Szili István: A klozetpucoló
*
Aligha képzelhető el szagosabb, mi több: bűzösebb foglalkozás, mint a WC-tisztítóé. Természetesen nem az angol vécére gondolok, hanem a régi, jól bevált pottyantósra. Amit magyar körülírással árnyékszéknek hívnak, de elterjedt név a klozet is, ami a latin eredetű clausum = zárt hely szóból származik, és feltehetőleg német közvetítéssel jutott el hozzánk: closet = szobácska. Nos, a pottyantós évi rendes kitakarítása, vagyis a klozetpucolás gyermekkorom idején a klozetpucolóra hárult. Klozetpucoló – ez volt a tisztes megélhetést biztosító leghétköznapibb foglalkozás elnevezése.
Hogy kik vállalták el? Rendszerint lecsúszott emberek, esetleg gyengén fogyatékosok, maguk alatt levők. Ha nem akadt ilyen, hát a ház tulajdonosa. A falusi életbe ez inkább belefért, mint a városiba. Persze azt is tudnunk kell, hogy a vízöblítéses angol wc (water closet) csak lassan terjedt el. A 19. században, sőt még a 20. sz. első felében is, legalább is faluhelyen a pottyantósok voltak divatban. Persze olyan személy is akadt, nem is kevés, aki ott végezte el a dolgát, ahol a szükség megkívánta. Bokrok alatt, vagy a kukoricásban, vagy – egészen szemérmetlenül – mindenféle takarás nélkül. Férfiak és nők semmiben sem különböztek ebben, legfeljebb, ha a férfi állt, akkor mindenki tudta, hogy csak a „kisdolgát” végezte. Törökországban többször is tanúja voltam az efféle hozzáállásnak. Gandhi esetében – az önéletrajzából ismert, hogy India-szerte nem volt semmilyen árnyékszék. A 70-es években a Szovjetunióban volt ugyan WC, de ajtó nélkül, ráadásul koedukált változatban. Az egyik fülkében egy „hölgy”, a másikban egy „úriember” végezte a dolgát. Az Adria mentén, emeletes házak külső falán, de nálunk is, különösen a várakban sok helyen még ma is látható egy falsíkból kiugró kis fülke, a pottyantós helye. A dolgát végző ember a szabadesésre bízta minden anyagcseretermékét, ami a várfal alatti ciszternában (vagy a tengerben) gyűlt össze és várta a sorsát. Elképzelhető, hogy az ilyen pottyantós milyen huzatos hely lehetett! Sokszor több emelet magasban egy alul nyitott tágas, kör alakú réssel, ahova télen, vagy rossz idő esetén bizony be-befújtak a dermesztő szelek. No, de nem a WC kultúrtörténetéről akartam beszélni, hanem arról az emberről, aki évről évre a mi pottyantósunkat takarította.
A klozetpucoló rendszerint tavasszal érkezett. Nem hirdette senki („nem dobolták ki”), mégis valahonnan mindig megtudta anyám, hogy itt tartózkodik. Alighanem a szomszédoktól, nem pedig a szagáról. Pedig az is árulkodó lehetett, mert szinte bizonyosra vehető, hogy az összetéveszthetetlen szag is elárulta. Alacsony ember volt, de szemre nézve erős, egészséges. Nekem akkoriban úgy tűnt, 50 év körüli lehetett, még az ötvenhez közelebb. Magáról semmit sem árult el, nem tudhattuk, kit tiszteljünk benne. Még a nevét sem árulta el soha, és ő sem kérdezősködött. Tudta, hol található a vécénk, hátra ment a hátsó udvarba, leemelte a ciszterna tetejét, és nekiállt a munkának. Volt egy talicskája, ennek tartályába merte ki a pottyantós tartalmát, méghozzá egy rohamsisakból átalakított hosszú nyelű merőkével, amit cserpáknak hívott. Bizony a jól megülepedett matéria meglehetősen nehéz volt. Nem is merítette meg teljesen különleges merőkéjét. No persze, mi gyerekek ezt csak tisztes távolból láthattuk. Jó anyánk időben elkülönített tőle, noha bennünket ez is érdekelt. A mi emberünk még azt is vállalta, hogy kitologatta rakományát a kertbe, és egy vagy több barázdába beleöntötte, amit aztán vagy beszántottak, vagy beástak, ahogy a kert állapota diktálta. Minden esetre olyan helyre, ahol már csak takarmánynövények voltak. Legtöbbször a kukorica leendő helyére. Anyám tisztában volt a fertőzés veszélyével, de ez nem volt mindenkiről elmondható. A szomszédasszony gyakran dicsekedett vele, miféle káposzták, karalábék nőttek ott, ahová a becses matéria került.
A klozet kitisztítását rendszerint szerény fizetségért vállalta, de anyám ezen felül egy üveg borral is megajándékozta, és meg is ebédeltette. Arra is ügyelt, hogy délelőtt látogasson meg bennünket, amikor az apám dolgozik. Persze ne gondolja senki, hogy odaültettük az ebédlőasztalhoz. Nem, ő mindig az akácfa alá telepedett, és a saját csajkáját használta. Anyám átmerte a neki szánt ételt egy használaton kívül helyezett edénybe, amiből a csajkájába töltötte át, úgy, hogy az edények nem érintkezhettek egymással. Mindig bablevest kapott, belefőzve egy jó darab csülköt, vagy kolbászt. Mind ez fél kilónyi kenyérrel egészült ki, amit lassan elmajszolgatott. Miután az ebédjét elfogyasztotta, negyedórányi alvás következett, rendszerint a kazal mellett, ahol egy kis szalmát húzott maga alá. Végül összeszedte a holmiját, és nagy hálálkodások között talicskáját tolva útnak indult. Ha nálunk is lett volna kasztrendszer, hát őt bizonyára az érinthetetlenek közé sorolták volna.
Illusztráció: id. P. Bruegel-festményrészlet (Nederlandse Spreekwoorden)
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
