Handó Péter: Talán az utolsó (két kispróza)
*
Két lépés
Sápadt volt, akár egy vekni félnyers kenyér. Menthetetlenek üres tekintetével bámult maga elé. Már harmadik napja könyökölt rezdületlenül a tér szeretett sakkasztalánál.
Talán azt a gyalogáldozatot nem kellett volna meghoznia vagy a futócsel nem jött be? Képtelen volt szabadulni a gondolattól: vesztésre áll.
Partnere és közönsége is rég megunták, hogy azt a két lépést, amely a mattot megelőzné, erélyesebb noszogatásra sem teszi meg. Egy órán belül ki-ki a maga vehemenciájával hagyta ott a továbbiakban biztosra vehető vereségével.
Egy örök nyertessel ez miképpen történhetett meg? – senki sem firtatta. A várható tény ellenben annál inkább szárnyra kapott, s ezen a halogatással teremtett aura csak rontott a helyzetén. Valamennyi szemtanú látta, amint a fölismerés első pillanatában kiveri a hideg verejték, s ráncokba rándult homlokán megfagy az idő. Tudták, ha nem is a világ, egy ember diadalmenete véget ért abban a minutában – a játszma befejezettségétől függetlenül. Szétvitték az előbb–utóbb bekövetkező hírét, őt pedig magára roskadva hagyták.
A figurák csöndjében, akár egy halál-lehelet, úgy futott keresztül testén újra és újra a végzet felismerése – már harmadnapja. Bukásával kapcsolatosan nem voltak kétségei, hiszen az már megtörtént az elmaradt két lépés ellenére is, csak az utolsó távozását akarta elodázni, felszippantani kedvenc kikapcsolódása légkörét, elraktározni hátralévő életére belőle valami maradandót, mert tudta, ha egyszer föláll, örökre búcsút int a tér oly kedvelt sakkasztalának.
Várt. Nem a nyerést jelentő megoldásra. Idejét várta, hogy begyűrűzzön, elvihető legyen. De a felgyülemlő pillanatok eleganciája nem tette könnyebbé az elmaradt két lépés elviselését. Hatvannégy üres négyzet tört össze benne ezúttal. Nem volt mit mozdítania.
Talán az utolsó
A lelke által hátrahagyott teste oly szép volt, mint egy időtlen idők óta őrzött repedt fazék a komód tetején. Egyszer majdcsak jó lesz még valamire. Viszont ezzel sem sikerült senkit sem meggyőznie arról, hogy ami történt, az helyénvaló. Csak unottan bámulták az oldalára bukó testét, hogy miféle dolog ez már megint, és tőle. A munkahelyi szerződésben még utalásszerűen sem szerepelt egy feladatvégzés közbeni elhunyás, de még az erre utaló magatartás tanúsítása sem. A mindörökre felfüggesztett tevékenység – munkaidőben – nem tekinthető helyénvalónak egy csúcsmotorral járó üzem egyetlen dolgozója részéről sem. Az efféle renitenskedés demoralizálóan hathat a kollégákra, ezáltal könnyen befellegezhetnek a megrendelés napi penzuma teljesítésének. Jön a mindenkit érzékenyen érintő prémiummegvonás, a fegyelmi, az elbocsátások sorozata. Éppen ez hiányozna egy válságokkal fűszerezett napokban feltörekvő cégnek. Ez az elfuserált alak jobban odafigyelhetett volna az elhunyása időzítésére. A túlvilág türelmesen várhat a feltöltésére. Kár elkapkodni a bakancsfeldobást – jut hely ott mindenkinek. Tisztességes bérrabszolga nem tesz ilyet. Vagy legalábbis máskorra halasztja. Egyébként is így csupán csontkukacok társaságában töltheti majd a hétvégéjét. Szagolhatja alulról a szombati teremkupát és a csapatépítő sörtréninget. Mért kellett már megint valami rendhagyó és visszavonhatatlan cselekedettel előállnia? Ne akarjon senkit sem megetetni azzal, hogy joga van másokat is lazsálásra biztatni! Ezzel a haszontalan trükkel összecsődítette a dolgozókat, utána meg egy kukkot sem szól, hogy: – Bocsika! Nyugodtan hever, akár egy darab fa – méghozzá munkaidőben. Rossz vicc ez kérem. Rossz poén – még tőle is. Pedig sok mindent átélhettünk már eddig is miatta. Most pedig a szalag szerelésre szánt termék nélkül forog, a komplett műszak tétlen, üresen gördül le róla a jövő. A levegő hitetlenséggel és várakozással terhessé vált, akár egy kényszerintézkedések bejelentésére rendezett nagygyűlésen, amikor a gépek fölé emelt üvegkuckójából alászállt az üzemvezető és a féloldalára dőlt mellé lépett.
– Technológiailag be nem vezethető hétköznapi halál esetével van dolgunk – jelentette ki szárazon a renitens alak pulzusának tapogatása közben. – Nem nagy ügy. Mindjárt föltakaríttatok – fűzte még hozzá, majd a munkapadhoz történő visszaterelés hadműveletébe fogott.
Viszont ezúttal a jó bevált üzemvezetői fellépést sehogy sem akarták kritika nélkül elfogadni az alkalmazottak. Ha a halál nem helyénvaló, akkor a halott szalag melletti helyére ki álljon – főképp, hogy tartósan fekszik? Hiányával kimarad egy művelet a munkafolyamatból. Kinek jó egy tökéletlenül befejezett áru piacra dobása? Dolgozzon a rosseb az eljövendő feltámadásig!
A munkahelyi renitenskedő lelke által hátrahagyott teste oly szép volt, mint egy időtlen idők óta őrzött repedt fazék a komód tetején. Kitöltötte a rendelkezésére álló teret, s meghatározta a benne rejlő lehetőségeket, sőt a vele kapcsolatos elképzeléseket is. Habár üresen tátongott, nem lehetett többé már feltölteni – se ezzel, se azzal. Legfőképp munkára fogni.
Az összecsődült kollégák unottan bámulták a mozdulatlanul heverőt, inggallérjának zsíros fényét, áttetsző, semmibe merült tekintetét, s nem tudtak másra gondolni, minthogy: ez talán már a renitenskedő utolsó, méltán sikertelennek nevezhető kísérlete volt – egyelőre.
Illusztráció: Muriel C. W. Boulton: Chess Problem (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
