Schneider Kamilla: Jób jobbján (versek)
•
Vérmosoda
furcsa formákat rajzoló ripők
görcsös ujj sápadt vér ziháló tüdő
rácsokat és sárga levelet hozó
hallgatás alakít majd portrénak állok
szívünkben véletlent játszó ügyes fraktálok
hullámon rezonál több akaratlagos én
a város már eltűnt de ég a peremén
egy hirdetőoszlop tíz parancsolata
ma nem lehet és holnap se vagyis soha
ma mutasd még belül a szívburok alatt
hogy létezel létezést évről évre játszol
körbeér születésed utolsó fényes jászol
legördülő függöny széthasadó kárpit
földrengést imitál jó sok heccelő
elviszik a Pétert elviszik az Árpit
az idő az a vicces zsebmetsző
mélykék lesben a sarkon túl a csillagokkal
vagyonát visszaperli egy arc mosolyában
álltál keretben ültél falnak dőlve
vártál jeggyel kezedben a vérmosodában
patyolat lelkedért mit adtál cserébe
csókjaid lejártak sóhajokkal fűzve
hordod a fájdalmat mint hivalkodó ékszert
szeszekkel betűzöd az idő spicces ürge
már nem részegít csak sejtjeid között
voltál az ki valahonnan ideköltözött
hol a lét mint felderengő bűvös sejtelem
reggeli fúgaként hallatszik az ékezeteken
melyet a párás ablakra szárnysuhogás közt
ír egy kéz és fogja a kezed
betűzni jó lesz majd
a képzeletet.
Áruló
A sötét elárulta magát:
lehervadt arcáról az a negédes
és nyúlósan nyálkás tekintet
az utcán a hópelyhek tánca
már-már örömként kifejeződhetett
de láttam, amint megpróbálja visszanyerni
az álcába bújt mondatok mögül, testes
élvezetekre vetülő próbálkozását, hogy
hirdesse a hűtlenné válást
mindenkor és mindenek felett
géppisztolytusba tüntette reményeit
hipnotizálta a gyanútlan tömeget
és azt üvöltötte: – Szabadok vagytok!
hallottam, amint lasszójával lecsap
és fogcsikorgatva bizonyítja. Ő a kezdet
és a vég. Az alfa és az omega.
A sarkon állt a pék.
Belebújtam a kenyérillatba.
De
meddig lehet
elrejtőzni?
Jób jobbján
Úszó bóják elapadó tengeren,
alig ringató csónakok között,
betévedő vendég a láz,
és méltatlan árulás.
Hány idő forog és mennyi tér
kifosztva és megfakulva,
aztán lépések zaja hallik,
tenyerek talpig becsukva.
A sodrás ereje hínárlevélnyi,
lebegve a mindentudás
könnyűségétől csupaszon.
Énekelve és kántálva
a csúfolást inni mint vizet:
erős vár a mi istenünk,
mindenért megfizet.
Hogy képmutató ember ne uralkodjék,
és ne legyen tőre a népnek,
az éjszaka rendjei mögött a
szavak fényleni eljönnek.
Aztán pecsét, és dátum és pont,
és úszó bóják, éneklő hadak,
a Kaszáscsillagból lelógó kötél.
Az ölyv kiterjedő szárnyain
valaki mindig helyetted beszél.
Mert perre megy hited, rendszered,
és védeni nem jön hullám, tenger,
kikövetkeztethető a sivatag: deled –
örülj, betelik életed.
Illusztráció: ‘Jób jobbján’ (fh. W. Blake)
Ezek is érdekelhetik!
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
Ferenczfi János: Jól vagyok (versek) →
Horváth Szabolcs verseiből →
