A. Gergely András: Claudiopolis – avagy láthatatlan rózsaültetvények piaca
*
Tompa Andrea Omerta című impozáns kötete Hallgatások könyve alcímmel jelent meg,[1] s magában a kötetben a szótlanság, a megnémult szókimondás, a lehallgatás és kihallgatás éppúgy kiteljesedett dimenziókban van jelen, mint a kolozsvári virágpiac szóvirágos közlésmódjai, a pártelit és helyi nacsalnyik-világ évtizedesen mindenre rátelepedő befordultsága, vagy a kiismerhetetlen mozgásdinamikák és áthallásosan intim közlésmódok belterjes látképe. Városi lét egy hallgatásra épült és láthatatlan jövővíziókra alapozott miliőben, elfulladt vagy befulladó paraszti életvilágban, hallhatatlanná tett vagy azzá vált kapcsolatokban, érzületi magányban és érzéki kiteljesedésben… – egyszerre elbeszélt és meghallgatott közlések helyi kultúrájában, emberi rétegzettségében szólal meg.
De talán egy város sem maga a beszédesség jelképe önmagában. Ahogyan a „kvári” főtérről sem láthatók tisztán a magaslati rózsaültetvények, úgy nem láthatók odaföntről a város virágai sem. Ahogyan Elias Canetti a Káprázat és A megőrzött nyelv után A szemjáték révén oly világokba vitt be, melyekben a szintúgy Tőle való Marrákes hangjai szinte csak háttérzajai a láthatatlanul is jelen lévő világfenyegetésnek, úgy épül a hallható város társas léte Michal Ajvaz A másik város kötetében a rejtett prágai városterekben zajló némaságokra, vagy hasonlóképpen alapoz Italo Calvino Láthatatlan városok kötete a városbeszéd-interpretációk lehetőségeire, melyekből nem is derülhet ki: távolnézeti szociográfiák vagy más kalandos útleírások közötti urbanisztikai fantáziák ezek, esetleg valóban csupán Velence egy-egy tájtérképe, a valóság és a képzelet „egyperceseibe” formált útiképek sora ez, amelyek a „képzelt valóság”, a saját víziók, szimbolikus és allegorikus urbanisztikai fantáziáik esszészerű prózaversként álcázott alakjában jelenítik meg a képzelet archeológiája szülte ötvenöt városportrét.
A láthatatlan város olykor a láthatónak örök társa is lehet. Például így is: „…’84-ben minden megremegett, mozdulni vagy összeomlani készült, mintha most is háború lenne, mintha a föld, amelyre a város épült, lassan beomlani készülne, földrengés, vulkánkitörés vagy árvíz fenyegetne, még ismeretlen jellegű természeti katasztrófa, ami majd eltörli a várost a föld felszínéről: a templomokat, a palotákat, az egész főteret, a New York Szállodát, a várfal és az egy szem bástya maradványait, elsöpri a hóhér házát a Petőfi utcából, a Farkas utcát végig, a Házsongárdot meg a zsidó temetőket, meg az Avram Iancu utcában a Biasini-házat, ahol még tábla emlékeztetett, ’Itt volt szállva Petőfi Sándor és neje’…” – írja Tompa Andrea A hóhér háza kötetében arról a miliőről, ahol a nevek már nem azt jelképezik, akiket megjelenítenek, nem azon a nyelven, ahogyan az képződött és használatban volt, s többnyire nem azon a helyen, ahol mint esemény, történés, emlék még életszerű volt.
Ezt a képzetes és képtelenül kiteljesült-elváltozott-megmásult várost formálta kötetcímbe Balázs Imre József és Daray Erzsébet, amikor Kolozs/város címen irodalmi antológiát válogattak össze nevezett település képzeletbeni és valóságbani világairól.[2] A nyelvi cselek nem a román megfeleltetések, hanem a magyar sajnálatok és erdélyi közérzetek hangján szólalnak meg a kötetben, mint ahogy szinte minden kolozsvári belvárosi kocsmában, kávézóban és kellemhelyen, ahol a magyar hangnem dukál. A kötet Kolozsváros (kolozsvári, Kolozs-város) képzete, amennyiben („Erdély történelmi központja, a több felekezetnek és népnek otthont adó, öt nyelven is névváltozattal rendelkező Kolozsvár – latinul Claudiopolis, románul Cluj-Napoca, németül Klausenburg, jiddisül Kloyznburg) e település irodalma felől építkezik szövegkínálatával, melyben a néma és láthatatlan, régebbi és mai, kortárs írók, költők, sokat író szerzők kibeszélt és hallgatag barangolásából kapunk részleteket. „Bodor Ádámtól Szabó T. Annán, Térey Jánoson és Tompa Andreán át Vida Gáborig. A Kolozsvár tereit, utcáit, ikonikus épületeit és nem utolsósorban a város természeti környezetét megelevenítő verseket, regény- és novellarészleteket régi és új, a 17. századtól a 20. század végéig terjedő időszakból származó várostérképrészletek illusztrálják” – formálja meg a kalauz fülszövege a kalauzolás módját és alakját. E formatartalom egysége azonban a kötet szerkezetében egyszerre kettős-hármas rátét is. Ha szól azoknak, akik messziről jövet nézelődnek az „emlékhely-Kolozsvár” romjai és maradványai, utcakövei és szobrai között, azoknak roppant gazdag útiszótár is, helyi tájképtár térképe is, mert bevezet (és ki is) a jelentéstartalmak képzeleti, bűvöleti, mindennapi és költészeti hangulataiba. Ha meg szól azoknak, akik valamiképpen ismerik, járják, éltetik a mai várost, esetleg csupán szeretik mint belső világot egy külső tájon, azok számára az irodalmi alannyá vált város lesz sajátos. Úgy saját és sajátos is, mint aki egyszer kalandor/kalandos személyiség, máskor hősies, alkalmilag pusztuló és felmorzsoló, önmagát is felaprózó miliő jelképe, másszor meg élettel teli ismeretlen, akiről a líra és szövegpróza kiválóságai formálnak hangulati képet. E hangulatok azonban mégis tónusok inkább, a város zenéjének csak hangjai, kottázhatatlan madárdalai, földrengéses vészjelei, elárvult emlékei, képzelt idilljei, s a legkevésbé sem turistafotózható lelemények. Egy párhuzamot megér – csak hogy a városkép és a belső történések láthatatlan rendszerét még érzékletesebben tapasztaljuk: Egyed Emese a Láttató világok kötetének[3] „Városnyi színház” fejezetében írja: „Kolozsváron a látás kultúráját a XVIII. században a város tragikus metamorfózisai és a polgárosodás békés jelenségei befolyásolták. A város gazdag művelődéstörténete a helyi látvány- és színházkultúra megismeréséhez visz közelebb”, s mint Prológusában kifejti: a színházi aspektus is „egy változó és kultúrákon át ható egésznek”, „a nyilvánosság jelentésátviteleinek egyelvűségét” a világok képzetével, „az emlékezet és a kulturális nyomok átmeneti állapotait és annak értelemadó közegét” őrző arculatokkal visz közelebb, mint annak értelemadó közege, ugyanakkor a kérdezés mint eszköz marad meg arra, hogy „a képzelet legyen a látás folytatása – a mindenkori képek, kép-sorok, történéseik belső életre kelő látványok láttató eszköze”, a „teátrális terek kiterjesztésének reménye” maradhasson, s e „láttató világok foglalatát” a saját élménnyel kiegészítő, „a látványra is figyelni képes, de az olvasásban mint más világok vizeiben is szívesen megmerítkező Olvasónak” ajánlja.
E jelképes városbeszéd itt annyiban kitérő csupán, hogy a Kolozs Város olvasója éppúgy irodalmi kalauzba kerül a lapozgatás révén, mint a láttató és látható világok képzeleti miliőjébe a kolozsvári városi kultúrán átható egésznek alanya. E kötet megannyi természeti világot megidéz, a városi terek beszédmódjait és a földrajzi táj asszociációit is számos helyszínt látható-érthető interpretációba emel át – de élvezettel érteni leginkább az fogja, aki ismerős e városi közegben. Lévén többségben azok, akik ezt nem tudhatják életük emlékezeti élményének, fennmarad a kérdés: milyen imagináció, mekkora képzeleti és értelmezési érzékenység kell ahhoz, hogy a szövegek méltó elismerésre, olykor felismerésre is kerüljenek…? Ha a Szerkesztők előszavának indító mondata tájolja be az értelmezés terét, akkor „Vida Gábor írja valahol, hogy Kolozsvár addig terjed, ahonnan a főtéri templom tornya még jól látható” – de megerősít ugyanitt (5. old.), hogy „keressünk tehát Kolozsvár-nyomokat olyan kortárs szerzők szövegeiben, akik személyesen kötődnek a városhoz! Vajon mi derül ki a város érzelmi topográfiájáról?”. S ha lehet válaszolni a válogatás kérdésére: a „sűrű emlékezetháló” Óvár környéke, a Fellegvár magasa, a Szamos életváltozásokat hozó hullámai és „mítoszi történetei” keverednek a kortárs történetek mozaikcserepei közé, s a „térképtudománynak az irodalomhoz” csatolható részei egyként kapnak helyneveket, tájékozódási impressziókat, a politikai hatalom által uralt nyelv impresszióinak lenyomatait, s ezek mögött is a vaksötét históriában azokat a látható fénypontokat is felmutatják, amelyeket „a kortárs irodalom ’fénykeresői’ sajátos megvilágításba állítanak” a kolozsvári városi tájban.
Érzületi városrajz ez tehát, a magyar, a román és a német kultúra keverékének is örménnyel, zsidóval, cigánnyal, falusival, városival, iparosival, fiatallal és öreggel, délivel és nyugatival, keletivel és másokkal alkotott kevercse, ahol alig van átjárás, nincs keveredés a hovátartozási kultúrák között, de ez a kelet-európai elesettség-vegyesség is arculatot öltött már akár a Mátyás téren is, amely ha az életutakban fordulat történt, „az mind, mind ezen a helyen történt” (Bodor Ádám, 11. old.). A történések intim átélése és nyilvános megjelenítése pedig nemcsak a költészeten, prózán, zenei életen, színházon, látványon, homlokzatokon, emlékképeken ülepszik meg, hanem az emlékezet saját készletén is: Bodor fölidézi, amint Barkas elvtárs „egy elvtársi összejövetelen – így nevezték a leánygimnáziumban félévenként megrendezett málnaszörpös, süteményes, páratelt táncdélutánokat –, és akkor, miközben ő az úttörőlánykák koszorújában joviálisan mosolyogva további jó előmenetelre buzdította őket”, a csínytevő Bodor eközben egy üvegnyi mustárt tölt át Barkas elvtárs kapukulcsos kabátzsebébe. A látható láthatatlan, s a rejtekező nyilvánosság egykori-mai képe úgy válik itt szimultán történéssé, mint a legjobb színházban a drámai konfliktus létmegélési kölcsöntapasztalattá. De ha ugyanitt Szilágyi Júlia a Főtérre néző „büszke homlokzattal” fényeskedő emeletes palota hátsó udvarán lakó Vilma nagymamáját idéznénk meg (19. old.), vagy Király László a Garibaldi-híd közönytelen atmoszférájában „a bécsi gyors” jelképét megidéző ábrándját, melyet „már csak a jelen / a múlt s a megélt jövendő követ” (52.), vagy Szabó T. Anna „A szabadság: a szeretet / A mindig kíváncsi mosoly, / a mindig ragyogó szemek, / a biztos menedék” sorait – amivel Szamos-parti kis lakását éli át „a szűk nyolcvanas években” –, nos, akkor éppen azt a várost kapjuk, aminek mindennapi léte és átélhető képzete túlvezet az imaginált tartalmakon, s messze túl a főtéri templom vizuális imázsán is.
Oldalanként több Kolozsvár, laponként változó helyszínek és szereplők, impressziók és látványok… Kalauz ez annyiban mégis, hogy a 17. századtól napjainkig átölelő időkből térképek tagolják az irodalmi szövegeket és térközeiket, a benyomás látképei pedig kiegészülnek a hely szellemének megfelelő „kulthelyek” aktuális rajzolataival, beleértve a kávézók vagy pálinkázóhelyek mai születését és tegnapi elmúlás-nyomait is. Mégsem csupán turistázni alkalmas kalauz ez, vagy ha igen, a való városnak képzelt világai, „láttató helyei” épp annyira meghatározóak benne. Irodalmi gasztronómia, kóstoló egy városköltészetből, pillanatok egy városhistóriából. Egyed Emese verseiben a Híd-kapu, a Magyar kapu, a Postakert, a Fellegvár, a Hója-erdő, az Őzek völgye, a Szappany utcai műterem…; Szálinger Balázs grófnője a fellegvári lejtős utakon; André Ferenc „klórosvár”-krajczolata; Gerlóczy Márton Sétatér-korrajza; Tompa Andrea árnyas gesztenyései; Magyari Tivadar Monostor-ihlette portréja is csupán térkép-nézeti lajstrom-elem lenne, ha nem töltené fel az érzületi képzelet saját városvíziója. Bartos-Elekes Zsombor helynév-térképei pedig kiegészítő melléklettel együtt az „alámerülés” mélységi élményét is történeti dimenziók közé édesítik.
Claudiopolis láthatatlan érzületi és topológiai piacán mindenesetre a rózsák sem haloványabbak, mint a virtuális városok más helyszínei. S még az is meglehet, hogy Calvino Marco Polója nem csupán Velence meséit, hanem a hallgatag, de elbeszélhető Kolozsváros fényárnyait jelenítette meg…
[1] Jelenkor Kiadó, Budapest, (Nyolcadik kiadás) 2017., 627 oldal.
[2] Kolozsváros. Irodalmi kalauz. Jelenkor, Budapest, 2019. 326 oldal
[3] Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2014., 416 oldal. Idézetek a 225. és a 6. oldalról.
Illusztráció: »Claudiopolis, Coloswar vulgo Clausenburg. Transilvaniae civitas primaria« (E. van der Rye)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
