A Költészet Napja (3./4) – Jámborné Balog Tünde
A Költészet Napja alkalmából szerkesztőségünk kétnapos kínálattal szolgál.
Az első nap – részben korábbi Napút-számból emelve ki (Kútfő-rovat) – Báthori Csaba költőparódiáiból válogat, mellé pedig Halmai Tamás műhelyünkben készülő Egy papagáj gyerekkora című könyvének stílusjáték-sorozatából ad mustrát.
Második nap – ugyancsak Kútfő-módra – Áprilisi tizenegyek című szép hírű összeállításunkból – ⇒http://www.naputonline.hu/2014/03/16/xvi-evfolyam-3-szam-aprilisi-tizenegyek/ – a József Attila nevére alkotott akrosztichonsort emeli ki erre a napra, mind a 30 szerzést. Mellettük Jámborné Balog Tünde két etűdje a “költészet hatalmáról”
Jámborné Balog Tünde
A költészet hatalmáról
Néha eltöprengek azon, hányan olvasnak ma verset Magyarországon? Költőnk ugyan van bőven; az egy főre eső költők számának aránya jóval magasabb nálunk, mint másutt, civil versolvasót azonban, aki nem hívatás-szerűen, hanem pusztán passzióból olvasgat költeményeket, néhány megszállott idősebb hölgyön kívül alig ismerek.
Apám, aki pár évig iskolatársa, sőt barátja volt egyik nagy költőnknek, visszaemlékezéseiben azt írja, hogy az ő ifjúkorában is kevés volt a versolvasó. Abban a gimnáziumi osztályban, ahova itt Makón mindketten jártak, olvasók akadtak, de versrajongók, az egyetlen József Attila kivételével, nemigen. A moderneket nem ismerték, Ady neve vörös posztó volt a Tettamanti Béla előtt magyar irodalmat tanító Kovács tanár úr szemében, a régi költők pedig – például Arany vagy Berzsenyi – nemigen érdekelték az akkori tizenéveseket sem. Nick Carterért, a füzetes regények hőséért lelkesedtek, esetleg Winnetouért, Bőrharisnyáért, és igen savallták a kötelező verstanulást.
Apám a már említett visszaemlékezéseiben felidéz egy kis jelenetet későbbi orvos kollegájáról, akivel közös szobája volt az egykori megyetanácsnál Vásárhelyen az ötvenes évek elején. Szigeti doktor minden nap tíz perccel nyolc előtt jelent meg munkahelyén, leült az apáméval szemközti íróasztalához, és kirakta jobb kéz felől a cigarettáját, öngyújtóját, bal kéz felől katonás rendben az aktákat. Nem volt beszédes ember, de egy reggel, jóleső mosollyal a bajusza alatt megszólalt: Az este nagy élményem volt, mondta, elmerültem Berzsenyiben.
Apám azért írta le ezt a kis történetet, hogy érzékeltesse, van értelme a költészetnek, van haszna az iskolai verstanulásnak. Ha diákkorában nem kellett volna verseket magolnia, Szigeti doktor is szegényebb marad a nagy élménynyel: nem merül el érett fejjel Berzsenyi költészetében. Eszébe sem jut, hogy elővegye a niklai remete, vagy bárki más költeményeit, mert csak azok a nyugtalanító versfoszlányok tudnak ilyesmire ösztökélni, amelyek egykori memoriterekből támadnak föl, és birizgálni kezdik agyunk emlékező rétegeit. Hirtelen beugrik egy verssor, nem tudjuk elhessenteni, és egyre tolakodóbban követeli, hogy foglalkozzunk vele. Talán a szárnyas idő jutott eszébe Szigeti doktornak vagy a rózsás labirint, ez indította a költemény megkeresésére, és azután már nem tudta abbahagyni az olvasást: Nagy élményhez jutott: megnyílt előtte Berzsenyi világa, feltárult a versek értelme.
A bennünk eltemetett verssoroknak ugyanis – bár tetszhalottként nyugszanak tudatunk mélyén – az a természete, hogy akkor is kifejtik hatásukat, ha nem gondolunk rájuk. Tovább dolgoznak az agyunkban, rátapadnak friss élményeinkre, összefonódnak velük, szebbé, nemesebbé teszik életünket és nyelvünket, azután, tíz-húsz vagy ötven év múlva előbukkannak foszlányaik, és ilyenkor megtaláljuk Berzsenyit vagy József Attilát a könyvespolcon, és megértjük a Közelítő tél vagy a Téli éjszaka valaha bosszankodva megtanult sorait.
Ha előjönnek azok a verssorok! Ha van minek előjönnie!
Harminc-negyven évvel ezelőtt, amikor tanítványaimmal József Attila versillusztrációkat rajzoltattam, a kicsik is velem együtt mondták, hogy Az én falkám olyan falka, ondolálva van a farka, és az alsósok is betéve tudták a Mamát, a Betlehemi királyokat, a nagyobbak az Anyámat, a Megfáradt embert, a Favágót, a Holt vidéket.
Születésének századik évfordulójára készülve már jobbára egyedül mondogattam a verseket, a gyerekek hallgattak, és a négy fiatalból, akiket József Attiláról kérdezett a megyei lap riportere, csupán egy tudott felsorolni néhány verscímet. Szegény Juhász Gyula még ennél is rosszabbul járt. A szegedi szobra körül sütkérező tanítóképzősök mindössze annyit tudtak a Milyen volt szőkesége és a Tiszai csönd költőjéről, hogy főiskolájuk a költő nevét viseli.
Elszomorító. Vajon hogyan szeret, hogyan gyászol, hogyan vigad vagy búsul, hogyan ragaszkodik népéhez, hazájához az, akit nem tanítanak, nevelnek és óvnak halhatatlan verssorok?
Költő barátom ifjú korunkban még arról panaszkodott, hogy a költészet úgy átjárta az életét, hogy legintimebb pillanataiba is betolakszik az irodalom.
Hát, az az idő elmúlt. A harmadik évezred fiataljainak érzelmei és viszonyulásai a mai dalszövegek leegyszerűsített nyelvén, minimális szókincsén alakulnak, és gyakran durva, egytagú szavakban fogalmazódnak meg, hiszen a kultúra, a költészet köntösétől megfosztott érzés csupán ösztön. Pedig belátható, mennyire nem mindegy, hogy József Attila Ódájának szavaival próbáljuk-e kifejezni szerelmünket vagy a tévé-sztárok és falfirkák repertoárjából merítünk.
Nem szeretném ilyen pesszimista gondolatokkal zárni költészetnapi töprengésemet, ezért idézek még egy részletet apám emlékirataiból, József Attilával közös diákkorukból.
„Attila abban az időben Iritzéknél volt házitanító. Iritz Maxi neve fogalom volt az akkori Makón. Vagyonos ember hírében állott. Szesznagykereskedéssel és szeszfőzéssel foglalkozott. A Hunyadi utca végén a megyeházával átelleni ház volt az övé, óriási udvar tartozott hozzá. A nagyobbik fia, Gyurika elsős volt, amikor mi hatodikosok. Attila minden nap járt hozzá 2-től 6-ig. Elkényeztetett, rossz fiúcska volt, Maxi papa ki is kötötte, ’kérem, a Gyurit tessék szigorúan fogni, de verni csak nekem szabad’.”
Hogy milyen nehéz dolga volt Attilának az eleven kisfiú mellett, abból apám kiadós ízelítőt kapott, amikor egy húsvéti szünetben több napon át helyettesítette a nővéreihez Pestre utazó barátját. A meseolvasás és a finom haboskávés, tortaszeletes uzsonna után ugyanis sétálni kellett vinni Gyurikát. „Ifjú Iritz, írja apám, mintha mindig azon törte volna a fejét, mivel bosszanthatná az embert. Az utcán is rendetlenkedett. A legkellemetlenebb az volt, amikor elszaladt tőlem, és loholhattam utána, hogy el ne veszítsem. Az utca egyik oldaláról a másikra rohangászott, keresztül a kövezetlen kocsiúton, közben rikoltozott, az egész környék kutyatársadalmát fölverte, és szép cipőjével a kocsiút sarában ugrált.”
Iritz Maxi, a papa sok-sok évvel később vendéglőt nyitott a Hunyadi utca sarki házban, és nevéből elhagyva az I kezdőbetűt, Ritznek nevezte a divatos pesti mulató mintájára. Valamikor a harmincas évek vége felé – apám nem írt pontos dátumot – Makóra érkező anyám a nagyanyámmal egy délelőtt beült a makói Ritzbe egy limonádéra.
„Iritz Maxi jó üzletemberként minden vendéget fölkeresett asztalánál és megkérdezte, elégedett-e a kiszolgálással és az itallal.” Anyáméknál is elidőzött, és amikor kiderült, hogy apám hozzátartozói, azonnal Gyurka fiáról kezdett mesélni: Tetszenek ismerni azt a dalt, hogy ’szőr a szitába, kislány az ágyba hajnalban’, idézte az akkori slágerlista vezető kupléját Maxi papa, és büszkén hozzátette: szövegét a fiam, Gyuri fiam szerezte.”
Apám kesernyésen jegyzi meg írásában, hogy „az országos hírnévben hosszokkal megelőzte Attilát”.
Azért idéztem föl ezt a kis múltbeli epizódot, mert némi reményt ad a jövőre nézve, megmutatja a költészet hatalmát. A valaha országszerte ismert divatos kuplé kihullt az Idő rostájából, ma már senki sem emlékszik sem rá, sem szerzőjére. A rosszcsont Iritz Gyurikára, József Attila diákkori tanítványára azonban igen. Alakját az igazi költészet, a halhatatlan költő dicsfényéből ráhulló sugár menti meg a feledéstől.
(Kávéházi jegyzet egy Marosvidék-estről az ezredfordulóról)
Halhatatlanok a Maros partján
Manapság, amikor már a nők sem olvasnak verseket, legalább a költészet napján emlékezzünk az elhanyagolt múzsákra, és idézzük meg velük a városomban járt híres poéták emlékét.
Juhász Gyula, a mélabús költő évekig tanított a gimnázium szigorú, masszív épületében az első világháború éveiben. Kisvárosi tanárságát kudarcként élte meg, de Makót szerette, és később is szívesen időzött itteni barátainál. Hic fuit Juhász Gyula – üdüle és vidula, írta egy emlékkönyvbe. Megénekelte az itteni nyári nap aranyát, a szőke akác lombját, a hazatérő csordát a kolomp monoton zokogásával, a hősi halott katonát arany batáron és a Kossuth-szobrot: Öreg park árnyán ó-szobor Némán az égre szónokol, Bronz atillája szürke dér. És a csönd csak zenél.
József Attila Maros-parti Konstantinápolynak nevezte Makót. A fogékony diákéveit itt töltő kamasz-poéta osztálytársa, sőt barátja volt apámnak, és kenyeres-kujon pajtásának szólította a Szépség koldusa ajánlásában. A ház, ahol pár hétig lakott, miután kitették az internátusból, dédapámé volt, nevezetes épület, eredetileg a város első ispotálya, szemben a református ótemplommal, melynek vaskos tornya őrködött fölötte. Dédapám házának oszlopos verandájáról, mint egy páholyból néztem kislány koromban az éjféli sötétséget hozó nyári zivatar tombolását, hallgattam a zápor dobpergését a tetőn, és elvakultam az egymásba folyó villámok fényétől; ott hallottam először két mennydörgés között, hogy Attila is ült azon a padon, arról a kecskelábú asztalról ette nagyanyám kolbászos bablevesét, és majszolta Manci néném bévülről baracklekvárral megkenegetett palacsintáját, mert a ház asszonyai versenyt etették az örökké éhes fiút. Néni kérem, ne tessék kiönteni, jót tesz az arcbőrnek a pattanásokra, kunyerálta el még a zaccos kávémaradékot is, amit Édesvica a leander tövéhez akart önteni.
Onnan, a hosszú folyosóról nyílt az a kis földes szoba és konyha, ahova nagyapámék beköltöztek, mikor hazajöttek Csabáról. Ide fogadták be később Attilát. A felnőttek a konyhában, a fiúk a szobában laktak. Ott tanultak, beszélgettek, írtak néha hajnalig a petróleumlámpa sápadt fénye mellett. Attila sokat faggatta nyomdász nagyapámat Kosztolányiról, Krúdyról, Somlyó Zoltánról, akiknek írásait Békéscsabán Tevanék nyomdájában ólombetűkből rakta-szedte. Műveikkel a gyerekköltő a nagyapám polcán lapuló Tevan-sorozat sárga füzeteiben találkozott először, mert felnőtt, úri barátai könyvtárába csak később nyert bebocsáttatást. Amikor több hónapi vendégeskedés után elment házitanítónak Kiszomborra, nagy halom iromány maradt utána. Apám az egészet bepakolta egy cukrosládába, és rábízta Örzsi nagyanyámra, aki hűségesen őrizte majd két évtizedig. Apám csak negyvenkettőben kezdte el keresni a ládát, mert kéziratokat kért tőle valaki. Nagymama meglepetten csapta össze ráncosra ázott kezeit a mosóteknő fölött: Jaj, fiacskám, belefialt az egér a padláson, összerágott mindent, betüzeltem még az ősszel. Nagy baj? Valami rosszat csináltam? Apám lenyelte mérgét, és olyasmit mondott, hogy jól kiművelődhetnek az egerek a mama padlásán, ha József Attila- versekkel hizlalja őket.
A harmadik halhatatlan huszonöt éve látogatott el hozzánk, április 11-én. Egyetlen napra jött, de az nagy nap volt, az én kalendáriumomban pirossal nyomtatott. Délután gyerekek ünnepelték a könyvtárban Kormos Istvánt, Vackor, a piszén pisze kölyökmackó világra íróját, este felnőttek köszöntötték Szegény Yorick költőjét.
Abban az évben a költészet napja késő este nálunk, a Vizes utcában fejeződött be. Fakutya harsány csaholással, gyerekeim zenéléssel, én ünnepi vacsorával vártam az irodalmi est vendégeit. Vad böjti szelek rázták a tető paláit – nagycsütörtök volt –, mégis kimentünk vacsora után a kertbe megnézni az első kinyílt tulipánt. Z. tüzet rakott, és a szélcibálta lángok fényénél a másik íróvendéggel, Lator Lászlóval idézgette a közös beregszászi diákéveket. Kormos a siheder diófa alatt üldögélt némán, gyűrött ballonkabátban, barázdált arccal, de kisimult lélekkel. Már megszületett az ajánlás a Szegény Yorick elejére, lendületes írással, egyetlen törlés nélkül. Legyen benne miccenés is! rendeltem meg a kormosi szóleleményt, mikor kezébe adtam a könyvet, s egy miccenés múlva már olvashattuk, hogy Ide süssetek, Jámborok: egy-két ördög itt csámborog, de jó, hogy van egy Tünde itten, egy Zizi, és nehányan mások, hanem mire az óra miccen, a konyaktól a falra mászok!
Mikor a vendégek éjfél körül elköszöntek, a tűz már leégett, de szürkülő parazsa mellett még sokáig melegedtek a böjti szelektől elgémberedett múzsák.
(Az én kalendáriumomból, 1998)
Illusztráció: A Költészet Napja
Ezek is érdekelhetik!
Szent Márton nálunk és a nagyvilágban (Berecz Ágnes Gabriella Szent Márton napi összeállítása) →
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
Hegedűs Gyöngyi: Mondat margóért →
