október 12th, 2016 |
0Szentmiklósi Tamás: Hölgykoszorú
„Lányok”
Egyszerűen élünk, írom, egyvalamiben azonban különbözünk másoktól: „háztartási alkalmazottunk”, vagy – más megfogalmazásban – „cselédünk” van, aki ott él a lakás „plusz” helyiségében, a bejárattól jobbra található konyhából nyíló „személyzeti” vagy „cselédszobában”. A háztartási alkalmazott az a személy a mi családi életünkben, aki puszta létezésével Mamó származását és múltját idézi fel a nap minden órájában, s aki miatt én szégyellem magam a külvilág és különösen iskolatársaim előtt. Mamónak persze a világ legtermészetesebb dolga, hogy miközben ő napi tizenvalahány órát tanít, reggel elindul munkába, és este nyolcnál előbb nem ér haza, egy „lány” (copyright Mamó) vigyáz ránk, gyerekekre, takarít, varr, vasal, mosogat, bevásárol stb. az egész családra. Ő is így nőtt fel. Azzal a különbséggel persze, hogy az ő anyja sosem dolgozott, teszem hozzá én, a szociálisan érzékeny gyerek. Meg különben is, mindenki jól jár, a család is, hiszen Mamó több pénzt tud hazahozni. Eleinte nincs is bajom a „lányokkal”, akik tényleg angyalok. Vidékről, faluról jönnek „fel” a fővárosba, szerények, halk szavúak, „egyszerűek”, szinte „kettőig sem tudnak elszámolni”. Nővéremmel sokat játszunk velük, a konyhában álló faládában tárolt krumpliból mókás figurákat faragunk késsel, színes papírból álarcokat készítünk, a játszótérre járunk. Titkainkat megosztjuk velük, karácsonykor megajándékozzuk őket, ha csokoládét vagy süteményt kapunk, jut nekik is. Egy-egy „lány” tizenévesen kerül hozzánk, iskolázatlanul, és több évet tölt nálunk. Mamó „kikupálja” őket, elvégezteti velük előbb az általános iskolát, mert egy-két osztály kivétel nélkül mindig hiányzik, aztán ráveszi őket a továbbtanulásra is. Többnyire a gépíróiskolába iratkoznak be, Mamó védőszárnyai alatt verik a billentyűket, s ha megvan a végbizonyítvány és továbbállnak, Mamó állást is szerez nekik.
(1990-es évek. Már túl vagyok a negyvenen. Munkába tartok, nehezen vergődöm át az aluljárói tömegen. Egyszer csak valaki elém terem, olyan szorosan, hogy ki sem tudok térni előle. Középkorú nő, alacsony, molett, festett haj, vastagon rúzsozott száj. Mielőtt szólni tudnék, a nyakamba borul: „Tomikám, hogy megemberesedtél!” Ella az, az egyik „lány”, aki a hatvanas évek elején volt nálunk. A mosolyáról és előreálló vastag fogsoráról ismerek rá. Fényképeket húz elő, az unokáit mutogatja. Mamó felől érdeklődik, és könnybe lábad a szeme, amikor hallja, hogy Anyám él és virul még. Meghatódottan kéri, feltétlenül adjam át, hogy puszilja „Éva nénit”. És, ha lehet, szeretné meglátogatni. Hát persze, hogy lehet.)
Nekem azonban, ahogy telnek-múlnak az évek, egyre több a sütnivalóm és formálódik a „világnézetem”, bántja a fülem, hogy a „lányoknak” csak keresztnevük van. A romantikus hősökkel teletűzdelt álomvilágban, melyet olvasmányélményeimből építek, „cselédeknek” nincs keresnivalójuk. Az iskolában is azt tanítják, hogy a régi világban a gonosz és semmittevő gazdagok éhbérért dolgoztatták az ártatlan szegényeket, fényűző lakomákat csaptak, miközben másoknak kopogott a szemük az éhségtől. A magam módján „szolidaritást” vállalok a „lányokkal”. Amikor egy barát otthonában járok, és látom, amint az anyja éppen felmossa az előszobát, vagy ingeket vasal a családfőnek a fűtetlen konyhában, irigységgel elegy szomorúság tölt el, s azt kívánom, bárcsak az én anyám is így görnyedezne otthon. Ébredezik, mocorog már bennem a baloldaliság, ami később egy időre majd Mamó ellen fordít – és az összes „úrinő” ellen, akivel Mamó révén találkozom.
A Mamó-féle hölgykoszorú
Szüleim nem élnek pezsgő társasági életet. Mifelénk ritkán jár vendég. Apámat leköti a munka. A „hivatal” (copyright Mamó) után szórakozottan és kapkodva, a falatokat meg sem rágva eltünteti az elé tett vacsorát feneketlen bendőjében, majd odahaza is íróasztalhoz ül: gyógyszerészeti cikkeket meg tanulmányokat fordít több nyelven. Mamónak rengeteg barátnője van, de velük többnyire presszóban találkozik, hozzánk csak elvétve jönnek, amikor Apám távolléte biztosra vehető. Apám ugyanis nem szívleli, sőt fogalmazhatnék úgy is, ki nem állhatja a hölgyeket. És lesújtó véleményét egyáltalán nem rejti véka alá. Az apai minta természetesen erőteljesen hat rám. Apám helyett, aki legfeljebb véletlenül fut össze a dámákkal, én – aki azért gyakrabban látom őket – teszek csúfondáros megjegyzéseket rájuk. Egy-egy kritikus észrevételem hallatán Mamó erőtlenül próbálkozik, hogy jobb belátásra térítsen, felvont szemöldökkel sorolja a hölgyek érdemeit, ám látván, hogy szavai leperegnek rólam, csak legyint egyet, és rossz szokásához híven hallgatásba burkolózik.
A hölgykoszorú (Ilus, Juliska, Kati, Mariann, Márta, Noémi, Sári nénik) többnyire változó felállásban teszi tiszteletét. Ritkán jelennek meg mindannyian, de előfordul. Mamó felkészülten várja őket: sajtos pogácsát vesz a cukrászdában, egy-két üveg sört, esetleg kétdecis rumot hoz a közértből, szódát készít, a kávét előre lefőzi – és kisminkeli magát. A csengetés hallatán rögtön felpattan a nagyszobai fotelből és harsányan kikiált: „Jövök már! Jövök!” És megfiatalodik. Az arca pírba hajlik, a szeme kifényesedik, a mozdulatai felgyorsulnak. Az az érzésem, hogy ilyenkor nem is az anyám, hanem valami más, az a valaki, aki előttem volt.
Gyerekszemmel nézve furcsa népség ez a hölgykoszorú. Tagjaiban van valami idegenszerűség, mintha csak átutazó szállóvendégek lennének abban az országban, ahol élek, mintha csak akaratukon kívül rekedtek volna itt egy másik, távoli világból, amelyről nekem homályos képzeteim vannak. Mi a közös még bennük? Nos, bár férjezettek, jobbára egyedül közlekednek, férjükről alig lehet tudni valamit. Tudja csoda, az urak talán világkerülők, befelé fordulók, nem kenyerük a nyilvánosság, nem szívesen mutatkoznak mások előtt. Talán ők is úgy vannak a hölgyekkel, mint Apám. Talán kevesebb bennük az életösztön. Nem tudom, mindenesetre tény, hogy a férfinem ritkán képviselteti magát a hölgykoszorú társaságában. Ami a hölgyeket illeti, külsőre sok a közös vonás bennük. A parfüm, a körömlakk, a púder, a rúzs, az arany, antik vagy bizsu ékszer mind-mind elengedhetetlen tartozékuk. A sminkelést és az illatosítást azonban általában túlzásba viszik, a festék sokszor elkenődik arcukon, amitől valamiféle avíttság lengi körül őket. Öltözékük már-már aszexuális – decens kartonruhák, tweed kosztümök, fakó színű kardigánok, magas nyakú pulóverek, „praktikus” félcipők, gyereket nevetésre ingerlő lehetetlen kalapok, visszafogottan virágmintás selyemsálak stb. Az öltözék minél többet rejtsen el a testből, minél inkább tudatosítsa a három lépés távolságot a ruhadarabok viselője és a külvilág között.
A hölgyek illedelmesek, látszik, hogy volt gyerekszobájuk. Soha nem felejtenek el süteményt hozni, csak azt nem értem, miért mindig krémest. A süteményt természetesen selyempapírba csomagoltatják a cukrászdában. Az asztalnál ülve soha nem veszik el az utolsó darabot, és egynél többet semmiből nem fogyasztanak („Köszönöm, már jóllaktam.”). Kivétel a sajtos pogácsa. Szeszes itallal elvétve boldogítják magukat, ahhoz egészen különleges alkalom kell. Többnyire kávét és szódát isznak, lassan, kimért mozdulatokkal. Mielőtt helyet foglalnának, néhány szóval elismerésüket fejezik ki Mamó ruhája iránt („Csomagból van?”), ha én is ott vagyok, csillogó szemmel érdeklődnek tanulmányi előmenetelem felől („És aztán jól megy az iskola?”), és hüledeznek, mennyit nőttem a legutóbbi vizit óta. Ha a szükség úgy hozza, nem WC-re mennek ki, hanem a mosdóba vagy a mellékhelyiségbe. Távozásukat negyedórával korábban jelzik, hogy a vendéglátónak időt adjanak az elmaradhatatlan marasztalásra. Kifelé menet az előszobában megtorpannak, hogy feladhasd rájuk a kabátot. Az ajtóban nem győznek hálálkodni a szíves vendéglátásért. A lépcsőház visszhangzik tőlük, mert az utolsó pillanatban is eszükbe jut valami fontos közölnivaló
Vagy a másik szobából hallgatózom, ahonnan minden szót tisztán értek, mert emelt hangon folyik a társalgás, vagy én is az asztalhoz ülök velük: csábítanak a krémesek, s közben információkat is gyűjthetek. Lassan-lassan összeáll a kép. Mamó barátnői mind-mind jómódú családba születtek, szüleik tehetős polgáremberek vagy földbirtokos nemesek voltak. A hölgyek többsége egyházi iskolába, leánygimnáziumba járt, ma is hívő és templomba járó. Lány korában, akárcsak Mamó, nyelveket tanult, de éppen csak annyit, amennyi a felszínes társalgáshoz kell, elsajátította az illem és a jó modor írott és íratlan szabályait, belekóstolt olyan női tudományokba, mint a főzés vagy a varrás, korcsolyázni járt, bálozott, és legfőképpen készült a férjhez menésre, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer kenyérkereső lesz – gyors- és gépírótanár. Mamó barátnői ugyanis szinte kivétel nélkül azok, csak mutatóban akad egy-egy orvosfeleség vagy háztartásbeli köztük. Valószínűleg azért, mert ez a pálya volt a legkönnyebben elérhető számukra. A háború és az új világ eljövetele csúnyán kibabrált velük: testi és lelki sérüléseket szenvedtek, búcsút inthettek az anyagi jólétnek, létbizonytalanságba kerültek – fel kellett nőniük.
A hölgykoszorú tagjai elég választékosan beszélnek, hiába, a neveltetés, csúnya szó semmi pénzért nem hagyná el a szájukat, annál több idegen: francia vagy német. Nekem kissé finomkodó, pipiskedő a stílusuk, de azért sokat tanulok. Kezdek ráérezni a szavak történetiségére, mert vannak szavak, amelyeket csak tőlük hallok, és általában akkor, amikor a lány korukról beszélnek. A társalgásba be-becsúsznak sehol másutt nem hallott kifejezések és nevek, amelyek meglódítják a fantáziámat – „kitelepítés”, „Recsk”, „disszidálás”, „Maléter” stb. Vannak kedvenc témáik. Például az áremelések. Van, aki biztos benne, hogy bekövetkeznek, van, aki reménykedik. Az nagyon furcsa, amikor az év legelején a tévé szilveszteri műsorát boncolgatják. Ez a műsor fokmérő, afféle kristálygömb, amelybe belenézve a hölgyek tudni vélik, mi várható a jövőben, lesz-e balratolódás vagy enyhül az irányvonal. Kényelmetlenül feszengek a széken, nem értem, miről beszélnek. Nem tudom, hogy a Pártról van szó, hiszen annak nevét ki sem ejtik a szájukon. Bizonyos témákról szólva halkabbra vált a hangjuk, sokatmondóan összenéznek, lemondóan legyintenek, és öregasszonyosan fájdalmas sóhajok szakadnak fel belőlük. Ilyenkor az a benyomásom támad, hogy félnek, és talán engem is féltenek – nicht vor dem Kind!
Az a jó, amikor abbahagyják a politizálást, a „balratolódástól” való örökös rettegést, a vészjósló sustorgást, és előkerül a Film, Színház, Muzsika legújabb száma. A (drága?) hetilapot csak egyikük veszi meg, aztán körbejár. Attól, hogy témát váltanak, valahogy elveszítik elővigyázatosságukat, elfelejtik, hogy „a falnak is füle van”, ráadásul én is ott vagyok, és bizony kikotyognak féltve őrzött titkokat, amelyek nem egy hatvanas évekbeli kölyökre tartoznak. A hangjuk ilyenkor újra megemelkedik, s egymás szavába vágva, az izgalomtól kipirult arccal idézik fel a régi szép idők nagyjait és cserélik ki a legfrissebb színészpletykákat. Csak úgy hüledezem, miközben a krémest majszolom, mert a szobában röpködő nevek jórészt ismerősek, hiszen a tévében minden héten van élő színházi közvetítés, és moziba is sokat járok, de a nevek viselőiről csupa olyasmit hallok, amit álmomban nem gondoltam volna. Elérzékenyülten emlegetik például Jávor Pál, az első igazi magyar filmsztár nevét, akiről nem is tudtam, hogy évekig Amerikában élt. Biztos vagyok benne, hogy a hölgyek lány korukban fülig szerelmesek voltak a bonvivánba. Sejtelmem sincs, mit ettek rajta. Láttam később néhány filmben – A Noszty fiú esete Tóth Marival (1938), Halálos tavasz (1939) –, hát mit mondjak, nem voltam oda érte. A lenyalt fej, a nyírott bajusz! Nocsak! Mit hallanak füleim? Kabos Gyula (1887–1941), a komikus színész is Amerikába ment, és ő ott is ragadt. Vele nincs bajom, a filmjein – Hyppolit, a lakáj (1931), Meseautó (1934) stb. – jókat röhögtem. Állítólag keserű emberként halt meg, mert az amerikaiak nem tudtak mit kezdeni a humorával.
Egyfelől réveteg mélabú, másfelől alig leplezett izgatottság tölti be a szobát, amikor Karády Katalinra (1910–1990) terelődik a szó. A búgó hangú énekesnőt én is ismerem. Vannak régi, olyan nagy barázdás Columbia hanglemezeink tőle, a Hamvadó cigarettavéget vagy a Valahol Oroszországbant el is tudom dúdolni. A hölgykoszorú szerint ő volt a magyar Mata Hari. Nem lehet tudni róla, hogy kinek kémkedett: a németeknek, az angoloknak vagy kettős ügynök volt. Azon már meg sem lepődöm, hogy ő is Amerikában hunyt el. Úgy látszik, a híres magyarok zöme előbb vagy utóbb Amerikában köt ki.
Apám üvegezett könyvszekrényében régi (értsd: háború vagy 1945 előtti) könyvek sokasága cövekel, ott feszítenek például Márai Sándor (1900–1989) művei. Mamó rajong Máraiért, mindent elolvas tőle, merthogy „életszagú”. Azt már rezzenéstelen arccal veszem tudomásul, hogy Márai a negyvenes években emigrált, és azóta sem jött haza, de hogy két (?), nem is akármilyen színésznőnek csapta a szelet… Az egyik Tolnay Klári (1914–1998), akit például a Fűre lépni szabad című filmben láttam, s nem voltam elragadtatva tőle, a színpadon azonban olyan fenségesen vonult, akár egy királynő. Na, mármost, a mélyen tisztelt író a királynőnek küldött egyik szerelmeslevelét, a hölgykoszorú valamelyik tagja szerint, ekképpen zárta: „Kezit, lábát csókolom.”
Márai másik színésznő-szerelme Mezei Mária (1909–1983), a háború előtti idők végzetes dívája volt, akit én már csak idős hölgyként ismerek a színházi közvetítésekből, és kiskamaszként is csodálom mélyen zengő hangját. Mamó barátnői szerint ez a románc rövid életű volt, főleg azért, mert a nős Márai adott a látszatra és nem akarta felborítani házasságát, Mezei azonban a sírig szerelmes maradt az íróba, színpadi alakításai ezért olyan drámaiak.
Megint egy ismerős név: Páger Antal (1899–1986). Őt a Hattyúdalból (1965) ismerem. A mulatságos filmben ő Tamburás, az alkalmi munkákból, csalásból és lopásból élő „kedves csirkefogó”, akinek az idő múlásával be kell látnia, hogy életmódjának nincs helye a szocializmusban. Mit nem mondanak Mamó barátnői! A negyvenes években antiszemita darabokban játszott, később ezért menekülnie kellett, és meg sem állt, nem Amerikáig, hanem Argentínáig. Ő legalább hazatért, bocsánatot nyert, és újra játszhatott.
Darvas Ivánt (1925–2007) sem kell bemutatni nekem. Szerepelt A tizedes meg a többiekben (1965), a kor egyik legjobb magyar filmjében. A hölgykoszorú szerint érdekes gyerekkora lehetett. Prágában nőtt fel, ahol apja újságíróskodott, anyja orosz volt (Most esett le a tantusz: ezért vezet egy orosz nyelvlecke-sorozatot a televízióban!), ő német iskolába járt, csak otthon beszéltek magyarul. Gyerekként azt is hitte, hogy a családnak valamiféle titkos, kizárólag otthon használatos nyelve a magyar. Szóval ez a Darvas 1956-ban kiszabadította a börtönből a politikai okokból rács mögé került bátyját, amiért aztán ő is ült két évet, és csak 1963-ban állhatott újra színpadra.
Folytathatnám a sort a többi pletykával, mert volt még bőven, de talán ennyi elég, hogy világossá váljék, miért zúgott a fejem egy-egy szeánszot követően, és miért éreztem olyan tájékozottnak magam, mintha naphosszat a hölgyek által csak suttogva emlegetett Szabad Európa Rádiót hallgattam volna.
Azóta sok év telt el. Mi jut eszembe ma, ha a hölgykoszorúra gondolok? A deklasszálódás. Egy „sorsa vesztett nemzedék” (Vidor Miklós). A megfélemlítettség. Az átlyuggatott kutyabőr. Semmi esetre sem a nevetségesség, mert mai eszemmel tudom, hogy amit láttam a hölgyekből, az édeskevés. Honnan tudhattam volna én akkor, hogy miféle „gyerek fülének nem való” ficamok és törések, fordulatok és tragédiák húzódtak a háttérben! Hogyan is sejthettem volna, hogy a jóravaló hölgyek már csak eltorzult másai hajdani önmaguknak, amiben azért a Történelem is közrejátszott.
A hölgykoszorú tagjai, hogyan is fogalmazzam meg, hogy ne legyen annyira bántó, többnyire félműveltek voltak, a „traccs-partikon” nemigen ereszkedtek filozófiai mélységekbe, amitől persze nem zavartatták magukat, hiszen csak úgy dőlt belőlük a szó, és előszeretettel alkottak megfellebbezhetetlen ítéletet a világ dolgairól. Apám nem véletlenül csúfolódott rajtuk. Mariann néni és Jenő bácsi azonban kilógott a sorból.
Mariann néni és Jenő bácsi Vácott éltek, kettesben, gyerek nélkül. Egy-két havonta látogatták Mamót. Mariann néni általában egyedül jött, néhanapján Jenő bácsi is vele tartott. Ők azért mások voltak. A hátrasimított hajú, feltűnően magas homlokú, jól megtermett, de hajlott hátú Jenő bácsi, aki annak idején Mamó öccsével együtt végzett a Ludovikán, ritkán szólalt meg, maga volt a megtestesült szomorúság, ráadásul húzta is az egyik lábát. Búskomorsága előbb-utóbb átragadt mindenkori környezetére. Imponáló műveltsége, filozófiai és irodalmi jártassága valamelyest oldotta az ebből támadó feszültségeket. Szabadidejében sakkozott, állítólag magas színvonalon, és verseket is írt az asztalfióknak. Fel nem tudtam fogni, hogy ez a szellemi magaslatokba emelkedő férfiú miért válik időnként és teljesen váratlanul hisztérikussá, hogyan képes elveszíteni a fejét, mondjuk, azért, mert a teájához nem kocka-, hanem kristálycukrot szervíroztak a cukrászdában. Rejtély volt az is, hogy egy olyan komoly ember, mint Jenő bácsi, szenvedélyesen szereti az édességet.
Az örökké piruló, mindig frissen dauerolt frizurájú, apró termetű, pergő beszédű Mariann néniből áradt az arisztokratizmus és ugyanakkor valamiféle szégyenérzet azért, hogy egyáltalán a világon van. Nálánál bántóbban szerény és udvarias emberrel nem találkoztam. Hányszor hallottam a szájából: „Köszönöm, nem kérek, már ettem.” Vagy: „Ugye, nem alkalmatlan az időpont?” És szemérmetessége csak fokozódott, amikor férjével mutatkozott. Mintha folyton elnézést akart volna kérni azért, hogy a lehajtott fejjel járó Jenő bácsi tehetetlenül téblábol a világban. Akárcsak férje, Mariann néni is a régi szép időkből ismerte Mamót, még lány korából, a negyvenes évek második felében pedig együtt tanítottak a Radnai-féle iskolában. Még annyit róla, hogy valamikor később elvégezte az angol szakot a bölcsészkaron. Egyszer panaszkodott is nekem, hogy nem tud mit kezdeni a Bors őrmester című Beatles-lemez dalszövegeivel.
Süvölvény koromban sokszor köszörültem a nyelvem Mariann nénin Mamónak, aki azonban csak hallgatott.
Jenő bácsi halála után néhány évvel láttam egy riadt tekintetű Mariann nénit a Nyugati pályaudvarnál, de nem vitt rá a lélek, hogy ráköszönjek. Tömött szatyrokkal megpakolva, csonttá aszalódva és elbizonytalanodva ténfergett a hömpölygő tömegben, mint aki nem tudja, mi keresnivalója van még a világon. Ma már ő sincs az élők sorában.
Mariann néni emlékezik
Mamó orvosi leleteit és kórházi zárójelentéseit keresem, amikor egy nagyalakú boríték kerül a kezembe. Benne egy fénykép, Jenő bácsié, egy gyászjelentés és egy fénymásolt újságcikk a Váci Polgár című helyi újság 2001. évi IX. számából.
A gyászjelentésben Hámory Jenőné „a veszteségtől megrendülve” értesít „mindenkit, aki ismerte és becsülte, hogy Hámory Jenő m. kir. hegyivadász hadnagy, versenygyorsíró, a Külkereskedelmi Főiskola és a váci Közgazdasági Szakközépiskola volt tanára hosszú, súlyos szenvedés után november 4-én örökre elaludt”. Mariann néni búcsúzóul versidézetet küld megboldogult férjének:
Olyan csend van nélküled, hogy szinte hallani,
amit még utoljára akartál mondani.
Nem is tudtam, hogy Jenő bácsi, az édesszájú és túlérzékeny Jenő bácsi hegyivadász hadnagy volt! Rémlik, hogy valahol olvastam a „hegyivadászokról”, de azért utánanézek a fogalomnak a világhálón, s nem győzök csodálkozni: „Ezeknél a csapattesteknél az átlagosnál sokkal jobb fizikai állóképességgel kellett rendelkeznie a katonáknak. A teljes felszereléssel történő hegyi menetek, sziklamászások igen komoly erőnlétet kívántak. Ezenkívül ismerni kellett a terep minden sajátságát és a sítudás is elengedhetetlen volt. A tisztikar hozzáértő irányítása alatt ezen zászlóaljaink 1944-re a honvédség legkitűnőbb alakulatai közé emelkedtek, tekintve akár felszereltségüket és kiképzettségüket, akár pedig összeszokottságukat és szellemiségüket. Megközelítőleg mintegy 50-55 ezer katona szolgált és harcolt a Magyar Királyi Honvédség hegyicsapatainak kötelékében 1939 és 1945 között.”
A szemem ezután az újságcikkre téved, belekezdek, és nem tudom letenni. A cikkíró hölgy ugyan közhelyesen, sziruposan és banálisan indít, a végén pedig, ki tudja, miért, egy idézettel zárja írását Orbán Viktor miniszterelnök augusztus 20-án elhangzott Kossuth téri beszédéből, ám ami a kettő, az idétlen bevezető és a szolgalelkű befejezés között olvasható, az Mariann néni szívhez szóló vallomása és megemlékezése szegény férjéről, akit a Sors, most látom csak igazán, nem hordozott a tenyerén.
Mariann nénit (1925–2008) már fiatalon is sorozatosan érték a megaláztatások: mivel édesapja bankár volt [Név szerint dr. Hitel Dénes, aki rajongott Kosztolányiért és gyűjtött mindent, ami vele volt kapcsolatos. Réz Pál említi is őt egy Parti Nagy Lajossal folytatott beszélgetésben, a Beszélő 1. évfolyamának 9. számában:…volt egy kéziratos bibliográfia Kosztolányiról, egy furcsa ember csinálta, egy vidéki bankár, Hitel Dénes. Bankárnak való név, ugye?… – Sz.T.], kitették az egyetemről, lakásuk felét idegenek foglalták el, majd a társbérlő feljelentette őket. Könyvtárukban ugyanis meglátta a Führer durch die Opern című német nyelvű operakalauzt. Führer-könyvet keresve többször dobálták szét összes könyvüket. 1951-ben kitelepítették, egy parasztcsalád fészerébe költöztették őket, elkobozták vagyonukat. „Az én életem osztályunk ezer és ezer sorstársához hasonló volt” – írja keserűen Mariann néni, s a továbbiakban imígyen önti ki lelkét:
„Diákkoromtól kezdve mindig a költőkhöz fordultam, ha valami szép gondolatot kellett megfogalmaznom. Így teszem most is. Már 1944-45-ben megtanultam Faludy György az Óda egy görög vázához című költeményének sorait:
’… kétezer éves hellén lány a vázán,
bocsásd meg nekem ezt a századot.
Mert esküszöm, hogy nem volt benne részem,
Bár torkig ittam minden undorát,
Szegénység ült nyakamba zsáknehézen,
S nem kóstoltam az árulók borát…’
Szegény költő! Hol volt még ekkor a század szörnyű második fele, mindaz, amiről most sokat mesél, főképpen a Recsken eltöltött évek…
A XX. század még tartogatta számunkra a második felet, amelynek borzalmaiból több tízezernyi sorstársával együtt Hámory Jenő bőven kivette részét.
Az uramat 1947-ben ismertem meg, amikor a Radnai gyorsíróiskolában tanítottam, ő bejárt oda, alkalmi gyorsírómunkát keresve.
1943-ban avatták hadnaggyá, a háborúban súlyosan megsebesült, szilánkokkal teli lába haláláig viselte a sebesülés nyomait. 75%-os rokkant volt. Fogságából hazatérve állásról persze szó se lehetett, a társadalom legjobban megvetett rétegét képviselte mint a régi hadsereg tisztje, és három év fizikai munka után, mert tudott egy összeesküvésről, tizenegy év börtönre ítélték. [Mamótól úgy tudom, Jenő bácsinak annyi köze volt az államellenes összeesküvéshez, hogy kölcsönadta lakásukat a csakugyan szervezkedő volt katonatársainak. – Sz. T.]
1956-ban a forradalom kiszabadította, ez év karácsonyán esküdtünk össze és lettünk – az uram egyik verssora szerint – két magányos érből egy patak. Így kapcsolódott össze ez a két súlyos élet.
De mivel a tizenegy évből ’csak’ nyolc évet töltött le, ezért 1957 tavaszán egy éjjel visszavitték a hátralevő három évre. Ügyvéddel és mindenféle igazolásokkal, hogy beilleszkedett, nem disszidált stb., sikerült fél év múlva hazahozatnom.
Nézem a televízió 112 című bűnügyi adását, egy mondat megjelenik, értelme a következő: hét év után nincs rab, aki a börtönből lelki torzulás nélkül ki tudna jönni. De könyörgöm! Ez a mondat a mai börtönviszonyokra vonatkozik, amikor az ombudsman havonta szorgalmazza: a cellák mind kapjanak színes televíziót. Az uram döbbenten hallgatta mindig. Náluk állandóan rúgtak, vertek, ordítottak, a sztereotip fenyegetés így hangzott: itt fogtok megdögölni! Egyszer az őrök belefáradva a verésbe, szóltak a parancsnoknak, hogy nem bírják már verni őket. Ő erre kiadta az utasítást: verjék a rabok egymást teljes erőből! Néma csend lett. Csúcs György elítélt megszólalt: ha valaki egy ujjal a másikhoz nyúl, én verem agyon! Nem bántott senki senkit, őt pedig felakasztották.
1957-re én már a mezőgazdasági és takarítói munkák után gépírónő, majd óraadó lettem a Közgazdasági Szakközépiskolában, az uram a börtön után vagy tizenhárom évig fizikai és alkalmi munkákból élt. A TIT Pest Megyei Szervezetének elnöke, Földes István felfigyelt rá, mint szó szerinti gyorsíróra, és beajánlotta a TIT elnökségéhez, ahol az országos elnökségi üléseket húsz éven át írta kéthavonta, de kinevezett állása csak 45-46 éves korában lett. Dr. Molnár Mihály igazgató úrnak nagyon sokat köszönhetünk, ő alkalmazta 1969 táján, sajnos azonban ezt is traumaként élte meg, mert két hét múlva, mire papírjai a minisztériumba jutottak, jött egy telefon, és Molnár igazgató az óráról hívta ki, hogy hazaküldje, nem taníthat tovább. Akkor sokáig édesapámmal követtük, ha elindult valahová, nehogy kárt tegyen magában.
Végül Földes István és Molnár igazgató úr együttesen kiharcolták a kinevezését, majd szakmai felkérésre a Külkereskedelmi Főiskolán tanított német és angol nyelvű gyors- és gépírást, írt német gyorsírási jegyzetet is. Véglegesen is alkalmazták volna itt, de hiába kértem akarata ellenére az ítélet eltörlését, újabb meghurcoltatás következett, napokig jöttek belügyi autókkal nyomozók, minden környékbeli lakónál jártak, akik elmesélték. Végül megérkezett az értesítés: kérése nem teljesíthető.
A három év felfüggesztett börtönbüntetés egész életén át végigkísérte. Még egy Trabanttal történt jelentéktelen koccanás után is a politikai dossziéját vették elő a közlekedésrendészeten… Így telt el majd 40 évünk vagy szenvedve, de mindig félve egy iszonyú korban.
A 90-es évek elején hiába jártam ki a katonai bíróságon ítéletének eltörlését, meglepetésére alezredesi kinevezést is kapott, de se a papír, se a szavak nem tudtak már ellensúlyozni egy egész életet – késő volt.
[…]”
Lehet ehhez hozzátenni valamit? Lehet. Jenő bácsi dedikálta nekem Mindig romok közt járva csak (1997) című, frissiben megjelent verseskötetét, melynek kiadatásával Mariann néni lepte meg, hogy kárpótolja valamelyest mindazért, amivel a Sors sújtotta. A kötetből idemásolok egy versszakot:
Fülembe nem ordít már porkoláb
és nem érzem a terror ostorát,
mégis nyolc börtönévem mély nyomát
egész a sírig vonszolom tovább.
Illusztráció: Hölgyek a Károlyi-kertben (ismeretlen szerző felvétele, fortepan.hu, 1958)