Sarusi Mihály: Kéz kezet fog
Soborsini röpkény
Színromán falu a Maros-völgyben, nyilván némi magyar szórvánnyal – ha egyáltalán szórványnak nevezhetjük egy másfél ezer lelkes község tucatnyi „más nemzetiségű” lakosát. Jobb esetben lehetünk húszan is?… Már ha a magyar névvel ellátott sírköveket is beszámítjuk.
Soborsin! Só, bor, szín. Nem rossz. Sószín, borszín, no meg a fa. Mert itt a Maros völgye kiszélesedik, van hol lerakodni-átrakodni, ne adj Isten, megtelepedni a lelassuló folyónál. Mert előtte, utána vadul a táj: út, víz, vasút egymáshoz szorul, hogy áttörje a hegyeket.
Sóborfaszín?
Helységnevünk ótót (ez esetben déli szláv, netán bolgár, mert hogy nándor?) eredetét állító barátaink rosszul lesznek, ha ilyesmit említesz.
Pár magyar, ha van.
Mindamellett a Kövér házaspár főtéri – egykor elöl hentesüzlettel ékes, hátul kimondottan mészárszék (nevezetű vágóhíd), oldalt istálló, hátul jégvermet pótló hidegház, középen családi otthon, mára (belülről) nemesi udvarház kinézetű – portáján a Soborsini Repkény nevezetű írómajális vendégeinek főző asszony is helybéli magyar.
– Vasárnap délben lesz mise! – hallod, hogy kíváncsivá tegyen.
S vasárnap, mit tegyen az ember, délben meghallja a harangszót. A hívogatót.
Éjfélkor rázendített az oláh istenháza harangja. „Krisztus föltámadt!”, jelzi oláh nyelven, hogy a válasz „Valóban föltámadt!” legyen. (A világháló fordítógépe szerint: Hristos a înviat!, illetve A înviat cu adevărat! Más honlapon: Hristos a Inviat! Adeverat a Inviat!) Román templom harangja? Rezei-bronzai… Vagy fél órán át. Mert hogy az óhitűek húsvét vasárnapjára virradunk.
Egyik (hölgy) társunk indul, ő menni akar. Hogyne tartanék vele.
Ő: költő. Mi magunk…? Ki tudja.
A magunk részéről: abból a fajtából, melyet istenkeresőnek lehet mondani. (Másképpen fogalmazva: az istentagadástól, istenkáromlástól, az Istent semmibe vevőktől óvakodók köréből.) Amilyenné jó anyánk tett bennünket. Engem legalábbis!
Előtte némileg óvatos vagyok. Kijelentem, hogy ha a pap románul fog misézni, fordulok, s jövök. Otthagyom, mert nem értem, ráadásul valahai magyar közösséget sért meg… Azokat, akik építették. Akiknek emelték.
Nyilván a Forray-Nagyiratost alapító itteni földbirtokos Forray család támogatásával.
Forray… Ez az, ami miatt különösen érdekes a dolog. Forray itt, Szalbek innét nyolc kilométerre… Félszázadonként rájuk gyújtott kastélyukkal. Hogy Forrayék Aradon, Szalbekék Kisiratoson verjenek tanyát. Ott, ahol biztonságban érezték magukat.
Vélem.
Szép, szép, de hogy én román misét hallgassak… Mint legutóbb Radnán, ahol Mária oltára előtt a pap hol románul, hol németül, hol magyarul mondja az igét, sorolja a szertartás által előírtakat… (A török lova patkójának – patájának? – a nyomát a szentegyház falán őrző kép alól.) Szép csöndben fölálltam és kimentem. Nem éreztem a magaménak ezt a hablatyolást. Vagy, vagy. Ez is, az is. De együtt? Összekutyulva? Kinek jó ez? Nekünk biztos nem.
E többnyelvű misézést a magyartalanítás közbülső fokozatának érzi az ember. Mielőtt végképp elhagynók anyánk nyelvét. Mert ha érted az immár többséggé vált minapi kisebbség nyelvét, már fölösleges ragaszkodni szüléid nyelvéhez. (Szüléid édös anyanyelvéhön.)
Nem, nem. Gyomorforgató.
Sajnálatos.
Semmi bajod velük, de valahogy.
Oly IDEGEN az egész.
– Akkor hamar visszajössz… – hangzik a bátorítás.
Mert hogy a lelkipásztor biztos nem a mi nyelvünkön fog szólani. A legjobb esetben is, is. De valószínűleg nem is magyar az itteni pap. Hogy lenne?! Ezen a (majdnem) móc – Zaránd-, illetve Makra-alji – vidéken.
Magyar katolikus pap hogy lenne a nyugati kereszténység ellen uszító bizánci pópák által föltüzelt, magyarfaló Hóra, Janku népvezérek birodalmában?
Mindegy, csak benézek. Hátha látok valamit. Ami miatt érdemes.
De már gyülekeznek, vonulnak be, lekéstél. Istentisztelet előtt már nem nézheted meg az egyébként állandóan zárt kapui közt düledező templomot. Utána meg nyilván gyorsan bezárják, semmit sem látsz belőle. Amit tán mégis érdemes. Már ha.
Fölállva hallgatják papjukat.
Az ajtóban maradsz, hogy ha így folytatja (nem értesz egy kukkot sem az egészből), föltűnés nélkül elpárologj.
Zavar, hogy a plébános mintha téged nézne. Legalábbis a szeme szinte.
Hogy tűnhetsz így el? Hogy ne sértsd meg sem őt, sem a híveket.
Nyolcan ültek be a vasárnapi szentmisére. Kilencediknek aradi költőnőnk, magad a tizedik (lennél). Aki ellenben épp lelépni készül.
Nem mersz.
Mindegy. Ha érted, ha nem, ez mégiscsak érvényes mise. Netán szentáldozás.
Édes jó Istenkém.
Mennél. Maradnál.
Te, meg a türelem?…
A négy pár hívő vissza-visszanéz a templomkapuba, ki ácsorog ott még mindig. Hogy leülnek, közéjük ereszkedsz. Az előtted ülő költőnő mögé.
Mögötted hárman. A másik oldalon öten.
Két család?
Két kis társaság.
Akik valaha.
Magyarok, románok? A pap oláh misézéséből hogy derülne ki.
Körben a falon a XIV állomás. Kép, alulirattal. Mint a IX. kép alatt: „IX. Jézus harmadszor esik össze a kereszt alatt”.
E kicsi magyarkatolikus gyülekezet hányszor esett össze? Hogy maradjon belőle annyi, amennyi(t itt lelsz).
Jól látod! Magyar az, mind a XIV.
Mert hogy íme a bizonyíték, nem a dákok állították Isten nagyobb dicsőségére, Isten tiszteletére, istentiszteleti helynek e szentegyházat… a valahai ősidőkben. (Az oltárképen Anna a kislány Máriával…) A XIX. században, netán hamarább? A magyar és a német lakosok, biztos a földesuraság és földesasszonyság támogatásával. Mint tették azt az Alföldön, Kisiratoson (Szalbekék), Nagyiratoson (Forrayék)…
Ennyi maradt? Ennyi, belőlünk?
Más semmi.
Egy aradi barát kiderítette, hogy Soborsinban 1899-ben Erzsébet-napon emlékoszlopot állítottak a katolikus templom előtti téren a merénylet áldozatává lett Erzsébet királyné tiszteletére. Az akkori képeslapon jókora tömeg látható a templomtéren az emlékmű körül. A falu magyarjai, román szomszédaikkal?
A szentmise úgy zajlik, ahogy megszokta az ember. Ha nem érted is a román szót, tudod, miről van szó.
Fölállnak, fölállok, közös, hangos Miatyánk… A hívek megfogják egymás kezét, úgy imádkoznak. Hogyne értenéd! Fél szemmel hátranézel, két asszony, mögöttem erős férfiember. Hátra nem fordultam, de mintha értené, amit jelezhet neki a pillantásom: megfogja az addigra épp odaérő kezem. Így mondjuk, Miatyánk, ki vagy a mennyekben… Tatăl nostru, care esti în ceruri.
Biztosan.
Erős kéz, biztos szorítás, vastag ujjak, dolog keményítette bőrrel borított tenyér…
A könnyed valahogy vissza kell fojtani.
Szorítani.
Mire vége a misének, megtelik a szemed.
Győzd eltakarítani. Lehetőleg úgy, hogy ne legyen föltűnő.
Az áldozásnál az egyik előtted álló asszonynak odaszól halkan a lelkipásztor:
– Mise után elmegyünk anyukához…
Azon a nyelven, melyhez úgy ragaszkodnál.
Végre! Magyarul e kies hely szentegyházában.
Kívül összefutunk a pappal. Már átöltözött (míg mi belül nézelődtünk), kocsijával hajtana a következő leányegyház szentmiséjére.
Leányegyház? Kilenc plébánia tartozik hozzá, egykor valamennyi önálló egyházközség. Soborsinban az 1990-es évek végéig volt plebános. Lippától Déváig ez az egyetlen katolikus hely (’plébánia’). Öt nyelven misézik! Gyulafehérvárt, a papnöveldében tanult meg magyarul. Vár bennünket Tömös vármegyei, csanádi püspökséghez tartozó anyaplébániájára, Facsádra, Maros-túlparti otthonába: ehetünk, ihatunk, alhatunk… Látható barátságossággal. Muciu Péter (Péter Muţiu).
Szeretettel?
A felekezet itt mégis összekötne? Nem úgy, mint a Jászvásári egyházmegye főpapja uralta janicsárvidéken? A szeretet?
Mégis van?
Az ember néha már kételkedik.
…Aki itt görögkeleti húsvét vasárnapján a római katolikusok templomába tart szentmisére, mi más lehet? Elrománosodott magyar és német katolikusok leszármazottja. Annak a kivételével, aki még magyarnak véli magát. Anyanyelve, vallása, szokásai… miatt?
…Mit tehet arról a románná lett, de katolikus hitét őrző volt-magyar, hogy már nem érti ősei nyelvét? Csak a hit maradt. De ahhoz ragaszkodik. (Valameddig?) (Az első vegyes házasságig?)
Hogy valami nekünk is maradjon?
Valami más?
Abban a kézszorításban ezt éreztem.
Ezt érezted bele?
Nem ugyanaz?
Hogy a csudába ne.
…Állítólag Amerikából terjed felénk is az „ölelésparti” (bújós buli), ahol vadidegenek találkoznak, hogy nemi vágytól mentesen, azt félretéve, feledve (már ha el lehet fojtani…) szeretgessék, ölelgessék, simogassák egymást. Arról mit sem tudva, hogy nálunk, keresztényeknél ez lenne a lehető legtermészetesebb… Amennyiben az lehet a nemiség valamelyes kikapcsolása. Buli nélkül. Parti-mentesen.
…Az istenháza kórusa alatt, a kijárat-bejárat fölött jobbról, balról egy-egy márványtábla.
Bal felől:
SZÜLETE MEGHÓLT
1810 1830
(dombormű: leány fekszik koporsóba terítvén)
SOBORSINI BÁRÓ FORRAY ZEFIZ
ÁTSZENDEREDVE
SZOMORÚ VÁGYOT HAGYA ANNYA KEBELÉBE
Jobb kézről a másik:
KOROMPAI GRÓF BRUNSVIK JULIANNA FÉRJÉNEK
(címer)
ÖRÖKRE SZORÍT
SOBORSINI BÁRÓ FORRAY ANDRÁS
K. KAMARÁS ÉS FŐ ISPÁNYNAK
SZÜLETETT 1781 MEG HÓLT 1830
Végre egy el nem pusztított magyar nyelvű emlék… Kelet-Aradban, e román vidéken!
Sóbor(fa)szín plébániája 1784-ben alakult (Wiki néni a világhálón nem teszi hozzá, hogy a Forrayaknak köszönhetően). 1848 előtt már katolikus iskolája van a falunak. Az istenháza 1875-ben épült, benne Forray András síremléke, melyet Ferenczy István készített. (Nem csak az emléktáblája? A Forrayak családi sírboltjában temették el, amely tán Aradon volt.) 1842-ben a 920 görögkeleti mellett 209 római katolikus és 10 zsidó él, 1900-ban 1196 román, 368 magyar, 126 német. 2002-ben a másfél ezer lakosú község 45 lakója katolikus, magyarjaink éppen 25-en vannak.
Apa és leánya gyönyörű fejér márvány emléktáblája! Igazi művész műve. Magyar-Arad(vármegye) egyik rejtett kincse.
A katolikusok fele ma is magyarnak vallja magát… Ami a misén nem derült ki.
Beolvadunk, föloldódunk; elfutunk, kihalunk… Nem biztos, hogy mi tehetünk róla.
…Soborsini röpkény alatt…
…Kéz kezet fog?…
Aki a kezét nyújtja, miért ne fogadnád el?
Általában; de így, Soborsinban, különösképp.
– Krisztus (Valóban) föltámad(t)?
…Gyáva népnek nincs hazája! – mondjuk, okkal.
Öleld magadhoz a gyöngébbet; vele magad is erősebb leszel.
Illusztráció: Soborsini képeslap 1931-ből
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
