Rimóczi László: A halhatatlanság rögeszméje, Ég és föld között
•
A halhatatlanság rögeszméje
(avagy: közhelyekre szükség van, hiszen azok tartják össze társadalmunkat)
Félek a haláltól… Annyi rosszat hallani róla. Ki lehet védeni valahogy? Van jó fajtája? Milyen a tökéletes halál? Cseppet sem végérvényes? Meddig aktuális 1 halál? Visszavonásig? Létezik halálálló koporsó? Egyáltalán, biztonságos a halál? Nem fáj az?
„Mindig csak mindenki más szokott meghalni, mi majd biztos kimaradunk belőle, mi túléljük, ránk nem fog vonatkozni” – áll a polgári optimista köztudatban. De vajon mit fojtogat a halálfélelem az emberi pszichében? Mindent, elsősorban a biztonságérzetet. A halál bárminemű biztonság helyett csak egy nagy kérdőjelet ígér. Úgy neveltek minket, hogy nem valamilyen intelligens erő, hanem ez a mi kis társadalmunk fogja majd garantálni a biztonságunkat. De képes rá? Az az áldott szociális háló sem nyújt biztonságot, hiszen hol van az megírva, hogy egy idős ember, aki tisztességesen ledolgozta az életét, jutalmul nem hal majd meg? Mindannyian a biztonságot keressük, ki itt, ki ott. Visszaszerezni valamit, ami stabil. Egész életünk erre megy el, még a kitaszítottaké is, ám ők rossz helyen keresik a biztonságot: gettólakók bandákba tömörülve, egymás fedezékében élnek, mert másra nem számíthatnak. Igen ám, de a gengszterfilmek 80%-a arról szól, hogy ezek a bandák egymást ölik. Ha valami témázás van, azt maguk intézik, röviden és tömören. A bandázás a biztonság illúziója csupán, az önbíráskodás intézménye pedig még sokáig fennmarad, ha a törvények kijátszhatóak, és nem azokat védik, akiket kéne. A rendőrség sem halálhárító annyira, nem játszik jelentős szerepet a biztonságunk őrzésében: a rendőr nem arra van, hogy védjen, hanem azért, hogy pénzt kasszírozzon az államnak. Gyorsan lezárni az ügyet és menni sörözni, meg kedvezményesen prostizni.
Nézzük tovább, hol kereshető még a biztonság? Talán a biztosító társaságoknál, hiszen benne van a nevükben az, amit keresünk, ráadásul annyian vannak! Csak az a baj, hogy lépten-nyomon azt hallani róluk, hogy szeretik az ügyfelet pénzbefizető gépnek nézni, és ha a társaságnak kéne fizetnie, hirtelen apró betűk nőnek a szerződésben: – Leégett a tető! – mondod az öltönyének. – Jaj, sajnos, nem tudunk fizetni, mert a tetőkár nincs benne az Ön által igényelt csomagban, csak az egész ház. Jobban járt volna, ha az egész odavész – mondja az öltöny. – De beesik az eső!
– A kárigény benyújtása vízkárral nem vonható össze! – …és most mit csináljak, menjek a híd alá?! – Kiváló híd-biztosításaink vannak, most villamosmentes akciókkal! – Hm… folytassa! – Előbb itt írja alá.
…És újból bekapod a horgot.
Ha a rendőrt és a biztosító társaságokat kihúzzuk a listáról, akkor a társadalmi felépítés mely szegmese tud biztonságot – ha halálmentességet nem is – garantálni? Akkor talán a politikusoknál érdemes kopogtatni. Ne legyenek illúzióink, mert a politikusság egy szakma, foglalkozás, jól fizető meló – igazából ritka az a politikus, aki Télapóként várja az emberek kívánságlistáját. Hajlamos habzó szájjal szónokolni, hogy le a droggal és a prostitúcióval, de a hétvégét ő sem a családjával tölti, hanem betépve mászkál a thaiföldi strandon két kiskorú escorttal. Bár egy romlott politikus önmagában kevés, kell hozzá egy ország is, ahol érvényesülhet és hagyják működni. Az iskolában sok mindent megtanulsz, hány tonna zsír van egy bálnában és mennyi proton kering a szénatom körül, de azt nem, hogy miként védekezz az ellen, hogy egy bank kifosszon és hogyan kezelj egy elszabadult politikust. Azt sem tanítják, hogyan haljunk meg szépen.
Már olyan régóta baj van a világgal. Miért tűrte meg annak idején a római nép, hogy egy olyan klinikai idióta, mint Caligula, hatalmon maradjon és önkényes játszóterévé tegye a birodalmat? Mert minden ünnepnapon pénzt szórt a polgárok közé – szerencsére a szemfényvesztés csak addig tartott, amíg a pretoriánus tisztek ki nem nyírták. Tehát az átlagember simán megvehető. Miért? Mert az átlagembernek nem globális, hanem átlagemberes gondolkodása van: nem az érdekli, hogy ki van hatalmon, hanem az, hogy milyen mértékben befolyásolja mindez az ő életét.
Ne feledkezzünk meg arról, hogy a társadalom mi vagyunk, nem pedig egy tőlünk független ragály. S ebben a társadalomnak nevezett halmazban kevés szilárd eszme bújik meg, korszakonként változó kollektív szellem rendezi újra kaotikussá. Ebben a közös tudatban hullámzó elvárások vannak: régen az volt, hogy legyél párttag, dolgozz rendesen és csak akkor verd az asszonyt, ha megérdemli. Ezzel szemben a mai áramlat valami olyasmi, hogy ha 30 éves korodra nem keresel x összeg fölött, akkor léhűtő vagy, ha nem nősülsz meg 40-ig, akkor az nagyon furcsa, mert biztos alkesz, vagy valami még rosszabb lettél, és ha panaszkodsz az országra, de nem mész ki külföldre, akkor papírnyúl vagy. És így tovább. Szóval, ez a társadalom-izé csak követel és követel, de cserébe nem ad semmit egy szép öngyilkossági statisztikán kívül, ugyanis ebben a versenyszámban még mindig az élmezőnyben vagyunk.
Egész életünk egy önszuggesztív pszichózis, semmi több. A kényszerfogyasztói társadalom egyik veszélye, hogy anélkül kattansz meg, hogy észrevennéd. Ám amikor a Fejlődő Átlagember mégis észreveszi, hogy nap mint nap széleskörűen befolyásolják értékrendjét, egy Behatásvédő Falat épít maga köré, amiről sok minden visszapattan – jó és rossz is – mert rájön, hogy az érzékenység, a befogadás, a „finomlélekség”, kiszolgáltatottá teszi őt. Így válik valaki morgós pesszimista szobanövénnyé, noha nem annak született – csak védekezik a világ ellen. Mert a világ túl sok lett. Ha valaki finomlélek, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy képtelen robbanni – ne feledjük, hogy az a finom kis földimogyoró is, amit a sörhöz majszolunk, a dinamit egyik alkotórésze…
Tehát abban megegyezhetünk, hogy Mr. Biztonság nem ezen a bolygón lakik, mert minden albérletet már előre lefoglalózott Mrs. Bizonytalanság. Az élet kiábrándulások sorozata, röhejes hát biztonságról beszélni. 30 éves korodig remegve várod a változást, a beérést, a befutást, hogy történjen végre valami, „mindjárt jön, mindjárt itt lesz a nagy áttörés” – gondolod. De amikor nem történik semmi, lassan ráébredsz, hogy hazugság volt minden, amiben eddig hittél, és a te sztorid is ugyanolyan kutyaközönséges történet, mint bárki másé. Nem vagy különleges. Várod a tuti melót, és későn ébredsz rá, hogy valójában az egész életed az volt. Úgy jártál, mint az egyszeri színész, aki eleinte izgalmasnak találja a munkát, de a százhuszadik forgatáson már minden csak jelmez és díszlet és unalom és kudarc és presztízsharc.
30 körül szipogva jövünk rá, hogy egyénből többiek lettünk. A massza része. Bekövetkezett az, amitől gyerekkorunkban a legjobban féltünk. És egy szép napon, miközben a kocsmában sztorizol, észreveszed, hogy hallgatóságod csak úgy tesz, mintha figyelne. És legközelebb, amikor majd ők borítják rád az életüket, te fogod őket nem-hallgatni – ez a körforgás. Egymást fertőzzük. A ráébredés az illúziók gyilkosa, nem pedig a múló idő – a múló idő csak a valóság nagyítóüvege. Ezek a kis ráébredések is apró megvilágosodások, melyek nélkül nem tudnánk élni, se a fejben, se azon kívül.
Kéne végre egy főállású isten.
Hol is tartottunk…?
Amint elfogadod a világot objektív valóságként, máris elkezdtél haldokolni. Ahhoz, hogy megválaszoljuk, mi a halál, először definiálni kéne az életet. Az életenergia néha emberré sűrűsödik össze. Aztán a végén feloldódik. Aztán újra a létezni akarás rántja össze emberré. De mi tartja fenn ezt a fura játékot? Mi élteti az életet? Mi magunk, vagy egy magasabb intelligencia határozza meg a szavatossági időnket? Egy amerikai szerző szerint, csak a tudat. Leginkább a címe miatt vettem meg a Halhatatlanság című könyvet, ami azt írta, részben azért halunk meg, mert rosszul vesszük a levegőt. És ebben van is valami, hiszen a vezető halálokok között ott van a levegő nem rendeltetésszerű használata, illetve használatának teljes hiánya. A szerző szerint a felszínes légzés miatt testünkben megrekedt energiablokkok keletkeznek. Innen gyökerezik a legtöbb problémánk, a pénzügyektől a szexualitásig. Mert az élet alapja a prána (spirituális életerő) amit légzéssel veszünk magunkhoz, ezért élettanilag sokkal fontosabb, mint a levegő. A légzés fontosságának motívuma számos vallásban feltűnik, például Buddha is egy olyan egyszerű meditációval jutott el a létezés alapjához, mint a légzés puszta figyelése. A szerző szerint a gyógyulás kulcsa a megfelelő mennyiségű prána belélegzése. A helyes légzés egy univerzális gyógyszer, mert a megfelelő levegővétel kiüríti a testből a tudati mérgeket, a feszültséget, a szorongást és összeszedetté tesz. De milyen a helyes légzés? Legyen egy természetes ritmusa, valamint a ki-és belégzésnek azonos hosszúsága. Érdemes főleg a belégzésre koncentrálni, a kilégzést pedig nyugodtan távozni hagyni. Ez az egyik része az Energia Légzés nevű terápiának, amit sikerrel használnak gyógyításra világszerte.
Az örök élet másik akadálya a mindenkiben gyökerező tudattalan halálvágy (lásd, a világvégevárók munkásságát, mert mindig lennie kell egy pontnak a naptárban, amire kivetíthető az emberiség kollektív halálvágya. Széles a mezőny, megy a versenyjóslás, de még nem jött be semmi, amit jövendöltek, vagy én látom rosszul). A halálvágy alapvető, bekódolt pszichés tulajdonságunk, amit tudatos programozással felülírhatunk. Mivel gondolataink, cselekedeteink és érzelmeink teremtik meg a valóságot, ha sikerül kiűzni a halál gondolatát magunkból, gyakorlatilag addig élhetünk, amíg meg nem unjuk. Ha áldozatként gondolunk magunkra, akinek nincs saját akarata, egészsége, sorsa és jóléte felett, és mindig mástól függ, akkor olyanok is leszünk. Minden felismerés egy kis halál. Időben vedd észre kis halálaidat. Kérdés, hogy akarunk-e örökké élni? Azért még a szerző is bevallja, hogy amikor a halhatatlanság témakörében kutakodott, főleg olyan szerzők műveit forgatta, akik már mind meghaltak. Hiteles forrásból szeretett volna tanulni, ezért Indiába ment és 300 éves jógikkal találkozott. Az egyik jógi azt vallotta, hogy a hosszú élet titka az, ha fizikailag nem engeded magadhoz közel az embereket. Ennek magyarázata abban az általános ezós megállapításban rejlik, hogy minden embernek saját kisugárzása (aurája) van, ami gondolati és emocionális elemekből áll, s ennek része a predesztinált halál is. Egy olyan embernek, aki a halhatatlanságra gyúr, öngyilkosság olyan emberek között mozogni, akik hisznek a halálban. Ugyanis gondolataink ragadósak, sőt, a legtöbb gondolat nem is a miénk – figyeljük meg, ha bemegyünk a városba, majd hazatérünk onnan, kissé idegesek vagyunk, hiszen olyan emberek között mozogtunk, akiket változatos színű problémák nyomasztanak: „Szemét a szomszéd, szemét a főnök, szemét a gyerekem, még a kutyám is olyan furán néz rám…mindenki rohadékság és minden egyre drágább.” Ez aztán egy felhőben összeadódik és megkapod.
Első öregedési tényező, ami biológiailag kiváltja belőlünk életbeli elszíneződésünket és a halált (ezt az igazságtalan szemétséget): az IDŐ. Ha a tudatodban megszünteted az időt, kiiktatod ezt a programot, a folyamat megáll. Ha többé nem éled át azt, hogy jelenleg hány éves vagy, és nem is emlékezteted magad rá (és mások se rengeteg gyertyákkal a szülinapi tortádon), a folyamat megáll. Ha ez meg van, többé ne menjünk emberek közé, vagy ha ők jönnek, ne engedjük 30 méternél közelebb magunkhoz egyiket sem, hiszen ők még átlagemberek, és nekik még VAN időtudatuk, amivel visszafertőzhetnek minket is. A szerző 300 évnél húzta meg a halhatatlanság általa vizsgált határát. Számos jógival találkozott, majd összefutott egy tanítvánnyal is, akitől megkérdezte, igaz-e, hogy a mestere kétezer évnél is idősebb? Azt felelte, nem tudja, mert ő csak az utóbbi 400 évben van vele.
Tehát, a halál társadalmi vetületét tekintve, csupán azért halunk meg, mert nem illik tovább élni (?) És meg is unjuk útközben (?) Meg kell halni, mert ezt a példát láttuk a felmenőinktől, és szerte a világban, akkor biztos így is van rendjén. Azért halunk meg, mert elfogadjuk a halált. Egészségesebb úgy gondolni a halálra, mint egy társadalmi tudatvetületre, ami formálható és nyújtható. Én azt mondom, babráljunk ki a nyugdíjfolyósító intézettel és mától éljünk legalább 200 évig. Irritálóan sokáig maradjunk élethűek. Ennyi a recept, nálam egyelőre működik.
Ég és föld között
„Ha elfogadjuk a multiverzum elméletet, azt is el kell fogadnunk,
hogy létezhetnek a mi világunkkal párhuzamos dimenziók,
alternatív valóságok, melyekben máshogy alakult a történelem.”
Len Lelevin
Harold P. Brown 1886-ban feltalálta az villamosszéket, 1921-ben pedig Vera Carmishel a hajsütővasat. 1952-ben Teller Ede megalkotja a hidrogénbombát és az első sikeres kísérlet is megtörténik, 1963-ban pedig Michael Dobrovsky feltalálja a cseppmentes ketchupös üveget. 1933-ban John Moses Browning megtervezi és piacra dobja az M2 Browning nevű géppuskát, Ken McVoon pedig 1981-ben feltalálja a kutyasípot és belekezd a sorozatgyártásba. Pompeo Gyula nem talált fel semmit, csak ült a helyén a budapesti gépen, elfészkelte magát az ablak mellett, a Londoni Valláskonferenciáról tartott hazafelé. Kicsit félt a repüléstől, bár tudta, hogy az mit sem segít. Belül máson is tépte magát: a konferencián szó volt a nyelvkutatásról, a népek vándorlásáról, az oktatásról, az őstörténetről, hogy melyik döntést hol írták alá és mikor és miért…, még a következő konferencia helyszínéről és a svédasztal összeállításáról, a szalvéták színéről is szó volt, mindenről, csak Istenről nem esett egy szó sem. Pedig Gyulában buzogtak a célirányos kérdések: hogyan lehet Istennel kommunikálni? Milyen áldozatot hozhat érte az egyéni lélek? Mi az Isten? Mi a tudat? Mi az eszmélet? Mit értünk „Isten” alatt, és Ő mit ért alattunk? Hogyan lehet optimálisan hinni benne, anélkül, hogy a hívő félrehinne? Csak arról szólt az egész konferencia, hogy mennyi lóvét lehet még kisajtolni az egyházból és milyen módszerrel lehetne még több fejhető hívet a nyájba toborozni, azt az ‘izmust még izmosabb ‘izmussá tenni. Nem az égi birodalomról ment a diskurzus, hanem arról, hogy miként lehetne itt a földön boldogulni, beilleszkedni, és minél szervezettebben folytatni a politikát. És ebből elege van! Jézus herceg nem erről beszélt. Nem azt mondta, hogy itt érezd jól magad, és ebbe a világba rendezkedj be, hanem azt, hogy hagyd itt ezt a beteg fizikai létsíkot a francba, mert máshol egy királyság vár. A valódi természeted. A végső igazság.
Gyula profi Jézus volt, Jézus a Jézusok közt. Idén is ő nyerte meg a Jézus Hasonmás Versenyt. Egy darabig fej-fej mellett tartott az orosz Jézussal, de a végén egy hatásosan kivitelezett Hegyi beszéddel maga mögé utasította.
A gép felszálláshoz készülődött, ő pedig lehúzta ablakán a kis redőnyt és betakarózott eszméivel. A sminktáskáját mindig kézipoggyászként hozza magával, nehogy a csomagkezelő bunkók elhányják. Öntudatlanul a nyakába tévedt a keze, és megmarkolta a műanyag Jézus herceg medálját. Gyula nagy Jézus Könyve rajongó volt. A Jézus Könyve minden idők legnagyobb példányszámban eladott szent könyve, ami ott van minden polcon, Hívőhelyen és a szállodák szobáinak fiókjaiban. Erre esküszik a bíróságon a tanú, amikor megpróbál igazat mondani, és ennek lapjaiból sodornak a börtönben cigit a rabok, ha már nem tudnak vele mihez kezdeni. Bizonyos sorait maga a Messiás írta, többségét az apostolok, illetve később a jézusista bíborosok szerkesztették át, akik a kor szelleméhez hajlították – egyesek szerint hamisították – Jézus szavait.
Gyula az egész műből főleg a csattanókra emlékezett, különösen arra a részre, amikor Pilátus választás elé állítja a tömeget: Jézus, a szent, vagy Barabás, a bűnöző legyen az, aki halálos közelségbe kerül majd egy kereszttel? A római jog szerint Húsvét ünnepén az uralkodó a nép kérésére kegyelemben részesített és szabadon bocsátott egy vádlottat. A csőcselék szerencsére Jézus szabadulása és Barabás elítélése mellett döntött. Bár a főpapok igyekeztek lefizetni a tömeget és beiktatni pár lincs-hangulatkeltőt, az igazság mégis utat tört. A népen múlott, hogy nem történt történelmi tragédia. Ám ha mégis megfeszítették volna, vajon hogyan alapítottak volna egyházat egy brutálisan kivégzett Megváltóra? Ki bízna egy meggyilkolható messiásban? Most mit látnánk a templomokban a jelenlegi mosolygó, álló vagy fekvő Jézus herceg helyett? Keresztet?! Abszurd. Amúgy Jézus csinált Pilátusból sztárt, nélküle csak a történelem egy apró lábjegyzete volna. Ha elfogadjuk a párhuzamos dimenziókat, biztos van olyan létsík, ahol Jézust keresztre feszítették, vagy olyan, ahol meg sem született, vagy megszületett, de máshogy hívják és más a frizurája is…
Gyula igyekezett maradéktalanul betartani Jézus herceg utasításait, mert keretet adtak életének:
„Tiszteld, aki tiszteletre méltó…
Láss, ne csak nézz…
Légy a jelenben, s a gonosz nem környékez meg… A jelen az egyetlen valóság. Nem utálatos…
A világ valójában semmilyen, a tudatod rántja össze valamilyenné. Ha az irányultságod földi, földi dolgokat látsz, de ha nem földi, nem földi dolgok jönnek el tehozzád, mert a hasonló a hasonlót vonzza.
Éhezed a tudást, de félsz is tőle. Inkább ne kelljen megérteni, elég legyen csak imádni, legyen elég annyi, úgy egyszerűbb – ez hibás nézet.
Ne félj és ne imádj senkit, csak így juthatsz be a Mennyek birodalmába – ez nem hibás nézet.
Ne panaszkodj, mert bánatod minden panaszkodással egyre csak erősödik. A gonosz általad teremti meg önmagát. Ne vesd el a rossz magokat.
Isten országa tibennetek van, nem pedig kő és faépületekben”
Gyula nappalijában egy hatalmas Az első vacsora repró lógott, az újságírók miatt, akik néha meglátogatják egy-egy interjú erejéig. Az eredeti kép egy trilógia része, mert létezik még Második és Harmadik vacsora is, utóbbi egy belga magángyűjtő galériájában.
Korábban már kétszer megnyerte a Jézus Hasonmás Versenyt, vetélytársai kisjézusok hozzá képest. Az olasz győzelem után elkezdtek róla vallási szentplakátokat és kegyfotókat gyártani, nincs olyan jézusista öreglány, akinek ne lógna egy Gyula-Jézus naptár a nappalijában. Gyula jóságos arca bejárta már a világot, vallási show-műsorok és reklámok visszatérő szereplője. Még a stúdiófotózáson becsúszott bakik sem csorbítják hírnevét: az egyik sorozaton, ahol beállított naplementés Hegyi beszéd közben van lekapva, véletlenül rajta maradt Jézuson a karórája. Csak a nyomda után vették észre, ám ezek a ritka példányok azóta igen keresettek a gyűjtők körében. Már megszokta, hogy ha elmegy egy Hívőhely előtt, rajongók tucatjai veszik üldözőbe, hogy megérintsék, vagy lefotózkodjanak vele.
A hajtóművek felbőgtek, a gép lassan gurulni kezdett, Gyula pedig megmarkolta a karfát és hátradőlt. A Jézus Hasonmás Versenyt mindig a Megváltó születésnapja, május 15.-e körül tartják.
A dátum mind a mai napig vita tárgya. Annyit tudunk, hogy a Halley-üstökös Kr. e. 6-ban körülbelül 70 napig volt látható az égbolton. Sokan úgy vélik, hogy ez az égi jelenség lehetett az a „Csillag”, ami a napkeleti bölcseket Betlehembe vezette. Ez azonban a télidő helyett nyárra helyezné Jézus születésének idejét, mivel az üstökös ebben az időszakban volt megfigyelhető. A hagyomány nem őrizte meg Jézus születésének kalendáriumi napját. Alexandriai Szent Kelemen szerint május 15, Szent Epiphaniosz szerint január 6. volt ez a nap. A január Betlehemben és Izráel földjén is hideg, Jézus születésekor azonban a Könyv beszámolója szerint még kint voltak a mezőn a nyájak, ami téli körülmények között lehetetlen lett volna. Végül a jézusista zsinat és a Krisztus utáni 16. században élt Római Apa a májusi dátumot fogadta el nemzetközi ünnepnek. Nyáron sokkal több jézusos szabadidő programot lehet szervezni szerte a világban. A legnagyobb hülyeség lenne januári fagyban ünnepelni Jézust, az Örömhír gyermekét.
Gyula imádta a májusi Jézus ünnepet, a meghitt hangulatot, amikor együtt a család és közösen Jézus-asztalt állítanak, majd Szenteste körülülik és kenyeret törnek. Május 15.-én este világszerte megterítik a Szeretet Asztalát, meggyújtják a Három szent gyertyát és hajnalig esznek, boldog várakozásban. Aztán jönnek az ajándékok!
A gép nekiszaladt, majd elrugaszkodott a kifutópályától.
Gyula becsukta szemeit.
Mit szólna anyja, apja, meg az apraja-nagyja, ha lezuhanna? – fénysebességgel lökte ki tudatából a nyomasztó gondolatot.
“Isten országa tibennetek van, nem pedig kő és faépületekben” – hirdette Jézus Evangéliuma, most ebbe a gondolatba kapaszkodott. Fiatalabb korában, amikor még csak tapogatózott a vallási dzsungelben, és próbált tisztán látni, saját elképzelést alakított ki: Isten van és létezik és tényleg teremtős hajlamú, de hatalmas távolság van közte és az ember közt. Úgy vélte, olyan ez az egész, mintha Isten a felszínen állna, egy metróállomás fölött, az ember meg a metróban ül, a felszín alatt, és onnan kiabál Istennek, és az istennek sem érti meg, hogy miért nem hallja őt az Isten, és miért nem segít rajta. Az embernek felszínre kell emelkednie ahhoz, hogy meghallgatásra találjon, a szent mozgólépcsőn, Isten szintjére. A korai Pompeo Gyula szerint Isten a Teremtés után magára hagyta ezt a világot. Nem tud segíteni a fizikai síkon vergődő emberen, mert nem itt lakik.
Az évente megrendezett valláskonferencia záróakkordja ez a Jézus Hasonmás Verseny, ennyi a népet érdeklő epizódja, amit aztán a híradók esti összefoglalójában rendszeresen tudósítanak. Ami a versenyszámokat illeti, többnyire ugyanaz a forgatókönyv: az első fordulóban a megjelenés számít, az átszellemült tekintet és a szomorú, együtt érző, az emberiségért aggódó ábrázat, a korhű ruha, a mozgás. A második forduló a Hegyi beszédé, ezen sokan el szoktak csúszni, valaki túljátssza, vagy alul játssza, motyog vagy dadog, vagy éppen szétharsogja az egészet. Gyula sosem kiabál, mert tudja, hogy a díszlethegynek kiváló az akusztikája, és mindig ugyanazt használják. Bár kiabálhatna is, hiszen Jézus korabeli hallgatóságának – feltételezhetően – még jobb volt a hallása. A harmadik versenyszám a Sivatagi elvonulás. Mivel negyven napos nem lehetett, hiszen az egész konferencia csupán két hetes, a negyven nap négy napra rövidült. Még így is ez a leghosszabb szám. Felemelő látvány, ahogy sok-sok Jézus ül a sivatagnak berendezett arénában, a kamera pedig átrepül fölöttük. A lelátókról drukkolni csak csendben szabad, nehogy megzavarják az elmélyülést, amúgy sincs olyan buzdító rigmus, amit ilyen helyzetben bátran lehetne skandálni. Az elvonulás alatt csak a folyadékbevitel a megengedett, a résztvevők szabadon választhattak a CoCaPepsi cég csökkentett deutérium tartalmú ásványvize és egy lengyel limonádé között. Gyula mindig a saját vizét használta, otthonról hozta a csapból, persze, mielőtt nekiugrana a böjtnek, előtte mindig bevizsgálja a doppingbizottság. Tavaly volt egy csúnya eset, amikor az olasz Jézus egy becsempészett tudatmódosítóval böjtölte át magát a túlvilágra. Az óránként megengedett tíz perces vécészünet alatt vehette magához. Azt hihette, gyorsabban megy majd a négy napos mozdulatlanság, ha közben be van tépve és nem unatkozik. Azonnal diszkvalifikálták, mint az elhunytakat általában. Az utolsó versenyszám a Jézus Pilátus előtt, melyben hitelesen kellett hallgatni és örömujjongás nélkül, sztoikusan fogadni, amikor a beöltözött ókori statiszta-csőcselék őt jelöli meg szabadságra érdemesnek. A zsűri összetétele változó, egyházi személyekből és stylist-ekből áll.
Rendszerint különösebb botrányok nélkül megy le a JHV. Gyula igyekszik minden alkalommal toleráns lenni – bár a fekete és a kínai Jézusokat sosem tudta komolyan venni – próbál jóban lenni versenytársaival, de sokan önteltebbek és narcisztikusabbak, mint a női modellek egy párizsi divatház kifutóján, fúrják egymást, lenézik egymást, beszólogatnak egymásnak egy-két cifrát. A JHV-n a kor nem számít, de az ideális Jézus 30 körüli, bár látott már 50 és 70 éves, senior kategóriában induló Jézust is, akik többnyire a 120 évesen, Kasmírban elhunyt Jézust formálták meg. A kezdő, nullkilométeres kisjézusokra atyai elnézéssel tekintett. Gyula mindig ugyanazt a konklúziót vonja le az egész versenyből: Jézusnak öltözünk, de nem vagyunk Jézusok. Csak üres utánzatok. A gép elérte a tízezer méteres utazómagasságot.
Gyula megpróbálta csukott szájjal, hang nélkül kimondani azt a szót, hogy Isten, de nem ment. Hogyan ejtsük helyesen a megfogalmazhatatlant? „Egyáltalán kiejthetem-e én ezt a szót bárhogyan is? És magázva vagy tegezve? Vagy már ki is mondtam? Be kell hozzá csukni a szemem? Reggel vagy este mondjam? Azt hiszem, ezt hívják őrületnek. Szavak nélkül szeretnék hinni, meztelenül, úgy, ahogy vagyok, vagy úgy sem”.
A gép döccent egy kicsit, olyan volt, mint amikor fekvőrendőrön hajt át egy busz. Elhangzott pár jaj és juj, de mindenki megnyugodott, amint megkezdték felszolgálni a vacsorát.
Mindegy, ki milyen felekezetű, egy zuhanó repülőgépen senki sem ateista.
Gyula ég és föld között van. A mellette ülő dagadt férfi civilizáltan kaszabolja egy sertésszelet romjait.
Illusztráció: fh. K. Bagci-figura
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
