Györgyi Csaba: „Történek, mint a falak”. Újabb írások, ’22-11-03.
Történek, mint a falak
Történek, mint a falak. Elalszom, s így én is a város fölött átvonuló, sötét testek egyike leszek. Ott már nincs birtoklás, csak függetlenség, hiszen a múltból is, a jövőből is jelen lesz, vagyis csak egy tünékeny kis jelenpont a lassú mindenséghez. Egészségünk megőrzése mellett lehetséges annyira lelassulni, hogy érzékelhetővé váljanak a galaxislapok síkjainak egymáshoz képest történő elmozdulásai? Miért töltsem ki vízióimmal az általam feltételezett valóság általam feltételezett kereteit, amikor ez a valóság lassan, de biztosan magától is önálló látomásokra bomlik szét? Ott aztán a tudat méteres vénségeket talál, amelyek hosszú állat-lábaikon lomhán délnek tartanak, miközben fejüket arisztokratikus egykedvűséggel a magas légköri jelenségek fölé tartva egyre csak a közeledő délkör lakottan is bús hegyvidékét fürkészik. Ott megint emberek leszünk – gondolják a méteres vénségek – emberek és emberek árnyékai.
Történek, mint a falak. Legyen már este!
Holdtó
Mint akire csepp éjtincs csöndje hullt,
úgy várja holdjai hajnalát az alvóvá hajolt,
parttalan tóbolygó egyetlen éber lakója.
Egyelőre
Lassan derül ki, hogy kín vagy öröm éget belül.
Egyelőre csak annyit tudni, hogy a beszélő létezik,
s hogy e létezés egyetlen, ismert tulajdonsága
a végtelenül sokáig tartó lassulás.
Az óriás
Akkora vagyok, amekkora! Ez van! De nekem ez nem elég, én ugyanis még kisebb akarok lenni, pontosabban még kevésbé akarok létezni! Az a helyzet, hogy szinte megfulladok attól, hogy ilyen bonyolult vagyok, s hogy ennyire sok sejtből áll a szervezetem! Egyre egyszerűbb és egyszerűbb akarok lenni, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, hiszen valamikor régen a fák, meg a bogarak, meg a gombák, sőt még az egysejtűek is mind emberek voltak, csak nagyon erős volt bennük a vágy, hogy teljesen leegyszerűsödjön az életük, ami nekik, velem ellentétben, részben már sikerült is!
Tudom jól, hogy végül nem marad más a Földön, mint az a sok-sok, beteljesületlen vággyal birkózó egysejtű, amelyik éppen csak az utolsó, nagy lépést nem tudja megtenni! Azonban végül az egyikük, aki természetesen valaha én voltam… vagyis aki most még én vagyok, képessé válik majd arra, hogy a sejtfalán rést ütve egészen eggyé váljék az óceánnal!
Igen, ezt az utolsó öt szót szándékosan mondtam lassabban.
Fickó
Figyelembe véve, hogy milyen tetoválásaim nincsenek, minden kétséget kizáróan eredeti fickónak számítok: a bal bicepszemen például nincsen sámándobot püfölő, csokornyakkendős szirti sas, a jobb alkaromon pedig nem található indián álomfogóba gabalyodott, szivarozó pannon gyík, ugyanakkor fülbevalós, punk Miki egérrel szkanderező robot-Pókembert sem látni a jobb vádlim külső részén, és a bal lábam kétfejű combizmára sem varrtak cirill betűs Tolsztoj-idézetet egy jin-jang köré. Esetleg smároló zombi-orrszarvúk a tarkómon? Hm, várjunk csak… nem, úgy emlékszem, hogy azok sincsenek: én így nem hasonlítok senki másra, ugyanis a stílus szerintem az, ha valaki saját magát utánozza!
nincs
nincs magyarázat az égből
égbe hulló por káprázatára
Az utcák ébredése
“Csak színes füst vagyunk, csak színes füst…”
Ma este elkezdődik az utcák ébredése. A házakból szökdöső, ezeréves, családi illatok hívására eljönnek a csillagok, az égbolt fáradt kutyái, és lesz tánc fákon, víz alatt, álommélyek magaslatain. Mindenhol.
Ma este felébrednek az utcák, és a lapok, amelyek eddig sehol sem voltak, felfordulnak és… eltáncolódnak.
Horizont
Mint valami fészekből, úgy estünk ki az időt sem uraló időtlenségből, abból, hogy mindenek vagyunk, s hogy miénk a történet fénye.
Kiestünk és zuhanunk, mert voltunk, vagyunk és leszünk, s ha eközben mégis ránk találnak, akkor halottnak, mert halottnak születni kell, megszületünk.
Egy végtelen álom emlékének útján
Hűvös az este, a látóhatár felhő-sildjébe mar, és nyomja, nyomja a fejét mélyről emelő éj felé.
Szobámban éleket csorbít egy másik elnyomás, a félhomály. Kiült foteleimbe mesék süppednek, sarokpolcaimon így-úgy álló, heverő könyvek: őrzők és igazak, melyek állandóan kopnak, ahogy az idő lassacskán az örökkévalóságba olvassa őket.
Álmosodom, bólintok, és ez a fokozódó kifosztottság még beljebb űz, valami saját kamrazugba, ahonnan tovább, sosem volt ősóceánokhoz lehet majd egy kicsit leszaladni és visszatérni… vagy meghalni és ott maradni.
Mozgás
A két valami lassan távolodni kezdett egymástól. Egy darabig még léteztek egymás számára, igaz, egyre halványabban, de egy bizonyos idő elteltével már csak emlék volt a másik. Azután már az sem.
Soha többé nem fognak találkozni, sohasem fognak már egymás számára jelenteni semmit.
Hát valahogyan így múlik el az a végtelen sok idő, s így telik meg a végtelen tér.
haiku vagy ima
Űzd ki belőlem
magányom ördögeit!
Te megteheted.
Lépcsők
I. Két álom közé még éppen befér egy élet, amelyen keresztül magához az éjszaka lényegét bújtató megnyugváshoz lehet leereszkedni. Ez a titok nem koppan, ez a sötétség nem helyettesíthető.
II. Ez a pár sor még saját címet sem kapott, szűkebbek lettek az utcák is, én meg időközben valahogy lemeztelenedtem, de egy jó mondatom mégsem kallódott el: “úgy lángol a nyár, mintha sohasem akarna véget érni”.
Ez most nem a szokásos, heti szédülés, mert ha az lenne, akkor csak az utcán venném észre, hogy nincs is rajtam semmi, és hogy egyebem se maradt, mint ez a legyőzve is győztes, fájdalommentes, keleti meztelenség.
III. Az ember szükségszerű, megváltoztathatatlan alapállapota a meztelenség. Efölött minden más csak gúnya. Halhatatlannak lenni tehát annyit tesz, mint felöltöztethetetlennek lenni.
IV. Végtelen kiterjedés nem létezik, ugyanis szükségszerűen minden tart valameddig, és egyébként sem lenne rá elegendő idő. Ez még a képzetekre, illetve a lehetséges, sőt a nem lehetséges lehatároltságokra is feltétlenül érvényes. Ugyanakkor ez az alapja az egymás számára nem valóságos fennállókat meghaladva átölelő hatások működésének is, valamint annak, hogy egyszer a mindenség úgy ér majd véget, mintha el sem kezdődött volna, miközben egyetlen nemlétező (nem) áll fenn: az elkezdhetetlen kezdetnélküliség.
én
az én erdőmben én minden vagyok
benne magammal csak én harcolok
mohám puhán ül be egy sziklarésbe
ahonnan bogaraim gondolattá érve
dalolva másznak
ki helyettem
a fényre
dió
köd ölelgeti a szelet, s a színnel teli
ősz hasadt, veres sebére hull a csók,
mint zsebben zörgő, de földre hullva
elnémuló diók
Hosszú Árnyék
Az apja után őt is Hosszú Árnyéknak hívták. Ha valaha volt is élete, nem azt élte, hanem kamionsofőrök, porszívó-ügynökök és szívós marhakereskedők útszélre hajított történet-pikkelyeiből rakosgatott össze magának egyet. Hogy jobbat-e, mint amiket a nagy síkságokon poroszkáló vándorcirkuszok deszkapalánkjaira pingáltak a társulatok őrült bohócai, azt nem lehet tudni, mindenesetre neki, pontosabban az út széli bárocskák deklasszálódott, s a társadalmi remény elől folyton kitérő plebejusainak éppen megfelelt a története.
Ha fizettek neki egy sört, Hosszú Árnyék felállt, kihúzta magát, csak a rend kedvéért kissé leporolta a zakóját, fellépett a kopott kis pódiumra, magához ragadta a mikrofont, és csak mesélt, mesélt. Színek és illatok kúsztak be az ablakok résein, arcok ráncain keresztül, s még a villanyégők is egy kicsit melegebben kezdtek világítani, miközben apró kis ajtókon régi idők bárzenészei tértek vissza évtizedes szolgálati helyükre, és lehajtott fejjel, hangszereiket csendben leporolva ég és föld között vándorló, soha nem létezett törzsek népdalait kezdték játszani.
Hosszú Árnyékot valahol a nagy síkságok szélén, egy olyan, érintetlen területen hantolták el, ahová a kamionsofőrök már nem szoktak behajtani, s amit a cirkuszosok sem közelítettek meg a poros földutak felől.
Ha valaki keresné a sírt, könnyen megtalálná, hiszen naplemente idején hosszú árnyékot vet, és mérföldekre árasztja finom illatát.
Illusztráció: Paul Kelpe: Composition, No. 33.7., 1933 (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
