Turai Kamil: „Dérkristályok Növekvő Sóhajából”
*
Babics Imre könyvéről[*]
A kötet borítóján a világegyetem csillagtérképe: ezernyi csillagűr, szétszórva a feketeségben – középen egy DNS-fonat rajzolatával. Mehet el tudásunk a végtelen nagyról és végtelen kicsiről, s nem is akármilyen üzenetben, a Kozmosz nagy csendjébe, hátha letapogatják testvérlények. Méghozzá a világ legősibb nyelvén, magyarul-szkítán, mely nyelvet értettek négyezer éve a Fáraó-kori egyiptomiak is. S nem is akármilyen versformában, hanem veretes alkaioszi strófákban, ’ – ’ – ’ – ’’ – ’ -, feltehetően erre ritmusra táncoltak a dioszkuroszok, s erre ver trák szívünk egyszerre. „Lebegni Isten kék vizein, hol éjt / medúza izzó mérge bocsát a vér / áramlatába”. Baljós út ez, veszélyekkel teli, mint Odüsszeuszé, a Gorgófőre vakultan, méreg-ütötten. Mégis bizalommal teli, hiszen „hit bizonyítja, hogy útra k e l l ü n k.” Utunk, útrakelésünk tehát nem céltalan-véletlen, hanem az egyetemes végcél igézetében és szükségszerűségében nyilvánul meg, mint Kantnál. Nem a hiány hite, hanem bizalom bizonyossága bizonyítja, hogy rendeltetésünk beteljesül. „Szeretni Istent, túl a hiten, de mást / nem tenni semmit, bőven elég”. Pál apostol ’sola fides’-hitvallása és szeretethimnusza egyszerre szól a kortárs költő soraiból. S Szent Ágoston direkt direktívája is: szeress, s tégy, amit akarsz. Tedd meg, amit akarsz. Ne legyen distancia szándék és tett közt, éppen elég életfeladatként. Ekkora égbolttal a háttérben nincs mitől félnünk. „Humuszba bomlás: legmagasabb erők / alkímiája – béke sugárzik át.” A halál semmibe-sujkolása nem hat a lélekre, mivel oly igazi béke fogja ölébe, melyet Jézus garantál, az é n békémet adom nektek. Ilyen határtalan horizont előtt játszódik Babics Imre könyve, illik komolyan venni.
Az élet értelmét, szépségét újra és újra megkérdőjelezik egyes torz-identitású lények. Ők a teremtés kivetettjei, akikre számot tart a pokol. „Okoskodó pojácá”-nak nevezi őket a vers, mivel eleve rossz szándékkal érvelnek, önmaguk ellenében. S követi rémtettüket a „káosz árnya”. Ezzel elvész a „nyugodt élet” lehetősége. „Nyugodt mederben folyjon az élet, ám / mindig jön egy-két elborulásra kész / agyú, okoskodó pojáca – és velük újra a káosz árnya”. Az ember hiába Nap-arcú, Nap-szemű, nem tud érvényt szerezni küldetésének a sötétség túlerejével szemben. Vallomására – „hélixre kaptam / némi esélyt” – néma csend a válasz. Nem is akármilyen, hanem „robotcsend” követi a feltárulást. Mélységes pesszimizmus árad a költő lemondó sóhajából, nincs értelme a kései jóvátételnek sem. Hiszen „lelepleződik majd, de nem lesz / már, akit érdekel – űr, robotcsend.” De azért nem egyértelmű és véglegesen lezárt ez a küzdelem, mivel újra csak felcsihad a hősben a végső győzelem reménye, elszántsága: „ő nem menekült fagy és / sötét elől, s így lett megáldott / szárnyas a messzi időkig és túl”. Ha menekült is, nem -tól, -től, hanem –hoz, -hez. A nehezebbet választotta, a hamvasi taktika értelmében, ha két út áll előtted, a nehezebben indulj meg. A jézusi „boldogok, akiket üldöznek” ideálja szerint. A két abszolút fizikai rossz – „fagy és sötét” – nem riasztja, mert látja a belülről fakadó áldást: felrebben félelem nélkül „messzi időkig és túl”. Azaz, az időtlenség semmi negativitást nem ismerő honában él öröklétig, ha a rossz alternatívákat kikapcsolja tudatából, mint kísértő rémképeket. Velük szemben kézzelfogható, konkrét áldások tornyosulnak. „Egy tölgyfa és egy vers van a mérlegén”. Azonegy súllyal. Itt megszűnik már képzelt és valóságos dichotómiája. Nem rémiszt a tölgyfa mázsás túlsúlya, mert a versbeli tölgy ugyanolyan valóságossággal támaszkodik ránk. Ami eddig ránk nehezedett, fagy és sötét, a felszabadult tudat áhítatában elveszti jelentőségét, könnyűvé válik.
Igen megengedő a szerző a cégéres hazaárulókkal szemben. Nem vitatja igazukat, midőn hazaárulásukat bíróságokon hazaszeretetté tupírozzák. „Lélek legalján nincs hazaárulás, / pusztán az okból, mert haza sincsen ott.” Azért nem csak negativitás jelzi a létrontást. Radikális cezúra múltán pozitíve is értékeli az aljasságot: „nem volt, nem is lesz, csak terep, hol / köpnek a szentre, nemesre, szépre.” Hiszen az alacsonyrendű torz trivialitásban is ott gebeszkedik a magasba-törés. „A feltekercselt sorsok, a milliárd / és milliárd lét mind magasabbra vár.” S keserves kínlódásukba lazán bele lehet látni az elvetélt jószándékot.”A visszafojtott sóhajokkal / megközelítteti lényegét. Így”. Hacsaknem úgy – igazat adhatunk nagylelkűen. De Babics Imre nem túlkapó, tisztában van reménytelen helyzetével. Meg is vallja: „az ismeretlen összes / díjam, a Semmi esélye.” Nem kóborol el az önimádó vallási téboly miliőjébe, sem az önfeladó önmegsemmisítések salto mortaléjába. Megtartja távolságtartását: a hűvös tartózkodásét, de nem enged a lefelé nivellálás keserű csábításának se, nehogy körbekerengve az ellenséges territóriumon találja magát. Döntött. S döntését nem kérdőjelezgeti meg, férfiatlanul, hazátlanul, istentelenül. Valahogy úgy van vele, mint Hamvas Béla lehetett anno. Kínzó vágy hajtja, hogy – bár lehetetlen – segítsen Istennek az eredményesebb Megváltásban. Lehet-e az embernek ennél nemesebb becsvágya? Igazi Übermensch-ambíció: segíteni Istennek. Végülis ide jutott H. B. késő-vén bölcsességében. A lehetetlenséghez, a képtelenséghez – mégis az egyetlen reális (királyi) megoldáshoz. S Babics kozmikus méretekben játszik. Nem enged kvarkok (túrók) s kvazárok (turhák?) elemi-elementáris felturbózódásaiból. „Az alkotó Ok árnyai kvarkok és / kvazárok is mind, pontnyi sötétek és /…” – végülis kik lennénk mi, vakond-agyunkkal a Teremtés-Megváltás babzsákjaiban kotorászók? Coki visszább! „…mégis tüzesek Fenn s Lenn – teremtő / fény kis előlegeként az összes.” Figyeljünk erre a Komjáthy-egzaltációra. „Kis”, de „összes”. Természetesen, ebben a kettős megtöretésben illik összetörettetni. Ne várjunk más diadalra. Dalra fakadjunk, dalra! Az apró próbálkozása, hogy apropóvá, sőt apró popóvá délcegedjen!
Költőnk nem elégszik meg a direkt mondanivalóval, kettős betű-kommentjeivel kihasználja a magyar nyelv kivételes érzékenységét. Már Platón észrevette, hogy a görög érintés (hapszisz) magába foglalja az értést (szofia). Sajnos, ez a görögben nem jön olyan szépen elő, mint a magyarban. Ily módon: „példabeszéd, jelek érvel / rése.” Vagyis: a fizikai hatást (érverés) megelőzi (vagy követi) az értelmi (érvelés). Hasonló hasonszenvi játék zajlik az alliterációkkal – mely is igazolja nem csak a „minden összefügg” látnoki tanítását, de azon belül ráirányítja a figyelmet a szorosan összetartozókra: „vidulsz, varázslón, váteszen”. Nem csak a varázslót pontosítja ez a váteszben, hanem a jövendőmondásban rögzíti fő funkciója gyanánt. Egyúttal utal arra, hogy ez örömteli, lélekhatalmi képesség, tehát joggal érvényesíti a kitörő örömben: vidulsz. Más tömörítő eszközzel él máshol: „csak éhGomorra nyeldekel mind”. A falánk falatozást finom, de feledhetetlen formába foglalja. Nem tápláló létfenntartás zajlik itt, hanem Szodoma és Gomorra követeli meg parázna-garázda jussát a nagy zabálásban, nyelvetlen nyeldeklésben. Megint máshol a strófa eleje s vége halhatatlan távolságokat ível át, távlatokat nyit a feltárult képzelet előtt. Így az első sorban megidézett „muslincafelhő” párjára lel az utolsóban elérhetővé váló „EGÉSZ” – így, csupa nagybetűvel – kontextusában. Ezáltal végtelenül picit, jelentéktelent megjelenítő rész-részleg magába-nyeli az egy-egész egyetemességét – a gödeli halmazhatártalanság elejét veszi a számkonstrukció véglegességének. S nem üres formai fickándozásként a költő egyéb látvány-trouivalle-okat is bevezet. Csőtészta-féle spagetti-betűkkel emeli ki a „V a l ó s z e r ű t l e n s é g” fogalmát, de mivelhogy egy „hapszisz legomenon” – egyszeri eset – kivételes érvényre és jelentőségre szert. Pláne, hogy magyarázat gyanánt – ha nem elég ennyi valószerűsítés – utánaveti és szétmorzsol klasszikus versezetében: „utolsó / szó magyarul, finom, ősi nyelven”. Annyi rettenetben bontakozott ki ugyanis a világvégi pokoljárás, hogy nagyon nehéz lenne vaskosabb kifejezést lelni a borzalmakra, mint az egyetemes valószerűtlenségét a hátborzongató Valószerűtlenségnek.
Végtére, a királyi szkíták maradékaként, nem számíthat a hős semmi jóra, csak arra, amit megvalósít: „magad maradsz és / önmagadra vigyoroghat ajkad”. Ezredévek óta vert, magányos, kijátszott nép utoljaként nem számíthat köszönetre életáldozatáért. E nép legalább Szent István óta folyamatosan puszta létéért küzd, idegen érdekek hálójában, idegen célokért, folyamatos pusztulásban, megaláztatásban, sikertelenségben. Néha, ha sorsa kiengedte fogai közül, évtizedekre fellélegezhetett (Attila, László, Mátyás, Orbán) aztán az alsónépek kíméletlenül visszataszították a sírba.”Vigyoroghatott” – valójában vicsoroghatott – önmagából is kifordulva, újra és újra forradalmakat veszítve, zseniket hagyva hátra, aljas Eu-népek által cserben hagyatva. „Jövőnk: a Sátán sóhaja, mint sötét, / szivacsszerű köd, úgy gomolyog felénk.” Most se vár derűsebb kor ránk. Az ország java – a Szent Vidék – aggódva s kárörvendve figyel. Nem hiszi el, hogy egymagunk kivívhatjuk a győzelmet, szabadságunkat. Az ezer éve megszokott rabigába már jó előre belehajtja fejét. Részeg mámorban sóhajtja Vörösmartyval, nincsen remény. Ettől lesz apokaliptikus nemzet. A folytonos veszteségek guanójából mégiscsak kicsiny sziget képződik a hatalmas óceánon. Hiszen a Sátán túlerejével szemben felhorgad az izajási Szent Mag (seér). Hiszen a folytonos vereségek népe maradhat csak fenn, a többi hitvány kihasználás belefúl saját álnok mocsarába. „A hulladékgyár termeli árnyát.”S ismét egy ős-Sprachspiel: „ eldobhatóság-érzet – a fób / liás / és zárjegyes készlelkeké lesz” – ismét a totális csőd: anyagszinten a f ó l i á s önpusztítás, a műanyagok halott hamuja, lélekszinten pedig a f ó b i á s , azaz az öniszonyosodás öntipró önfeladása leskel rá. De ebben az általános és végzetes apokaliptikában mégis egyedülien tiszta és nemes. Habár „Kísértetektől hemzseg a Tér: nehéz / elhagyniuk port és hamut” – nincs más kitörés, mint 56 heroikus felmagasodása pillanatokra. Valójában nem földi hatalmakkal kell szembenézniük: eleve vesztes, tehát eleve diadalmaskodó, velejéig korrupt (de korrupcióját másra, miránk kenő) aljas és gonosz antikeresztény, antihunnita hatalmasságokkal. S végtére Ady csakazértis szentsége sem marad maradéktalan hősünknek („bűn és harc az élet / ketten voltunk csak tiszták-hófehérek”). Nem lesz „a sírt , hol nemzet süllyed el / népek veszik körül” – vagy ha igen: kacagó , ittas aljanépek. Akik síkra tapodják nemzetünk sírját, hogy ne is emlékezzenek rá az utódok. A gyászolók szívét pedig mardoshatja az önvád. „Sok fájdalom, mind-mind mit okoztam ez / egyszerre hull rám vissza, belém hasít, / körülfon és szétmorzsol…” A magára maradt, haldokló Ady végiszonyata ez, nem tudtam szembeszállni egyedül népem predesztinált őrületével, maga alá temet. A fehéregyházi síkon a „szörnyű idő” pikája elől Barguzinba menekülő Petőfi sorsa ez. Vagy a muzsikáló tehervonat kerekeibe fonódó József Attila százszorszép üdvössége.
[*] Babics Imre: Dérkristályok Növekvő Sóhajából (Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2022.)
*
Szerkesztői megjegyzés
A szerkesztőség – mint gyakorlatában mindig – nem mindenben s mindenhol azonosul a szerzői érveléssel vagy utalással, de maximálisan tiszteletben tartja azt.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Kerítésszaggató magyar szeszek (Tamási Orosz János két kötetéről) →
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →
