Onagy Zoltán: A démonűzés estéje*
1. Emlékeztető
Ha az embernek nincs Lucája, közben mégis van, ez a két ellentmondó, ugyanakkor egymást kiegészítő információ némiképp egyszerűsíti a születésnapot.
„Akinek nincs Lucája, legyen. Luca gond nélkül lesimítja a göndör szőröket, ha állnak a szőrök, de a gazdája azt szeretné, hogy fek’jenek. Kész. Nincs egyéb magyarázat” – gondolja az ember rövidre zárva. – „Akinek ennyi nem elég, menjen a paphoz.”
Az ember készül, de nem nagyon. Szakaszvég, jön a következő. Még kanyarodnia sem kell, tábla jelzi, hogy innen átlép oda. Nem izgatja. Annyiszor átlépett, mégse történt szinte semmi.
„Emlékszel, miről beszéltünk pénteken?” – kérdezi Luca-szerepben a helyettes, akinek pocakja volt. A helyettes könnyed szerepváltó.
„Nem” – válaszolja az ember.
Hozzátenné, hogy annyi minden történt és annyi mindenről beszéltek annyi minden közben, nem utolsó sorban vakarták egymásról a fenyőgyantát, mialatt zajlott az első elő-karácsony, hogy nem csoda, ha nem emlékszik, de ha emlékszik is, nem tudja pontosan, mire gondol a helyettes, akinek pocakja volt. De lusta hozzátenni, a hangsúlyon érezhető, hogy valami számonkérés következik. A számonkérésekből is elég.
„Lényegében” – jegyzi meg az ember betűzve az előző mondat alá, – „minden embernek kellene legyen Lucája, de az élet annyira cifra és bonyolult, már-már paradoxonok láncolata, esetenként észre se veszi, hogy van. Vagy, hogy kettő van. Egynek tekinti. Szerves egységnek. Példának okáért: a számonkéréstől hasonlóan szűköl, bármelyikük kérje számon éppen. Ettől olyan bonyolult az egész.
„Este van, este van?” – kérdezi a helyettes, akinek pocakja volt.
„Este van” – válaszolja örömmel az ember.
Az ember ilyen alacsonyan szálló kérdéseket kedveli. Elég kinéznie az ablakon. Ha sötét van, este van, ha nem éjszaka, vagy hajnal. De mivel az ablak szintjén továbbnézve látja a faliórát, a mutatók meghatározzák a napszakot. Egyszerű kérdés, egyszerű válasz. Nem kell beleszakadni.
2. Ördögűzés, démonhajsza
„Megcsináljuk?” – kérdi a helyettes.
„Mit?”
„Amiben megállapodtunk.”
„Miben állapodtunk meg, édes?”
„Az ördögűzésben…”
„Hja, valóban” – igaz is, jut eszébe, megegyeztek valamiben, de nem értette pontosan, miért volna szükség a szertartásra, minthogy nem érzi, sosem érzi a bordái közé fészkelt ördögöt, démont, bűbájost. Nem vitatkozik. Legyen úgy, ahogyan a helyettes, akinek pocakja volt, szeretné, ha megnyugtatja. Ha ez nyugtatja meg. Amúgy pedig szépen simul szerepei közé a varázsosztó Luca, jól megfér a sorakozó többivel.
„Akkor gyerünk, mert kicsúszunk az időből.”
„Jó” – bólintja az ember, közben fogalma nincs, mi a teendője.
„Hagytál egy bundás kenyeret reggelről?”
„Igen” – mondja az ember, és tényleg, egy szelet kimaradt, dermedten ül a kék ringlószimbólumokkal körbekanyarított tányéron a konyhai hidegben.
„Mara sütötte a bundást? Mert ha igen, érvénytelenítheti a varázslatot.”
„Én sütöttem, mindig én sütöm, tudod jól, ne szórakozz!”
„A lakásban sem lehet, de ha lehet, az utcában sem, mert átdelejezheti, visszafordítja keresztbe, a szándékot elforgatva hat, elmagyaráztam ezt is.”
„Nincs az utcában, nincs lépcsőházban, a lakásban, versenyre utazott, nyugi. A kenyeret én szeltem, a tojást én törtem fel, vertem habosra, forgattam meg benne a kenyeret…”
„Jól van. Fokhagymát pucoltál?”
„Nem, de most pucolok.”
3. Az időtényező
„Mihalkovics Laci bácsi valami olyasmit mond” – jut az ember eszébe, miközben a hagymagerezdet pucolja, – »a függöny mögött, ami eltakarja az embert, általában lószar sincs, ha be nem lépünk mögé, legfőképpen azért lépünk be, hogy megtöltsük a fantáziánkból, vágyainkból, kell legyen mögötte valami, ha látni akarjuk. Érted?«
Ahogy az elő-karácsony telt, a helyettes ezt forgatta meg időről időre. Hogy legyen már észnél, s ő kiválóan lát, ő aztán ismeri a nőket, fogadja végre el, hogy a nőben, akit tanítványnak fogadott az ember, – a ribancmentalitáson és a százhúsz farkon túl, amit harmincöt éves koráig bezsákmányolt – annyi az összes tehetség, amit belepakoltál, te hülye, magadat látod, ha látsz valamit.
A helyettes, miként Luca is, arról híres, hogy nem tököl, kimondja.
„Én viszont úgy látok mérföldekre, mint a sas, nem zavar meg semmi” – ezt is kimondta többek közt. És hogy így terem a démon. A férfi démonizál egy közönséges tyúkot, kész, megszületik a démon.
„Jó. Csináljuk” – bólint az ember. Csak legyenek túl a dolgon.
„Tegyél oda vizet forrni. Két deci. Se több, se kevesebb.”
„Igyekezz. Ha valóban éjfél után egykor születtél, már csak tíz percünk van.”
Az ember az órára néz, azonnal kilenc, nem érti, hogyan jön össze a kilenc és az éjfél után egy a mágikus osztóval, a hiányzó tíz perc meg aztán sehová nem illik, de most nem kérdez rá. Ha egy nő eldönti, akkor olyan mindegy, milyen szám, honnan nézzük, a helyettes esetében a gyakorlat duplán érvényes.
„Amíg lobog a víz, nyúlj fel a hangszóróra, találsz ott a fémkehelyben egy kis, feliratos fémdobozt. Megtaláltad?”
„Igen” – válaszolja az ember.
„Rázd meg, az-e, fémesen kell csörögnie.”
„Csörög.”
„Nyisd ki, ötven türkizkék magot találsz, számolj ki harminchármat.”
„Igenis. Megtörtént.”
„Tartsd a lámpafény alá a tenyeredben, törött, aszimmetrikus, hibás mag ne kerüljön a teába, csak egészséges, harminchárom tökéletes termés. Én kiválogattam, de a biztonság kedvéért nézd át te is. Nem mindegy. Csoportosítsd őket három egyenlő részre.”
„Nézem. Rendben. Csoportosítok.”
„Már lobog a konyhában a víz. Vigyél magaddal tizenegy magot, dobd a bögrébe őket, öntsd rájuk a lobogó vizet, de nagyon lobogjon, rakj rá kistányért, hozd be az íróasztalhoz.”
„Megyek, hozom.”
„Ha visszaérkeztél: adj neki két percet, a második tizenegy magból álló csoportot helyezd el a bögrén lévő kistányéron, ha a cserép forró a gőztől.”
„Forró. Mint a tűz.”
„Ha forró, akkor hétszer ismételd azt, hogy „nem, nem, nem”! Hétszer. A hetedikre borítsd a vízbe a tizenegy szem magot.”
„OK, megtörtént.”
„A következő tizeneggyel ismételd meg.”
„Hétszer nem, így?”
„Persze. A maradék tizenegy ugyanez, csak itt a szöveg „igen, igen, igen”, hétszer. Fedd le. Mindkét tenyered rakd a kistányérra úgy, hogy a jobb és a bal kéz mutatóujja teljes hosszában összesimuljon. Meg tudod csinálni?”
„Nem könnyen, de talán.”
„Na, most. Ha a kezed a kistányéron, ügyesen, zártan, addig mondogasd kilencszer egymás után a következő mondatot: Indítsd be az elemeket, indítsd be az elemeket! Csak mondd, két kezed ölelje a bögrét, rajta a kistányért, újra és újra kilencszer, amíg ihatóvá nem hűl a tea. Utána vágd kilenc csíkra a bundást, tegyél rá kilenc lapjára vágott fokhagymát.”
„Megszólítás?”
„Nincs megszólítás, a megszólított tudja, hogy nála kopogtatsz. Nem a pusztába kiáltod a szót, édes!”
„Rendben.”
„Hol vagy már?”
„Mondogatom a mondogatandót! Nem hűl. Úgy nem tudok gépelni, ha a bögrén meg a tányéron a kezem, ehhe!”
„Forrón idd!”
„Jó. Végre. Jó szar íze van, nem azért mondom, cukrot rakhatok bele?”
„Ne rakj! Húzd le egyben kóstolgatás nélkül!”
„Milyen magok ezek, szívem?”
„Nem kell tudnod. Csak hasson, az a lényeg.”
„Mire hat? Elárulod?”
„A szívre, szívem! Mit gondolsz, mire?”
„A belekre gondolok.”
„Kétségbeejtő vagy, veled nem lehet varázsolni!”
„Lehet, csak nehogy egész éjszaka klozetra járjak, gyanús vagy nekem, ejsze…”
„Boldog születésnapot velem, szívem!”
„Köszönöm, libácskám!”
„Szép éjszakát, szívecském! Reménykedjünk, reggelig új szívre vált a szív.”
„Reméljük. Neked is.”
*Részlet a megjelenés előtt álló 177 hajnali séta című kötetből.
Illusztráció: Homemade Witch’s Brew (The Evening of the Exorcism)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
