Walther von der Vogelweide költeményei
Márton László
Dalok és beszólások. Walther von der Vogelweide összes verseinek fordítói problémáiról
Teljes költői életmű fordítása más meghozandó döntéseket és megoldandó feladatokat jelent, mint amikor egy költő (esetünkben középkori német költő) egy vagy néhány versét kell átültetnünk. Különösen igaz ez Walther von der Vogelweide sokrétű, sokműfajú, gazdag szöveghagyományozású és viszonylag nagy terjedelmű, összesen 540 strófát kitevő életművére. A háború előtti úttörő Walther-fordítók (Babits Mihály, Áprily Lajos, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós) és az 1961-es magyar Walther-válogatás[1] átültetői (köztük az akkor élő legkiválóbbak, Weöres Sándortól Nemes Nagy Ágnesig) nem kerültek szembe olyasféle problémákkal, mint a versek hitelességének mérlegelése, több szövegváltozat esetén a legjobb (azaz legintenzívebb versélményt adó) verzió kiválasztása és a versek sorrendjének kialakítása. Nem középfelnémet eredetiből, hanem vagy magyar nyersfordításból vagy mai német nyelvű átiratból dolgoztak (az 1961-es kötet erről sajnos nem ad felvilágosítást), ezért a középfelnémet szöveg szemantikai bizonytalanságaival és egyéb szövegértelmezési gondokkal sem kellett számot vetniük.
A jelen sorok írója viszont mindezekkel a feladatokkal és problémákkal szembekerült, amikor a 2017-es magyar összkiadáson[2] dolgozott, és érvekkel alátámasztható, védhető megoldásokat kellett találnia rájuk. Ezeket nekem kellett megtalálnom, a szükséges döntéseket nekem kellett meghoznom. A német Walther-szakirodalom tele van tanulságos vitákkal, vizsgálódásokkal és elemzésekkel, és a szövegkiadói hagyomány igen gazdag, de egy az egyben átvehető, készen kapható megoldások nincsenek.
Az alábbiakban legfontosabb versfordítói döntéseimről számolok be röviden.
A legfontosabb – a műfordításon túlmutató – kérdés Walther kapcsán: mi az, hogy vers mint műegész? A középkori Walther-kéziratok nem mai értelemben vett költeményekből, hanem strófákból állnak össze. A strófa az alapegység. A strófa elején a nagyobbik heidelbergi kéziratban díszes majuszkula áll: ez megfeleltethető a mai nagy kezdőbetűnek. A végén színes kör látható: ez a mai mondatvégi ponttal adható vissza. A strófán belül nincs írásjel, a mondatok végét nyelvtani elemzéssel jelölhetjük ki. A kérdő mondatot, ahol az van, a szórend vagy a kérdő névmás alapján vehetjük észre. A strófák különböző hosszúságúak, a sorok száma 6 és 25 között bármennyi lehet, és különböző (gyakran bonyolult) rímképletűek. Az ugyanannyi sorból álló, azonos rímképletű strófák nyilvánvalóan összetartoznak, és a régi kéziratokban többnyire együtt is szerepelnek. Biztosra vehető, hogy énekelve, hangszeres kísérettel adták elő őket, és a versforma szerint összetartozó strófáknak közös dallamuk volt. Ezek a dallamok, legalábbis Walther esetében, nem maradtak fenn; a XIV-XV. századi gyűjtők, akik a legrégebbi kéziratokat ránk hagyományozták, már csak a szövegekre voltak kíváncsiak.
Ennek két következménye is van. Az egyik: a régi kéziratokban az összetartozó strófák száma és sorrendje különböző lehet. (Kivéve persze, ha egy költemény csak egyetlen kéziratban maradt fenn, máshol nem.) Ezzel a ténnyel valamit kezdeni kell. Csak két lehetőséget említek a jóval több közül. Vagy különböző kritériumok alapján eldöntjük, hogy a würzburgi, stuttgarti, weimari, nagyobbik heidelbergi stb. változatok közül melyik a „legjobb” (így cselekedett a XIX. századi Walther-kutatás atyamestere, Karl Lachmann), vagy következetesen a leggazdagabb lelőhelyhez, a nagyobbik heidelbergi kézirathoz igazodunk, és a többi kézirat sorrendi eltéréseit külön jelezzük, a plusz-strófákat jegyzetben közöljük (így járt el a számomra leghasználhatóbb szövegkiadás közreadója, Günther Schweikle).
A másik, még sokkal messzebb menő következmény: Walther strófái – ezt már Lachmann is észrevette az 1820-as években – poétikailag is, tartalmilag is két nagy csoportra oszthatók. Vannak többé-kevésbé összetartozó strófák, amelyek együtt alkotnak versegészet. Ezek vagy szerelemről, vagy – hadd mondjam így – a költő közérzetéről szólnak. És vannak önmagukban is megálló, külön értelmezhető strófák, ezek tárgya rendszerint valamilyen politikai, közéleti kérdés. Ezt a kettéosztást Hermann Paul véglegesítette az 1880-as években. Ő nevezte el a többstrófás költeményeket „Lied”-eknek, vagyis daloknak, az önmagukban álló strófákat pedig „Spruch”-oknak, vagyis…
Hát igen, ez egy külön fordítói kérdés. Hogyan nevezzük magyarul Walther Spruchjait? A szó jelentése lehet közmondás, életszabály, példabeszéd, gnóma, szentencia, szállóige – ilyesmik. Walther Spruchjaira egyik sem illik. Az ő közéleti strófái csípős, gúnyos, gyakran indulattól fortyogó, epés megszólalások.
Némi habozás után úgy döntöttem: Walther Spruchjait beszólásoknak fogom nevezni, a szó mai vulgáris értelmében. Ezt utóbb néhány konzervatív ízlésű olvasó kifogásolta is: Walther emelkedett lelkületéhez – mondták nekem – nem illik ilyesféle közönséges, alantas fogalom. Ennél súlyosabban esik a latba, hogy Walther Spruch-költészete heterogén: akadnak benne bölcs mondások, életszabályok, példabeszédek is. De a többségükben mégiscsak „beszól” valakinek vagy valakiknek a költő. Ellenpélda a Walther-kortárs Freidank vagy Vridanc, akinek Bescheidenheit címen maradt fenn Spruchgyűjteménye. Az ő esetében a középfelnémet kifejezést gond nélkül visszaadhatjuk az „útmutatás” szóval.
És ha már a műfajok magyar megnevezésénél tartunk: hogyan nevezzük azt a sokrétű, bonyolult struktúrájú, himnikus költeményt, amely külön áll Walther életművében (sem a Liedek, sem a Spruchok közé nem tartozik)? A német szakirodalom „Leich” néven emlegeti, de erre végképp nincs magyar szó. Himnusznak nem nevezhetjük, mert a középkori himnuszok egyforma strófákból állnak, ebben a Jézust dicsőítő, nagyszabású költeményben pedig különböző strófák térnek vissza-vissza. A költemény magyar neve, kizárásos alapon, szekvencia lett.
A Lied- és a Spruchköltészet különválasztása – az a tény, hogy forma és műfaj mibenléte nem különíthető el a költemények témájától – egy újabb nehéz kérdéshez viszi az életmű fordítóját. Ez pedig a versek sorrendje és csoportosítása. Ez a feladat a Spruchok esetében viszonylag könnyű: Karl Simrock már az 1830-as években ciklusokba rendezte a hasonló metrikájú strófákat, és kijelölte a ciklusok sorrendjét. Ez mindmáig használható fogódzó, kisebb változtatásokkal Schweikle is átvette, Schweikle megoldásait pedig, szintén kisebb változtatásokkal, én is átvettem. (Egy példa: a német kiadásokban a Spruchok közt szereplő négy Mária-strófából egy négystrófás Mária-dalt alakítottam ki, mert úgy ítéltem, hogy összefüggő költeményként jobban megállja a helyét.)
Jóval nehezebb feladat a Liedek esetében a költemények csoportosítása, ciklusokba rendezése és a ciklusok sorrendjének kialakítása. A ciklusokról nehéz lemondani; aki így dönt, mint Karl Lachmanntól Silvia Ranawake-ig számosan, emiatt tagolatlan és nehezen olvasható szöveghalmazt hoz létre. Lachmann például hitelességi sorrendbe állítja a Walther-szövegeket: kiadványa élén azok a művek szerepelnek, amelyeket szerinte biztosan Walther írt, utána azok, amelyeknek valószínűleg ő a szerzője, de ez nem bizonyítható, végül a kétes hitelességűek. Egy ilyen koncepció nyilván megfelel a korabeli tudományos igényeknek, de nem segít hozzá a versélményhez.
Azoknak viszont, akik a Spruchokhoz hasonlóan, ciklusokba rendezik a Liedeket, vajmi kevés fogódzó áll rendelkezésükre. Legalábbis a középkori kéziratokban a szövegek sorrendje nem ad támpontot. Ilyenkor életrajzi és tematikus szempontok keverednek. Azért szerepelhetnek „ifjúkori költemények” egy összkiadás elején, mert feltételezzük, hogy Walthernek volt ifjúkora (noha erről semmilyen életrajzi adatunk nincs), vagy legalábbis pályakezdése, amely nyilván a fiatal évekre esik. És azért vannak – ha vannak – „időskori költemények” a végén, mert egyrészt akad néhány depresszív hangulatú, elmúlással számot vető költemény az életműben, és az ilyesmi (hitünk szerint) inkább az öreg-, mint a fiatalkorra jellemző. Másrészt, mert elhisszük Walther azon állítását a Tiszta nők… („Ir reiniu wip”) kezdetű versben, amely szerint legalább negyven éve dalol szerelemről és közügyekről, azaz költ Liedeket és Spruchokat. Eszerint, ha tizennyolc-húszévesen kezdte a pályát, a Tiszta nők… megalkotásakor a hatvanadik éve felé járhatott.
Kérdés – fordítói kérdés is –: mennyiben hihetjük el, azaz tekinthetjük-e közvetlen életrajzi ténynek Walther autofikciós állításait? Mielőtt erre rátérnék, mást is kérdezek. Miért nem volt elég Walthernek a Lied-költészet? Miért írt Spruchokat is?
Ez az „is” szócska pedig egy újabb kérdést vet fel. Mi a fontosabb Walther életművében: a Lied-e vagy a Spruch? Vagy, ahogy a régebbi tudósok kérdezték: melyik a magasabb rendű műfaj?
Ismétlem: Walther életrajzát nem ismerjük. (Egyetlen biztos tény, hogy egyszer kapott a passaui püspöktől egy nagyobbacska összeget prémes kabátra, ez fennmaradt a püspöki számadáskönyvben.) Mégis feltételezhetjük: ha tényleg megérte a hatvanadik évét, akkor előbb-utóbb kikopott a szerelmi költészetből. Ezért is kellett műfajt váltania. Meg talán azért is, mert a szerelmi költészet az udvari kultúra része volt, költőnk pedig (ezt is autofikciós állításaiból következtetjük ki) udvarról udvarra járt fellépni, de aztán, legalábbis egy darabig, amíg ismét jobbra nem fordult a sorsa, kiszorult az útszéli fogadókba, az ottani közönség pedig másféle költészetet óhajtott hallani, mint a fejedelmi udvarok hallgatósága.
A német Walther-kutatók a romantikától az 1960-as évekig a Liedeket általában többre becsülték a Spruchoknál. (Persze vannak kivételek: a „Reichston” – magyarul Németország-strófák – három különálló strófáját a közreadók a Spruchok közt szerepeltetik, mégis Walther legfontosabb versei közt tartják számon.) A régebbi germanista közvélekedés szerint a Liedek örök érvényű dolgokról szólnak, a Spruchok pedig alkalmi jellegűek. Walther Spruch-lírája az 1970-es éveben kezdett felértékelődni, és két évtized alatt odáig jutott, hogy Schweikle két külön köteben jelentette meg Walther életművét, méghozzá először a Spruchokat, 1994-ben, és csak jóval később a Liedeket, 1998-ban. Az időrend itt bizony rangsort is jelent.
Ez pedig egy újabb döntés elé állítja a magyar fordítót. Szerencsés (lett) volna-e átvenni Schweikle sokféle követelménynek megfelelő megoldását, és két különálló részre osztani az életművet? Egyetlen nyomós érv szól ellene: az, hogy ezáltal a költő személyiségét is kettéosztanánk, és két különálló életművet hoznánk létre. Két dolog volna közös bennük: a személynév és a középfelnémet nyelv. (Ahogyan Shakespeare szonettjeit és drámáit is poétikai értelemben két különböző költő írta, akiket a közös név és az egybevágó reneszánsz angol nyelv kapcsol össze.)
Márpedig Walther személyiségét éppen a belső feszültségek és ellentmondások teszik izgalmassá. Ő ugyanaz a költő, aki a Liedekben hol éteri, hol merészen erotikus szerelmi lírát művel, és aki a Spruchokban – bocsánat! – kinyalatja a seggét a meisseni őrgróffal, amiért nem fizette ki a fellépti díját. Aki a Szekvenciában gyöngéd áhítatot küld a mennyország felé, és aki a Bogeni-strófák egyikében kigúnyolja az arkangyalokat. Aki Fülöp hercegnek császári koronát ígér, és aki felpanaszolja, hogy a tegernseei kolostorban vizet kapott bor helyett. Akinek némely költeményeire túláradó életvidámság vagy szofisztikált viccelődés jellemző, más költeményeiben végtelen szomorúság és csüggedés érződik.
Aki fellapozza a 2017-es magyar kiadást, láthatja: a Liedek közrefogják a Spruchokat. Nagyobbik részük, nyolc ciklus a kötet elején szerepel, ezután következnek a Spruchok, végül a kötetet a Szekvencia után (amely szintén önálló ciklusnak tekinthető) a vallásos és az elégikus Liedek zárják. Ez a megoldás tudja leginkább egyben tartani Walther személyiségét, egyúttal pótolja a hiányzó életrajzot is: az életmű íve, benne az irodalmi tényekként felfogható autófikciókkal, nagyrészt helyettesíti a megélt élet ívét.
Ez viszont átvezet a következő fontos kérdéshez: a fordító mennyire higgye el Walther autofikciós állításait?
Elhiggyük-e, életrajzi ténynek tekintsük-e a költőnek azt az állítását, miszerint Ausztriában tanulta meg a költői mesterséget? Ha elfogadjuk igaz állításnak, következik-e belőle, hogy osztrák volt, vagy legalábbis Ausztriában született és nevelkedett? További kérdés: milyen területet jelentett Walther korában az „Ausztria” (Osterriche) név? (Nem ugyanazt, mint napjainkban.)
Elhiggyük-e, hogy – mint állítja egy helyütt – az Elbától a Rajnáig és Magyarország határáig bejárt a német földeket?
Elhiggyük-e, hogy Walther elzarándokolt a Szentföldre, vagy az erről szóló, lelkesült hangú, egyes szám első személyű költemény nem valódi beszámoló, csak fikciós szereplíra?
Ha csakugyan pártfogoltja volt Wolfger von Erla passaui püspöknek (erről tanúskodik az 1204 november 11-én, Szent Márton napján prémes kabátra kiutalt öt hosszú solidus), feltételezhetjük-e, hogy fennmaradt az ismeretség azt követően is, hogy a püspökből aquileiai pátriárka lett? Ha igen, feltételezhetjük-e, hogy Walther az új székhelyén is meglátogatta pártfogóját (esetleg többször is)? Elképzelhető-e, hogy Aquileiából további utakat tett Itália délebbi részei felé, ahol fontos kulturális hatások érték? A Walther-életrajzok egy részében ezek tényként szereplő állítások, noha semmiféle bizonyíték nincs rájuk.
Igaz-e, hogy lovagi rangja volt, jelentsen ez bármit is? Igaz-e, hogy lovaggá avatták, és hogy lovagi szolgálatot teljesített? Van-e bizonyítékunk rá, hogy valaha is katonáskodott? (Nincs.)
Walther Spruchjaiból arra következtethetünk, hogy a XIII. század eleji politikai anarchia idején (amely Goethét a Faust második részének híres negyedik felvonására ihlette) eleinte Sváb Fülöp herceg híve volt, Fülöp meggyilkolása után ellensége, Braunschweigi Ottó hívéül szegődött, Ottó veresége után pedig annak legyőzője, II. Frigyes császár pártfogoltja lett. Ezek a Spruchok alapján bizonyítható tények; de következik-e belőlük, hogy „állhatatlan” vagy „köpönyegforgató” volt (mint az életrajzok némelyike állítja)? Állíthatunk-e bármit is az életrajzi Walther jelleméről? Ami a Liedekből kiderül, hogy például a tépelődés (ha egy nő a költemény megszólítottja) a szerelem intenzitásának fenntartására szolgál, vagy amit a Spruchok elárulnak, hogy Walther hajlamos volt (ha férfiakról beszélt) a szarkazmusra: mindez a költői alkatról, vagyis az irodalmi értelemben vett jellemről tanúskodik.
Apró részletekre is irányulhatnak ilyesféle kérdések. Az egyik Spruch így kezdődik: „Lovamat Gerhard Atze uraság / lenyilazta Eisenachban.” Tényleg megtörtént-e az eset? Tényleg három márka volt-e a megölt ló értéke (ami horribilis összegnek számított)? Nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, hogy Gerhard Atze létező személy volt (oklevél említi), ezért nem jó megoldás, ha a neve magyarul „Füles Gellért”, noha Keresztury Dezső leleménye amúgy vicces, és Jacob Grimm éppen Walther egy másik beszólásával érvel amellett, hogy az „atze” szó a középfelnémetben sok más mellett szamarat is jelenthetett. A szamár pedig, ugyebár, Micimackó óta tudjuk, „füles”, Gerhard pedig, a róla elnevezett budai hegyről tudjuk, magyarul Gellért. Ez a másik részlet így hangzik: „nyerget az arany macskának adsz-e / vagy legyen lovad a seggfej Gerhard Atze?” Az „arany macska” természetesen oroszlán volt, Thüringia címerállata, így tehát nem a konkrét jogvita az érdekes, hanem az, hogy Walther igencsak haragudott mind a thüringiai tartománygrófra, mind pedig Atze nevű tisztviselőjére, és két beszólást is igénybe vett, hogy kidühöngje magát.
Közbevető kérdés: helyes-e Atze jelzőjét, amely németül a sok értelmű „wunderlich”, egy durván becsmérlő magyar szóval visszaadni? Konkrét válaszom: fontos érzékeltetni Walther indulatait, ezért kedélyesebb vagy szalonképesebb jelző szerintem nem volna jó. Általánosabb kérdés: mit kezdjünk a középfelnémet szavak szemantikai tágasságával?
Középfelnémet szövegeket, különösen verseket többek között a régi és a mai szemantikai mezők egybe nem vágósága miatt nehéz mai németre fordítani. Magyarán szólva: a szavak hangteste ugyanaz vagy hasonló, de a jelentésük eltérő. Méghozzá nem is egyszerűen csak eltérő, hanem a középfelnémet szavaknak általában sokkal több jelentésük van, mint mai megfelelőiknek, és a jelentésárnyalatok többnyire összemosódnak. Azaz gyakran nem lehet pontosan tudni, mire is gondolt a szerző, és a középfelnémet szó melyik jelentésével állunk szemben.
A mai „Mut” jelentése majdnem kizárólag „bátorság”, a régi „muot” lehet „ítélőerő, akarat, szándék, kedélyállapot, hangulat, nagylelkűség, kívánság, elhatározás, vágy, beteljesülés, elszántság, remény, önfejűség”, vagy akár „sejtelem” is (a mai „Vermutung” értelemben). A mai „Tugend” egyértelműen „erény”, a régi „tugent” lehet „alkalmasság, használhatóság, felnőttkor, kiválóság, jó tulajdonság, erő, hatalom, nagylelkűség” és így tovább. A mai „Milde” szelídséget jelent, a régi „milte” bőkezűséget. Ha tehát Walther egy nagyurat a „milte” miatt dicsér, ez nem azt jelenti, hogy az illetőtől távol állt a vadság és a durvaság, hanem azt, hogy kifizette a fellépti díjat, esetleg még lovat vagy új ruhát is ajándékozott a dalnoknak.
Mondok egy ebből adódó tanulságos fordítói problémát. Az egyik Spruch a „bône” és a „halm” vetélkedéséről szól. A „bône” jelentésével nincs gond: az annyi, mint „bab”. (Ez sem olyan egyszerű, mint hinnénk: a név a középkorban különböző bükkönyféle hüvelyeseket jelölt, a „bab” néven manapság fogyasztott Phaseolus-fajták újvilági eredetűek, vagyis a középkorban nem voltak ismeretesek.) A „halm” jelentése viszont „(növényi) szál”. Ez lehet fűszál és búzaszál. Ha Walther azt állítja, hogy sokkal jobb a búzaszál, mint a dohos és férges bab, akkor arról szól a Spruch, hogy jobb a (friss) kenyér a (romlott) babnál. Ezt is versbe lehet foglalni, de lássuk be, ez nem egy nagy költői ötlet. Ha viszont fűszálra gondolt, akkor azt mondja: jó dolga van a lovának, mert friss füvet legelhet, míg ő dohos, férges babon rágódik. Ebben van némi groteszk humor és vallomásos drámaiság. Ilyesféle – többnyire játékos – szöveghelyek alapján feltételezhetjük, hogy hosszú élete során a költő sokat fázott és éhezett; ez azonban ismét csak irodalmi, nem pedig életrajzi tény.
Ide tartozik a versek hitelességének kérdése. Karl Lachmann ebben a tekintetben is szigorú: kritikai kiadásából kirekeszt minden olyan verset, amely szerinte tartalmi vagy formai okokból „méltatlan” Walther költészetéhez. Ebben nem jár el teljesen következetesen, mert például az Elégia néven számon tartott híres költeményt (német kezdete: „Owe war sint verswunden…”, magyar kezdete Radnóti Miklós fordításában: „Ó, jaj, hogy eltűnt minden…”) nem hagyhatta ki, noha meg volt róla győződve, hogy nem Walther írta a költeményt. Igaza volt-e Lachmann-nak? Ha igen, helyesen járt-e el?
A két kérdés mérlegelésekor szem előtt kell tartanunk az életmű és a költemény mint műegész viszonyát.
A Walther-kutatók többé-kevésbé mindnyájan tisztában vannak vele, hogy az Elégia néven ismert irodalmi alkotást valószínűleg nem a „Walther von der Vogelweide” néven számon tartott költő írta, hanem valaki más, valamikor később. Egyrészt az Elégia versformája, a páros rímű nibelungi verssor Walther életművében sehol máshol nem fordul elő. Másrészt különféle nyelvi-stilisztikai-szótörténeti érvek szólnak amellett, hogy a mű Walther után több nemzedékkel jöhetett létre, a középfelnémet nyelv későbbi stádiumában. Harmadrészt a vers áradó, expresszív képalkotása is elüt Walther költői képeitől, mélységes melankóliája Walther többi rosszkedvű versének harapós dühétől, hetykeségétől, halálraszántságától.
Mégis része az életműnek, ott a helye Walther költeményei közt. Teljes szövege Walther neve alatt maradt fenn a nagyobbik heidelbergi kéziratban, két másik régi kéziratban pedig egy-egy töredék, szintén Walther neve alatt. Vagyis van egy középkorig visszanyúló értelmezői hagyomány, amely az Elégiát Waltherhez rendeli, és ennek része az a romantikáig visszanyúló felfogás, amely az Elégiát a világirodalom legnagyobb lírai alkotásai közt tartja számon. Érdemes-e lerombolni ezt az értelmezői hagyományt?
Szerintem olyannyira nem, hogy a 2017-es összkiadásban az Elégiát hangsúlyos helyre, az időskori költemények végére tettem, az élemű záródarabjaként. (Ezzel ugyanakkor jelzem a többi költeményhez képesti különállását is.)
Másképp teszem fel a kérdést. Mit nyernénk azzal, ha filológiai érvek alapján kizárnánk a Walther-életműből ezt a nagyszerű költeményt, az életműben szereplő időskori líra legszebb, legfontosabb alkotását? És azzal, ha konstruálnánk a költeményhez egy tökéletesen ismeretlen szerzőt, akiről még annyit sem tudunk, mint Waltherről? Hiszen ha elszakítanánk Walthertől az Elégiát, akkor „valódi” költőjének még a nevét sem tudnánk, és még olyasféle autofikciós közlések sem állnának rendelkezésünkre, mint Walther beszólásaiban. Lenne tehát egyfelől egy megcsonkított életmű, másfelől egy személytelen szerzőhöz rendelt (minden értelemben) egyedülálló költeményt. Ezt pedig senki sem akarja.
Emiatt az Elégia hitelessége mindmáig tabu-téma a Walther-kutatásban. Nem illik beszélni róla. Pedig inkább azzal a ténnyel volna érdemes számot vetni, hogy Walther (noha nyilván ugyanúgy hús-vér ember volt, mint bármely modern költő, akiről részletekbe menően tudjuk, mivel töltötte idejét) életrajzi értelemben hozzáférhetetlen és értelmezhetetlen. Ebből következik az a furcsa paradoxon, hogy akkor is ő az Elégia szerzője, ha bizonyíthatóan nem ő írta. Azt például tudhatjuk, hogy a „sigenünft” szó nem volt használatos Walther korában, de azt nem tudjuk, ki az az „ő”, ki rejtőzik a Walther név mögött. (Ahogyan azt sem tudjuk, melyik vidéken lehetett az a „Vogelweide”, vagyis vadászsólymok etetőhelye, amelyről a ragadványnevét kapta. Nem mintha fiktív név volna, hanem ellenkezőleg: túl sok ilyen nevű, erdei tisztáson épült tanya vagy falu létezett a középkorban.)
Másféle fordítói döntéseket is kikényszerít a hitelesség és a szerzőség problémája. Ha a Nemes úrnő… („Dir hat enboten frouwe guot”) kezdetű verset Hartmann von Auénak tulajdonítjuk, mert két fontos régi kéziratban az ő neve alatt szerepel, akkor nem érdemes túl sokat foglalkozni vele; Hartmann jelentős lírai műveket nem alkotott, ő az epikában volt nagy. Ha viszont elfogadjuk azoknak az érveit, Hermann Paultól Günther Schweikléig, akik szerint Walther a szerző, akkor ez a költemény számottevően árnyalja Walther szerelemfogalmát (itt jelenik meg az igaz szerelem ellentéte, az „unminne”), és tartalmilag szorosan kapcsolódik az Úrnőm néha itt van velem… kezdetű költeményhez. Ez utóbbi hivatkozik a Nemes úrnő…-re, és ha mindkét mű Walther alkotása, akkor önidézettel van dolgunk.
Ha a Szebbnél szebb dalokban… („Ich wil iemer singen”) kezdetű vers Heinrich von Morungen műve, ahogyan az irodalomtudósok többsége hitte a közelmúltig, akkor ez a Minne-líra egyik színvonalas, de nem különösebben izgalmas alkotása. Ha viszont elfogadjuk Schweikle érveit, amelyek szerint biztosra vehető Walther szerzősége, akkor ez egy zseniális Heinrich von Morungen-paródia, Heinrich patetikus Minne-fogalmai pedig ironikus, egyszersmind erotikus jelentést kapnak. A „jóságod” (dine güete) a szerelmi együttlétre való hajlandóságot, a „kiválóság” (tugent) pedig az ágyban nyújtott élvezetet is jelenti.
Hasonló dilemmával néz szembe az életmű fordítója a Fiatalember… („Junger man wis hohes muotes”) kezdetű költemény esetében. Ennek Carl von Kraus (aki nem azonos Karl Krausszal, Az emberiség végnapjai szerzőjével) azért vitatja el a hitelességét, mert szerinte „formanyelvében túlságosan waltheri [zu Waltherisch], semhogy tényleg Walther írhatta volna”. Annál is furcsább ez az érvelés, mert Kraus pontosan tudta, hogy ez a költemény egy Reinmar von Hagenau-vers imitációja, tehát éppen nem „Waltherisch”. Az előbb említett verssel ellentétben nem paródia, hanem szembefordulás az idősebb mester költői programjával, indulatos válasz Reinmar egyik hasonló metrikájú, szintén öt strófából álló, szintén a szerelem ellentmondásosságát taglaló költeményére. Már amennyiben Walthernek tulajdonítjuk; mert ha Reinmart tekintjük szerzőnek, akkor a költemény egyrészt kikerül Walther életművéből, másrészt Reinmar költeményei közt halvány önismétlés marad.
Az életmű fordítójának le kell tennie a garast akkor is, ha régi szövegváltozatokkal vagy modern filológusi emendálásokkal találkozik. Mindkettőre mondok egy-egy példát.
Az egyik panaszos versben ezt a sort olvassuk: „Ich bin verlegen als Esau”, vagyis, szó szerint: „Tétlenül fekszem, mint Ézsau.” Legalábbis ez áll a nagyobbik heidelbergi kéziratban. Viszont a kisebbik heidelbergi kéziratban ez olvasható: „Ich bin verlegen als ein su”, vagyis: „Tétlenül fekszem, mint egy disznó.” Melyik változat kerüljön a fordításba, és melyik tekintendő szövegromlásnak? A tétlenkedő, elvadult Ézsau alakja más középkori német költeményekben is feltűnik. Beemelése a tél zordságáról szóló panaszdalba kitágítja a költemény perspektíváját, groteszk mellékzöngét ad neki. Ennél a beszélő jóval kevesebbet állítana, ha egy disznóhoz hasonlítaná önmagát. Érvelhetnék azzal is, hogy a nagyobbik heidelbergi kézirat általában megbízhatóbb a többinél, de nem erre a szempontra voltam tekintettel.
Másik példám: az Elégia egyik sora így hangzik: „die mir sint enphallen als in daz mer ein slac”. Vagyis: „ezek [mármint a beszélő örömteli napjai] úgy eltűntek, mint a tengerre mért ütés”. Igen ám, de a „slac” azaz „ütés” szó egy modern korrekció eredménye, a nagy heidelbergi kéziratban „flac” szerepel, ennek jelentése pedig „zászló”. Nem világos, hogyan tud eltűnni egy szempillantás alatt a tengerbe hulló zászló, és egyáltalán, miért hull a tengerbe. Dolgunkat nehezíti, hogy ez a verssor csak a nagyobbik heidelbergi kéziratban van meg, vagyis nem hasonlíthatjuk össze más kéziratokkal. Annak idején már Lachmann felvetette, hogy a szó elírás lehet „slac” helyett, hiszen a középkorban használt hosszú s, azaz ſ nagyon hasonlít az f-re. A másoló tévedésből áthúzhatta a szárát. Ha elfogadjuk Lachmann javaslatát, kitisztul a kép: a tenger színére mért bármilyen ütés, például evezőcsapás csakugyan eltűnik egy pillanat alatt.
Ezek után rátérhetünk az úgynevezett „formahűség” kérdésére. Számos versfordító pályatársam (legutóbb Nádasdy Ádám és Csehy Zoltán) rámutatott, hogy ez a fogalom túlmutat a valóságos vagy vélelmezett metrikai sémák célnyelvi reprodukcióján. Magam is így látom, hozzáteszem azonban, hogy amíg nem áll rendelkezésünkre a formahűség minden lehetséges fordítói problémára kiterjedő, poétikai megalapozása, addig mindig a fordítandó költői univerzum, illetve alkotás adottságai fogják kijelölni a versforma megoldandó problémáit és a választható megoldásokat.
Nagy általánosságban annyi mindenképpen elmondható, hogy a metrikai séma önmagában is értelmezés kérdése. Hogy saját fordítói praxisomból vegyek egy Walther-közeli példát: az úgynevezett Nibelung-verssort és Nibelung-strófát másként értelmezi és alkalmazza a „Kürenbergi” néven ismert XII. századi dalnok, másként A Nibelung-ének ismeretlen szerzője és megint másként a már említett Elégia szerzője, akár Walther volt ő, akár másvalaki. És mindhárom verzió lényegesen eltér attól a sémától, amely „nibelungizált alexandrinus” néven található a modern verstanokban. Ennek képletét német romantikus költők és irodalomtudósok párolták le az említett középkori költeményekből, csak éppen „tökéletesítve”. Vagyis ha több vagy kevesebb ütem van a cezúra előtt-után, mint szerintük kellene, vagy ha hím kádencia van ott, ahol az elvont metrikai séma női kádenciát ír elő, azt „hibának”, „szabálytalanságnak”, „tökéletlenségnek” tekintették.
A gond ezzel csak az, hogy A Nibelung-ének mintegy tízezer verssorának többsége ebben az értelemben „szabálytalan” és „hibás”. A Nibelung-strófa utolsó, negyedik sora pedig majdnem (de csak majdnem) mindig hosszabb az előző háromnál. A XIX. században ezt is hibának tekintették, és a modern német átültetésekben „kijavították”. A XX. században kezdték a hosszabb negyedik sort szabályosnak tekinteni és a modern fordításokban az előző háromhoz képest egy ütemmel megtoldani; attól fogva az a strófavégsor számított szabálytalannak, amelyik nem volt hosszabb vagy éppenséggel rövidebb volt az előző háromnál.
A középkori német irodalomban semmiféle verstan vagy poétikai szabálygyűjtemény nem maradt fenn. A Nibelung-strófa esetében a fordítónak már csak emiatt sem az elvont metrikai sémát kell gépiesen reprodukálnia. Jobb, ha azt állapítja meg, melyek azok a metrikai jellegzetességek, amelyek minden strófában biztosan megvannak, és ezeket adja vissza. A Nibelung-énekben három ilyen jellegzetesség van. Egy: a hosszú sor közepén mindig (tényleg mindig) van cezúra. A cezúra előtti félsor végén mindig (majdnem mindig) női kádencia van. A Nibelung-strófa mindig (majdnem mindig) két páros rímű hosszú sorból áll. A kivételek stilisztikai jelentéshordozók, így tehát ha a cezúra előtti félsorok is rímelnek, vagy ha a sorvégek négyes bokorrímet alkotnak, a rendhagyó rímképletet (ABABCDCD, illetve AAAA) illik érzékeltetni.
Nádasdy Ádámnak azt a döntését, hogy rímtelen drámai jambusokkal adja vissza az Isteni Színjáték tercináit, több okból is szerencsésnek tartom. Mindenekelőtt azért, mert ezáltal Babits Mihály fordításánál sokkal világosabb, áttekinthetőbb, könnyebben megközelíthető szöveget hozott létre. Más szóval: az értelmi egységek összekapcsolását és körülhatárolását az ő munkájában nem nehezíti meg a rímkényszer. Hasonló döntés A Nibelung-ének esetében nem vezetne jó eredményre, de nincs is szükség rá. Egyrészt a rímpárok hozzák létre és tartják fenn az elbeszélői szituációt, amelynek a kompozíció tekintetében is nagy jelentősége van, továbbá érzékeltetik a szöveg performatív jellegét. Másrészt a mű hosszú sorok végén álló, egyszerű páros rímei nem erőltetik meg a fordítót, minden különösebb tartalmi kompromisszum nélkül vissza lehet adni őket. Ellentétben Walther von der Vogelweide gyakran mesterkedőnek érződő, már-már manierista jellegű rímelésével, a burgundok végzetének Duna-menti költője többnyire kopár, csaknem igénytelen rímeket alkalmaz. Ezek viszont oda vannak szegecselve a sorvégekre.
Még annyit A Nibelung-ének metrikai szabálytalanságairól, hogy ezek elfogadásának vagy „kijavításának” műfaji következményei is vannak. Tudniillik a műben a leírások és a cselekmény szintjén is vannak „következetlenségek” és „hibák”.
A romantikus felfogás szerint, amely a művet az Iliász német megfelelőjének látta, ezeket is „javítani” kellett. Például a „leowe” szóval jelölt vadat, amelyet Siegfried elejt a végzetes vadászaton, a német fordítók egy része nem a „Löwe” (oroszlán), hanem a „Luchs” (hiúz) szóval adta vissza azzal az indoklással (már aki indokolta döntését), hogy a Rajna-vidéki erdőkben oroszlán nem fordult elő, hiúz viszont igen.
Ha viszont a művet nem Iliász-jellegű eposznak, hanem a modern történelmi regény előzményének tekintjük, akkor az efféle „hibák” a művészi forma szerves részei, és a metrikai következetlenségekkel együtt megőrzendők.
Ha Walther esetében is tartja magát a fordító az említett ökölszabályhoz, és a biztosan meglevő metrikai jellegzetességeket keresi, akkor azt veszi észre, hogy biztosan megállapítható a strófaszerkezet és a rímképlet; minden más bizonytalan. Így például nem tudjuk pontosan, legfeljebb a szóhangsúlyok alapján sejtjük, milyen volt Walthernél és a Minnesang többi költőinél a verssorok ritmusa. Azt sem tudjuk, milyen volt a korabeli kiejtés. (Például: volt-e elízió, azaz magánhangzó-kivetés?) Nem tudjuk, hogyan működtek a „Hebung”-ok, azaz hangsúlyos szótagok és a „Senkung”-ok, azaz hangsúlytalan szótagok. (Például: kötelező volt-e az ütemhangsúlynak egybeesnie a nyelvtani hangsúllyal?)
Nem árt tudni, hogy a középkori német verselésre alkalmazott fogalmak (Hebung, Senkung, Stolle, Aufgesang, Abgesang és a többi) a Minnesang idején ismeretlenek voltak. Ezek újkori eredetűek: a Mestersang költői alkamazták – de rendszerbe nem foglalták – őket a XVI. században, és a XIX. százai irodalomtudósok vetítették vissza őket a XII-XIII. századi német költészetre. Márpedig Walther és a többi Minnesänger költői nyelve a középfelnémet, a mesterdalnokok viszont a mai némethez közel álló korai újfelnémetül szólaltak meg. Ez viszont két különböző nyelv, eltérő hangtani jellegzetességekkel.
Annyi biztos, hogy Walther verssorainak többsége nem jambikus lüktetésű, hanem valami más. Ezért nem szerencsés négyes-ötös, ötöd-hatodfeles jambusokkal visszaadni őket, ami a nyugatos-újholdas műfordítói gyakorlat volt. Érdemes a fordítónak némi ritmikai változatosságra törekednie. A sorok hosszúságát-rövidségét illik figyelembe vennie, a ritmust hallás alapján követnie. (A középfelnémet hangsúlyok nagyjából egybevágnak a mai német szavak hangsúlyaival.)
Az is biztos, hogy Walther költeményeihez dallamok is tartoztak, de ezek egyrészt nem maradtak fenn, másrészt nem tudjuk, hogy Walther, illetve a Walther-vers előadója énekelte-e vagy zenekíséret mellett recitálta a költeményt. Nagy általánosságban kijelenthető a metrikára is, hogy minél nagyobb a fordítói szabadság, annál nagyobb a felelősség.
További kérdés: észreveszi-e a fordító, akarja-e érzékeltetni a Walther-versek helyenkénti játékosságát, némelykor a mesterségbeli tudás magabiztos fitogtatását?
A Már régóta szeretem őt… („Ich minne si nu lange zit”) kezdetű vers a manierista virtuóz mesterkedők kísérleteire emlékeztet elképesztő rímtechnikájával. (Csak az első strófa rímképletét írom ide: ABCCDCCAEEBFFD. Tényleg elképesztő.) Ezt bizony vissza kell adni, ha lehet. Márpedig lehet.
Ugyanez a játékosság figyelhető meg némely szomorú hangulatú, kimondottan depresszív költeményben is. Ilyen A világ sárga, piros és kék volt valaha… („Diu werlt was gelf rot unde bla”) kezdetű ötrímbokros költemény, ahol az öt darab, egyenként hétsoros rímbokor az ábécé egy-egy magánhangzójára rímel, a-tól u-ig, miközben végig a nyári örömök hiányáról, a tél kietlenségéről van szó. Pattogó rövid sorok és bonyolult képletű, kifinomult rímek játékosságába van rejtve a szűkölő halálfélelem a Szólt egy tudós öreg… („Ein meister las”) kezdetű, vélhetően késői költeményben. Mennyit érzékeltessen ebből a fordító? Ez ugyanúgy esetről esetre eldöntendő nyitott kérdés, mint az, hogy Walther gorombaságaiból mennyit vetessünk észre az olvasóval.
Befejezésül a fordítói kommentárokról is szeretnék szót ejteni. Minél többet foglalkoztam középkori vagy kora újkori német szövegek átültetésével, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy sem a mostani, sem a későbbi olvasónak nem elég a fordítás puszta szövege. Meg is kell indokolni a fontosabb fordítói döntéseket, és ki kell fejteni a fordító viszonyát mind a szerzőhöz, mind a fordítandó műhöz, mind pedig a konkrét szöveghelyhez.
Ebben a műveletben példaképem és mintám Weöres Sándor Psychéje volt. Mint tudjuk, Weöres úgy építette fel Lónyay Erzsébet fiktív költőnő életrajzát, mintha létező személyről beszélne, és úgy építette fel a költői életművet a semmiből, hogy megalkotta a költőnő összes „fennmaradt” versét. Hasonló struktúrájú kötet létrehozására törekedtem, annyi különbséggel, hogy Walther középfelnémet szövegeit nem kellett megírnom, azok tényleg fennmaradtak, minden idézőjel nélkül. Megvannak, és a német kiadásokban visszakereshetők. További különbség, hogy a kötetben életrajzi tények helyett autofikciós és egyéb irodalmi tények kapcsolódnak össze.
Szánalmas olvasmány az olyan régebbi, kritika nélküli Walther von der Vogelweide-„életrajz”, amely a versek szubjektív impulzusaiból formál alaptalan tényállításokat, üres feltételezéseket, és ezeket ferdíti élettények sorozatává; másmilyen – azaz kritikai – Walther-életrajz pedig nincs, és bizonyítható adatok híján nem is képzelhető el[3]. A fordítói elemzések és magyarázatok sorozatba rendezéséből viszont kirajzolódik egy költői észjárás alakulástörténete. Ez pedig felér egy életrajzi regénnyel, vagy legalábbis cselekménnyé formálja az életmű hol összefüggő, hol szétszórt mozzanatait.
JEGYZETEK
[1] Walther von der Vogelweide válogatott versei. Válogatta és összeállította Keresztury Dezső. Magyar Helikon, Bp., 1961.
[2] Walther von der Vogelweide összes versei. Fordította és a magyarázatokat írta Márton László. Kalligram, Bp., 2017.
[3] Például Wilhelm Wilmanns: Leben und Dichten Walthers von der Vogelweide. Bonn, 1882.; Anton Schönbach: WvdV. Ein Dichterleben. Dresden, 1890.; Konrad Burdach: WvdV. Leipzig, 1900.; Walther Exner: Der von der Vogelweide. Bad Wildungen, 1991.; Kurt Herbert Halbach: WvdV. Stuttgart, 1965. Stb. Természetesen sok olyan Walther-monográfia is van, amely az életmű problémáit mérlegeli, és közben az életrajz alapvnalait is megpróbálja rekonstruálni. Ilyen Thomas Bein: WvdV-monográfiája (Stuttgart, 1997., amelynek életrajzi fejezete ismerteti és értékeli a rendelkezésre álló tényeket és dokumentumokat. A már említett prémes kabátra Wolfger püspöktől kiutalt összegen kívül még egy hitelesnek tekinthető dokumentum létezik: a würzburgi daloskönyv egyik bejegyzése szerint (191. verso) „Her walther uon der uogelweide. begraben zu wirzeburg. zu dem Nuwemunster in dem grasehouse”, vagyis biztosra vehető, hogy Walthert Würzburgban temették el, az új székesegyház gyógyfüves kertjében. (Idézi Bein, 31. o.)
Walther von der Vogelweide költeményei
Fordította és a magyarázatokat írta Márton László
Szívem szerelme kicsi hölgy
Herzeliebez vrouwelin
Szívem szerelme kicsi hölgy
adjon Isten sok jót örökösen
ha jobbat költhetne aki költ
rólad megtenném szívesen
——-mondjak-e neked bármi mást
——-mint azt hogy a legjobban én szeretlek?
——-ez okoz nekem szívfájdulást.
Sokan a szememre vetik
hogy közrendű lányhoz szól énekem
az ilyenek nem érthetik
a nyomorultak! mi a szerelem
——-ők nem voltak szerelmesek soha
——-aki csak szép testet kíván és vagyont
——-miképp szeret az olyan ostoba?
A szép testtel gyakran jár gyűlölet
kár volna ha szépség után szaladnál
a szépség a szerelem után jöhet
a szívnek csak a szerelem használ
——-a szerelem megszépíti a nőt
——-a fordítottja nem igaz a szépség
——-a szerelemnek nem ad erőt.
Elviseltem és elviselem
és el fogom viselni mindig
magadtól vagy szép ez elég nekem
dorgáljanak ha ezt jónak tekintik
——-szeretlek járhat bárki szája
——-az üveg gyűrűd nekem többet ér
——-mint egy királyné arany koronája.
Ha hűséges vagy és állhatatos
nem érzek aggodalmat
hogy szívem fájdalma megtapos
temiattad
——-de ha nincs benned ez a két erény
——-lemondok rólad bárhogyan szeretlek
——-jaj ne így legyen akkor nincs remény.
L 49,25
Walther e népszerű verse több okból is fejtörést okoz az értelmezőknek. A szerelem tárgya és témája egy olyan fiatal nő, akinek az „alsó(rendű) szerelem”, a Niedere Minne regiszterében volna a helye, viszont a költő a „magas(rendű) szerelem”, a Hohe Minne hangján szólal meg. Gondot okoz a „szépség” (schoene) és a szerelem (minne / liebe), valamint a „szív(em) szerelme” (herzeliebe) és a „szív(em) fájdalma” (herzeleit) ellenfogalmakként való értelmezése. Ennél is nehezebben értelmezhető, hogy a vers a szenvedélyes gyengédség retorikai stratégiájából épül fel, de a zárlata miatt mégis szakító versnek bizonyul, miközben talán éppen ez teszi különlegesen széppé.
A verset az 1961-es magyar kiadás számára Fodor András fordította.
kicsi hölgy, „vrouwelin”: egyszerre tisztelettudó és bizalmas megszólítás. Ugyanakkor a beszélő tegezi a címzettet – vagyis a „du”, nem pedig az „ir” személyes névmást használja –, ahogy a gazda szólította a cselédlányt. A mai magyar nyelvben nem tudom érzékeltetni, mennyire botrányos (és persze izgalmas) lehetett a korabeli közönség számára az ebből adódó feszültség.
közrendű lány, „so nidere”: nem világos, milyen társadalmi réteghez tartozhatott – ha ugyan létezett – a „kicsi hölgy”. Akár jómódú polgár lánya, akár parasztlány, akár szolgáló, nem volt nemesi születésű, és Walther azt állítja: bírálatok érik, amiért egy ilyen személy kapcsán vonultatja fel a Hohe Minne költői apparátusát. Biztosra veszem, hogy az ezzel járó stílusvegyítés, valamint Walther szenvedélyes polémiája hozzájárult a költemény közkedveltségéhez.
szép test, szépség, „schoene”: Walther a külsődleges szépségről beszél, egymás után hatszor írva le a szót. Olyasmit kell elképzelnünk, mint a manöken szépsége egy mai divatmagazin címlapján. A költő a harmadik strófa második sorában talán már (és még) nem a címzetthez, hanem az olvasóhoz beszél. A kulcsmondat: „a szépség a szerelem után jöhet”. Ez már a vers rezignált zárlatát készíti elő.
magadtól vagy szép: fordítói értelmezés. A verssor az eredetiben: „du bist schoene und hast genuoc”, vagyis ‘szép vagy és eleget birtokolsz’. Ez úgy is értelmezhető, hogy a lány elegendő vagyont fog örökölni, de úgy is, hogy „remekül van megcsinálva”, és ez önmagában elég. A mondat közbevetés (parentézis): a dorgálásról tett nyilatkozatba ékelődik bele.
üveg gyűrű: drágakő helyett üvegcseppel vagy üvegszilánkkal díszített olcsó gyűrű. Ugyanúgy értéktelen holmit jelentett, mint a magyar nyelvben a „fületlen gomb”. Polgári és paraszti rendű nők nem hordhattak nemesfémből készült ékszert.
jaj ne így legyen: a vers lezárása azt sugallja, hogy a játszma eldőlt. A szeretett nőről való lemondás lehetőségének szóba hozása magát a lemondást jelenti.
♣
A hárs tövében
Under der linden
A hárs tövében
kint a pusztán
ahol készült kettőnknek ágy
láthatjátok szépen
és tisztán
le van törve fű és virág
——-erdő szélén egy völgy fele
——-tandaradei
——-szépen dalolt a fülemüle.
Szedtem a lábamat futottam
a mezőre
ahol szerelmem várva várt
tőle így szólítottan
„szívem úrnője”
örömöm most sem ismer határt
——-hogy csókolt ezerszer az bizonyos
——-tandaradei
——-nézd csak szájam milyen piros.
Ott ő kirakta
tetszetősen
virágokból az ágyamat
bizony kacagna
szívből erősen
aki azon az ösvényen halad
——-ha rájönne a rózsaszirmot látva
——-tandaradei
——-hogy az volt fejem alatt a párna.
Ha azt hogy vele lefeküdtem
megtudná bárki
szégyen volna óvjon Isten keze
s hogy mit műveltünk ott mi ketten
fel ne akarja tárni
s ne tudja rajtunk kívül senki se
——-csak egy kicsi madárka
——-tandaradei
——-benne a titkunk el van zárva.
Walther egyik legismertebb verse, a „boldog szerelem” lírájának különösen szép alkotása. A visszatekintés a nemrég elmúlt boldog pillanatra többrétűvé teszi, a megszólaló fiatal lány nyíltsággal párosuló szemérmessége bájos, a jelenet pontos körvonalazása (amelybe a közönség megszólítása is belefér az első strófa negyedik sorában) drámaisággal ruházza fel a verset. Külön lelemény, hogy szerelmespár mellett van egy harmadik szereplő, a fülemüle, aki a lány reménye szerint bizonyára megőrzi a titkot. Ha komolyan vesszük az eredeti „nahtegal” szó szerint jelentését, ami „éji dal(nok)”, akkor a madárkát akár a költővel is azonosíthatjuk. Hogy ez már a kortársaknak is eszükbe jutott, arról Gottfried von Strassburg Tristanjának Walthert dicsérve becsmérlő sorai tanúskodnak: Gottfried „szép magas énekhangja” miatt Walthert „a csalogányok úrnőjének” nevezi, minden bizonnyal az itt olvasható versre utalva.
A versnek több magyar fordítása is van, Babits Mihályé vált klasszikussá. Az ő változatának első strófája így hangzik: „A hársfaágak / csendes árnyán, / ahol kettőnknek ágya volt, / ott láthatjátok / a gyeppárnán, / hogy fű és virág meghajolt. / Fölöttünk az ág bogán / Ejhajahujj! / dalolt ám a csalogány!”
puszta, „heide”: a költeményben említett három terület egyike. Nem hasonlít a török hódoltság utáni magyar pusztára: megműveletlen, fás-bokros vidék, köztes táj az ember nem járta erdő „walt” és a lakott helyhez közeli mező (vagy rét) „ouwe” között.
láthatjátok „mugent ir vinden”: az „ir” névmás egyaránt jelenthet egyes és többes szám 2. személyt. Gondolhatunk arra is hogy Walther, amikor a verset előadja, a közönséghez beszél, meg arra is, hogy a versben egy fiktív és intim beszédhelyzet van kimunkálva: a lány egyvalakinek beszéli ki a titkát (miközben azt is kívánja, hogy ne tudjon róla senki). Ez a német eredetiben nincs eldöntve, a magyar fordítónak el kell döntenie, melyik valószínűbb.
le van törve: a szüzesség elvesztésének régi jelképe.
tandaradei: Babits indulatszónak értelmezi, pedig inkább onomatopoézis, a madárhang utánzása. Változatlanul hagytam.
szívem úrnője, „here vrouwe”: szó szerint „nagyságos úrnő”. Imádságokban így szólították Szűz Máriát is, ezért a közkeletű felfogás szerint itt arról van szó, hogy a lány Máriához fohászkodik örömében. Babits ezt az értelmezést fogadja el: „Mily boldogság volt, Máriám!” – olvasható nála. Ennél életszerűbbnek tartom, hogy a férfi szólítja úrnőjének a lányt. (Walther egyébként nagyon ritkán ír le női nevet.) Kérdés, hogy csakugyan „úrnő”-e, azaz főrangú hölgy, vagy közrendű lány, akit felmagasztal az udvarlója. Az ezzel kapcsolatos hipotézisek és viták száma nagy.
hogy vele lefeküdtem, az eredetiben szó szerint így: „das er bi mir lege”. Babits itt egy kicsit szemérmes, nála: „hogy mi jártunk ott”.
♣
Összefonódó taggal
Friuntliche lac
Összefonódó taggal
fekszik egy lovag hűha milyen daliás
egy hölgy karjaiban látja virrad
——-rózsaszínű fénnyel dereng a felhő
——-a hölgy így szól szavában bánata feljő.
„Átkozott légy te nappal
miattad a kedvesem maradni nem bírhat
amit szerelemnek mondunk gyötrelem óriás.”
„Édes galambom
te csak ne búslakodj
el kell búcsúznom mindkettőnknek így lesz a jó
——-a hajnalcsillag sápad a többi égi fövennyel.”
——-„Drágám kérlek még ne menj el
——-ne beszélj búcsúzkodó hangon
——-ettől a kedvem gödörbe zuhanó
——-miért sietsz? az nem jó nekem sehogy.”
„Úrnőm ha erre törekszel
na jó még maradok
mit szeretnél mondd el hamar
——-nehogy ránk nyisson a felügyelet.”
——-„Drágám az fáj hogy az idő csak most siet
amíg majd velem ismét lefekszel
addig a kedvesed falat kapar
jöjj vissza gyorsan mert elszáradok.”
„A helyzet óvatosságra int
nincs aki ez ellen gyógyírt ad
úrnőm ha távol vagyok tőled egy napig is
——-a szívem itt marad veled.”
——-„Drágám a kedvemért azt cselekedd
hogy minél hamarabb eljössz megint
és kérlek addig se légy hozzám hamis
jaj de szép jaj de kár most már én is látom hogy pirkad.”
„Úrnőm sürget az idő
engedd meg hogy távozzam tőled
jóhíred miatt el kell tűnnöm
——-a hajnali dalra már rázendített az őrség.”
——-„Drágám mit tegyünk? nincs más lehetőség
menj ha a búcsú el nem kerülhető
kár hogy távozásodat el kell tűrnöm
Isten akitől kaptam lelkemet óvjon téged.”
„Mit használ a piros virág
ha tőled el kell válnom
édes rózsám a többi virágszál nem kell nekem
——-csak annyi mint a kismadár hideg téli napon.”
——-„Drágám ezért én is sírok de nagyon
ez nekem is fájó szomorúság
ki tudja az időt nélküled meddig tengetem
feküdj vissza neked is jó lesz nekem se kell sajnálnom.”
A lovag végül elinalt
vágyakozástól volt esendő
otthagyta úrnőjét aki sírásban tört ki
——-bár előzőleg annál jobb volt a kedve
——-most így szól. „Aki arra vetemedne
hogy elharsogja a hajnali dalt
az mától fogva kedvemet rontja lelkemet gyötri
itt fekszem szerető nélkül én kielégületlen nő.”
L 88,9
A vers a „hajnali dal” (Tagelied) műfajába tartozik, amelyben a szerelmesek, az újlatin lírai hagyományhoz igazodva, leleményesen panaszolják, hogy a virradat miatt el kell válniuk. Ezért is került a szituációs, nem pedig a párbeszédes blokkba: a kétségkívül meglevő dialógusnál fontosabb a helyzet mint formaképző faktor.
Walthernek ez az egyetlen ránk maradt Tageliedje (kollégái többet is írtak, Reinmar von Hagenau a műfaj specialistája volt). A versben kétszer is előfordul a műfaj neve, az ötödik és a hetedik strófában; a második esetben biztosra vehető, hogy ironikus önreflexióról van szó. A szakirodalom jól érzékelhető lebecsüléssel tárgyalja Walthernek ezt a kimagasló remekművét: konszenzus van róla, hogy a „hajnali dal” műfajában Wolfram von Eschenbach felülmúlhatatlan, hozzá képest Walther hajnali dala halvány és jelentéktelen. Nem vitatom, hogy Wolfram von Eschenbach hajnali dala a középkori német költészet legkiválóbb alkotásai közé tartozik, a versolvasót lenyűgözi monumentális költői képeivel (Kálnoky László kitűnő fordítása számos antológiában megtalálható), csakhogy Walthert nem a költői képek érdekelték, hanem a verset átható intenzív erotika. Ellentétben a későbbi korszakok (például a rokokó) erotikus költészetével, ebben nincs malackodás, csak testi-lelki szenvedély van. Viszont aki az erotikus jelenetezést nem veszi észre, annak a Minnesang közhelyein kívül nem sok marad a versből.
A vers formailag is párját ritkító bravúr. A bonyolult rímképlet (ABCDDACB) önmagában is érzékelteti az ölelkező, összefonódó kezeket, lábakat, egyebeket. Ezenkívül pontosan érzékelteti az adott helyzetet: a lovag, aki a szerelmes éjszaka során az egész világról elfeledkezett, rájön, hogy hajnalodik, és neki el kellene húznia a francba. Úrnője viszont még nem jutott el az orgazmusig, és ezt (joggal) sérelmezi. A lovag másodszor is nekirugaszkodik (erről szól a harmadik versszak), és most már élvezetben részesíti a hölgyet, de aztán hiába öltözik fel, nem tud ellenállni a (nyilván gyönyörű) fiatal nőnek, harmadszor is nekiesik, és kész csoda, hogy ép bőrrel szabadulhat, nem verik agyba-főbe az apa vagy a férj szolgái. A helyzet egyszerre fenséges és szánalmas, nem hiányzik belőle sem a tragikum, sem a báj és a humor.
Karl Lachmann, aki valószínűleg sohasem élt át hasonló helyzetet, időrendi és logikai szempontokra hivatkozva, felcserélte az ötödik és a hatodik strófát. Ezáltal kioltotta a vers második felének drámai feszültségét. Nem ez az egyedüli eset, hogy – egy elvont koncepcióhoz ragaszkodva – Lachmann először elrontja, majd leértékeli Walther költeményét. Megoldását sokan átvették, köztük az 1961-es magyar kötet összeállítója, Keresztury Dezső is.
A vers előző magyar fordítója Weöres Sándor volt. Aligha kell hangsúlyoznom, milyen nagyra becsülöm Weöres költői életművét és műfordítói teljesítményét egyaránt. Mégsem hallgathatom el, hogy ez a magyarítás iskolapéldája annak, milyen könnyen elvérezhet a fordító, ha nincs birtokában a kellő szövegértésnek. Weöresnek lett volna érzéke mind az erotikához, mind a szituációteremtéshez, de egyszerűen nem értette meg a verset, és ezúttal nem segítette ki a rendelkezésére álló költői intuíció sem. Talán a rossz nyersfordítás vezette félre, vagy egy felületes újnémet átköltés alapján dolgozott. Hogy csak egy példát mondjak, mindjárt a vers legelejéről: a „friuntliche lac” szókapcsolatból a „friuntliche” – noha a „friunt” (jóbarát) szóra megy vissza – nem azt jelenti, hogy ‘nyájasan’, hanem azt, hogy ‘szeretkezés közben’. A „lac” pedig, noha a „ligen” (fekszik) ige imperfekt alakja, egyáltalán nem ‘pihen’, mert a lovag sokmindent csinál, de biztosra vehető, hogy közben pihenés helyett belead apait-anyait.
Weöres átültetésében, a Lachmann-féle tördelést átvéve, így hangzik az első strófa: „Nyájasan pihent / egy ifju szép vitéz / kegyes úrnője karján, / s már kelt a virradat / a párás messzeségen / fényét borítva szét. / Az asszony így beszélt: »Nap, miért sietsz odafent? / elűzöd tőlem a párom – / velem mért nem marad? / Amit szerelemnek hívnak, / de hamar bánatba vész!«”
még ne menj el, „war gahest also balde”: a középfelnémet fordulatnak ugyanúgy megvolt az erotikus jelentése, mint mai magyar megfelelőjének.
felügyelet, „huote”: a nők őrzésével megbízott személyzet.
jaj de szép jaj de kár, „owe der ougenweide”: a nő valószínűleg nem a színpompás hajnali felhőt nevezi gyönyörű látványnak, hanem a férfi meztelen testét, amelyet addig nem láthatott az éjjeli sötétség miatt. Most azt fájlalja, hogy mihelyt a hajnali derengés láthatóvá teszi, a férfi máris felöltözik. A hatodik strófából kiderül, hogy a női test látványa legalább ilyen ellenállhatatlan.
az őrség: ezúttal nem a nő felügyeletével megbízott házi személyzet, hanem a polgárőrség. A napszakok eljövetelét énekelve volt szokás kihirdetni.
piros virág, „bluome rot”: eufemizmusnak vagy metaforának tekinthető kifejezés.
hideg téli napon: télen nem énekelnek a madarak.
♣
Egy nő remekül megcsinálva
Si wunder wol gemachet wip
Egy nő remekül megcsinálva
mond ő még nekem köszönetet
kívánatos testét csodálva
költök róla dicsérő éneket
——-örömest hódolnék minden nőnek
——-de nekem mégis ez az egy kell
——-más férfi nézzen más nőt neki kellőnek
——-nem gondolok rá gyűlölettel
————–ha ő a magáét is így dicséri
————–én ezt itt ő meg azt ott érti.
Arcán a szépség viruló kibomló
mint az égbolt olyanszerű
mi máshoz lehetne hasonló?
vonásain égi derű
——-két csillaga ragyogást hoz rá
——-magamat látnám ha néznék bele
——-bár oly közel lehetnék hozzá
——-nagy csoda következne be
————–akkor én megfiatalodnék
————–kínzó vágyam enyhülne helyben ott még.
Isten nagy gonddal orcáira mér
kedves gyönyörű színárnyalatot
tiszta piros tiszta fehér
liliom itt rózsa ott
——-bár ezt mondani bűn elvégre
——-mégis inkább őrá tekintenék
——-mint az égi szekérre vagy az égre
——-én bolond kell-e őt dicsérni még?
————–ha túlzásba viszem
————–ami szívből jön attól fáj a szívem.
A csókja lágy piros vánkos
ha rásimulhatna az ajkam
nem volna kínom már halálos
a betegség úrrá nem lenne rajtam
——-amikor ajkát csókra nyújtja
——-bárcsak lehetnék ott vele
——-ha az ember hozzányúlna
——-azt hinné balzsammal tele
————–ha azt egyszer megkaphatom
————–ahányszor kéri mindig visszaadom.
A nyaka a keze a lába
szépen alkotva mondjam ki bátran
ami közte van dicséret szavába
foglaljam-e? elvégre láttam
——-hogy „öltözz fel” nem kértem én őt
——-amikor megláttam meztelenül
——-ő nem látott meg pedig belém lőtt
——-a vessző ült és most is bennem ül
————–valahányszor a percet felidézem
————–mikor a fürdőből kijött és néztem.
Valószínűleg az ifjúkori költemények közé tartozik, noha szó esik benne a megfiatalodás vágyáról. Ez azonban olyasmi lehet, ahogyan Faust megfiatalodását képzeli a huszonéves Goethe. Nagy tehetségű fiatal alkotóknál gyakran megfigyelhető, hogy kiválóan elsajátítanak egy már bevált művészi formanyelvet, ám azt ugyanakkor fel is lazítják – és éppen ilyenkor látszanak nagyságuk jelei. Walther itt a descriptio pulchritudinis, vagyis a szépség leírása antikvitásig visszanyúló hagyományát követi, ám a leírásba beleviszi az átélt egyszeri szenvedély elemeit. Más szavakkal: az időn kívüli dicséretet személyes történetté alakítja.
Az, hogy a nő „remekül meg van csinálva”, természetesen azt is jelenti, hogy gyönyörűszépnek teremtette őt az Isten. De azt is, hogy valójában Walther csinálta meg a nőt: lírai hősnővé formálta, méghozzá egy remek versben, vagyis remekül. Ezért mondja önérzetesen, hogy „das [mármint a nő] mir noh werde ein habedanc”, azaz ‘ő még lesz [vagyis: tőle még jár] nekem egy kösziszépen’. Walther sokat nyavalyog a korszak lírájában kötelező szerelmi bánat miatt. Ez az előző nemzedéktől készen kapott hagyomány része. Ugyanakkor egyértelművé teszi: szerzőként ő hozza létre a megszólaló Én vágyának tárgyát, aki ezért hálás lehet neki.
A fürdőzés közben meglesett női szépség az antikvitásig és a Bibliáig visszanyúló toposz (lásd az Actaeon által meglátott Dianát és a vénektől meglesett Zsuzsannát), amely nálunk még Csokonai költészetében is életképes, viszont a látványkor beálló, később meg-megismétlődő erekció motívuma mindenképpen radikális költői újítás.
A vers előző fordítója Weöres Sándor volt, aki az epekedést a magyar rokokó stílusregiszterébe helyezte. Ízelítőül az első négy sor: „Nő, pompás alkotásu lény, / kegyét kívánom módfelett! / Kecses testének szánok én / magas dalban méltó helyet.”
nő, „wip”: közrendű asszonyt jelent, ellentéte a főrangú hölgyet jelentő „vrouwe”. Elképzelhető, hogy a beszélő egy polgár- vagy parasztlányt becsül többre az égnél és annak csillagainál. Walther többnyire ellenáll a stílusvegyítés kísértésének. Ő fölfelé nivellál. Ám ezáltal a „Hohe Minne” kissé vérszegény konvencióit élettel tölti meg.
kínzó vágy és lentebb betegség: a Minnesang „Hohe Minne” regiszterében magától értetődő beteljesületlenség, illetve az ebből adódó, versbe-dalba foglalható gyötrelem.
égi szekér, „himel wagen”: a Göncölszekér.
csókja (…) vánkos: nehezen visszaadható szójáték. A „küssen” szó a régi német nyelvben jelenthet csókot is, párnát is. Walther rájátszik mindkét jelentésre.
♣
A világ sárga piros és kék volt
Diu werlt was gelf rot unde bla
A világ sárga piros és kék volt valaha
erdőn és máshol zöld volt a fa
ott énekelt az ég madara
most ködben varjú „kár” szava
mért váltott színt a világ? mi baja?
fakó sápadt csupa dér és dara
homlokot ráncol az emberfia.
Zöld domb volt ültem oda le
ott virág nyílt és lóhere
és volt az a tó arrafele
mindez volt szemem gyönyöre
ahol koszorút fontunk igaz-e?
most havon zúzmara rétege
ettől a madárnak fáj a szive.
„Hó végre hó” kiált Bolond Jani
didergők jajgatását hallani
úgy érzem szívemet ólom fedi
tél miatt háromszoros gonddal teli
ő vagy ő hogyan bírja ki?
bezzeg ilyesmi nem terheli
amikor már a nyár közeli.
Sokáig éljek így? hohó!
inkább leszek nyers rákot csámcsogó
szép nyár csak te vagy örömhozó
legyen rét és gyep viruló
lehessek szirmokkal játszadozó
szívemben napfényt hordozó
akkor lesz a tél szalmára való.
Elvadultam mint Ézsau
hajam durva csimbókzatú
édes nyár messze vagy de szomorú
bár láthatnék új vetést én nyomorú
semhogy soká tűrném e szigorú
zord időt mely szorongat mint odú
csuhás leszek Toberluban nyílik nekem kapu
Walther egyik játékos verse. Egy különösen hideg télen keletkezett, amikor a meisseni őrgróf, akinek a szolgálatában állt, éppen el akarta küldeni. A kortársak és a későbbiek közül is sokan megcsodálták a rímtechnikát: az öt strófában öt különböző magánhangzóra rímel hét-hét sor. Hasonló ötstrófás magánhangzó-játékok gyakoriak a középkori latin költészetben, Walthernek is hasonló rímtechnikájú latin vers adhatta az ötletet.
A vers előző magyar fordítója Berceli Anzelm Károly volt, a méltatlanul elfeledett kiváló költő, Szabó Lőrinc és József Attila nemzedéktársa. Berczeli virtuóz módon oldotta meg a nehéz feladatot. Ízelítő gyanánt az ő változatának első strófája: „Világunk kék volt, rőt s csupa / arany, s az erdőn zöld a fa: / zengett sok kis madár dala. / S most vaju károg, száll tova. / Más lett a természet maga? / Rút, mintha hulla bomlana. / Ezért zord mindünk homloka.”
nyers rák: a folyami rákot büdös hússal vagy halfejjel fogták. Szagát a főzés vette el.
szalmára való: vagyis halott. A holttesteket szalmán terítették ki.
elvadultam, „ich bin verlegen”, egyik jelentése: ‘a (sok) fekvéstől ápolatlanná váltam’, a másik: ‘számkivetve vagyok’. Berczeli ez utóbbit fogadja el, nála „hányódom” olvasható. Ennek valószínűsége ellen szól, hogy a Genezis elmondása szerint Jákobnak kellett menekülnie Ézsau elől az atyai áldás ellopása után, nem pedig fordítva. Walther inkább Ézsau elhanyagolt külsejére célozhatott.
mint Ézsau: a nagy heidelbergi kéziratban „als Esau”, a kisebbik heidelbergi kéziratban „als ein su” (‘mint egy disznó’) olvasható. Ez utóbbi valószínűleg szövegromlás.
Toberlu, ma Doberlug: kisváros Brandenburg délkeleti részén. Cisztercita kolostora aszkéziséről és takarékosságáról volt nevezetes. Walther a meisseni udvarban hallhatott róla.
♣
Leültem egy kőre
Ich saz uf eime steine
Leültem egy kőre
lábamat keresztbe vetve tűnődve
könyökömmel rátámaszkodtam
egyik orcámat kezembe hajtottam
az áll a kéz mellé kerülten
aggódó töprengésbe merültem
hogyan kell a világban élni?
jó választ kár volna remélni
három fő értékre hogyan s ki lel
úgy hogy egyik se vesszen el?
ebből kettő a hírnév s a vagyon
ezek ellenségek nagyon
a harmadik Isten kegyelme
mit legtöbbre becsül az elme
bár rakhatnám őket egy ládikába
sajnos az a vágyam hiába
hogy vagyon evilági hírnév
Isten kegyelmét megszerző hév
egy közös ládában legyen
útjuk elzárva teljesen
a hitszegés lesben áll
országúton véres halál
béke és törvény sok sebből vérzik
——-ama háromra így
——-nincs ki vigyázzon amíg
ők ketten magukat jól nem érzik
A három „világrend-vers” közül ez a legismertebb, részben a versen kívüli okból: a Nagy Heidelbergi Kézirat Walthert ábrázoló miniatúrája az itt leírt testhelyzetben örökíti meg a költőt, így a vers első öt sora emblematikus jelentőségre tett szert. Ugyancsak őrzi érvényességét a vers alapkérése: „wie man zerwerlte solte leben”, azaz hogyan kell a világban élni? A vers keletkezésének idejére, ellentétben a két másik Németország-verssel, semmilyen támpontunk nincs. Az utolsó strófában leírt anarchikus viszonyok Walter egész életét végigkísérik, a tisztesség és a vagyonszerzés ellentéte örök jelenség.
Az eredetiben mindhárom Németország-vers az „én” szóval kezdődik, amelyet követ a múlt idejű ige: „Ich horte”, „Ich sach”, „Ich saz”. A versek magyar változatában az igei állítmány a kezdőszó.
Ennek a versnek Kálnoky László az előző magyar fordítója. Ő így formálta meg az első strófát: „Egy kőre ültem én le, / szépen keresztbe téve / lábam, könyökölve rajta / és két tenyerembe hajtva / a fél orcám meg az állam. / Miért élünk e világban? / Ezen tűnődtem elmerengve, / s nem jöttem rá a feleletre.”
egy kő: szakrális hely, a világról való gondolkodás színtere. A Walther által leírt póz is szakrális jellegű, akárcsak az imádság testtartása. A póz szent eredetének nyoma még Rodin Gondolkodó-szobrán is meglátszik.
hírnév, „ere” tisztesség, makulátlan hírnév. Világi jellegű fogalom, de nem azonos a mai értelemben vett presztízzsel.
vagyon, „varnde guot”: ingóság, pénz, kincs. A világéletében otthontalan, kóborló költőnek – legalábbis ebben a versben – eszébe sem jut saját ház és birtok.
útjuk elzárva: vagyis a három legfőbb érték nemhogy együttesen, de külön-külön sem szerezhető vagy tartható meg, amíg nem áll helyre a béke és a törvényesség.
♣
Lovamat Gerhard Atze...
Mir hat her gerhart azze ein pfert
Lovamat Gerhard Atze uraság
——-lenyilazta Eisenachban
——-főnökénél tettem panaszt
——-hogy ítéljen kettőnk ügyében
értéke három márkára hág
——-figyeljetek a vége furán csattan
——-„kárt tett fizesse meg nekem azt”
——-ő igényemet hárítja eképpen
az szól úgymond az ő mentségére
——-hogy az én paripám testvére
——-azon gebének mely szégyenére
——-leharapta az ujját neki
és így nyomorék lett ezennel
——-esküszöm mindkét kezemmel
——-hogy rokonságot köztük senki sem lel
——-esküpálcát nyújt-e valaki?
Walther thüringiai időszakának egyik verses dokumentuma. Talán örökre homályban marad, miért rúgta össze a port a költő a Gerhard Atze nevű eisenachi potentáttal. Elképzelhető, hogy Walther lova a maga személyében okozott sérülést, nem pedig az állat valamelyik rokona. Az állat rokonságának emlegetése maga is komikus elem, akárcsak annak mérlegelése, miért matatott Gerhard uraság a ló szájánál. Az „atze” szó a középfelnémetben takarmányt jelent, illetve a nemesúrnak azt a jogát, hogy jobbágyánál abrakoltathatja állatait. Jacob Grimm szerint a szó szamarat is jelenthet. Ennek alapján Keresztury Dezső az 1961-es magyar Walther-kiadásban a nevet – mulatságos leleménnyel – „Füles Gellért”-ként adja vissza.
Walther – mai szemmel nézve nem túl ízléses módon – azon élcelődik, hogy ellenlábasa a csonka kezét nem nyújthatja esküvésre, míg ő két kézzel is megesküdhet a lemészárolt ló rokontalanságára. Bárhogyan is: Gerhard Atze tekintélyes ember lehetett, oklevél is említi a nevét, Walther pedig afféle (immár lovától is megfosztott) vándorköltő volt. Nem lehetett sok esélye, hogy a „főnök” – „den er [mármint Gerhard] bestat” –, talán maga a thüringiai őrgróf, neki adjon igazat.
három márka: a márka nemesfémek mérésére szolgáló súlymérték volt, fél font, kb. 220 gramm. A költő azt állítja, hogy agyonlőtt lova 660 gramm ezüstöt vagy éppenséggel aranyat ért. Ez körülbelül olyan, mintha a szegény haknizó előadó azt állítaná, hogy 30 éves Zsigulija, amelyet a dühöngő helybeli polgármester totálkárosra tört, megér 66 millió forintot. (Három évszázaddal vagyunk az amerikai nemesfém beáramlása előtt.)
esküpálcát nyújt-e valaki? „ist ieman der mir stab”: jogi eskütételkor meg kellett érinteni a bírói pálcát. Walther mint kétes egzisztenciájú idegen, úgy látszik, nem volt esküre bocsátható.
♣
Dietrich az udvarba lovagolj
Rit ze hove dietrich
„Dietrich az udvarba lovagolj”
——-„nem megy uram” „mi baj? komoly?”
——-„nincs hozzá lovam az a gondom”
„adok én alád lovat ha kell”
——-„akkor máris indulok el”
——-„azért még várj egy kicsit azt mondom –
nyerget az arany macskának adsz-e
——-vagy legyen lovad a seggfej Gerhard Atze?”
——-„akkor is hitvány egy ló volna ha szénát enne
szemeit mint majom forgatja
——-úgy néz ki mint a kakukk fattya
——-adsza nekem Atzét bárcsak a gebém lenne”
„úgy áll a dolog
——-hogy menjél gyalog
——-ne kérd lónak Atzét nem lesz köszönet benne”
Párbeszéd Walther és szolgája között. Walthert az előző versben említett Gerhard uraság, miután (bizonyára egyetlen) lovát megölte, egyúttal megfosztotta mozgásszabadságától is. Az „udvar” nyilván az őrgróf meisseni udvara. A mozgalmas párbeszéd a modern szkeccsekre vagy éppenséggel a kabarétréfákra emlékeztet.
A verset az 1961-es magyar kiadás számára Keresztury Dezső fordította.
arany macska: a Thüringia címerébe foglalt aranyszínű (vagy aranyozott) oroszlán. Súlyos pimaszság. Úgy látszik, Walther nemcsak Atzéra, hanem az őrgrófra is haragudott.
seggfej, „wunderlich”, méghozzá határozatlan névelővel: becsmérlést fejez ki. Az ócsárlás egy groteszk poénnal zárul. Ha figyelembe vesszük, hogy az „Atze” szó szamarat is jelenthet, az utolsó verssorban ez is benne van: „Ne kérd lónak azt a csacsit…”
♣
Babszem Asszony híre oly nagyra nőtt
Waz eren hat vro bone
Babszem Asszony híre oly nagyra nőtt
hogy már muszáj megénekelni
böjthöz való étel csakis
a nóna után vagy előtt
rohad és benne férget lehet lelni
akkor is amikor még zsenge friss
——-bezzeg a Fűszál erőt adó
——-belőle sok jó fakadó
——-tőle a kedvünk kacagó
——-hát a magját semmibe vesszük? á nem!
——-fűből sarjúból széna lesz
——-ez sok szívnek örömöt szerez
——-kedveli girhes és degesz
——-Babszem Asszony? libera nos a malo! Ámen.
L 17,25
Értelmezhetjük a verset úgy is, hogy Walther a középkori farsangi babcsúfoló, böjtócsárló dalokat parodizálja, de tekinthetjük egy konkrét élethelyzet rögzítésének is. Ez utóbbi esetben arról van szó, hogy Walther éhezik, és ráfanyalodik a bab fogyasztására, miközben irigyli a lovakat, amelyek a legnagyobb nyomorúságban is ehetnek nyáron friss füvet, télen szénát. (A „sok szív”, amelynek a fű „örömöt szerez”, a lovak és egyéb növényevők szíve. Walther humora már csak ilyen.)
A középkorban a bab nem az Amerikából származó, jóízű paszulyfajtákat, hanem a napjainkban lóbab néven ismert bükkönyféleséget jelentette. Ínségeledelnek számított. A megszemélyesítés miatt kiemeltem a bab és a fű egyedi, sőt egyéni voltát. Így lett a „bone” Babszem, a „halm” pedig Fűszál. (Előbbi nőnemű, utóbbi hímnemű szó a németben.) A versnek – tudomásom szerint – nincs régebbi magyar fordítása.
nóna: szó szerint „kilencedik (óra)”, a szerzetesek déli imaórája, vagyis ebédidő. Elképzelhető, hogy Walther ezúttal is egy kolostorban tartózkodott, ahol zsizsikes babbal traktálták.
libera nos a malo: szabadíts meg minket a Gonosztól (lat.), a Miatyánk utolsó mondata. A fohász nyilván nem a megszemélyesített babnak szól. A beszélő Istenhez fordul, hogy szabadítsa meg a babtól, vagyis az éhezéstől.
♣
Szólt egy tudós öreg
Ein meister las
Szólt egy tudós öreg
álom és üveg
olyan mint a szél
ami a tartósságot illeti
lombok füvek
mind amitől vidámak szivek
(most hogy már nem sokáig él
aki beszél
magában ezt hányja veti)
——-virágszirom lepergő
——-piros mező sárguló erdő
——-madárdal hamar ér szomorú véget
——-az édes hársak
——-az enyészetben társak
——-te Világ rosszul áll a homlok-éked.
Ostoba hit
a világ örömeit
túlságosan becsülni
mert rossz vége lesz
abba kell hagyni amit
eddig műveltem itt
meg fogom keserülni
lelkemnek üdvöt nem szerez
——-lelkemben rettegő törekvés
——-helyénvaló a vezeklés
——-én beteg ember a szörnyű haláltól szorongok
——-hogy meggyötör
——-ha majd a haldoklóra tör
——-piros arcomat sápasztják halálközeli gondok.
Egy emberi lény
akiben csak bűnre van igény
hogyan térne jobb belátásra?
mitől volnék bizakodó?
miért élne bennem remény?
mióta szememre hull a fény
hogy a világ dolgaiban lássa
mitől más a rossz mint a jó
——-azt teszem ami bolondok szokása
——-puszta kézzel nyúlok parázsba
——-üvöltésemben ördög ujjongását hallom
——-ezért sok aggodalmam
——-egyetlen bizodalmam
——-Jézus segít könnyen meghalnom.
Krisztus te szent
erőd engem a bajból kiment?
sokan akadnak
akiket példád vezetett
bár a szívemben volna bent
a hit amely téged követend
olyan gondolataim fakadnak
mintha kisded volnék hozzád engedett
——-vak voltam bár láttak a szemek
——-jó dolgokhoz voltam gyerek
——-rossz voltomat titkoltam ameddig addig
——-tisztíts meg bár nem érdemeltem
——-mielőtt bűnöktől fekete lelkem
——-a halottak völgyében elhanyatlik.
Az időskori nagy remeklések egyike. A mulandóság melankóliája és a szűkölő halálfélelem játékos formát ölt, amely erős formai fegyelemmel társul. Ezt a verset még annyira sem tudom szereplírának tekinteni, mint az Elégiát. Ellenkezőleg, éppen a közvetlen személyesség miatt érzem megrendítőnek: a máskor agresszív és magabiztos Walther ezúttal megtört embernek mutatkozik, de esendőségében is koncentrált versbeszédet hoz létre.
A verset előzőleg Berczeli Anzelm Károly fordította. Az ő változata finom érzékkel domborítja ki az eredetiben is meglevő manierista jellegzetességeket. Ízelítő gyanánt az első nyolc sor: „Vallotta rég / egy mester, hogy a kép, / mit fest az álom, / mint szellő, semmivé lesz. / A lomb s a rét, / mely szemnek szinte szép, / én úgy találom, / elmúlik, s bája véges.”
tudós, „meister”: a latin „magister” szóra megy vissza, és annak eredeti jelentését őrzi, mint a „mester” a régi magyar nyelvben.
homlok-ék, „gebende”: a megszemélyesített Világ mint előkelő nőalak fejdíszt visel. Walther számos versben, így az Elégiában is kifogásolja a női fejdíszviseletet. A Világ csak az első strófában van megszemélyesítve, a továbbiakban kis kezdőbetűvel írom.
kisded: utalás a hegyi beszédre, amelyben Jézus megáldja a kisdedeket, Máté 19. 14
halottak völgye: valószínűleg a Jozafát-völgy, Jóel 3. 12, ahol a próféta szerint a halottak várják, hogy Isten ítélkezzék fölöttük.
♣
Ó jaj az összes évem hova tűnt hova lett
Owe war sint verswunden alliu miniu jar
Ó jaj az összes évem hova tűnt hova lett?
ez a valóság vagy csak álmodtam az életet?
amiről azt hittem hogy van az tényleg valami?
közben elaludtam és nem tudom megmondani
most már ébren vagyok és szokatlan nekem
ami régen ismerős volt mint a tenyerem
nép és ország amelytől fiatalon megválva
most olyan idegen mintha ki volna találva
a régi játszótársak mind öreg és mogorva
a rét felszántva és az erdő letarolva
ha nem folyna a folyó úgy mint valaha rég
azt hinném nálam szomorúbb nem volt senki se még
akit ismertem közelről már vissza sem köszön
a világ csupa szívtelenség együtt és külön
ha visszagondolok egy-egy örömteli napra
úgy oszlik el mint evező csapása tengeri habra
——-minden időkre jaj!
Ó jaj a fiatalokat nézni is siralom
azelőtt a szívükben élt még a vigalom
most mindenki csupa gond baj miért is élnek így?
bárhová nézzek a világban senki se víg
az ének és a tánc a gondok közt szétoszolt
keresztény földön sosem akadt még ennyi hamvába holt
látjátok otromba fejdíszt visel az úrinő
a lovag bugris ruhát hord bár rangja előkelő
Rómából érkeztek hozzánk szigorú dokumentek
marad velünk a gyász örömeink füstbe mentek
ez búsít szép életünknek hamar vége úgy vélem
a nevetésemet zokogásra cserélem
még az ég madarát is panaszunk szomorítja meg
hát akkor csoda-e ha magam is csüggedek?
de mit ér a gonosz düh amelyet a balga szít?
aki itt örömöt nyer ottani örömöt elveszít
——-minden időkre jaj!
Ó jaj édes dolgaink mérgezettek egészen
látom a keserű epét amint úszik a mézben
kívül szép a világ fehér zöld piros a lét
de belül fekete és mint a halál sötét
akit ő félrevezetett keressen menedéket
kevés könnyű vezeklés megválthat súlyos vétket
ez legyen lovagok előttetek nemes cél
fénylik sisakotok tartós kemény a páncél
mindőtök pajzsa erős és megszentelt a kardja
bár csatlakozhatnék ha Isten úgy akarja
én szegény nagy jutalmat nyernék a győzelemmel
nekem a nagyurak aranya zsákmánya nem kell
lelkem az üdv örök koronáját áhítja
lándzsájával egy zsoldos egyszer már méltó volt e díjra
bárcsak a tengeren szent útra vinne hajóraj
azt énekelném hogy „ujjé” soha többet azt hogy „ó jaj”!
Walther egyik legtöbbet idézett és elemzett, emblematikus költeménye, a szakirodalom Elégia néven emlegeti. Felfogható szereplíraként, de a reflexiós szintek gazdagsága ez esetben is igen sok életet visz a keresztes lovagok közé kívánkozó öregember alakjába. Ugyanakkor tekinthető vallomásnak is, amelyet különösen megrendítővé tesz a szubjektum kiszolgáltatottsága a változékonyságnak és a mulandóságnak. Értelmezhetjük „az élet álom” toposz nagy költői kapacitással történő továbbfejlesztésének, és tekinthetjük olyan – mesékből és legendákból ismert – fikciónak, amely szerint valaki évtizedes (esetleg évszázados) álomból fölébredve elcsodálkozik, mennyire megváltozott a világ. Én egy harmadik értelmezést tartok valószínűnek: azt, hogy egy idős férfi, aki érzi halála közeledtét, hirtelen rádöbben, hogy úgy töltötte egész életét, mintha átaludta volna, és közben túlélte önmagát. Ennek döbbenete érződik a vers erőteljes képeiben és fordulataiban, és ez óvja meg az aktuális mozzanatokat is, a pápai átkot és a készülődő újabb keresztes hadjáratot a propaganda jellegtől.
A költemény több okból is egyedülálló Walther egész életművében. Verselését és nyelvezetét tekintve markánsan különbözik a többi nagy lírai költeménytől, a késeiektől is. Megkülönbözteti a többi verstől a képszerű asszociációk áradó gazdagsága, és a depresszív hangulat is elüt Walther máskor inkább pökhendi rosszkedvétől vagy keserűségétől.
Figyelmet érdemel az indulatszó mint az egyes strófák és az egész vers keretezése, valamint a slusszpoén, amely egyszerre visszavonja és felmutatja a panaszkiáltást. Önmagában véve bravúr a versforma. A cezúrával tagolt, páros rímű giga-verssorok az ismeretlen szerző által írt Nibelung-énekre és az úgynevezett Kürenbergi költő verseire jellemzők. Olyasféle archaizáló hatásuk van, mint amikor Weöres Sándor utánozza a száz évvel korábbi Arany Jánost: egy kicsit parodizálja és nagy mértékben életre kelti. Mindenképpen érzékelteti monumentalitását.
Itt jegyzem meg, hogy a régebbi magyar Walther-fordításoknak nem válik előnyére a túlzott szabályosság. Nyugatos műfordítóknál gyakran megfigyelhető, hogy egy-egy elvont metrikai séma pontos követését erőltetik, gyakran az értelem rovására is. A középfelnémet vers – ez a vers is – tele van szabálytalanságokkal, más szóval: a metrika változékony és rugalmas. A jelen verset mindvégig szabályos nibelungizált alexandrinusokkal visszaadni célnak semmiképpen sem szerencsés.
Az Elégiának is nevezett költemény átültetésére három kiváló magyar költő vállalkozott a múlt században. Áprily Lajos változatában az elveszített szülőföld motívuma érződik erősnek. Szabó Lőrincet leginkább a borongás mögött rejlő ismeretelméleti problémák érdeklik. Radnóti Miklóst ez az egy versátültetése is a legkiválóbb magyar Walther-fordítók közé lépteti. Nála Walther költeménye mintha a Nem tudhatom… meghitt haza-képét vetítené előre, a gyermekkori dédelgető mozzanatok iránti vágyakozással. Az ő változatából annak panasza is kihallatszik, hogy a költő éveinek eltűnése nemcsak az öregedésből adódhat.
Áprily változatában így hangzik az első négy sor: „Én Istenem, sok évem vajon hová loholt? / Éltem vagy életem csak álom csalása volt? / Amit valóra vettem, mind csak csalóka fény? / Ó, jaj nekem, hogy úgy van, s csupán aludtam én.” Szabó Lőrinc az első négy sort így szólaltatja meg: „Jaj, hova tüntek az éveim, életem? / Valóság volt vagy álom, ami történt velem? / Amit igaznak hittem, nem is létezett? / Úgy látszik, hogy álmodtam, s nem tudtam, mit teszek.” Radnóti Miklós pedig így: „Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le, évre év! / Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb? / Amit valónak hittem, nem volt talán sehol? / Mély álom ringatott el, csak nem tudom, mikor.”
nép és ország, „liute unde lant”: alliteráló, állandósult fordulat, a szűkebb pátriát jelenti.
fiatalon, „von kinde”: a „kint” szó nemcsak gyereket jelenthet, mint a mai német „Kind”, hanem fiatal felnőttet is. Gottfried von Strassburg a „kint” szóval jeleníti meg a hadjáratot indító Riwalint, Tristan apját.
folyó: izgalmas, eredeti ötlet, hogy Walther számára éppen a folyó(víz), Hérakleitosz óta a gyors változás szimbóluma, az egyetlen ablak, amely a maradandóságra nyílik.
evező csapása: a kéziratban „flac” olvasható. Ez jelenthet zászlót, esetleg hálót is. A szöveghely így zavarosnak érződik, továbbá szótörténeti és szemléleti nehézségeket okoz. Minthogy az f betű hasonlít a középkori hosszú ſ-re (ezt ma kerek s-sel írjuk át), Karl Lachmann már az 1827-es kiadásban javasolta a „flac” helyett a „slac” ‘ütés, csapás’ olvasását, ezt pedig a legtöbb kutató ma is elfogadja. Így a kép valóban kitisztul: az evezőcsapás nyoma rögtön eltűnik a tenger felszínén.
bugris ruha: „dörpelliche wat”: a „dörpel” parasztot jelent, de itt nem parasztgúnyáról, hanem ízléstelen, megbotránkoztató öltözékről van szó.
szigorú dokumentek, „unsenfte brieve”: IX. Gergely pápa egy-egy 1227-es bullája a német fejedelmekhez és a papsághoz. Ezekben adta hírül, hogy átokkal sújtja II. Frigyes császárt az újabb keresztes hadjárat halogatása miatt.
itt öröm (…) ottani öröm: az evilág és a túlvilág örömei.
epe (…) méz: antik eredetű toposz. Az viszont Walther ötlete, hogy a régi toposzt a személyes örömök és gondok helyett a világra vonatkoztatja.
belül fekete: elképzelhetőnek tartom, hogy ebből a képből fejlődött ki a Walther költészetét ismerő Babits Mihály Fekete ország című verse.
ő, „si”: a nőalakként megszemélyesített világ. A beszélő innentől a képzeletbeli keresztes lovagokat szólítja meg.
könnyű vezeklés: különös fordulat. A többi keresztes versében Walther nem vezeklésnek, hanem cselekvésnek, egy kitűzött cél megvalósításának tekinti a keresztes harcot. Másrészt a lovagoknak mégiscsak az életük forog kockán, és az még egy életunt ember szemében sem lehet „swache buoze”.
súlyos vétek: számos gonosztevő, lovag és közrendű egyaránt, menekült a büntetés elől a keresztes hadjáratba. Ugyanakkor a tengeri utazás metaforának is tekinthető, ez esetben a túlsó part a túlvilágot jelenti.
győzelem, „sigenünft”: furcsa és ritka szó. Egészen pontosan ‘eljövendő / majdani győzelem’.
egy zsoldos: az a római katona, aki lándzsájával átdöfte Krisztus oldalát, és így véget vetett szenvedéseinek. Nem ezért tisztelték szentként, hanem azért, mert a csodajelek láttán megtért, és vértanú lett. A középkori legendák szerint Longinusnak hívták. Egy másik lehetséges értelmezés szerint arról van szó, hogy már egy közönséges zsoldos is kiharcolhatja az üdvösséget a lándzsájával, nemcsak a lovagok a kardjukkal. Ez azonban egy ilyen nagy vers lezárásához nem elég nagyszabású gondolat.
Illusztráció: ‘Vogelweide’ (feldolgozott forrás: Walther von der Vogelweide, Wandmalerei [Burg Berwartstein])
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
