Rashwan Mohamed: Ex favilla nos resurgemus
*
I.
Ülök a rendelőben. Körülöttem jönnek, mennek az ápolók, a betegek. Csodálkozva nézek körül: hogyan lehet, hogy ennyi beteg van a világon? Vagy ők is olyanok, mint én, igaziból semmi bajuk sincsen? Hónapok óta nézegetem magam a tükörben, a visszerek a jobb lábamon egyre rondábbak, a bal lábszáramon is kezdtek kidudorodni. De semmi fájdalmam sincsen. A hiúságom miatt határoztam úgy, hogy megcsináltatom a műtétet. A visszereket eltávolítani rutin műtét. Nyáron rövidnadrágban lehet sétálni anélkül, hogy érezném, az emberek bámulják a ronda lábamat. Ezért kell a műtét, semmi másért. Ronda a lábam. S olyan nagy írónak, mint nekem, hogyan lehet ronda a lába?
Itt a rendelőben senki sem tudja, ki vagyok, mi vagyok, ki fia borja, de ez nem számít. Undorító dolog mindig emlegetni a származásomat. Ülök, várom a soromat, bámulok az ajtóra. Mellettem ül egy tucat ember. Versenyben vagyunk, ki kerül előbb sorra. Szánalmat érzek irántuk, megvetést, de leginkább gyűlöletet. Ők ugyanolyan hitványak, mint én. Féltik az egészségüket, a drága egészségüket. Félnek a visszerektől, a szívinfarktustól, a hasmenéstől, mindentől, ami rövidíti, vagy keseríti az értéktelen, unalmas, tartalmatlan életüket. Fél óra várakozás után kerül rám a sor. Gyorsan magyarázom a háziorvosnak, miért jöttem, hiszen annyi a szerepe, hogy ír nekem egy papírt, beutal a kórházba, ahol kivizsgálnak és döntenek felőlem. A háziorvos hölgy hatvan és százhatvan év közötti asszony, aki mindig Salman őrmesterre emlékeztet engem. A szeme kicsi és kerek, mint az egérszem, a kis szája komikus ellentétben áll széles homlokával. Amikor beszél, úgy érzem, mintha tegnap megvertem volna őt, és most bosszút állna, vagy haragszik rám, mintha elloptam volna tőle tavaly egy csirkét, vagy valami véletlen folytán leszúrtam volna a férjét. Parancsoló hangon dobja a mondatokat. Közben néz rám, de Atyaúristen, hogyan néz! Az éles, kerek kicsi szeme átível a szemüveg fölött, és bámul. Félek tőle. Amikor bemegyek hozzá, első dolgom, hogy berezelek. Kár, hogy ez a hölgy nem választotta a katonapályát. Később tudtam meg, hogy börtönorvos volt, lehet, hogy a bűnözőktől tanulta ezt a fürkésző, sunyi, rosszindulatú tekintetet. Szokása szerint parancsol nekem: toljam le a nadrágom, hogy megnézze a lábam. Számítottam rá, ezért tiszta új gatyát hordtam. A gatyám normális körülmények között mindig piszkos vagy lyukas, vagy rámutat nemtörődömségemre, depressziómra.
Néhány tapintás után megkegyelmezett és rám parancsolt, hogy vegyem vissza a nadrágomat. Ártatlanul érdeklődöm, ha műtétre kerül sor, melyik jobb, a megyei kórház vagy a klinika. Hallottam, hogy az őrmesterasszony többször átesett ugyanezen a műtéten. Akkor biztosan tudja, melyik a jobb hely. Az orvosnő értetlenül néz rám, széttárja kezét, nem tudja, melyik jobb, és jól járok, ha nem válogatok, mivel hosszú időbe telik, mire műtétre kerülök. Csüggedten csendbe burkolózom. Állok előtte, várom az új parancsot. Naivan azt gondolom, mint minden hülye író, hogy készen is vagyunk. De az őrmester felvilágosít, hogy ezzel a két papírral másnap folytatni kell a vizsgálatot még újabb két helyen, mielőtt beutal a kórházba.
Az első: szívvizsgálatra kell mennem, ahol EKG-val megbizonyosodnak, hogy szívem bírja a műtétet vagy sem. Ott megismétlődik az előző nap szcenáriója: leülni a székre húsz sorstárs közé, bámulni a semmibe, vagy olyan könyvet olvasni, amit éppen nem lehet olvasni várakozás közben. Rendelőben várni azt jelenti, idegesnek lenni. Feszültnek lenni. Csüggedtnek lenni. A legjobb esetben izgatottnak lenni. És ez ellentmond az olvasás természetének, ahol nem bámul senki a pofádba, ahol nem járkál előtted minden másodpercben száz ember, ahol az őrmester szobája nincs tőled tíz méter távolságra.
A szobában újra le kell vetkőznöm, de most nem az alsó részt, hanem a felsőt. Zseléféle anyaggal bekenik a mellkasomat, és itt-ott elektromos csipeszeket rögzítenek rám. Pár perc után a laboránsnő kijelenti, hogy készen vagyunk. Letörölhetem a zsíros mellemet, felvehetem a ruháimat, és tessék kint várakozni. És várakozom, várakozom. Közben új betegek mennek be, új, ismeretlen ápolónők, és új utasítások hangzanak el. A grafikonos papírral kezemben hazaballagok. Bámulok erre a keskeny, hosszú tekercsre, hátha megértek valamit azokból a kicsi hegyekből, amelyek úgy sorakoznak egymás után, mint a remegő öreg kéz meghibbant firkálása. Nem értek belőle semmit. Félrerakom az asztalomra, próbálom folytatni új cikkemet, foglalkozzon az orvos ezekkel a hegyekkel. Maradjon a suszter a kaptafánál.
Este álmomban látom a jeleket, táncolnak előttem, ugrálnak-bugrálnak körülöttem kéz a kézben, és megakadályozzák, hogy kimenjek a körből. Hirtelen éles hullámokká változnak, és én megfulladok köztük. Néha kacsintanak rám, néha trágár szavakkal szidnak, de mindig körbekerítenek engem.
Másnap reggel a második papírral megyek a rendelőbe: vérvizsgálat. Várakozás, unalom, csüggedtség. A kórházakban és a rendelőkben minden a beteg érdekében történik – ezt hajtogatják – de valójában a beteg az utolsó, akit figyelembe vesznek. A páciens mellékes szereplő a hatalmas gépezetben. Lényegtelen vonal a képben. Lehet, hogy az egészségi rendszer beteg nélkül is működhet? A dolgok ismétlődése idegőrlő. De muszáj Mohamed, muszáj. Rám kerül a sor. Az ápolónő megszurkálja a karomat, és az injekciós tűt teletölti a véremmel. Csurog, mint a forrás. Csodálkozom kicsit, hogy ennyi van belőle egy anémiás embernek. Várom, hogy halljam a szokásos parancsot: várjon kint, de e helyett kijelenti a nő, hogy egy hét múlva kell jönnöm az eredményért. Kifutok az időből. Ha nem csinálják meg a műtétet az év vége előtt, lejár a társadalombiztosításom. Utána a levegőben lógok. Se társadalombiztosításom, se munkám, se jövedelmem. És ezt betetőzi, hogy műtét sem lesz. Amióta ebbe az országba jöttem, kutyaszorítóban vagyok, és minden járókelő az én sintérem. Ellenségem. A dolog pikantériája, hogy minél jobban szaporodnak az itt töltött éveim, annál nagyobb a hátrányom. Harminc év, harminc hitvány év, és itt állok a levegőben. Két évtizede élek olyan országban, amely nem hajlandó elismerni legelemibb emberi jogaimat. Se íróként, se gondolkodóként. Állampolgárként sem. Nincs jogom szavazni, nincs jogom dolgozni, nincs jogom publikálni, összegezve: nincs jogom élni. Idegen vagyok, és idegen maradok halálig. Szeretnék kimenni ebből az országból, de nem tudom, hova. Hatvanévesen nem lehet könnyen más hazát, illetve harmadikat találni. Visszamenni a szülőföldemre, halálomat jelenti. Allah kritizálója vagyok, és az olyan fasiszta eszme, mint az iszlám, minden kritikát ellenségeskedésnek tekint. Nem tudom, mit kell tenni, csak maradok, és olyan cikkeket írok, amelyek sohasem jelennek meg. Taposnak rajtam csendben. Nincs, aki védje az érdekeimet. Nem vagyok cigány, ezért nem jár nekem a kisebbség védelme. Nem tüntetnek értem a Moszkva téren. Nem vagyok határon túli magyar, ezért nem állítanak bizottságokat, hogy biztosítsák jogaimat. Nem vonulnak értem a Hősök terére. Nem alkotnak miattam törvényeket, nem tiltakozik mellettem senki. És én sem tartozom sehova. Hontalan vagyok. Keresem otthonom, de nem találom. Keresek kis emberséget, gyengédséget, megértést, de nem találok. Gyűlölöm azt az országot, ahonnan jöttem, és gyűlölöm azt az országot, ahol vagyok. A megaláztatásnak és az aljasságnak van ára: a gyűlölet. Isten irgalmazzon mindenkinek, ha fegyver kerül a kezembe. Nem fogom kímélni Istent sem. Hang nélkül kínlódom, egyre mélyebb a kés, és egyre halkabb a kiáltás.
Könyörögve magyarázom az asszisztensnőnek, hogy jövő héten már késő, az állapotom súlyos, halálosan súlyos, visszereim vannak, és mint ahogy tetszik tudni, ez veszélyesebb és súlyosabb, mint a rák. Muszáj megcsinálni a műtétet ezen a héten. A szörnyeteg, mint igazi ápolónő, megkegyelmez nekem, belemegy a hazugságomba, közelebbi időpontot ad. Hála a Jóistennek, vagy hála az ördögnek, határidőn belül vagyok. Csak három napot és három éjszakát kell kibírnom, és utána meglesz a várva várt műtét.
Rohanok haza. Útközben mászkál bennem az a gyakori érzés, hogy marha vagyok. Pocsékolom az életemet, vesztegetem az időt olyan dologra, amiről előre tudom, hogy semmi értelme. Két órát várakoztam. Visszerek, visszerek. És ha rákos vagy, akkor mit csinálsz? Hazaérve tárcsázom a kórházat. Időpontot kellene kérni. A vonal másik végén szokás szerint durva hang jelentkezik. Nem tudom, mi történik az ember lelkében, hogy ennyire durvává, faragatlanná válik. Vajon a beteg megalázottsága és kiszolgáltatottsága növeli ezekben a nőkben, ezekben a kis csitrikben, ezt az elemi és ösztönös agressziót, ami kitör, amikor lehetőség van rá? Újra bebizonyosodik Shakespeare egyik bölcs mondata: „ha nem lettünk volna birkák, a császár nem lett volna farkas”, vagy, ahogy Heidegger kiáltotta: „az áldozat megszüli a gyilkosát”. Örök igazság Káin és Ábel óta a mai napig, különösen olyan országban, mint ez.
Kijelöli nekem a vizsgálat idejét, november 8-át.
– De asszonyom, ez három hét múlva lesz!
– Ez a legközelebbi időpont. Megfelel vagy sem?
– Dehogynem. Dehogynem. Megfelel. És nyalom is a seggedet, csókolom a lábadat, dehogynem kis ribanc –mormolom magamban.
Leteszem a kagylót, lerogyok a székbe. Atyaúristen, három hét a kórházi vizsgálatig! Akkor mikor lesz a műtét? Halálos beteg vagyok. Visszereim vannak, nyavalyások. Most mivel kell foglalkoznom? Cikkek írásával, munkakereséssel, ellenségeim lemészárlásával, a műtéttel, vagy az Atyaúristennel? Mivel kell foglalkoznom? – töprengek, fejemre teszem kezemet és bámulok magam elé. A tükörben öreg, megsoványodott arcot látok. A szem sárga, a pupilla megfakult, nem néz sehova. Tekintete szúrós, mint a bűnözőké vagy az őrülteké. Bámulok rá csodálkozva, és hirtelen görcsös sírás fog el. Sírok, sírok, megállás nélkül.
II.
A kórházban az állatkert képei forognak szemem előtt. Az osztályok, a bejáratok, a kijáratok, a folyosók, a kanyarok, a fordulók, a betegek, mind-mind valószínűtlen pantomim filmre emlékeztetnek. A sebészeti osztályra kell mennem, de előtte – nem tudom miért – jelentkeznem kell az ambulancián. Az ambulancián! Mindenhol a világon, ahol emberek léteznek, nem majmok, tudják, hogy az ambulanciát a sürgős és halaszthatatlan esetekre találták ki, nem arra, hogy minden beteg, akit az osztályra akarnak küldeni, itt kössön ki. Emlékszem, egy évvel ezelőtt a mentők vittek be szívinfarktus gyanúval, a kocsi 120-szal száguldott a városon keresztül a kórházig, és gyerünk, gyerünk az ambulanciára. Ott leültettek egy székre, és vártam a soromat. Délután kettőtől este kilencig. Hiszen ambulancia, sürgősségi ellátás! Most sincs másképp. A földszinten, a sebészeti ambulancia előtt száz ember, száz nyomorult ember vár. Csendben, alázatosan, áhítatosan. Megdöbbenek, hiszen az ápolónő három héttel ezelőtt pontos időpontot adott nekem. November 8-án, 10 órakor. Most 10 óra van. Kopogok az ajtón, rettegve előadom kívánságomat. Velem szemben egy ötvenöt év körüli ápolónő áll, aki a diktátor Anastasio Somozára emlékeztet. Ellentmondást nem tűrő hangon parancsolja nekem, hogy üljek le és várjak kint. Kitessékel. Kint bámulok magamra és a tömegre. Ha várnom kell, akkor mi a fészkes fenéért kell a telefonon megbeszélt időpont? Csodálkozásom és haragom enyhíti az a tudat, hogy Magyarországon vagyok. Nem kell komolyan venni az időpontokat, különösen, ha az időpont-adó ápolónő, vagy rendőr, vagy bíró. Leülök, kinyitom a magammal hozott könyvet. Megfelelő könyv a megfelelő helyre: Van-e örök-élet a halál után? – írta Marie Stopes. Időről időre felemelem a fejem, körülnézek, és gyorsan visszatemetkezem a könyvbe, mielőtt meggondolnám magam és hazarohannék. Az óramutató fél tizenkettőt mutat, és még nem került rám a sor. Mindannyiszor, amikor megmutatkozik a híres Anastasio Somoza, könyörögve, szerelmesen nézek rá, hátha megkegyelmez nekem és behív. Az óra elüti a delet, amikor megtörténik a várva várt csoda. Félszegen bemegyek a szobába, ahol a történelmi ápolónő és egy fiatal orvos foglal helyet. Rettegve és akadozva előadom nyavalyámat. A fiatal orvos megtapogatja a combomat és a lábszáraimat. Mozdulataiból és kérdéseiből arra következtetek, hogy gyakornok, vagy legalábbis új és tapasztalatlan a szakmában. Úrrá lesz rajtam a rettegés: Atyaúristen, csak nem ő csinálja nekem a műtétet? Akkor az lesz a vége, hogy mindkét lábamat amputálni kell. Az ápoló néni irogat valamit egy nyomtatott papírra, és átküld a szomszéd szobába. Átmegyek, kezemben a papír, mint a bukott diák, bizonyítványában rossz jegyekkel.
A második nő folytatja a misztikus és érthetetlen jelenetet. Papírokat tölt ki. Több papírt. Mindegyiket aláíratja velem. Nem kérdezem, nem szólok semmit. Engedelmes leszek. Nem akadékoskodom, nem adok nekik semmiféle előadást a logikáról. Elbocsátásom előtt dossziét kapok, amely a vizsgálatok eredményét tartalmazza, a laboreredményt, és még egy tucat papírt, amiről csak Isten tudja, mi van rájuk írva. Az asszisztensnő a folyosó túlsó végére irányít, ahol még száz ember vár előttem. Bámulok az ajtó fölötti táblára: „altatás előtti vizsgálat”. Szokás szerint számot kapok: 17-es. Leülök, próbálom megmérni, meddig tart egy beteg vizsgálata. Bánatomra sikerül. Megfigyelésem eredményeként arra jutok, hogy egy beteg 10-12 percig tartózkodik bent. Atyaúristen! Ez azt jelenti, hogy legalább két órát kell várnom. Uram irgalmazz! Hogyan tudok kibírni még két órát? Az óra a folyosó falán 13-at mutat. Igyekszem elfelejteni a körülöttem lévő nyomorúságot. Nem tudom. Két óra nagyon sok. A hátsó ajtón kiosonok az udvarra. Lélegzem. Most érzem, mekkora nyomás nehezedik rám odabent. Vajon mi lenne, ha itt kint maradnék egy órácskát, s csak utána mennék vissza? Nem telik el húsz perc, és aggódni kezdek. Hátha a vizsgálat gyorsabban ment, mint ahogy képzeltem. Sietek befelé, megkérdezem az egyik beteget, hol tartanak. A kilencedik számnál – válaszol. Nem megyek vissza az udvarra, maradok a fenekemen. Nem lenne jó, ha behívnának, és nem találnának.
Felriadok az ápolónő hangjára. Kiáltja a számomat. Bemegyek félszegen. Fiatal orvos ül a szobában egy keskeny asztal mögött. Feláll, felém nyújtja a kezét. Csodálkozom kicsit, illetve nagyon. Nem szokásos ilyen melegen üdvözölni a betegeket. Hamarosan rájövök, hogy a naiv doktor a nevem előtti titulus alapján azt gondolja, én is orvos vagyok. Elején úgy döntök, ráhagyom, hátha hasznom származik belőle, vagy legalább emberibb módon bánnak velem, de a vizsgálat közben mellékesen megkérdezi, hogy melyik kórházban dolgozom. Na tessék! Kéretlen-kelletlen felvilágosítom, hogy bölcsészdoktor vagyok. Mindjárt látom a csalódást a szemében. Te nyavalyás, neked csupán egy felsőfokú diplomád van, nekem négy. Mégis te vagy csalódott? Letottyan a székére, és írja a végső jelentést: alkalmas a műtétre.
Vastag paksamétával a kezemben felmegyek a hatodik emeletre. Kiszállok a liftből. A hosszú folyosó elején tekintetem beleütközik a nagy táblába: „Sebészeti osztály”. Haladok a folyosón, remeg a lábam. Eszembe jut az átkozott Dante: „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Felhagyok fiam, felhagyok. A folyosó végén üvegkalitkában kövér ápolónő ül. A szemében huncut mosoly. Átadom neki a paksamétát, és közben gondolkodom, hogy mit jelent ez a halvány, sunyi ajakbiccentés. Lehet, hogy ez a kis medve tudja előre, rosszul jártam, amikor ide bejöttem? Lehet, hogy ez azt jelenti: gyere-gyere kisfiam, a magad akaratából bementél az egérfogóba? Vagy előre koccint a sikertelen műtétre? Nem tudom. Annyit látok, hogy a medve mosolyog. Mosolygok én is hülyén, hátha visszariad tőle. Rámutat magával szemben egy székre, kérdezősködni kezd, és új papírokra jegyez. Ugyanazok a kérdések és ugyanazok a válaszok harmadszorra a hosszú procedúra során. Félszegen megjegyzem, hogy ugyanezekre a kérdésekre válaszoltam az altatóorvosnak és a sebészeti ambulancia fiatal orvosának. Itt vannak a papírok a szeme előtt. Félbeszakít:
– Uram, tudom mit csinálok, ez a dolgok rendje.
– Na, jól van, kislányom, nem kapsz tőlem semmiféle ajándékot, ha innen kimegyek, semmiféle borítékot. Sem egy csomag szappant, sem egy doboz kávét, se cukrot, se csokit, semmit. Mosolyogj, csak mosolyogj, te tej nélküli tehén!
III.
Feláll a székéről, katonás léptekkel vezet a kórterembe. Meghunyászkodva követem. Sietek utána, nem tudok lépést tartani vele. Szeretném fogni a kezét vagy a köpenyét, ahogy régen édesanyám szoknyáját. Gyanakodva és rosszat sejtve lépek be utána a nagy helyiségbe. Hat ágy sorakozik a teremben, három-három mindkét oldalon. Odabent négy beteg tartózkodik, vagyis két ágy üres. A túloldali szélső ágyat választom. Nézek az arcokra, a szomorúság és a levertség jelei nem ígérnek semmi jót. Bambán nézek mindenhova. Igyekszem néhány pillantás alatt megtudni, hova csöppentem. A reménytelenség birodalma. Itt az emberek nem emberek, hanem csonka lények. Félemberek és negyed emberek. Tekintetem a szemben lévő félemberre esik. Idős, kemény arcú férfi, hetven körül. Az ágy melletti tolószékből arra következtetek, hogy le van vágva egyik lába, vagy mindkettő. Nem látszik semmi a takaró alatt. A csonka ember hirtelen felriad, ijedten bámul rám. Úgy néz ki, mintha félig-meddig álomban lenne, és hirtelen nem tudná, hogy még mindig álmodik vagy felébredt. Az idegen arcom felerősíti benne azt a tudatot, hogy még mindig álmodik, valami szörnyféle jelent meg neki álmában és a túloldalról bámul rá. Mormol valamit, és próbál feltápászkodni az ágyban. Többszöri próbálgatás után nehezen sikerül neki. Nézek rá, nem értek semmit, hiszen ez nem fél ember, ez negyed. Most megdöbbenve látom, hogy mindkét lába combtőből le van vágva. Szinte nem maradt belőle, csak a feneke és a törzse. Hirtelen emberfölötti félelem tör rám. Nem. Nem félelem, ez olyan érzés, amely áthasítja a félelmet. Iszonyat. Ész fölötti iszonyat. Amikor az ember hirtelen elveszíti a tájékozódását, elveszíti a gondolkodás képességét, megáll az agya, és rendületlenül törnek rá egymás után az érzelmek. A borzalmas érzelmek. S mind, mind összegyűlik az iszonyatban. A negyed ember kezével tolja maga felé a tolószéket, próbál átülni rá, de hiába. Öt percen keresztül hősiesen igyekszik, de a csonka férfi majdnem leesik az ágyról anélkül, hogy fel tudná tenni a fenekét a székre. Nézem bambán és bénultan, anélkül, hogy eszembe jutna, hogy felugorjam és segítsek felkapaszkodni a tolókocsijára. Az ápolónő, aki hirtelen becsöppen a szobába, teszi ezt helyettem, közben néz rám szemrehányóan. Eszem ágában sincs nemhogy segíteni őt, hanem közeledni hozzá. Maga a látvány rémít. Nem tudom elképzelni, hogy megérintsem ezt a csonka testet. Fut a hátamon a hideg veríték, amikor arra gondolok, lehet, hogy valamikor megkér, segítsem felkapaszkodni vagy átülni a székre. Atyaúristen! El kell menekülnöm innen. De hova? Akárhova, csak el innen! Leülök az ágyra, be vagyok szarva. És az állati félelem nem hagy alább. A meleg szobában még mindig érzem a hideg verítéket a hátamon. Látom magam előtt állapotom végkimenetelét. Én is erre a sorsra jutok? Ilyen tolószéket fogok kapni? És minden mozdulat órákba kerül majd? Mi az élet értéke, ha az ember elveszíti a teste felét? Hogyan lehet az, hogy egy ember ilyen megalázó és méltatlan életet választ a halál helyett? Vajon ha ebbe a helyzetbe kerülnék, és választanom kellene a csonkítás vagy a halál között, mit választanék? Most minden bizonnyal egyértelmű a válasz: a halált. De ha tényleg rákerülne a sor, nem választanék akármilyen életet? Eszembe jut Dosztojevszkij egyik mondata a Karamazov testvérekből: „Ha választanom kell: azonnali halál vagy egész életemet a penge élén tölteni – az életet választanám”. Nem emlékszem, melyik figura mondta ezt. De most nem ez a fontos. A fontos az, hogy el kell menni innen, amilyen gyorsan csak tudok.
Gondolataimba és félelmembe merülve nem veszem észre, hogy a fiatal orvos ágyam fölött áll, és szólít. Felriadok, mintha kellemetlen rémálomból ébrednék. Hálásan bámulok az orvosra. Egy nyomtatványt nyújt nekem, aláírásomat kérve. Nyilatkozat, hogy vállalom a műtétet, és kit értesítsenek, ha valami rossz történik, vagy kinek adjanak felvilágosítást az állapotomról. Kelletlenül kitöltöm a papírt, és aláírom. Tudom jól, hogy erre nem lesz szükség, erre nem kerül sor. Az orvos sejti a lelkiállapotomat, ismétli a megszokott semmitmondó szavakat a rutin-műtétről és a műtő orvos képességeiről. Nem érti a marha, hogy nem a műtéttől vagyok megijedve. Nem érti, hogy lassan rájövök a műtét értelmetlenségére, sőt, egész életem hiábavalóságára.
A beszélgetés közben veszem észre, hogy a szoba jobboldalán a harmadik ágy mellett ötvenöt év körüli férfi bámul ránk. Ronda arca nem kelt jó benyomást bennem. Látom, hogy neki is levágták egyik lábát. A tolókocsijára felakasztott és a csonka combjához csatlakoztatott zacskó vér arra utal, hogy nemrég esett át az amputáción. Miközben bámul, megfogja két kezével a csonka combját és összeszorítja az ajkát. Szemmel láthatóan olyan fájdalmai vannak, amit csak az tud elképzelni vagy érezni, akit megcsonkítottak. Az orvos távozása után érdeklődöm tőle, mikor esett át a műtéten. A múlt héten – válaszolja. A szemben lévő idős úrhoz fordulok: – és Ön? Másfél hónappal ezelőtt – mondja.
– S azóta itt fekszik a kórházban? – Bólint.
A szobában én vagyok az egyetlen beteg, akinek végtagjai még mindig épek, szabadon tud mozogni, vagy egyáltalán, tud járni segítség nélkül, tolókocsi nélkül, fájdalom nélkül. De mi lesz a műtét után – ne is kérdezzem. Másra próbálom terelni a figyelmem. Kimegyek, leülök a hosszú erkélyen, lapozom a halálról szóló könyvemet, elfelejtkezem róla, hol vagyok, illetve beleesem abba az állapotba, amikor a tudat szándékosan fátylat tesz a jelen elé. Feltápászkodom hirtelen, érzem, hogy a vizelet felnyomja a hólyagom. Érdeklődöm az ápolónőtől, hogy hol van a WC. A kezével mutat a folyosó végén egy helyiséget. Nyitom az ajtót, elfacsarja az orrom a bűz. Ördög és pokol, az ürülék és a vizeletszag összekeveredése, a falak omladozása, a régi megsárgult fehér csempe olyan képet fest, mintha ez a helyiség azért létezne, hogy megszaporítsa a fertőzést, a nyavalyát és a fájdalmat. Uram atyám, de pisilnem kell, a vizelet felrobbantja a hólyagomat. Keresek egy piszoárt a helyiségben, nem találok. Csak WC-csészék. Próbálok olyan helyet választani, ami kevésbé szaros, kevésbé koszos. Észreveszek az egyik ajtó előtt egy tolókocsit. Az öregember igyekszik, de hiába, leülni a WC-re, de közben ürít a csésze mellé, és olyan bűzt áraszt, ami képes megfojtani egy tucat embert. Rohanok a mellette lévő WC-hez, és hányok. És hányok. Nem tudom megállítani magam. Majdnem kiokádom a beleimet. Kimenekülök a helyiségből. Az úton észreveszem, hogy az öregember még mindig ürít a csésze mellé, és még mindig küszködik, hogy leüljön rendesen a WC-kagylóra, de minden igyekezete csődöt mond. Ürít, és ürít. Uram atyám, mikor lesz ennek vége? Mikor lesz ennek vége?
Bemegyek a szobába, letottyanok az ágy melletti hokedlire. Új beteg lép be. Elfoglalja az utolsó üres ágyat. Egy ápolónő kíséri. Leülteti az ágyra, és melléül. A szokásos kérdések, a szokásos nyilatkozatok. Az ápolónő hangja hangosabb és agresszívebb a szokásosnál. Kis idő után bizonyossá válik, mennyire megveti ezt az embert. Lekezeli. Minden kérdés után rosszindulatú megjegyzést tesz. Az ötvenéves forma ember bambán reagál rá, hülyén mosolyog, rekedt hangja miatt nem értem, mit mond neki. Nézem a jelenetet, nem szólok semmit, de újabb okom van a szomorúságra. Az ápolónő távozása után alaposabban végigfürkészem az új beteget. Szakállas, bozontos hajú, alacsony férfi. A ruházata alapján hajléktalan ember benyomását kelti. Szedett-vedett öltözete szánalmat ébreszt bennem. Szabadidőféle nadrágot, csíkos inget, szakadt bakancsot hord. Mosolyog rám naivan és jóságosan, ahogy imént tette az ápolónővel. Nem értem, hogy mit jelent az ilyen mosoly. Talán több megértést akar kicsikarni vele a kegyetlen világtól. Talán több szánalmat akar ébreszteni maga iránt. Több fegyvere nincsen, csak a rekedt, halk, könyörgő hangja és a gyerekes naiv mosolygása. Sejtem, hogy nincs pénze, amivel eltávozásakor kifejezze háláját az orvosoknak. Talán az ápolónő is tudja, hogy szegény, mint az indiai fakír, ezért bánik így vele? Nem tudom megállítani vágyam, hogy beszédbe elegyedjem a szakállas férfival. Felállok, közeledem az ágyához, de hirtelen meggondolom magam. Csodálkozik, és látszik rajta, hogy nem érti, mi volt a szándékom. A hülye mosoly csodálkozó, kérdező tekintetnek adja át helyét. Bámulok rá, és az ágyamról kérdezem, hova valósi. Szekszárdi – válaszolt. Csodálkozom magamban: Szekszárd – ez nagy város, és hatvan kilométerre van innen. Mi a fészkes fenét keres itt ez az ember? Nincs ott kórház? Nincs sebészeti osztály? Lehetetlen. Mintha a kis ember látná, hogy mi jár a fejemben, tört hangon meséli, hogy onnan átutalták ide, mert komoly műtéte lesz, és ott nincs megfelelő felszerelés. Rögvest, kérés nélkül letolja nadrágját, megmutatja lábát. Megdöbbenve látom, hogy combtőtől bokáig hatalmas, hosszú, régi mélyedés tátong. Értetlenül bámulok, a kis emberke folytatja előadását. Tizenkétszer műtötték a lábát, utoljára kivették az ütőerét, és betettek helyette műanyagból egy újat. Az átkozott! Miért kellett nekem megmutatnia ezt a szörnyűséget? Nem is kértem rá. Elég lett volna, ha elmeséli. Kérem, hogy gyorsan takarja el a lábát. Értetlenül felhúzza nadrágját. Borzongok. Lába deformáltsága és rondasága jobban hatott rám, mint a mellettem lévő, megcsonkított ember. Úgy érzem magam, mint a kisborjú a vágóhídon, és hamarosan rám kerül a sor. Próbálom elterelni gondolataimat, tovább érdeklődöm a szakállas emberkétől:
– Miért akarja újra csináltatni a műtétet? – kérdezem, de igazából nem figyelek oda, gondolataim el vannak foglalva, még mindig szemem előtt tátong a szörnyű, hosszú, mélyedő seb.
– Állandóan zsibbad. Amikor járok, nem érzem a lábam, és amikor ülök, kínoz a fájdalom. Sajog. Nem tudom, mi lesz velem, nem tudom, mit kell tenni – panaszkodik keservesen. De most nem mosolyog az a naiv mosolya, hanem remeg az ajka, és megjelennek a könnyek sötétbarna szemében.
Kavarodnak bennem az érzelmek. Sajnálom, és undorodom a kis emberkétől. És ami rosszabb, félni kezdek tőle. Úgy érzem, mintha ő lenne a rossz jóslat hírnöke. Látom eljövendő sorsom ebben az emberben. Ilyen leszek valamikor. Pénz nélkül, piszkos, bozontos hajjal, megalázva, és ráadásul fájó, sajgó lábbal vagy láb nélkül, és mesélek valakinek könnyes szemmel, kérdezem, mi lesz velem, mit kell tenni.
Új, felébredt érdeklődéssel kérdezem:
–Mondja, hol csináltatta az előző műtéteket?
– Itt, ebben a kórházban, ezen az osztályon – válaszol erélyesen, mintha bizonyítani akarná, hogy joga van az új műtéthez, hiszen előélete van itt, szoros és elválaszthatatlan kapcsolatban áll ezzel a hellyel.
Szerencsétlen marha. Rájövök most, miért veti meg ennyire az ápolónő, az orvos, és mindenki, aki itt dolgozik, hiszen gyakori vendég, ingyen vendég, akinek előélete van itt, szoros és elválaszthatatlan kapcsolata ezzel a hellyel. Szerencsétlen marha. Tapasztalatból tudják, hogy nem tejel. Műtét után itt akar maradni, és ha muszáj elmenni, vatikáni valutával fizet, köszön szépen, és megy haza. Mindig előszeretettel fogadják, amikor visszatér ide.
Töprengek, miért ragaszkodik új műtéthez ez az emberke, hiszen ha igaz, amit mond, tizenkétszer műtötték a lábát. Új műtét biztos nem javít rajta. Miben reménykedik? Az lesz a vége, hogy levágják a lábát. Közben szégyellem magam. Hiszen neki legalább fáj a lába. Szenved. De én, mit keresek itt? Miért engedem, hogy piszkáljanak a lábamban, amikor – legalábbis eddig – nincsenek fájdalmaim? De majd később lesz – védekezem. Majd akkor gondolok a műtétre – válaszol másik énem. És a társadalombiztosítási kártya? – akadékoskodom. Ki tudja, hátha amikor majd kell, akkor lesz munkád és tudsz új kártyát kérni.
Kimegyek a teraszra, nézek a nyílt égre, és sírok, nem tudom, miért.
IV.
Mindjárt besötétedik. A téli ég haragját mutatja a bűnös városnak. Villámlik, szakad az eső. Bent a szoba úszik a homályban. Besurranok. Mindenki fekszik, kivéve a jobboldali, megcsonkított, frissen levágott lábú férfit. Tolókocsijával még mindig rendületlenül rója a termet oda vissza. Nem fárad el, nem nyugszik. Fájdalma szemmel láthatóan erősödik. Szorítja vágott lábát mindkét kezével, összeharapja ajkát, rám bámul, és fordul. Visszajön, szorítja vágott lábát, összeharapja ajkát, rám bámul, és fordul. A jelenet számtalanszor ismétlődik. Állok a szoba túlsó végén, földbe gyökerezve a lábam, nem tudom, mit kell tenni, mit kell mondani. Vigasztalom, kérdezem, tudok-e segíteni valamiben. Lefekszem az ágyamba, hátat fordítok neki, mintha nem látnék semmit. Nem tudom, mit kell tenni, hiszen ilyen helyzetben minden tett, minden szó értelmetlen. Maga az egész élet értelmetlen. Ez az ember nem csinál semmit egész nap, csak szorítja a lábát, és imádkozik az istenekhez és az ördögökhöz, hogy kis időre megszűnjön a fájdalom. Minden vágya, minden kívánsága az élettől, hogy egy percre megszűnjön a fájdalom. De nem szűnik meg. Növelik a morfiumadagját, de a fájdalom nem akar szűnni. A férfi arca eltorzul a fájdalomtól, eltorzul, megváltozik. Csúnya arca tovább csúnyul. Félelmetessé válik. Nem hasonlít emberi arcra. A tolószékben lévő ember többé nem létezik. Maradék testének minden sejtje hang nélkül kiabál a fájdalomtól. És ez a hallhatatlan hang betölti az egész termet. Kínoz, fojtogat. A világ nem létezik többé. A tárgyak, az emberek, a fák, az épületek, az utcák, az istenek nem léteznek többé, csak a fájdalom. Mindenható fájdalom. Állok a szoba túloldalán, kiabálni akarok: csináljatok már valamit, adjatok neki nagyobb adag morfiumot, vagy adjátok vissza a lábát, vagy öljétek meg, csináljatok már valamit. És a férfi újra és újra rója a termet. Belefáradok a bámulásba, de ő még mindig fordul és fordul. Nem nyugszik, nem fárad el. Dehogy fáradna, hiszen már nem ember, hanem fájdalom. És a fájdalom nem nyugszik, nem fárad el, nem öregszik. Egyre erősebb, egyre nagyobb. Megnyal mindent, ami útjában áll, és nem marad semmi. Ő az isten. Az úr. A kimondhatatlan.
Kimenekülök. Keresem az ügyeletes orvost. Berontok a szobájába. Csodálkozva emeli fel fejét az újságból.
– Legyen szíves … – utolsó pillanatban megállítom magam. Mit kell kérnem tőle? Hiszen látják a férfit. Tudják, de annyira megvastagodott a bőrük, hogy nem érzik a szemük előtt zajló szörnyűséget. És ha érzik, akkor mit tehetnek? Az ápolónő délben, a férfi fájdalmának említésekor ennyit válaszolt könnyedén és hetykén, szinte vidáman:
– Ez a vágott lábú ember sorsa.
A vágott lábú ember sorsa. Jó cím egy vidám filmhez. A folyosón, a terem felé, ritmikusan, tagolva ismételtem magamban: a vágott.. lábú.. ember.. sorsa. És a vágott lelkű ember sorsa, te kis csitri? Te idióta? Te, te vágott lelkű ember, te tehén.
– Legyen szíves…, szeretném, szeretném ha engedélyt adna, hogy otthon töltsem az éjszakát. Semmi értelme itt maradnom, a műtét úgyis csak holnap lesz.
Kis akadékoskodás után megkapom az engedélyt, – de holnap hétre itt legyen! – fejezi be határozott hangon. Mihelyt becsukom magam után az ügyeletes orvos ajtaját, futok kifelé, nem törődve a többi beteg és az ápolónő kérdő tekintetével. Nem várom a liftet, ugrálok le a lépcsőn, mint gyermekkoromban. Nem érdekel, hogy hat vagy tíz emeletet kell ugrálnom, nem érdekel, itt vannak a lábaim, és épek. Mik azok a kis visszerek? Semmiség.
Rohanok le a lépcsőn, közben eszembe jut, mennyire nevetséges és logikátlan az élet. Mennyire relatív minden. Szemem előtt látom azt az amerikai nőt, akit húsz évvel ezelőtt egy kaliforniai vendégségben ismertem meg. Égett, torz arca irtózatot és szánalmat keltett bennem. Mintha látta volna iszonyomat, elmesélte történetét: egy balesetben bent égett az autójában, miután frontálisan összeütközött egy kamionnal. A teste hetven százalékban viasszá vált. Égett arcán csak a lyukak látszódnak. A két orrlyuka, és a szeme helyén két szörnyű üreg. A szempillák eltűntek, és nem lehet helyettük újakat ültetni. Az ajka nem létezik többé. A két karjáról leégtek az ujjai. Több plasztikai műtét után sikerült megmenteni az életét. De milyen élet. Nem megy ki otthonról, nem néz a tükörbe, nem találkozik senkivel, kivéve, ha látogató kopog a házába, és amikor láttam őt, nem csodálkoztam elzárkózásán. Szörnyű arca megriasztana mindenkit. A nő sírva mesél. Ránéztem, amikor sírt, és nagyon megijedtem – olyan szem sírt, amin nincs szemhéj. A könnyek két üregből ömlöttek. Mesélte, hogy milyen furcsa és abszurd az élet. Régen napokra megkeseredett, ha egyik körme letört. Most nincs se körme, se ujja, még keze sem. Az istenek megtanítanak minket, hogy minden relatív. Ezért nem szabad elkeseredni.
Ugrálok le a lépcsőkön. A szemem előtt az amerikai hölgy, és mormolok magamban: mi az a visszér? Minden relatív. Minden relatív.
V.
Otthon ülök, bámulok magam elé a sötétben. Nem tudom, hol vagyok. Elveszítettem tájékozódási képességem. Összemosódik az idő. Szürkületben nem tudom, hogy este van, vagy hajnalodik. Összemosódnak a helyek. Nem tudom, hogy most a szobámban ülök és képzelem a kórtermet, vagy a kórteremben ülök, és képzelem a szobámat. Vagy inkább megőrültem. Édes mindegy. A lényeg, hogy most nincs a szemem előtt a tolószékes férfi, aki oda-vissza rója a szobát, szorítja a lábát, és összeharapja az ajkát. Rápillantok az ébresztőórára: nyolc óra. Tizenegy órám van. Az egész élet. Tizenegy órám van – ismétlem, mint varázsigét. Tizenegy óra.
Éjféltől nem szabad sem ennem, sem innom – mondogatta az ügyeletes orvos búcsúzóul. Ülök a szobámban, a sötétben bámulok az ujjaimra, tapogatom őket, meggyőződöm, hogy tényleg a helyükön vannak. Hirtelen magam előtt látom az amerikai nőt: tolószékkel rója a szobámat, megáll, és szorítja égett karját, összeharapja ajkát, és sír. Ömlenek a könnyek a két héj nélküli üregből. Bámul rám, és újra rója a szobát. Arcom elé teszem a kezem, és sírok. Hátha könnyeim pótolják a könnyeit. Abbahagyja a sírást. Abbahagyja a mászkálást. Felállok, kinyitom az ablakot. Hideg van. A novemberi szél az arcomba csap. Felrezzenek. A hosszú utca elnéptelenedett. A lámpák elhomályosodva és szégyenkezve világítanak. Az utca végén felfigyelek egy fekete pontra. Labda az, vagy állat, nem tudom. De a fekete pont közeledik, s egyre nagyobb. Egyre nagyobb. Megrettenve látom a tolókocsit, és rajta ül a vágott lábú férfi. Egyre közeledik, és egyre jobban felismerem felejthetetlen, csúnya arcát. Rója a hosszú utcát oda-vissza. Közeledik hozzám, és ámulva látom, hogy lába a helyén van. Feláll, és felnéz a második emeletre. Összetalálkozik a tekintetünk. Sír, érthetetlen jeleket mutogat nekem. Ismétli és ismétli a jeleket, de nem értem, mit akar. Csüggedve visszaül a tolókocsiba, és hajtja tovább a kerekét. Távolodik, távolodik, amíg majdnem eltűnik. Fekete pontként látom. De az utca végén visszafordul, és újra közeledik. Megrettenek. Kapkodva becsukom az ablakot, rohanok a legközelebbi helyiségbe, bezárkózom a WC-be, kétszer ráfordítom a kulcsot, és az ajtó mögé állok hallgatózva. Semmi nesz, kivéve a falióra émelygő, kibírhatatlan ketyegését. Nem tudom, mennyi ideje állok, de nem mozdulok onnan. Itt biztonságban vagyok. Ebben a helyiségben nem férnek el tolókocsik. Nem férnek el vágott lábú férfiak, szemhéj nélküli nők.
Hallom az óra ketyegését, és kint hatalmas szemeteskocsi dübörög az utcán. Hajnal van. A szemeteskukák ürítése hatalmas zajt csap. Elfordítom a kulcsot a zárban, és elsétálok a kórház felé. Az utcák még mindig üresek, de a város lassan felébred, mint hatalmas, éhes szörny. A hideg levegő magamhoz térít. Elszántan felgyorsítom lépteimet. Érkezésemkor tekintetemmel végigmérem a kopasz épületet. Felmegyek a hatodik emeletre. Hármasával veszem a lépcsőket. Lihegek, megfulladok, de nem állok meg. A kórteremben mindenki ébren van. Az ápolónő csodálkozva jegyzi meg: – korán jött. Nem válaszolok. Közben az ügyeletes orvos belép a terembe. Mosolyogva nyugtázza, hogy minden készen áll a műtétre. Nem válaszolok. Nézek a vágott lábú emberre, és a hátterében lévő tükörre. Bámulom a kezemet, tapogatom a körmömet, hangosan az orvos tudomására hozom:
– Úgy döntöttem, nem csináltatom meg a műtétet. Ráér.
A teremre halálos csend telepszik. Mindenki értetlenül bámul rám. A vidéki férfi csodálkozva, kételkedve kérdezi:
– Ennyi fáradság után? Ennyi vizsgálat után? Ennyi hercehurca után? Egy perccel a műtét előtt hogyan lehet lemondani róla? Tudja, hány ember várja odalent ezt a pillanatot?
Nem válaszolok. Nézek a körmeimre, tapogatom a kezemet, mosolygok, kiveszem ruhámat az éjjeliszekrényből. Bepakolom a sporttáskába, és lassan elindulok kifelé.
(Ld. még→http://www.naputonline.hu/2022/10/15/rashwan-mohamed-a-szamuzott-szam/)
Illusztráció: szerzői, mellékelt fotó, netforrása: →https://hamuesgyemant.hu/fontos-fajdalom-meghatarozasa-tudomany
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
