OPEN 42. – Samuel Beckett
*
TALÁN ELJÖN, TALÁN HOLNAP
Samuel Beckett: Godot-ra várva[1]
[2]
Táv irat: ahalogatottreménységbeteggétesziaszívetstopdeamegadatottkívánságéletnekfájastop
(Példabeszédek könyve: 13. 12.)
Régóta ismerem, most újra kikerestem a Samul Beckettről készült fotók egyikét. Ez olyan arc… Milyen is? Ír, írói, drámaírói arc? Ez olyan arc, amilyennek el tudjuk képzelni magunkban azt a drámaírót, aki pótvizsgára küldte a XX. század embereit, mert nem tudtak arra válaszolni, hogy ki is az a Godot és miért kell rá várni egy kietlen tájon. Amikor Alán Schneider, a Godot-ra várva amerikai bemutatójának rendezője megkérdezte Beckett-től, kit vagy mit értett Godot–n, ezt a választ kapta: „Ha tudnám, megmondtam volna a darabban.” Pedig látszólag olyan könnyű: Godot az Aki. [3]
*
Az abszurd irányzat egyik vezéregyéniségének, Beckettnek első színpadi sikere, a Godot-ra várva a drámatörténet egyik legtalányosabb alkotása.[4] Ha röviden akarnám jellemezni: a körülöttünk, bennünk örökké élő reményről és ezt a reményt mindig megtorpedózó reménytelenségről, az emberi lét alapkérdéseiről szól.
A Godot négy alkat és egy szituáció végzetének drámája, vegetálás a lét perifériáján. Az abszurd drámák dramaturgiájának megfelelően nem ábrázol életfolyamatokat, nemcsak cselekmény, de (hagyományos értelmű) jellem és kommunikáció sincsen: két csavargó vár egy bizonyos Godot-ra egy országúti fa mellett; érkezik egy páros, majd egy fiú Godot üzenetével. A második részben majdnem ugyanez ugyanígy megismétlődik; eszegetnek, beszélgetnek, két vándor érkezik, végül egy fiatal fiú közli Godot üzenetét: holnap biztos eljön.
Reális részletekből irreálissá áll össze a mű egésze: minden elem, mozzanat egyszerre konkrét, kézzelfogható, ugyanakkor rejtélyes, bizonytalan. A rövid, gyors párbeszédeket és a monológokat megszakítja egy-egy emléktöredék: Vladimir kihalászta Estragont a Szajnából; nyomasztó emlékeik vannak millió halottról; utalnak egy istentelen iskolára, emlegetik az Eiffel-tornyot és egy dél-franciaországi szüretet egy bizonyos Bonellynél – de Didi felidézéseire Gogo rendszerint nem emlékszik. (Mert így hívják egymást.) Csak az éjjelek és nappalok váltakozása érzékelhető; az alkony, a félhomály. Egy pillanat, s már éjszaka van:
VLADIMIR: Mindig az éjszaka beköszönte előtt jövünk.
ESTRAGON: De az éjszaka nem köszönt be.
Banga Ferenc tusrajza
A drámának két fő- és két mellékszereplője van. „Vladimir az eszményekért még lelkesedő, reménykedő idealista, az absztrakciókra hajlamos, a gondolkodó, nemcsak ösztöneire, hanem eszére is hallgató ember, gyakran idézi műveltsége maradványait. Benne még maradt némi felelősségérzet is. Estragon a földhözragadt, csak a reáliákra tekintő, szűklátókörű átlagember.” Anyagias, kétkedő materialista (állítólag költő volt!), szinte csak vegetatív kérdések foglalkoztatják. (Már a hozzájuk kapcsolódó kellékek (a kalap és a cipő) jelzik intellektuális különbségüket.
Az általuk képviselt tengelyre merőleges a másik kétpólusú tengely, Pozzo és Lucky kettőse, az alá-fölérendelt hatalmi viszony (és a szadista-mazochista típusok) megjelenítése. Pozzo pórázon vezeti a kiszolgáltatott Luckyt, akinek a nyakán látszik a kötélvágta seb, de ’boldog’. A második felvonásban, már megnémultan, ő rángatja kötélen maga után a megvakult Pozzót. Műveltek voltak mindnyájan, de felejtenek – emlékezetkihagyásuk a szövegformálásban is érvényesül, és a beszédmódjuk is töredékes személyiségük jelzése. Nem figyelnek, monologikusan filozofálgatnak; sablonok, közhelyek – mindenkinek megvan a maga kis keresztje, a bőrünkből nem bújhatunk ki stb. –, hiányos mondatok hangzanak el, a beszéd is csak pótcselekvés, szerepe az űr kitöltése, a csend beálltának megakadályozása. Nem tudják kifejezni magukat, keresik a szavakat; komikusan ismétlődnek az udvariassági formulák, a veszekedés-kibékülés sémái. Kétséges a megértés lehetősége, elidegenült a beszéd is.
De a 2×2 szereplő után megjelenik az üzenethozó fiú, ő az egyik harmadik. Szintén a bizonyosság-bizonytalanság egyik képviselője. Kétszer jelenik meg, mindkétszer elfut, magára hagyja Estragont és Vladimirt, s ők mind a kétszer ismételten felfedezik a fát, mind a kétszer eszükbe jut, hogy legokosabb lenne, ha felakasztanák magukat. Kétszer látjuk a teliholdat: az első és a második rész végén. Először a reális remény, a fiú távozása után jön föl a hold, funkciója nyilvánvalóan az, hogy helyettesítse a megszökött reményt. Másodszor is hasonló szerepe van, de a fiú kétszeri távozása és a távozást követő öngyilkossági gondolat előszöri és másodszori jelentkezése között minőségi különbség van, és a hold kétszeri megjelenésese is más, miközben ugyanolyan.
Intermezzo
Shelley: A hold
Sápadt vagy a sok bujdosástól,
csak kóborolsz s a földre nézel,
magányos árva, éji vándor,
körötted lángok szerteszéjjel –
bús rém vagy, amely ide-oda les
és érzi, nézni mit sem érdemes.
Shelley To the Moon (A hold) című versének részletei Kosztolányi Dezső fordításában szólalnak meg magyarul a drámaszövegben. Ez utóbbi vers Caspar David Friedrich 1819-ben készült Két férfi a holdat szemléli című festményének motívumait idézi, melyet Beckett 1937-ben fedezett fel magának a drezdai képtárban. A képen két férfi, már-már Csontváry híres festményére emlékeztető, eldűlni látszó, gyökereivel csápként az égbe kapaszkodni akaró fa mellett a holdat nézik. [5]
Bibliai utalások, bibliai idézetek
Amikor Beckettnek felteszik a kérdést: mi is a Godot-ra témája, Szent Ágoston írásainak egy passzusára hivatkozik: „Ágostonnál van egy csodálatos mondat, bár csak emlékeznék a latin szövegre; latinul még szebb, mint angolban: Ne csüggedjetek; az egyik lator üdvözült. Ne bízzátok el magatokat! az egyik lator elkárhozott.” A két keresztre feszített lator témája, az üdvözülés reményének bizonytalansága és esetlegessége valóban áthatja az egész drámát. A két szereplője beszélgetés közben többször is hivatkozik a Bibliára.
VLADIMIR Olvastad a Bibliát?
ESTRAGON A Bibliát?… (Megfontolja) Biztosan belelapoztam.
VLADIMIR (meglepetten) Abban az iskolában, ahol nem ismerték Istent?
ESTRAGON Nem tudom, ismerték, vagy nem is merték ismerni.
VLADIMIR Te összetéveszted az iskolát a gyivivel.[6]
ESTRAGON Lehet.
VLADIMIR Emlékszel az evangéliumokra?
ESTRAGON A Szentföld [térképére] térképeire emlékszem. Színesek voltak, szépek. A Holt-tenger világoskék volt. Már a látványától is megszomjaztam. Na, ide megyünk majd, mondogattam, ide megyünk majd nászútra. Itt majd fürödhetünk. A boldogságban.
A direkt vagy rejtett bibliai utalások, a pontos vagy szándékosan rontott bibliai idézetek, szókapcsolatok köre jelentős mértékben bővült az angol változatban. A helyszínleírást követő legelső szerzői instrukcióban a kő motívuma, melyen ülve Estragon a cipőjét próbálja lehúzni, utalás a feltámadott Krisztus sírjának szájáról elgördített kőre; az angol ditch nemcsak árkot, hanem gödröt, sírgödröt is jelent. Estragon Ádám néven mutatkozik be Pozzo előtt az angol szövegben (a franciában Catullus néven) – erősítve azt a jelentésvonulatot, melynek mentén Ábel és Káin néven szólítgatják a földön fekvő Pozzót és Luckyt a második felvonásban.
„Akiket Isten saját képmására teremtett!” – Pozzo angol mondata („Made in God’s image!”) pontosan használja a Biblia szavait: „And God said, Let us make man in our image, after our likeness.” (Genesis 1,26) –”Isten újra szólt: Teremtsünk embert képmásunkra, ma-
gunkhoz hasonlóvá” (1Mózes 1,26). „Kelj fel és próbálj járni!” – utasítja Vladimir Estragont, Jézus csodatévő szavait profán pontatlansággal.
Vladimir a francia változatban közhelyszerűen semmitmondó, lapos bölcseleti tartalmú idézetre próbál emlékezni: „C`est long, mais ce sera bon. Qui disaitca?” (Sokára lesz, de jó lesz. Ki is mondta ezt? ), az angol változatban Beckett egy bibliai idézet kulcsszó nélküli csonkolt félmondatát adja Vladimir szájába:„Hope deferred maketh the something sick, who said that?”(„A halogatott reménység beteggé tészi az izét, ki is mondta ezt?”). A teljes szöveg a Bibliában a Példabeszédek könyve 13. részének 12. versében található: „A halogatott reménység beteggé teszi a szívet, de a megadatott kívánság életnek fája.”
Ez a fa egy szimbólum
A színpadon egy nagyobb kövön kívül nincs más, csak egyetlen száraz fa. Először, az első rész elején Vladimir említi a fát, pontosabban ő figyel fel rá. „Azt mondta, a fa előtt várjuk” – mondja, miközben „szemügyre veszi a fát”.
ESTRAGON Gyönyörű vidék. (Megfordul, a színpad széléig megy, s a közönségre tekint) Mosolygó táj. (Vladimirhoz fordul) Menjünk innét!
VLADIMIR Nem mehetünk.
ESTRAGON Miért?
VLADIMIR Godot-ra várunk.
ESTRAGON Persze. (Szünet) Bizonyos vagy benne, hogy itt van?
VLADIMIR Micsoda?
ESTRAGON Az a hely, ahol várakoznunk kell.
VLADIMIR Azt mondta, a fa előtt várjuk. (Szemügyre veszi a fát) Látsz más fát is?
ESTRAGON Milyen fa ez?
VLADIMIR Azt hiszem, szomorúfűz.
ESTRAGON És miért nincs levele?
VLADIMIR Kiszáradt.
ESTRAGON Vége a szomorúságnak.
VLADIMIR Hacsak nem az évszak az oka.
ESTRAGON Szerintem ez inkább cserje.
VLADIMIR Bokor.
ESTRAGON Cserje.
VLADIMIR Bo… (Meggondolja) Csak nem arra célzol, hogy rossz helyen várakozunk?
ESTRAGON Már itt kellene lennie
VLADIMIR Nem mondta biztosra, hogy jön.
ESTRAGON És ha nem jön?
VLADIMIR Akkor holnap megint eljövünk.
ESTRAGON És holnapután is.
VLADIMIR Esetleg.
ESTRAGON És így tovább.
VLADIMIR Azaz, hogy…
ESTRAGON Amíg el nem jön.
VLADIMIR Könyörtelen vagy.
ESTRAGON Tegnap is itt voltunk.
VLADIMIR Ah, dehogy, becsapod magad.
ESTRAGON Mit is csináltunk tegnap?
VLADIMIR Hogy tegnap mit csináltunk?
ESTRAGON Igen, mit?
VLADIMIR Hát… (Megsértődik) Kételkedni, azt aztán tudsz.
ESTRAGON Miért? Szerintem tegnap is itt voltunk.
VLADIMIR (körbehordozza a tekintetét) A környék ismerős?
ESTRAGON Azt nem állítom.
VLADIMIR És akkor?
ESTRAGON Ettől még…
VLADIMIR No de mégis… ez a fa… (A közönség felé fordul) s ez a tőzegláp.
ESTRAGON Bizonyos vagy benne, hogy ma estére mondta?
VLADIMIR Mit?
ESTRAGON Hogy várjuk.
VLADIMIR Szombatot mondott. (Szünet) Úgy rémlik.
ESTRAGON Meló után.
VLADIMIR Feljegyeztem valahová. (Kotorászik mindenféle mocsokkal dagadtra tömött zsebeiben)
ESTRAGON És melyik szombatot mondta? És szombat van-e ma? Nem inkább vasárnap? Vagy hétfő? Vagy péntek?
VLADIMIR (izgatottan néz körül, mintha a tájban felfedezhetné az időpontot) Nem! Lehetetlen!
S hogy valóban lehet még remény, azt az egyetlen kellék, a színpadra állított fa változása is mutatja. A fa a második részre kihajt, de a szerző által rendezett berlini bemutatón mindössze három ágvégi levél látszott a ruhafogas formájú fán. Jób könyvéből idézünk: arbor succisa virescit (Jób 14,7) = A megnyesett fa kizöldül.[7] Ez a három levél talán az egyetlen, amely a reményt sugározza. A fa is, a levél is jelképes üzenetet hordoz! Nem véletlenül három levél van a fán, mert a hármas szám a szimbólumok nyelvén az abszolút tökély kifejezője.[8]
„Vladimir kézírásos feljegyzésére – amit egyébként nem talál meg a zsebében –, amikor hely és idő bizonytalan koordinátái között keresik az egyetlen biztos(nak vélt) pontot, a keresztfára, az ír mitológiából ismert világfára és a paradicsomi örök élet fájára utaló –
de később potenciális bitófaként szemrevételezett – szomorúfűz(nek tippelt) fára gondolnak és gondolhatunk mi is.
A fűzfa, másutt almafa (!) vagy orgonafa, vagyis a fa – népművészeti minták, ábrázolások, középkori falképek is bizonyítják – életfa: arbor vitae. Az élet fája, az arbor vitae kezdetben a két kiemelt paradicsomi fa egyike. A jó és gonosz tudás fájával együtt állt az Édenkert közepén. A középkori misztikus irodalom a kettőt eggyé, azaz paradicsomi fává olvasztotta. Egyidejűleg jelentésköre bővült.
A paradicsomi fát, az élet fáját az egyházdoktorok a krisztusi keresztfára, az örökélet fájára vonatkoztatták. (Történetiségét-hitelességét az ún. szent kereszt legendájával igazolták.)
Az életfa, a világfa („kozmikus” fa) képe gyakorlatilag mindenütt ismert vagy tiszta formában, vagy különféle változataiban. (Gyakran egyik vagy másik funkciójának nyomatékosításával, úgy mint az „élet fája”, a „termékenység fája”, a „közép fája”, a „felemelkedés fája”, „égi fa”, „sámánfa”, „misztikus fa”, a „tudás fája” stb.[9]
Körülmények nincsenek
A helyszín (a színpadkép) is az elidegenült világ azonosíthatatlan tája. Egyszerre funkcionális és jelképes: egyben a létezés elvont tere is (a misztériumok világszínpadához hasonlóan). Sehonnan sehová sem vezető országút mellett, egy fennsíkon, a senkiföldjén, hatórányi járásra emberektől, közel valamilyen szakadékhoz, nádashoz várakoznak. Nem tudják, hol vannak: ott-e, ahol tegnap, és egyáltalán jó helyen várnak-e?
ESTRAGON: Mondtam már, hogy tegnap este nem voltunk itt. Álmodtad az egészet.
VLADIMIR: És szerinted hol voltunk tegnap este?
ESTRAGON: Nem tudom. Máshol. Ürességben itt nincs hiány;
VLADIMIR: Nem ismerős a környék?
ESTRAGON: Mi legyen ismerős? Ebben a sivárságban töltöttem az egész kurva életet. Ki figyel ilyenkor az árnyalatokra?
A két felvonást tökéletesen végiggondolt szimmetria tartja össze, a második felvonás ugyanúgy tükörképe az elsőnek, mint az első egy meg nem írtnak. Nincs előrehaladás; kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni a következő pillanatban, minden egyformán fontos, ill. egyformán jelentéktelen. Értékrend híján játék az öngyilkosság, kiemelt jelentőségű viszont a várakozás. (Az arányeltolás a hagyományos cselekmény paródiája is egyben.)
A mű cirkulárisan szerkesztett, a helyzetek majdnem ugyanolyan sorrendben térnek vissza, de a második rész süllyed, lefelé halad – ugyanúgy zárul, mint az első, de végleg bizonyossá válik a reménytelenség.
VLADIMIR: Mindennek egyre kevesebb a jelentősége
ESTRAGON: Még mindig nem eléggé kevés.
A körforgásban a fiú feltűnése először fenntartja a várakozást, másodszor viszont már az ő előkerülése is a szituáció értelmetlen voltát erősíti. Vladimir kutyáról szóló dala azt példázza, hogy bármikor újra lehet kezdeni.
VLADIMÍR Egy kutya a konyhában. . . – Minthogy túl mélyen kezdte, abbahagyja, köhécsel, s elölről kezdi, magasabban:
Egy kutya a konyhában
A kolbászt megette,
A szakács a merőkanállal
Agyon is ütötte.
A többi kutya ezt látta,
Sírt ásott hát neki,
——Abbahagyja, utánagondol, majd elölről kezdi:
A többi kutya ezt látta,
Sírt ásott hát neki,
A fejfáján van egy tábla,
Amely azt hirdeti:
Egy kutya a konyhában
A kolbászt megette,
A szakács a merőkanállal
Agyon is ütötte.
A többi kutya ezt látta,
Sírt ásott hát neki…
——Abbahagyja. Az előbbi játék
A többi kutya ezt látta, S irt ásott hát neki. . .
——Abbahagyja. Az előbbi játék. Halkabban
A többi kutya mit csinált?
Sírt ásott hát neki . . .
Elhallgat, egy pillanatig mozdulatlan marad, aztán ismét lázasan járkálni kezd a színpadon, összevissza.[10]
Intermezzo
Egy kortárs francia költő Századvégi szonettek című kötetéből idézek egy különös, a címe szerint ehető verset, amely rokona fenti Európa-szerte ismert láncversnek.
Alain Bosquet: Az ehető vers
A gyermek elkap egy pillangót: most megeszlek!
A cápa gyermeket fog: ehető az is.
Isten kifogja a cápát, mert arra támadt
étvágya – bár lehet, hogy csak elvből teszi.
Joggal kérdezhetik, ki fogja akkor istent
bekapni, hogy a lánc folytatódjék, s hogy a
költő ne álljon itt egy félig írott verssel.
De a vers óvatos: időben visszafordul,
isten nem kéri már a harapós halat,
a cápa félni kezd a gyermek szigonyától,
s a gyermek látja, hogy nem is lepkét fogott,
hanem egy mérgező virágot – így maradnak
mind éhesek, kivált a hülye olvasó,
aki nem tudja, hogy a versek ehetőek.
Fordította: Tóth Krisztina
Ez egy modern láncvers, amelyhez hasonló csak a népköltészetből ismert itt, magyar földön csakúgy, mint szerte Európában. És láncvers (ének) volt a drámából idézett fenti részlet is. „A láncversek (énekek), a mesék, a történetek, a játékok a népköltés ősi poétikai elemeit mutatják – olvassuk Együd Árpád egyik tanulmányában. E láncversek (énekek) memorizáló-nevelő hatását már évezredek óta felismerték az emberek. Különösen a vallásos tézisek, alapvető hittételek, bizonyos rítusok, varázslások szolgálatában volt jelentőségük, és a pontos tudást voltak hivatva besulykolni, valamint a számok, szövegek erejét, hatását biztosították.”
Scheiber Sándor írja: „Már az ó-ind (páli) és a közép-iráni (pehlevi) vallásos irodalom is ismeri” éppúgy, mint a magyar, horvát stb. ráolvasások is; a „keresztény egyházban pedig Eucherius lyoni püspök az elindítója”, a számszimbolikáról 499 körül írott egyik művével.
Lehet, hogy mindig akad valami élet
Gogo és Didi számára nincs menekülés; este távozhatnának, de nem mennek. Közben állandóan tesznek-vesznek, járkálnak, tornáznak; cselekedeteik eleinte ésszerűnek hatnak, aztán szokássá válnak – és minden tevékenységük egyenértékű kényszercselekvés, tettpótlék. „Folytassuk” – biztatják magukat; – többször elhangzik, hogy „nem bírom folytatni” –, de mindig folytatják.
ESTRAGON: Látod, Didi, mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk.
Mikor jön Godot?
A világ iszonyatos zűrzavarában egyetlen tény világos: várják, hogy megérkezzék Godot. Egy valamikori megbeszélés alapján várakoznak Godot-ra – Estragon persze nem is emlékszik -, aki nélkül értelmetlen a világ. Viszont Godot azonosíthatatlan: ő az, akire várni kell, minden nap, mert hátha eljön. (Egyes találgatások szerint God-ot” az angol ,god’ francia kicsinyítő képzővel; de a beszélt ír nyelvben maga a ‘Godo’ hangalak istent jelent.) Ha Godot tehát isten-allegória, akkor az alakok megváltásra várnak – de az isten nem nyilatkozik meg. Tágabb értelmezésben Godot többértelmű alak, akire azért várnak, mert munkát adhat, értelmet, célt az életüknek – de bárki, bármi, amire az ember várhat; az ember(iség) beteljesületlen vágyainak szimbóluma. Godot kétségkívül nem csak a várakozás vagy a semmi neve csupán. Nietzsche révén szólott Zarathustra: „Isten halott.”[11] Az európai szellemet átható, több mint egy évszázados üzenettel birkózik, birkózott a két szereplő – és nyilván az író is – abban a reményben, hogy hátha nem is halt meg, és ezért hátha eljön – de ki is? – Godot!
Ők megértették
1957. november 19-én egy gondterhelt kis színészcsapat készült a közönséggel való találkozásra. A színészek a San Franciscó-i Actors’ Workshop társulatának tagjai voltak. A közönség a San Quentin-i fegyház ezernégyszáz elítéltjéből állt.
Nem csoda, hogy a színészeket és Herbert Blau rendezőt aggodalom töltötte el. Hogyan állnak majd meg a világ egyik legnehezebb közönsége előtt ezzel a roppant homályos, intellektuális játékkal, amely nem egy, kifinomultan kulturált nyugat-európai nézősereg körében majdhogynem zavargásokat robbantott ki? Herbert Blau elhatározta, hogy felkészíti a San Quentin-i közönséget az eljövendőkre. Kilépett a színpadra és szembenézett a zsúfolt, sötét ebédlővel – az ellobbanó gyufák tengerével, amelyeket a fegyencek, miután rágyújtottak, a hátuk mögé hajítottak. Blau a darabot egy dzsessz-számhoz hasonlította; „azt is végig kell hallgatni, függetlenül attól, hogy ki mit ért belőle”. Ugyanígy – fejezte ki reményét – a Godot-ban is talál majd minden néző valami mondanivalót, valami jelentést, amely csak őhozzá szól.
A függöny szétnyílt. Az előadás megkezdődött. És azt, ami a kifinomult párizsi, londoni és New York-i közönséget zavarba hozta, a fegyenc-közönség azonnal elfogta; amint az Jegyzetek egy bemutatóról címen a San Quentin News című börtönújság hasábjain is olvasható:
„A duzzadó bicepszű izomkolosszusok… várták a csinos lányokat , a vicceket. Amikor mindez elmaradt, hallhatóan füstölögtek és hallhatóan elhatározták, hogy kivárják, amíg a terem elsötétedik és aztán elillannak. Csupán egyetlen tévedést követtek el. Két perccel tovább figyeltek oda a kelleténél – és maradtak. Csak az előadás végén távoztak. Feldúltan, megrázva.”
Vagy amint ugyanennek a lapnak a munkatársa jelentette egy cikkben, amelynek címe így hangzott: „A San Franciscó-i társulat távozása után a San Quentin-i közönség tovább várja Godot-t”: „Attól a pillanattól kezdve, amikor Robin Wagner elgondolkoztató, börtönszerű díszlete megvilágosodott, a két fürkésző csavargó utolsó, fölösleges, várakozó és tétova kézszorításáig, a San Franciscó-i társulat markában tartotta a fogoly közönséget… Azok, akik úgy gondolták, hogy első itteni bemutató gyanánt kevésbé vitatható darabot kellene választani, alig öt perccel az előadás megkezdése után már elbúcsúztak aggályaiktól. “
A San Franciscó-i Chronicle egyik jelenlévő riportere feljegyezte, hogy a fegyenceknek nem okozott nehézséget a darab megértése. Az egyik elítélt azt mondta neki: „Godot a társadalom.” A másik: „Godot a külvilág.” A börtön egyik nevelője állítólag kijelentette: „Ők tudják, mi a várakozás… és tudják, hogy ha Godot végre eljönne, csak csalódást okozna.”
„Godot mikor jön?” A színész Nagy Attila,
aki az egyik főszereplője volt a darabnak és a költő, drámaíró
Gyurkovics Tibor, egy beszélgetésre figyelve.
A Mindentől messze – a Semmi közelében
Írásaiban a fölbomlást úgy követi nyomon Beckett, mintha szüntelenül a Jelenések könyvéhez készítene kommentárt, vagy a Prédikátor könyvének verseihez: minden hiábavalóság! Általában a mű teljes reményvesztettségét hangsúlyozzák a Godot-ra várva értelmezői, mert amit Beckett bemutat, az ijesztő. Ugyanakkor egyben komikus is. Nincs kiút, mutat rá, és ez persze bosszantó, mert tényleg nincs kiút.[12] Vagy mégis? Hát ott a gyerek! És a száraz, a megnyesett fa újra kizöldült. Mindkét rész ugyanúgy ér véget:
ESTRAGON: Menjünk?
VLADIMIR: Menjünk.
És nem mozdulnak.
Házi feladat
A darabban elhangzik, hogy milyen nap is van ma? Lehet, hogy péntek? Ha akkor péntek volt (lett volna!), akkor másnap szombat. És a harmadik nap vasárnap. Tessék elképzelni a darab harmadik felvonását, hogy vajon mit csinálna a két főszereplő vasárnap. Én, mint falusi, azt írnám, hogy rendesen felöltöznek, és elmennek templomba. Hogy ott és akkor megérinti-e őket a megváltás gondolata, és azután mit csinálnak, ez lenne egy komoly házi feladat témája.
Móser Zoltán
JEGYZETEK
[1] A következő könyvek, tanulmányok felhasználásával készült ez az írás: Martin Esslin: Az abszurddráma elmélete. Bp., 1967; Ungvári Tamás: Samul Beckett. In A XX. századi amerikai irodalom története. Bp., 19??; Gerold László: Száraz fa és telihold In hid_1976_10_15_gerold.pdf ; Pinczés István: Két Godot-ra várva. Színház 41. évf. 4. sz. (2008. április) 37- 47. In http://epa.oszk.hu/03000/03040/00491/pdf/EPA03040_szinhaz_2008_04_37-47.pdf
[2] Bruce Davidson Samuel Beckett a “Waiting For Godot” próbáján. New York City. USA. 1964. ©Bruce Davidson/Magnum Photos © Bruce Davidson | Magnum fotók
[3] 2Móz. 3.11-18 Mózes azt felelte erre az Istennek: Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból? De Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek. Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent. De Mózes azt felelte Istennek: Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik? Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.
[4] A művet először franciául írta meg, majd angolul is, de a két szöveg nem mindenhol egyezik.
[5] Magányos cédrus, 1907. (Egy cédrusfa a Libanonból, Libanoni cédrus, Cédrusfa, Cédrus) Janus Pannonius Múzeum, Pécs
[6] A fiatalkorúak szigorú fegyelmű javító-nevelő fiúintézetének neve volt magyar szleng szóval: a gyivi. (Gyermek és Ifjúságvédelmi Intézet)
[7] Két másik fordítást idézve: Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai; A fában mindig marad még reménység: hogyha lenyesik is, új ágakat hajthat, zsenge hajtásai el nem maradhatnak. (Jób. 14,7.)
[8] A kettő az első páros szám, a három az első páratlan és tökéletes, mert a hármas számban először van együtt a kezdet, a közép és a vég.
[9] Mitológiai enciklopédia I. 267. Bp., 1988.
[10] Ennek a közismert éneknek a dallama Paganinitől, A velencei karneválból való.(A mű eredetileg egy olasz népdal volt.)
[11] 1884-ben jelent meg az Imígyen szóla Zarathustra (Also sprach Zarathustra) harmadik része, amelyet a nietzschei munkásság fő művének szoktak tekinteni.
[12] In https://doksi.net/hu/elemzes.php?order=Show&id=96
Illusztráció: Open – Moser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
