokat jelentett. A Heian-korszaktól például rendszeresen költői versenyeket rendeztek. Előre meghatározták azokat a formai kötöttségeket, amelyeket a költőnek az általa írt tankában fel kellett használnia. Költészeti minisztérium (vakadokoro) is működött, amely újabb és újabb antológiák elkészítését, költői versenyek megtartását szervezte meg.
A Kamakura-korszak (1185–1333) lírája valójában nem gazdagította új műfajokkal a japán irodalmat. Inkább a régit, a klasszikus költészetet tekintették példaképnek. A Manjósú és a Kokinsú darabjait tartották a korabeli japán vers, a vaka eszményének. A költők nemcsak példaképül állították maguk elé a múlt idők nagy költőóriásait, hanem idéztek is tőlük. Ezt a fajta idézetet akkoriban nem tekintették plágiumnak. Sőt a felidézés általánosan elfogadott költői kifejezésmód volt. Honmondorinak nevezték azt a művészi kifejező eszközt, amikor az eredeti műből vett mondatot idézték. Ennek két fajtáját különböztették meg. Ha régi epikai műből, – leggyakrabban a Gendzsi monogatariból – vették az idézetet, ezt honzecu-nak nevezték. A honzecu klasszikus szövegek idézése, melyek lehetnek kínai irodalmi átvételek, közmondások, de japán klasszikus monogatarik idézetei is, amelyek az új műben új tartalommal telítődtek. A honkadori pedig egy régebbi költőtől vett idézet volt, „régi szavak új környezetben”, azaz afféle költői visszhang, afféle költői déjà vu.
Fudzsivara Teika (1162-1241), a vaka megújítója, a versszerkesztés mestere, még azt is pontosan meghatározta poétikájában, hogy a vers lényegét képező honkadori melyik verssorban, milyen formában forduljon elő. A későbbi századokban ezek a szabályok lazultak. A jelentős költő és esztéta, aki valószínűleg a Hjakunin issú összeállítója, a Kindai súka, Eika taigai és a Maigecuki című esszéiben megfogalmazza, milyen legyen a jó vers: „A költeménynek friss érzéseket és elképzeléseket kell megfogalmazni”. A tradíció folytatását pedig a honkadori jelenti. „Hogy kimondd az újat, és új érzéseket ébressz, vissza kell idézned a korábbi verseket”, állította Teika. Eközben aktívan foglalkozott az udvarnál költői versenyek szervezésével is. 1201-ben Teikát kinevezték udvari költőnek, s ugyanezen év novemberében öt másik költővel együtt megbízták a Sinkokinsú ’Régi és új versek új gyűjteménye’ (1206–1210) című császári versantológia összeállításával. A Sinkokinsúban a költők célja az esztétikai élmény megfogalmazása volt. Míg a Kokinsúban a kínai költészetet és a Manjósú költeményeit tartották követendő példának, a Sinkokinsú alkotói inkább a 10. és 11. századi japán prózát, az Isze monogatarit, a Gendzsi monogatarit, a különböző udvarhölgyek naplóit eszményítették.
Idézzük fel Kakinomoto no Hitomaro előbbi versét, amelyből Gotoba császár (1198-1221) az idézetet merítette. Utána következzék a császár költeménye.
Asibiki no
jamadori no vo no
sidari vo no
naganagasi jo vo
hitori ka mo nemu
*
Szakura fuku
Tojama no tori no
sidari vo no
naganagasi hi mo
akanu iro ka na
Cseresznyeszirom
hullik Tojama hegyén
oly hosszan, hosszan,
mint fácán csodás tolla –
színe megunhatatlan.
Fontos volt az is, hogy a régi szavak új környezetben, új jelentéssel gazdagodjanak, lehetőleg a régi idézethez képest ellentétes érzések kifejezésére szolgáljanak, hogy ezzel is a júgen, az örök szépség megragadását segítsék elő.
Teika maga is alkalmazta a honkadorit. A következő tankában Izumi sikubutól (974 (?) – 1030 (?)) veszi az idézetet:
Kakijarisi
szono kurogami no
szudzsigoto ni
ucsifuszuhodo va
omokage zo taju.
Rég becéztem már
csodás fekete hajad,
kusza fürtjeid –
itt fekszem most egyedül,
emlékeim borzolom.
A honka, Izumi sikibu eredeti költeménye pedig így hangzik:
Kurogami no
midare mo sirazu
ucsifuszeba
mazu hakijarisi
hito zo koisiki
Fekete hajam
kusza fürtjei minek –
egyedül fekszem,
nincs velem, ki fésülte
úgy vágyom rád, szerelmem.
4. A haikai, a későbbi haiku megjelenése
A Tokugava- vagy Edo-korszakban (1603-1868) a végtelen hosszan írható láncvers, a renga első szakasza, az 5 – 7 – 5 moraszámú hokku önálló lett, ezt nevezték el haikainak. A költő ebben a műfajban mindössze 17 morában tömöríti mondanivalóját. Bizton állíthatjuk, hogy a világlíra legparányibb gyöngyszeme, az egyik legtömörebb kötött formájú költemény. A költő pillanatnyi benyomásait, emócióit sűríti e három sorba úgy, hogy olvasóit a gondolatok, érzések folytatására készteti. Macuo Basó (1644–1694), a műfaj legnagyobb mestere ezt a következőképpen fogalmazza meg: a harang egyhangú kongása után fülünkben még hosszan zúg ez a hang. Ugyanígy a vers elolvasása után is valamilyen hangnak még tovább kell visszhangoznia az olvasóban. Csak néhány impressziót fejez ki, tele van célzással, utalással. Ahogy a japán festményeken, tusrajzokon csak egy-két ecsetvonás látható, e vers is néhány szóval képes hangulatot teremteni. Felébreszti bennünk a belső látást, a belső hallást. A haikai, – amelynek később Maszaoka Siki (1867-1902) a haiku nevet adta – Basó szerint mágikus erővel bír, mert nemcsak képeket fest, hanem segít meghallani az esőcseppek kopogását, a fák sóhaját, a madárdalt. A haikuban benne van az egész világmindenség. De nemcsak a tekercsképek, a haikuk is magukba sűrítik a világot. Ugyanez figyelhető meg a kertművészetben is. A kiotói Rjóandzsi-templom csodálatos kőkertjében az öt szikla az öt földrészt szimbolizálja. Macuo Basó szerint a haiku ellentéten alapszik, mely formailag is kifejeződik a versben. Az első két sor ellentétben áll az utolsóval, melyben valamilyen váratlan fordulat, csattanó szerepel. Éppen ezért haikut, mondja Basó, egyben kell kikalapálni, mint az aranyat.
Macuo Basó haikui sokféle díszítő elemet tartalmaznak. Híres útinaplójában, az Észak ösvényein címűben gyakran alkalmazza a honzecut, például, mikor a Manjósúból, vagy a Kokinsúból idéz egy-egy sort. Vagy amikor Gjószon püspököt (?–1135) említi ugyanebben a művében: „Milyen megindítóan kedves ennek a kései cseresznyevirágnak a lelke, amint megszületik a hóbuckák alatt, de a tavaszról semmiképpen sem feledkezik meg! Éppen olyan, mintha a tikkasztó napmelegben szilvavirág illatozna. Gjószon püspök verssorai jutottak eszembe, de ennek a cseresznyevirágnak a bánata jobban a szívemig hatolt.” Álljon akkor itt Gjószon püspök tankája a Kinjósú című költői antológiából:
Mindketten bánattal
telt szívvel sóhajtsunk fel!
Te is olyan vagy,
mint én, cseresznyevirág:
minket senki se lát!
Basó példaképe Szaigjó (1118 – 1190) volt, a nagy elődöt követte akkor is, amikor észak ösvényein haladt, útinaplójában Szaigjó tankájából idéz: „Asino település mellett, a rizsföldek mentén húzódó ösvény közelében van a «fűz a tiszta forrásnál»”. Egy bizonyos Tobe nevű elöljáró gyakran mondogatta, hogy szeretné nekem megmutatni. Ejnye, vajon milyen lehet az a vidék, gondoltam magamban, és most e fűzfa oltalmában állhattam.” Az idézet után most szerepeljen itt Szaigjó eredeti tankája:
Fűz a tiszta
forrásnál – az út mentén
megpihentem ott,
már-már indulnék tovább,
de árnyéka marasztal.
De Basó, hogy még izgalmasabb legyen írása, megváltoztatott formában még honkadorit is alkalmaz Szaigjó versére a következő haikuban:
Beültették már
mindenütt a rizsföldet –
árnyat adó fűz!
A 19. században Maszaoka Siki rövid élete – mintegy harminchat év alatt – 18 ezer haikut írt. A Kjokudo Janagira által 1897-ben először kiadott Hototogiszu ’Kakukk’ című folyóiratban a Siki és tanítványai által szervezett Haiku Társaság haikui jelennek meg. Siki arról ír, hogy a modernizáció korában nemcsak a nyugati versformákat kell alkalmazni, hanem meg kell újítani a hagyományos japán műfajokat, az akkorra már feledésbe merült tankát és haikait. Egészen a kezdetekig kell visszanyúlni, vallja Siki. Nem a Régi és új dalok gyűjteményének, a Kokinvakasúnak kiművelt japán verseit kell példának tekinteni, az igazi forrás a Nara-kor gyűjteménye, a Manjósú. Siki mondja ki először, hogy a tanka és a haiku egy tőről fakad. Tevékenységének köszönhető, hogy 1900 óta ma is a haiku szót használjuk. Siki egymás után írja a haikuról szóló tanulmányait, melyek közül talán a legkiemelkedőbb a Basó zacudan – Beszélgetések Basóról. A művet a klasszikus költőóriás halálának 200. évfordulójára írta. Ebben elismerve a hatalmas tehetséget, megkérdőjelezte azt, hogy a nagy klasszikus költő költészetét kritikátlanul, a tekintélyelv alapján kelljen elfogadni. Basó hatalmas lírája mintegy ötöd részét tekinti igazi értéknek. Ez a tanulmány meghozta Siki számára azt a lehetőséget, hogy egyre többen elfogadják, érzik, hogy szükség van a haiku megreformálására. Ha összehasonlítjuk Basó híres haikuját azzal a haikuval, amelyet Siki ennek utánérzéseként írt meg, rögtön megértjük, miről is van szó:
Basó:
Nacukusza ja
cuvamonodomo ga
jume no ato
Óh nyári pázsit!
Be sok vitéz alussza
Öledben álmát!
Fordította: Franyó Zoltán
Siki:
Nasi szaku ja
ikusza no ato no
kuzure ie
Romos ház mellett
egy virágzó körtefa
a csatamezőn.
Fordította: Greguss Sándor
Míg Basó a csatában elesett hősök dicsőségét zengi, Siki arról szól, hogy a háború korántsem dicsőség, hanem rettenetes pusztulást idéz elő, mely után romok maradnak. Siki e szavai ma is aktuálisak számunkra. Hol van már a régi korok patetikussága! Siki szerint az objektív hangnem sokkal fontosabb, s ez felel meg jobban a 20., és valószínűleg a 21. századnak. Basó helyett a másik két nagy haiku-költőt, a mindennapok költőjét, Josza Buszont (1716 – 1784) és az assisi Szent Ferenchez hasonlító Kobajasi Isszát (1763-1827) tekinti mintaképnek.
Minden időben és mindenhol nagy szerepe volt az idézésnek. Régi korok költői, írói gyakran fordultak a bibliához. De előfordult az is, hogy egy-egy író mondata, kifejezése vált szállóigévé, amelyet oly gyakran idéztek, hogy a szerző gyakran feledésbe is merült. Korunkban, s főként a posztmodern irányzatban az egész nyugati lírára – és nyomában a magyarra is – jellemző ez az eljárás, az intertextualitásnak. Az írott és íratlan médiákban is gyakran élnek vele. Talán ezért is oly vonzó napjainkban a haiku, talán ezért is olyan modern ez az ősi forma.
A honkadori az idézés sajátos, bújtatott formája, a régiek példájával valami újat mutat, megrázó erővel.
Illusztráció: Ezüstfácán (Lophura nycthemera). Kitao Masayoshi hakkanjával
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
