Örsi Julianna: Váratlan találkozás, avagy a nevek tréfája
*
Mindenkinek egyik legbensőbb tulajdona a neve. Velünk születik, mikor beleszületünk egy családba. Családnevünket örököljük elődeinktől, keresztnevünket pedig szüleink adják. Időnként még ragadványnevet is öröklünk, vagy kapunk. Nevünkhöz hozzászokunk és büszkén viseljük. Különösen, ha történeteket is hallunk őseink származásáról, szokásairól, foglalkozásáról stb. A ritkaságszámba menő vezetéknevek felkeltik az érdeklődésünket.
A gyakori nevek útvesztőiben segítenek a ragadványnevek. Ez utóbbitól az 1950-es években sokakat megszabadított a politika. Így lettek osztálytársaim Szabó 1., Szabó 2., jobbik esetben Kis Cseppentő, Nagy Cseppentő. Szerencsére az 1970-es években engedtek az anyakönyvezés szabályaiból. Tanúja voltam egy esetnek a karcagi Városházán, amikor egy asszony megjelent a tanácsnál és követelte, hogy adják neki vissza a család megkülönböztető, ragadványnevét is. Minden elődje viselte a Polgári Szabó nevet. A ragadványneveknek különösen a „tősgyökeres”, a gyakori, azonos nevű tehetősebb családok esetében volt jelentősége. Valószínűleg a helyi társadalmi különbségek eltörlése miatt alkalmazták az állami hivatalokban a ragadványnevek mellőzését. Megjegyzem, hogy voltak csúfnevek is a településen, de jóval kisebb számban, és ezekhez csak kevés család ragaszkodott, nem is írta a vezetékneve elé. A vezetéknevek megszilárdulása Magyarországon zömmel a 15-17. században ment végbe. A kunoknál ez együtt járhatott a nyelvcserével is. Néhány családnévről és ragadványnévről a nyelvtudomány kiderítette, hogy kun eredetű. (Nácsa, Csőreg stb.). A Nagykunságba a 18. századba beköltözött cigányok napjainkban is gyakran a ragadványnevükön szólítják egymást (pl. Buga Túrkevén).
A férfiak különösen nagy izgalommal várták a fiú unoka megszületését, hiszen, mint mondták: „Egy apának egy fia, oszt kihal a família.” Ez a mondás a család és a család nevének a kihalását is jelentette. A családkutatók ma is izgalommal fürkészik a családok származását, a nevek pedig sok esetben útba igazítják őket.
A keresztnévadásnak is megvannak a maga szabályai. Több tényező befolyásolja, hogy ki milyen nevet kap. A római katolikusoknál például a leggyakoribbak a szentek nevei. A reformátusoknál az első gyerek az apja vagy az anyja nevét kapta, kapja. A második gyerek a nagyapja, nagyanyja nevét örökli. Az elhalt kicsi gyerek nevét is örökölte az utána született testvér a 19-20. század fordulóján. Aztán következtek a szülők testvérei, a keresztszülők és így tovább. A 20. század közepén már a rokonság további fokától nem is vettek mintát, mivel a családok többségénél már csak két gyermek született. Mindenesetre az 1970-es években az apjuk nevét öröklő idősebb férfiak bemutatkozáskor gyakran a nevük után hozzátették: én vagyok a nyolcadik vagy tizedik a családban. Például Virág Péter, a tizedik. A fiam is, az unokám is Virág Péter. Ez a család, ahogy számolom, két évszázadon át öröklődő névadási szokást őriz. Van azonban egy másik jelenség is a névadási szokásokban. A 20. század utolsó negyedében azt tapasztaltam, hogy a Nagykunságon egyre több idegen keresztnév tűnik fel az óvodások, kisiskolások körében. (Leginkább a cigány családok kedvelik ezt a szokást.) Ez azonban már a televízió és a sztárvilág hatására van terjedőben. Persze a korábbi évszázadokban is voltak divatos, vagy éppen elavult keresztnevek, de nem ütöttek ennyire el a magyar hangzásúaktól.
Mivel nem vagyok nyelvész, így nem boncolgatom tovább a névadási gyakorlatot. Inkább hozok egy-két esetet, amely a közelmúltban megtréfált a szülővárosomba utazásom kapcsán.
Történt 2022 egyik őszi napján, hogy szakmai munkám kapcsán Karcagra utaztam. Vittem magammal néhány Jászkunság évkönyvet, hogy a szerzőknek átadjam. Az egyik hagyományőrző cikk írója telefonhívásomra azt mondta, hogy nem ér rá, de az édesanyját odaküldi a buszállomáshoz, és adjam neki oda a könyvet. Gondoltam, hogy ismerem az édesanyját, hiszen tanyaszomszédunk volt a család, csak hát azt már elfelejtettem, hogy az ismerős neki már a nagymamája. Hogy telik az idő! Izgultam is, hogy az idegenből származó asszonyt megismerem-e. Szerencsére, mikor megpillantottam az alacsony, pirospozsgás arcú nőt, az anyósát véltem benne felfedezni. Micsoda véletlen, hiszen az már rég halott.
Leszállva a buszról, hamar egymásra találtunk. — Te is jöttél, Julika? Hát Piri hol van? — Egyből rájöttem a névkavarodásra. Ezt pedig az okozta, hogy két keresztnevem van. Juliánna Piroskának kereszteltek. Karcagon leginkább Pirinek hívtak, Túrkevén a hivatalos bemutatkozásom után a Julika terjedt el. A nem Karcagon született nőben bizonyára ez a kettősség okozta a zavart. Mindenesetre a fiának hozott könyveket átadtam, hogy továbbítsa azokat.
Jövetelemnek volt egy másik célja is, mivel egy nagyrendezvény szervezőjeként szerettem volna néhány fontos személyt felkérni, hogy a konferencián vállaljanak közreműködést. Az előzetes időpont-egyeztetés telefonon történt. Felhívtam az egyik karcagi származású megyei vezetőt. A telefonomon őrzött számon a titkárnője jelentkezett be. — Én most gyesen vagyok, de megadhatom elnök úr telefonszámát.
Újabb tárcsázás. — Régen találkoztunk. Miért hív? — hallom a vonal végén a csodálkozó hangot. — Szeretnék Önnel találkozni és beszélgetni. — Rendben, találkozzunk Karcagon szerdán 1 órakor a Nimródban.
Most meg én csodálkoztam el: Miért nem Szolnokon? De elfogadtam a helyszínt és az időpontot, amire most el is jöttem. És vártam az adott helyszínen. Olvasgattam a helyi újságot, nézegettem benne a fotókat. 2-3 képen láttam is, akit várok. Egyszer csak megjelenik az ajtóban egy idősebb férfi kalapban, és őszülő bajusszal. De hiszen ez nem ő! Én a fiát várom. Pár pillanat, és rájöttem. Én a napokban nem azzal beszéltem, akivel akartam, hanem az apjával! Igaz, mindkettő karcagi, mindkettő azonos keresztnevű, mindkettő elnök, csak éppen nem azonos helyen. Mindkettőnek szerepe volt a rendszerváltásban és most is aktív.
A tévedésem nem árultam el, és azonnal korrigáltam jövetelem célját. Interjút szeretnék készíteni a rendszerváltás karcagi kezdetéről. Miközben leültünk, már folyt is belőle a szó. Kiderült, hogy ő lesz az egyik legjobb interjúalanyom. Meg is beszéltük a következő találkozás időpontját. Akkor már őt keresem és várom a kérdéseimmel. Aztán meghívom egy hagyományos névestére, amely szokás napjainkban már kihalófélben van.
Illusztráció: Váratlan találkozás
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
