Széplaki György: Látni vélem őket 4. (1945)
*
A menekülők kocsisora megtorpant. Az előbb haladók félve tekintgettek hátra az aknarobbanás irányába: „Lőnek közéjük, üldözik őket, vagy már előttük is ellenség van?” A faluból most indulókat megállították, a felrobbant szekérhez újabb katonák jöttek.
A kis család egymásba kapaszkodva állt, anya és nagymama a gyerekeket fogták közre, testükkel takarták őket, elmozdulni sem mertek a helyről, pedig a magyarok és németek is integettek nekik, menjenek távolabb. A két kicsi belefáradt a sírásba, ott reszkettek a felnőttekhez bújva, nem értettek semmit. A hóban állva egyre jobban fáztak, hiányzott a sok meleg takaró, az ágynemű. Anya beszélt hozzájuk, de semmit sem hallottak, fülükben tompa zúgás, a szemük előtt minden összefolyik. A kellemes kocsikázás számukra érthetetlen módon szakadt félbe. Az előző izgatott napok, a sok pakolás, a nagyi házának sietős elhagyása után a szekéren egy kis nyugalmat találtak. Az utolsó játék a tyúkokkal rettenetes dörrenéssel ért véget. Nagyot ütött rajtuk valami, feldobta őket a levegőbe, szemük, szájuk megtelt porral. Sötétség, süket csönd vette körül őket. Mint megriadt kis állatok, ösztönösen keresték a kiutat a kacatok, rongyok, törött tárgyak közül. „Szegénykék!” Nézte őket egy idősebb katona. „Majd elfelejtik az egészet, olyan kicsikék még! Hála Istennek, épek maradtak.”
Megérkezett a kitelepítést vezénylő parancsnok helyettese. Gyorsan intézkedett:
– Fogat jöjjön a faluból, vigyék vissza a családot. Hadd szedjenek össze valamit a házukból, pótolják az elveszetteket. Két katona segítsen összeválogatni holmijukból a használhatókat. Kérjék meg a falubelieket, adjanak nekik ennivalót, ha kell, a katonaság egészítse ki a felszerelésüket. Délutánig mindenképpen el kell hagyniuk a falut.
A megmaradt holmik kusza halma a szekérderékban, a tyúkok kosara elcsendesedett, letakarva sötétben voltak. A gyűrött, véres ágynemű egy nagy zsákból kandikált ki. A robbanás ereje a lisztet is szétszórta. A meghasadt zsákocskában kevéske maradék árválkodik. A kisebbik gyerek reszketése csillapodott, szemét meresztgette, de azt sem tudta, hol van. Megint szekéren ülnek, fázósan húzódnak össze, anya és nagyi is ott szorong, de idegen szagok, rendezetlen tárgyak veszik őt körül. Az arcát kimarta a könny, szomjas, anyának akar szólni, de nem jön ki hang a torkán. Anya is furcsa, idegen, maszatos, kócos, kabátja sáros, mereven néz a semmibe. Csak a karja szorítását érzi a testén, szinte fáj. Nagyi becsukott szemmel kuporog a másik oldalon, ő a bátyót öleli magához. „A kocsisnak nem ilyen sapkája volt, ezek a lovak miért feketék. Hol a kecske? A szekér mögé néz, sehol sem látja. Most bemennek a faluba? Ez a nagyi háza? Kik ezek az idegenek az udvaron?” A ház bezárva, nagyiék nyitják, nehezen került elő a kulcs, jó, hogy el nem veszett a nagy kavarodásban. Az utca nagyon csendes. Innen már mindenki elment. A felnőttek ölben vitték a házba a fáradságtól elalélt gyerekeket.
Lázas sietséggel kezdték újra összeszedni az elvinni valókat. Mérlegelni kellett, a jobbat, vagy a hitványabbat hagyják hátra. A pusztítás szomorú tapasztalata mindent megkérdőjelezett. Egyáltalán van még biztos? Hétköznapi tárgyaik közé is betört a háború. És ellenséges hadak jönnek. Abból még semmit sem láttak. De mi lesz akkor, ha tényleg ideérnek? Sietnek, két óra múlva indulniuk kell. Segítséget is kaptak, a fogatos hívott még egy asszonyt, a sógornőjét. Az ennivalót katonák hozták a falu túlsó végéből, távoli rokonok adománya. A parancsnok két honvédségi takarót küldött, meg ne fázzanak azok a gyerekek. A robbanásban majdnem minden elpiszkosodott. Itt kell hagyni, majd kimossák, ha visszajöttek. A nagy zsákból kiöntött piszkos, vérfoltos ágyneműben valami koppant. Vasdarabok. Élesek, hegyesek. A segítő katona megjegyzi:
– Repeszdarabok, szerencsére felfogta az ágynemű, megvédte a gyerekeket. – Felemeli, a markába rakja, nézegeti, majd kiborítja az ablakmélyedésbe. – Jó lesz emlékeztetőnek. – Az asszonyok, amikor megértik, miről van szó, elsápadnak: „Csak ennyin múlott?” Sóhajtva néznek az ágy végében kucorgó gyerekekre. Takarót tettek rájuk, elaludtak. Csak induláskor ébresztik fel őket. „Vajon mit álmodnak?”
Nem az előbbi úton indult a délutáni menet. A robbanás miatt azt a szakaszt lezárták. Kis kerülővel, egy darabon az erdőn át kellett a szekereknek megközelíteni a gyülekezőhelyet. A honvédség úgy rendelkezett, a továbbiakban senki nem szakadhat el a konvojtól, együtt kell haladniuk majd az országúton is a hegyen túlra, a menekülőknek kijelölt falvakba.
Hamar jön a januári alkony, settenkedik a sötétség a szűkebb erdei úton, a levegő is hidegebb lett, s nemcsak a menekülők szekerei, a rajta ülők is összébb húzódtak. A kicsik alszanak, fél arcuk se látszik ki a takarók, ágyneműk alól. Anya hozzájuk húzódott, sápadt, az átélt szörnyűségek megtörték, ólmos fáradság győzi le, s ha a bóbiskolásból felriad, önkéntelenül a gyerekeket takargatja, kapkodva magához öleli, szinte a testével próbálja óvni őket. A nagymama éber. Nem mintha nem volna fáradt. Őt is megtörte a robbanás eseménye, elcsigázta az újabb, kapkodva végzett pakolás, a félelemmel teli indulás, az előbbinél is bizonytalanabb folytatás réme. A lányát és az unokáit figyeli. Szépek. Így meggyötörten, elcsigázottan is. Fiatalok, nekik élniük kell. Most ő az egyetlen támaszuk. Ő nem adhatja fel, nem vesztheti el a reményt, nem hátrálhat meg, ha ezután bármi következik. Bírnia kell. Nem számít, hogy túl van a hatvanon, még feladata van. Ennek a legkisebb lányának – későn született, a negyvenet töltötte akkor – legyen még segítő édesanyja, a piciknek meg nagyszülője. Ő maradt egyedül, a többiek régen meghaltak. Nagyobb lányai szerteszét, alig van híre felőlük. Fia a fronton, a vő is, a kicsik édesapja. „Szegénykék! Milyen világba születtek? Amióta élnek, háború van a világban.” Beledöbben: „Itt van a háború. Itt vagyunk a harcok kellős közepében.” Kusza gondolatok sorában fut előtte az élete. Megélte az elsőt, a nagy háborút. Férje is megjárta a frontot. A vége felé vitték már a negyven év körülieket is. Megúszta, élt tovább új reménnyel, új kisgyermekkel. „Ezzel a leánnyal!” Szeme körül cirógatja övéit, arcuk fehérlik a sötétség beálltával. „Az uram nem érte meg a lánya felnőtt korát, nem látott unokákat, buta balesetben halt meg. ”Kapcsolódik a gondolat, nászura jut eszébe. Nem ismerhette, csak a fényképét látta. Megkopott, barnás, napszítta kép, katonaruhás. Az első háborúban, a keleti fronton tűnt el, semmit sem tudni róla. Megint a gyerekekre néz: „Még mit rabolhat el tőlük ez a szörnyű háború? Uram, könyörülj rajtuk!” Csendes, hosszú imádságban ül tovább, lassan beérnek a sötétbe vesző faluba. Nincs fény sehol, suttogó hangok fogadják az érkezőket, szekerenként osztották el őket a szélső házaktól kezdve. Távolból mennydörgés? Nem, ágyúk hangja. Az idősebb korú háziasszony sírósan mondja:
– Nem világíthatunk, délután repülő jött, lőtték végig a falut, sokan megsebesültek, szekerekkel, menekülőkkel volt tele az utca. Jöjjenek be hozzánk! Nagyon fáradtak? Jaj, ezek a gyerekek!
*
Reggel óta elhallgattak a fegyverek a falu közelében, a tankok, a gépkocsik hangja az országút felől hallatszik, az orosz gyalogság csak lassanként szivárog be a házak közé. Nehézfegyvereik nincsenek, csupa sáros, elcsigázott ember, tisztek sincsenek velük. „Szabadrablásra szétengedték őket” – állapítja meg az öreg szomszéd, ki nem bújna a rejtekéből, a baromfiól kispadlása alól kukucskál a deszkák rései közül, látott ő oroszokat még az első háborúban, akkor is úgy jöttek, mint a hangyák, mindenhová betörtek, mindent megfogtak, szétdobáltak. „Uram, Isten, mi lesz az asszonyokkal odaát?”
– Ne bántsd az anyukámat! – visít a nagyobbik gyerek, az ajtó mögül ugrott ki, a zubbonya ujjánál fogva próbálja elrángatni a katonát. Az orosz fegyvere lecsúszik a válláról, tusa a földön koppan, egyik kezével el kell engednie a fiatalasszonyt, a fegyverért nyúlna, a gyereket rázná le magáról, dühös, átkozódik. Előbújik a kisebbik is, arca rémült, hangja nincs, nagy könnyei potyognak, kezei egy hosszabb botocskát markolásznak. Hogy került oda, azzal játszogatott a sarokban? A zajra a két idősebb asszony lép ki a szobából, a nagymama a konyhaasztalhoz megy, egy poharat tölt meg vízzel, a katonának nyújtja. Pillanatnyi csend, a mozdulatok megálltak a levegőben. Kintről zajongás, dobogások, idegen nyelvű beszéd, a katona a fegyverét emeli, körbe fordítja a csövét bent levőkön. Fiatal suhanc, ruhája sáros, rongyos, nem áll jól a kezében a géppisztoly, a szeme is zavart, az ajtó felé tekintget, a többieket várja. Azok berontanak szintén lövésre kész fegyverekkel, de társukat látva felröhögnek, hátba veregetik, egyik még fenéken is billenti. A kusza hangzavarból kitetszik, a helyzet mulattatja őket, csak a fiatal katonát gúnyolják, a félhomályban még alig látják a bentieket. A két komoly öregasszony az asztalnál matat, az újabb érkezőknek is poharakat raknak ki, az anya egészen a szobaajtóhoz húzódott, a két gyerek hozzátapad, a szoknyájába fúrják az arcukat. A leghangosabb, legmagasabb orosz felrikkant:
– Zsenscsina, maladája, harósenyka! – Csettint, géppisztolyát a mellette állónak adja, az asszonyhoz lép, a gyerekeket kétfelé félrelöki, csakúgy koppan a kisebbik feje a padlón. Az anya felsikolt, a nagymama is odalépne, de már erős karok szorítják őt és a menekülőket befogadó özvegyasszonyt. A fiatal nőt állati hangok kíséretében vonszolja a szoba felé a bandavezér. Rácsapják az ajtót, hangosan röhögnek, míg befogják a kiáltozó asszonyok száját, de ez sem nyomja el a szobából jövő hangokat, a sikítást, a férfi durva átkozódásait, a bútorok az ágy okozta zörejeket, a benti dulakodás zajait. A két gyerek sírni sem mer, hangtalanul hüppögnek a sarokba húzódva, mint két kis rongydarab. Egy idősebb katona megsajnálja őket, az esdekelve kiáltozó, a gyerekekre mutogató nagymamához húzza őket, a kezéhez adja, kitessékeli őket az udvari ajtón.
Fél órája fagyoskodnak kint a hidegben, a csirkeól előterébe húzódtak. Az utca felől motorzaj hallatszik, gépkocsi közeledik, kis dzsip kanyarodott a szomszéd ház elé. Az ajtón kitódul a katonák csapata, ruhát, fegyvert igazgatva sietnek át a tornác oszlopaitól és a szőlőlugas kopár vesszőitől takarva, a kapu, az utca felé. A nagymama a didergő gyerekekkel belép a házba. Rendetlenség, törött tárgyak mindenütt, a víz kilocsolva, a szekrények ajtaja nyitva, ruhák, edények szétdobálva. A másik asszony szoknyája tépett, az asztalra borulva sír:
– Italt, értéktárgyakat kerestek… Végül engem is… – hangja elakad, a szobára mutat – a lányodat valamennyien. Szegény alig él. Menj hozzá, én felöltöztetem a gyerekeket.
A fiatalasszony a szörnyű nap után sokáig lábadozott. A nemi erőszak, a megalázás lelki sérülésein túl a testét is meggyötörték. Vérzései csak két nap múltán csillapodtak. Az arcán, a karján, lábán mindenütt ütések nyomai éktelenkedtek. Az első nap átvonuló frontkatonák után rendesebb öltözetű seregrészek is jöttek, közülük sokan a faluban maradtak, a házakhoz szállásolták be őket. Parancsnokuk valamennyire fenntartotta a rendet, de még így is előfordultak erőszakoskodások. Járőrözés címen sok házba benyomultak, kutakodtak, kisebb értéktárgyakat vettek magukhoz – a magyarok is hamar megtanulták –, zabráltak, és előszeretettel keresték mindenhol a fiatal lányokat, asszonyokat. Általánossá vált, hogy olyan parancsot lobogtattak, amit magyarul is leírtak. Benne a lakosság együttműködését kérték a „felszabadító hadsereg” egységeivel. Különböző munkákra férfiakat vittek magukkal, néhányuk nem tért haza, a nőket pedig „krumlipucolásra” parancsolták. Anya sokáig betegnek látszott, ebből kimaradt, nem rángatták magukkal. Később nem volt mentség, mennie kellett. A nők ugyan visszajöttek, a legtöbben megtépázva, sírva, beszélni sem akartak a velük történtekről. Aki erőszakosabban ellenállt, főleg férfiak, apák, férjek, könnyen a töltött fegyverek kíséretében hagyta el a falut, gyakran lehetett a dombon túlról fegyverropogást hallani.
Április elején a korábban ide menekültek haza indultak a faluból, az anya, a nagymama tele voltak balsejtelemmel, mit találnak otthon. A két gyerek sírva fakadt, a kisebb a kocsira sem akart felülni, számára a szekér a három hónapja történt robbanást idézte, csak reszketett, ahogy anyja felemelte, a lábát sem akarta benyújtani a szekérbe, a kevés szalmával bélelt kocsiderékba, szegényes holmijaik közé. A felnőttek a hosszú úton végig szótlanok voltak, a gyerekek elszunnyadtak, csak a falujukba érve rezzentek fel, a hangos üdvözlések zajára. Minden hasonló volt, mint az eddig látottak. Romokat, dúlást, fosztogatás nyomait, törött bútorokat és rengeteg szemetet láttak mindenütt. A legtöbb erő a nagymamában maradt, serényen a létfeltételek megteremtésén dolgozott, igyekezett lakhatóvá tenni legalább egy szobát a szétdúlt házban. Leánya viszont sokszor elmerengett, félbehagyott megkezdett mozdulatokat, s a gyerekek, mintha érezték volna, hogy támaszra szorul, mindig mellette voltak, odabújtak hozzá, alig törődtek a környezetükkel, nem keresték a megszokott játékaikat.
A háború közvetlenül már nem volt jelen, átvonult rajtuk a front, az ellenséges katonák viszont itt voltak. Nyomukban a félelem járt, hiába lehetett egyre többet hallani a magyar vezetők egyikétől: „Ők a felszabadítók, most lesz vége a rabságnak, a szenvedésnek, új világot építhetünk.” A falubeliek érezték, lesütött szemeik mondták, ugyan miből és hogyan? Hiszen többségüknek alig maradt ennivalója, a tavasz beálltával bátorsággal a földekre sem mehetnek, mindenfelé aknásított területek, lövészárkok, tankcsapdák vannak, ezer veszély leselkedik rájuk.
Ekkor érkezett a levél az apától, a dátuma szerint hetekig tartott, míg ideért. Él. Sebesülten került Bécsbe, részleteket nem írt, nagyon várja, hogy hazajöhessen. Az állapota miatt még nem mehet, de egyébtől is függ, ide csak most jöttek be az oroszok. Anya újságolja a gyerekeknek, a nagyobbik öröme később a kisebbre is átragad, bár nem nagyon értette, nem nagyon emlékezhetett apára, a hiányába beleszokott. Anya ettől kezdve tüntetőleg apát emlegette a gyerekeknek, akár dicsérte, akár korholta őket valamiért, mindig oda lyukadt ki: Mit szólna hozzá apátok? Biztosan nagyon örülne, vagy nem örülne. Csak a nagymama érzékelte, nem annyira fényes a lánya hangulata, mérsékelt az ő öröme, hogy az ura hazaérkezhet. Mintha benne is ugyanaz a mondat szólna állandóan: Mit szólna hozzá apátok? A válaszlevelet két napig halogatta, betűnként másolta le a címet, élünk, már itthon vagyunk a nagymamánál. A többiről mit írjon? Mit szólna hozzá az ura, Istenem, mit szólhatna?
A szomszéd házba orosz katonák költöztek, viszonylag jól megvoltak a háziakkal. A mama meg a fiatalasszony lánya két napig bujkáltak előlük. Végül félve csak-csak előjöttek, nem bántották őket, legalább is nem látszott, a fiatalasszony derűsen járt-kelt az udvaron, vagy talán az öregember miatt, ő valahogy szót értett velük, orosz fogságban volt az első háborúban. Egy szelídebb kinézetű, alacsony barna, harmincas korú szívesen társalgott vele. Minden érdekelte: hogy éltek itt, mit dolgoztak, földjeik vannak-e? A kolhozt az öreg először nem értette, nem látott olyat a fogságban, vagy csak elfelejtette. Megérte ez a kapcsolat, az orosz néha még hozott is ezt, azt a konyhára. A szemben lakó kis családra is felfigyelt, ott nem lakott katona, a sérült házban csak egy szoba volt rendben, a gyerekek éppen sivalkodtak valamiért, kihagyta őket a szálláskereső tiszt. Egy délután az orosz átballagott hozzájuk.
– Anyu, a rossz katona bácsi mért büdös? – Áll a nagyobbik gyerek tétován, fél szemével az katonára néz, az mosolyog a gyerekre, leguggol hozzá, valami apró tárgyat akar átnyújtani, az anyától biztatást vár, ő a gyerekre figyel, neki válaszol, helyesbít:
– Orosz, orosz a katona bácsi, messzi országból jött, ott így szoktak mosakodni, szagosítják magukat. – Félősen keresi a katona tekintetét, valami kisebb rangú lehet, csillagocskák vannak a váll-lapján. Újságpapírba csomagolva nyújtogat valamit, az asszony nem veszi el, kezét a melléhez szorítja, szemében félelem. A katona biztatni próbálja, nagyon mondja a maga nyelvén, az asszony a „nyebojszét” érti. Ezt hajtogatták az erőszakoskodók is, ettől még jobban megijedt. A katona bosszús lesz, gorombán mond valamit, lecsapja a csomagot, elsiet. A nagymama távolabbról nézte, most odajött, a csomagot emeli fel, egy véres húsdarab volt benne. „Sötétvörös, talán marha” – állapítja meg, a lányának is mutatja:
– Húst hozott, valami öreg marha húsa lehet, sokat kell főzni. Nem akart ez bántani, azokat sem bántja – int a szomszéd felé – jól elvan a fiatalasszonnyal.
Ld. még⇒
http://www.naputonline.hu/2023/02/09/szeplaki-gyorgy-latni-velem-oket-3-1944-45/
http://www.naputonline.hu/2022/12/10/szeplaki-gyorgy-latni-velem-oket-2-1944/
http://www.naputonline.hu/2022/05/19/szeplaki-gyorgy-latni-velem-oket-1942/
Illusztráció: Detail of Heroic Frieze of World War Two, Kiev (photo: A. Jones)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
