Gutai István: Itt az ávó!
*
A kihallgatás előtt Tóth József cappuccinót ivott a városháza tőszomszédságában már korán nyitva tartó kávézóban. Amikor kilépett az utcára, érezte, hogy az ital milyen kellemesen átmelegítette. A főtéri díszkút tetején a szitáló ködben még világítottak az adventi koszorú tompa fényei.
Nem volt dolga soha rendőrséggel, bírósággal; szüleinek, nagyszüleinek se, nem húztak ujjat a Törvénnyel, ő is igyekezett észrevétlenül élni és most hetven éves korában mégis kihallgatásra megy.
– Nyugodtan vegye le a maszkot – mondta a kölcsönös bemutatkozás és az adategyeztetés után a rendőrkapitányság fogadóterében a fiatal, szálfatermetű, tar koponyájú nyomozó. Fekete pólót viselt, izmos felsőkarját gazdag tetoválás borította. – Bizonyára sejti, miért hívattam.
– Igen. Puszta-Bíró Sándor…
A zászlós (Tóth a rendőr rangját a tértivevényes idézésből ismerte) dísztelen, meglehetősen szűk irodájában hellyel kínálta, majd ő is leült és bekapcsolta az asztalra helyezett magnetofont. Aztán tájékoztatta a tanúként behívott Tóthot, hogy különleges bánásmódot igénylő személynek minősül; nem fejtette ki, hogy az mit jelent, Tóth pedig nem kérdezte.
– Ügyében ügyvéd járhat el – folytatta a nyomozó –, és használhatja az anyanyelvét. Ez ugyan baromság – mosolygott közben -, de ezt is el kellett mondanom.
– Csak magyarul tudok – válaszolta Tóth és a rendőr érdeklődésére elmondta: nem kötelezett titoktartásra és nem áll munkaviszonyban médiatartalom-szolgáltatóval; nem kér személyi védelmet, és a tanúvallomást sem tagadja meg.
Puszta-Bíró Sándortól felesége egykori munkatársának rábeszélésére kezdtek Tóthék baromfit vásárolni. („A tápszerrel, gyorsítva nevelt, fagyasztott csirke levet ereszt, ezt mindenki tudja, – mondta egy szuszra a pergő nyelvű asszony még tavasszal Tóthnénak. Bevásárló kocsijával hazafelé tartva állt meg a kiskapuban. – Nem folyatják ki belőle a vért, ezáltal gusztustalan lila színe lesz a csontnak… Puszta-Bíró úr csirkéi viszont természetes körülmények között fejlődnek az Isten szabad ege alatt, zöldet csipegetnek az udvaron… meg is pucolja, képzeld, van kopasztógépe is; hidd el, Irma, jól jársz vele!”)
Puszta-Bíró Sándor egyedül élt és gazdálkodott a szomszéd falu határában levő szálláson. Korát meghazudtolva (négy-öt évvel lehetett idősebb Tóth Józsefnél) a baromfik mellett birkákat tart, kacsát, disznót hizlal, negyven-ötven kilométerről is jönnek hozzá a kuncsaftok, törött paprikát árul, káposztát savanyít, virágoskertet is gondoz; a szállás környékén több hektár földet művel, hogy legyen mivel etetni a jószágot.
Tóth Józsefet ámulatba ejtette Puszta-Bíró munkabírása. Találkozott valakivel, aki még nála is többet gürcöl! Tóth, amióta megkapta a szakmunkás bizonyítványt, nyugdíjas koráig végig egy munkahelyen, az építő- és szerelő ktsz-nél dolgozott. („Nem vagyok vándormadár!” Ezzel utasította vissza haverjait, akik jobb pénzért máshova akarták csábítani.) Rengeteget maszekolt is, egymásnak adták telefonszámát azok, akiknél dolgozott. Néhány évig disznóztak is; apósával bérhizlalást vállalt a közeli pusztán. Az kemény időszak volt, de megérte. Mind a két lányukat kiházasították, ahogy illik, lakást vettek nekik. Második szívkatéterezése után ugyan figyelmeztette a kardiológus főorvos: fogja vissza magát, lassítson egy kicsit, mert ekkora hajtásnak nem lesz jó vége.
A változás előtt, amikor az elnök és a párttitkár privatizálta a kátéeszt, őt is meglegyintette a létbizonytalanság szele. „Mi lesz a családdal?” Ez a kérdés járt állandóan az eszében. Érezte, neki kötelessége eltartani, fölnevelni, taníttatni a gyerekeit. Látta a városban az egyre elszaporodó palackozott italok boltját, sok kényszervállalkozóval is találkozott. Ő is arra a sorsra jut? Akkor nyugodott meg, amikor az új tulajdonosok biztosították: maradhat, mert szükségük van a jó szakemberre. „Tudjuk, Józsikám, hogy te az vagy, aki voltál, hosszú éveken át bizonyítottál, és azt sem felejtjük el, hogy nem hőbörögtél, mint sokan mások… annak idején. Most meg is nézhetik magukat!”
Tóth Józsefet sohasem érdekelte a politika; emlékezetébe vésődött apja gyakran hangoztatott véleménye: „úgyis az lesz, amit ezek akarnak.” Évtizedek múlva is igazat adott az apjának.
Puszta-Bíró valóban mindig kifogástalanul megtisztítva, gondosan becsomagolva adta át a telefonon rendelt csirkéket, kakasokat. Egyszer el is hozta, amikor bejött a városi rendelőintézetbe az oltásért.
Tóth karácsony előtt járt nála, akkor még nem tudta, utoljára. Autójával megállt a nyitott kapuban, mint máskor. A lakóház a telek végében épült; az oda vezető út mellett jobbra a telelő fóliasátrak hasaltak, és a gazda személyautója várakozott, balra vakolatlan melléképületek, ólak, téglarakások.
Amikor Tóth kopogtatás és a „szabad!” után belépett a szobába, már elő volt készítve egy kék műanyag vájdlingban az öt-öt csirke és a két kakas. A csomagokba gondosan betűzve az árcédulák.
Puszta-Bíró Sándor az asztalnál ült, háttal az ablaknak, borostásan, fején a szokásos barett, amilyent Fidel Castro is hordott.
Beszélgetni kezdtek, ahogy máskor is. Puszta-Bíró a műtrágya drágulásáról panaszkodott, szóba került más, jelentéktelennek látszó téma is, amire Tóth József már nem figyelt. Kis idő múlva Puszta-Bíró fiatal koráról kezdett mesélni. Tóth arra gondolt, akkor fogadta bizalmába igazán a férfi. „1966-ban a BM elit alakulatába soroztak be. Nem volt mese, menni kellett. Csak az volt a baj, hogy három évig tartott.” Jó helyen, a nyugati határszélen szolgált, parancsnoka meg volt vele elégedve vele, adott a szavára, négy-öt napra gyakran hazaengedte. A testes férfi büszkén emlékezett: ha állomáshelyük közelében valamilyen esemény történt, vagy kezdett kibontakozni, általában kocsmai verekedés, őket riasztották. Amikor megneszelték jöttüket a kemény legények, a hétpróbás korhelyek, félénk kisfiúk módjára menekültek a szélrózsa minden irányába. „Itt az ávó! Jön az ávó!”
Emlékezése közben Puszta-Bíróból magabiztosság sugárzott: féltek tőle! Tóth ritkán szólt közbe, néha megkérdezett valamit. A történetből tudta meg, hogy a nép az ÁVH utódjának tartotta az alakulatot, amelytől éppen úgy rettegtek, mint tizenöt-húsz évvel korábban a hírhedett elődjétől.
Puszta-Bíró Sándor más harci cselekményről, például diverzánsok, kémek elfogásáról és leleplezéséről, ahogy ezt Tóth József várta, nem mesélt. Azt viszont megemlítette, hogy alakulatával ő is járt 1968 augusztusában Csehszlovákiában. Szolgálati ideje örökké emlékezetes eseményének tartotta találkozását az akkori belügyminiszterrel, aki „nem elvtárs volt, hanem úriember!” A mesélő egyik mondata, ami majd a rendőrség kihallgató-szobájában nyer értelmet, szöget ütött Tóth fejébe: „Akkor már nem úgy ment, hogy mindjárt ütni, vágni az embert… a lélektani hadviselés került előtérbe.”
Közben beesteledett. Tóth a kapuban berakta ládáját a csomagtartóba, majd boldog karácsonyt kívánt.
„Nem lesz az – mondta Puszta-Bíró szomorúan. – Szétszóródott a család…”
Tóth József egy ipszilon-kanyarral elindult, és üdvözlésképpen villogtatott neki a vészjelzővel.
Puszta-Bíró Sándor másnap reggel felhívta:
– Jó a pénz? Tetszik a pénz? – kérdezte azonnal.
Tóth József arra gondolt, a csirkék árára kíváncsi.
– Persze. A sógornőm is meg van elégedve.
Ekkor Puszta-Bíró kibökte:
– Valaki meglopott az este, amíg a kacsákat tömtem.
– Állatot vittek el?
– Nem.
– Eszközt? Gépet?
– Nem.
– Pénzt?
Puszta-Bíró egy kis ideig hallgatott, aztán mondta:
– Azt.
– Nagy a kár?
– Nagy.
– Észrevettem, hogy nincs kutyája, ami őrizné a portát – mondta Tóth együttérezve.
– Megkötött kutya nem kutya – válaszolta Puszta-Bíró –, ha pedig szabadon tartanám, kiszökne a kerítésen. De van kamera!
– Bejelentette a rendőrségen?
– Be. De nekem is vannak olyan módszereim, Tóth úr, hogy a tettes még azt is bevallja, amit el se követett!
Tóth József akkor már fenyegetőnek érezte Puszta-Bíró hangját.
A nyomozó újabb kérdést tett föl Tóthnak: – Amikor ön fizetett, belelátott Puszta-Bíró Sándor pénztárcájába?
– Persze. Ahogy az ABC kasszájába is belelát az ember, ha fizetéskor a pénztáros „kiugrasztja.” Én az asztal előtt álltam, ő pedig az asztal mögött ült.
– Körülbelül mennyi pénzt látott?
– A bankjegyek széleit láthattam csak, bár nem voltam különösebben kíváncsi a bukszára. Vártam a visszajárót. Három, négy papírpénznél nem lehetett több benne. Nem volt degeszre tömve, az biztos. Puszta-Bíró nem tudott visszaadni, ezért átment a szobába és onnan hozta ki a háromezer forintot. Néhány száz még úgy is hibádzott, de azt mondtam neki, majd a legközelebbi vásárláskor számítsa be. Ezután átraktam műanyag ládámba a kék vájdlingból a csomagokat és megkértem Puszta-Bírót, hogy világítson a kapuig, mert addigra beesteledett. Ezt is meg is tette.
– Hova ment azután?
– Haza. Feleségemmel beraktuk a csirkéket a fagyasztóba.
– Eltávozott valahova otthonról még aznap este?
– Nem. Olvastam, vagy tévét néztünk, már nem tudom pontosan…
A nyomozó abbahagyta a gépelést:
– Puszta-Bíró Sándor több százezer forint ellopásával gyanúsítja. Mindenesetre ellenőrzöm az ön telefonhívásait… aztán majd meglátjuk.
A rendőrzászlós átment a másik irodába kinyomtatni a jegyzőkönyvet, amit Tóth József aláírt és egyik példányát átvette.
Otthon remegett a felesége kezében a nyomtatvány. Az olvasás befejeztével aggódva nézett a férjére:
– Ezért kérdezte, hogy jó-e a pénz.
– Ki akarta ugratni a nyulat a bokorból – mondta Tóth -, de a bokorban, te is tudod, nincs semmiféle nyúl.
A felesége sóhajtott:
– Azoknak is megvoltak a módszereik… – A kihallgatási jegyzőkönyvet letette a konyhapultra. – Kellett nekik egy kulák, nagyapámat szemelték ki… mintagazda volt… azzal vádolták, hogy leszólta a bolti kenyeret. Tényleg ehetetlen volt, de ki merte volna leszólni abban az időben! A bírósági cirkuszt is eljátszották… még szembesítést is tartottak. Egy falubeli asszony nagyapám szemébe vágta: „Igenis mondta, Jóska bácsi!” Nagyapámat a dolgozó nép elleni lázításért egy évre lecsukták. Csak ennyi kellett hozzá!
– Ezt már többször elmondtad, Irma. Hol vannak már azok az emberek! – szólt közbe a férje, már-már bosszúsan, a felesége azonban letorkolta:
– Mert újra eszembe jutott! … a fiaik, unokáik itt vannak… minden áron találnak tettest, bűnöst, ha akarnak… úgy összetartanak, mint a drótkerítés!
– Légy szíves, ne lovald bele magad ennyire.
– Félek, Jóska! Azt hittem, hátralevő éveinket nyugalomban, békességben éljük le. A gyerekek megállnak már a saját lábukon és most itt van ez! – Hirtelen fölcsattant: Az ilyen Puszta-Bíró-félék mindenre képesek. Hallhattad, neked mondta, neki is megvannak a módszerei!
– Mit tud ártani nekünk egy hetvenéves öregember?
– Tudja a telefonszámunkat – mondta az asszony és kiszakadt belőle az addig elfojtott sírás. – Félek, Jóska! Félek, félek a bosszújától…
A férje átölelte zokogó felesége vállát, az pedig magatehetetlenül dörömbölt öklével Tóth mellkasán.
Illusztráció: ~Itt az ávó!
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
