Két levél Babics Imréhez (Levélfa, 61.)
*
Suhai Pál
Kőbe vésett folyó
Levél Babics Imre Dérkristályok növekvő sóhajából című verseskönyvére
2022. november 25.
Kedves Imre! Lehet, hogy előbb elolvastam pointilista eposzodat, mint Te hazaértél volna. Nem mintha oly könnyű olvasmány lenne. Nagyon is nem – komoly figyelmet és fegyelmet követel befogadójától. De ehhez mérten ad is, állandó izgalmakat – olyannyira, hogy amíg a végére, a végső pontig nem jutottam, le se tudtam hunyni a szemem, s még utána is bele-belekóstoltam (!). S meg kellett állapítanom alkaioszi verseid tökélyét. A kőbe vésett egyiptomi hieroglifákra emlékeztetnek. Nemcsak megfejtésre várnak, de gyönyörűségesek is. Ehhez az anyag (a versforma) tisztelete még hozzá is adódik. Tehát egyfajta ünnepélyes jelleg, mely ugyanakkor jól tűri a leghétköznapibb jeleneteket is („Dörzsölt pojácák otthona szétlopott / hazám, s a retkes gengsztereké, lakók / a többiek csak itt, adózó / bűnbakok. Ülve terelhető nyáj.”). Ez az „Ülve terelhető” igazi költői lelemény – nem is tudom, ki „ül”, a pásztor-e a vagy a nyáj? – miközben mindkettő halad. S ha e domborművek keménységéhez (a dioritra gondolj, kérlek) a világnézeti tartalmakat is hozzászámítom, mintha a víz folyását vésnéd kőbe („Energiák mind pontnyi nyalábban: Ő / …s személyes: így kap sorsot a lélek és / entrópiát a téridő, hogy / mind, ami múlik Övé maradjon.”). A buddhák tanítása szerint is, egy olyan filozófia jegyében, mely a létet tapasztalási alakzatok s a hozzájuk kapcsolódó tudattartalmak halmazának tekinti, s amely ebből következően mindenféle örökkévaló princípiumot, anyagi vagy lelki szubsztanciát tagadva helyezi magát mégis a Minden Egy erkölcsi égisze alá. Védelmet csak annyira magának, mint élettársainak (!) kérve-keresve („Tragédiát csak emberi lélek él / át, mégis állat szenvedi meg s növény / körös-körül – torz, durva hullám / zúdul az éteriben fajukra.”) S hogy mi ez az éteri, a számukra való? Rilkével is felelhetnék, de előbb a Te verseddel („Tenger lakói, mind anyaméhben él, / úgy érzi, lénye meg se születve ring / dajkálgató áramlatok közt, / élet előtti nagy álmodásban.”) S Rilkénél: „Ó, milyen boldog a parányi lény, / mindig az ölben marad, mely kihordta; / ó, boldog szúnyog, mely belül repül még, / ha nászát üli is; mert minden Öl.” (A nyolcadik elégia, Rónay György fordítása) Egy hang, egy szemlélet. Itt is, ott is a létezők nagy láncolatával. (Igaz, nála az Angyal több /!/.) De – behozhatatlan előny – a DNS láncolata csak a Te verseidben. S egy eónnyi kozmosz nyüzsgő lényeivel (szép rendben fölfelé, csak az élőkre tekintve: a baktériumtól a páviánig és tovább) – megváltásra, önmegváltásra szoruló, elbukó emberalakjaival. De a szeretet és a megbocsátás ajánlatával és képességével is („Éltem, behódolt állam alatt való, / magán Aranykort létrehozott egyén / – felejtek és meg is bocsátok / minden e földi gyalázatot már.”). És erre rá is szorul az emberi faj, mert önmaga s világa pusztulását hozza. Amúgy karmája és a dharma (a Törvény) szerény képességű beteljesítőjeként is. Mint valami groteszk bibliai Noé, aki maga húzza magára a vízözönt és a hajót is maga ácsolja – ácsolná – elé. Tolonganak itt, itt is a példának kínálkozó versszakok, de csak egyet választhatok. Talán ezt leginkább, mert bár ebben is ott az ember utáni jövő kérlelhetetlensége, de, embervoltunk mentségeként is talán, a költészet csodájának nem fájdalom nélkül vigasztaló emlékezete is („Kökényvirágzás ember előtt-után, / szétágazóbb terv része tehát, de más / faj nem lesz itt többé sosem, mely / verseket írna kökényvirágról.”).
Kedves Imre, köszönöm könyved vigaszát és szívből gratulálok is hozzá: Suhai Pali
(Babics Imre: Dérkristályok növekvő sóhajából, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2022)
Füleki Gábor
Levél Babics Imre estjéről
2022. november 26.
Kedves Imre!
Remélem, épségben hazajutottál a nyüzsgő és számodra terhes fővárosból szeretett földjére bakonyi nyugodt honodnak. Azt hiszem, költészeted értékelésének fontos állomása volt a tegnapi est. Rám igen nagy hatást tett. Eleve tudtam, hogy nagy jelentőségű lesz, és amint beléptem a Bolgár Kulturális Intézet bensőséges hangulatú előadótermébe, bizonyossá is vált bennem ez a tudat, amint megláttalak Benneteket a pódiumon. Téged, előtted köteteidet, sziklatömb-monolitként a Gnózist, s bemutatandó verseskötetedet: Dérkristályok Növekvő Sóhajából – a DNS szerkezetét leképező tipográfiával és létértelmező mondanivalóval, mely nekem, mint magyar-biológia szakosnak, különösen rokonszenves és különleges társítás, s bizonyítja régi hitemet, hogy élettudomány és irodalom rokon – élő szervezet, élő lény írja a verseket, s érti azokat – majd megláttam jobbra melletted Szent György kapitányunkat – aki immár bízvást az Athleta Literari – Az Irodalom Létharcosa, értékmentő küzdője – névvel illethető, tudva tevékenysége ércnél maradandóbb tömbjeit –, s mellette teljes készültségben Erdélyi Györgyöt, elméjében kimondásra váró előkészültségben forgatva veretes verssoraidat, s aztán Hegyi-Botos Attilát, a sokoldalú esztétát, zenekészültségben rhapszódosz-botjával, hangszerével, hogy majdan az est folyamán Szapphó rokkájának perdülését hallgassuk énekével, a költőnő ógörög nyelvének óborát ízlelgetve. S végül, Tőled balra megpillantottam Szörényi Lászlót, egyetemi professzoromat, aki Szegeden a reneszánsz irodalom világát tárta föl előttünk, maximális tudással, pontossággal, élettel és humorral teli – immár huszonkét éve – s most láttam őt azóta újra először –, nos, akkor már tudtam, hogy jelentős szellemi emberek ötének olyan együttállása ez, amilyen a Naprendszer bolygói ötének egy egyenesen való együttállása volt ez év júniusában a hajnali égbolton.
Te, Imre, kemény, küzdelmes, határozott és öntudatos arckifejezéssel ültél ott – mert líraviláguralomért küzdesz Te minden soroddal, és csendes eséllyel az embertelen emberi világ emberibbé válásáért esdekelsz szavaiddal, s isteni tudat, tudatosság, istentudat fénylik ki minden verssorodból –, mert szilárd, tömör tömbök soraid, gondolatkristályok szavaid, örökké állók az időben. A kötet egyes verseinek Általad való felolvasásával mindez kitapinthatóan érezhetővé is vált. Melletted remek kérdeződ, Szörényi László, sok könyvtárnyi tudásával, humorával, most is olyan összefüggéseket és vonatkozásokat fedezett fel könyvedben, melyet addig aligha sejthettünk – lásd a hélix szó ógörög értelmét – életkor, eltelt élet – s melyhez Te adtad hozzá az Általad eleve szándékolt jelentést, a DNS kettős spiráljának szinonim elnevezését a biológiából –, így egészítettétek ki ti ott egymás tudását.
S miután a professzor megtartott egy sűrített mini-egyetemi előadást, közösen döbbentünk rá: milyen igaza van, amikor könyved központi istenkép-sorait Berzsenyi Fohászkodásának márványsoraival rokonítja. S aztán Erdélyi György versmondásában gyönyörködhettünk, aki mély és emberi átéléssel tolmácsolta költeményeidet. Majd végül Hegyi-Botos Attila a szerelemről dalolt és zenélt: Szapphó szenvedélye zengett ki lantjából, érzelemfűtötte énekéből. S köztetek mindvégig óvón figyelt ügyelő koordinátorotok, az előadásidő ura, az ott és akkor megnyilvánuló irodalmi aranykor oázisának fenntartója, életvizének forrása – Szondi György, terelve és irányítva a beszélgetés folyamát, az est sűrű menetrendjét.
Komplexitásában több oldalról világított rá művészetedre hát ez az est – felolvasás, elemzés, értelmezés, interpretáció – lelkileg jelentős többlettel gazdagodva tértünk haza a végét záró kötetlen beszélgetés, dedikáció, és falatozás, borozgatás után. E többletértékekkel gazdagabban, azokat továbbgondolva, azt hiszem, tényleg szükséges a bemutató végén emlegetett még nagyobb, még átfogóbb est művészetedről, köteteidről, világlátásodról, alkotói üzeneteidről. Bízzunk ennek mihamarábbi megvalósulásában, s addig is növekedjenek verskristályaid az olvasók lelkében, s váljanak lélekgyógyító katartikus élménnyé, igaz, maradandó élettudássá.
Ölellek: Gábor
Illusztráció: Két levél
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
