Boldogh Dezső abszurd félperceseiből
*
Államadósság
Emszí-203 Dzsííí, a világhírű, tizenkilenc éves afroamerikai rapper sohasem gondolta volna, hogy ő lesz az, aki egyszer visszafizeti Magyarország államadósságát. Talán az a piros Trabant volt az oka, amit egy régi képeskönyvben mutattak neki a sajtótájékoztató előtt, és néhány pillanatra tényleg felkeltette az érdeklődését ez a különleges jármű, annak ellenére, hogy fogalma sem volt arról, hogy már évtizedek óta nem ilyenekkel közlekednek valahol a világ túlfelén az emberek. Igazából, az ő köreiben is viszonylag komoly mértékű biztosítási összeg volt az oka, amelyet Emszí-203 Dzsííí stábja és menedzserei – világraszóló kampány és médiahírverés keretében – kiköveteltek a biztosítási cégek bankjaitól, mivel a világhírű rappernek időlegesen, vagy talán örökre, valóban tönkrementek a hangszálai, ami miatt a tehetséges énekes-zenész mintegy 900 billió dollár biztosítási díjban részesült, melynek egy részét a szerződés szerint: jótékonysági célokra kellett fordítani. És itt jött a képbe a magyar államadósság egy régi magazinban véletlen megpillantott piros Trabant képében, melyet a menedzseri stáb sajtóhírverések során világgá kürtölt. A magyar Külügyminisztérium képviselői azonnal Emszí-203 Dzsííí elé járultak (a vérmesebbjei már egy trianoni revízió esélyeit is felvetették volna a világhírű tizenkilenc éves rappernek), de hamar kiderült, nemcsak Emszí, az ügynöki stáb, a média birodalmát irányítók, de még a közvetlen ügyvédi és sajtóreferens környezetéből sem tudta senki, hogy valójában hol van, vagy egyáltalán mi az a Magyarország, hiszen az egész biztosítási ügy főképp reklámcélokat szolgált, persze komoly pénzmozgatási akciókkal Emszí-203 Dzsííí stábja és a biztosítók bankjai között, úgyhogy, ahogy mondani szokás, a magyar Külügyminisztérium képviselői ezúttal kissé hoppon maradtak.
Jack és Nick
Valamiért ezeket a lepukkant, meghitt helyeket szerették inkább, mint pl. ezt a csendes New York-i kávézót. Tollal és számológéppel asztalukon (a modern tech-dolgokért sem rajongtak annyira), a két idős unokatestvér, konkurens hálózatok urai mindig így szokták hó elején, könnyed izgalommal, játékos rivalizálással, de barátian. A papíron sok-sok szám, alul egy huszonhárom meg egy huszonkét jegyű, lehet, tizedesvesszők is vannak bennük valahol. Hitel és elvonások, kamatnyereség, osztalék, ki tudja. Mostanában miket néznek? Pl. Lesothó, Szváziföld, Salvador, az Ungrik és hasonlók. Korrupt politikusok, drogkartellek, demokratikus választások, ilyesmik. Emitt dobolnak, vidámkodnak, aztán majdnem éhen halnak, amott kinyírnak, fogadkoznak, pártoskodnak, öngyilkosok lesznek, lenyúlják. Mindig sokkal több jön ki, mint amennyi bemenne, ennyi. Nagy része persze be sem megy, így szokták, hogy aztán újra kalkulálhassanak a cégek. A haszonkulcs fontos, de nem vérre menő, minden hónapban összehasonlítják, valamelyik mindig győz. „Ma te fizeted az ebédet” – szól nagy sokára Jack. „OK és kapd be!” – mondja Nick.
A nem olvasó író II.
Egy határon túlról származó fiatal, mindig fiatal, határon túlról származó művészekkel lóg, és valami miatt őt is egyre inkább fontos tehetségként kezdik jegyezni. Habár nem olvas, és nem alkot semmit, és eszébe sem jut ilyesmikkel foglalkozni, mégis különféle laza, remekül fizető, minimális kötelezettséggel sem járó művészeti megbízásai lesznek. Saját neve alatt megjelenő könyvei pedig szépen gyarapodnak, a legmenőbb kiadók adják ki, noha, mint említettük, ő maga egy sort sem ír soha életében, hisz teljesen távol állnak tőle az efféle dolgok. Az alkotótársak és a kritikusok is méltatják a műveit, melyeknek száma drasztikus módon egyre csak nő, elborítják a könyvespolcokat, a netet és minden létező fórumot. Rövid időn belül a kulturális élet meghatározó alakja lesz a nem olvasó író, aki mindig fiatal és elképesztően üde stílusával a nagy öregek feje fölé magasodik előbb-utóbb, legalábbis mindenki ezt terjeszti róla, és most már ő is egyre bizonyosabb ebben. „Valahogy robbantani kellett már, különben lábvizű lesz az egész irodalom…” – nyilatkozgatja ki barátainak gyakran a kocsmaasztaloknál.
Világbéke
Az izraeli miniszterelnök úgy gondolja, hogy már elege van a közel-keleti konfliktusokból, és békét akar kötni az arabokkal. Kitűnő a diplomáciai érzéke, nagy erőfeszítéseket tesz az ügy érdekében, mindenhová elutazik, mosolygós fotók készülnek róla, ahogy különböző fogadásokon kezet ráz az ellenséges csoportok vezetőivel, akik immár szintén híveivé válnak. Még abba is belemegy, hogy az egész területet nevezzék újra Palesztinának, vagy ahogy akarják, lebontat minden falat és szögesdrótos kerítést, a zsidók és arabok nagy ünnepélyeket csinálnak, áthívják egymást bulizni, végre szent a béke. A világközvéleményt meglepi a hír, csak még az USA elnökének is jóvá kell hagynia az egészet élő adásban. Hatalmas a sürgés és a média figyelem, az elnököt betanítják, hogy miket mondjon, úgy tűnik, új fejezet kezdődik a politikában. Az időeltolódás, vagy más figyelmetlenség okából viszont kicsit korábban kapcsolják a Fehér Házat, mint kellene, és az egész világ azt látja, hogy az elnök még csak most jön ki a fürdőszobából, John Cleese hülye járását utánozva a Monty Python-ból, egy törölköző van a dereka körül, miközben a saját mellbimbóit csipkedi. Gyorsan elkapcsolnak és beszüntetik az adást, de az amerikaiak még sokáig szégyellik magukat legfőbb vezetőjük miatt.
Az igazi Lao Ce
Olyan volt, mint a többi kínai kisfiú, akik itt nevelkednek fel ebben a szabad és gyönyörű országban. Szülei vendéglősök, barátai zokniárus, vagy vendéglős szülők gyerekei, meg persze magyar pajtások, akikkel már zsenge kora óta appokat meg hasonlókat cserélgetett, szóval semmi szokatlan nem volt benne. Az, hogy később kamaszként váratlanul elkezdett ó-kínaiul írni, csak úgy magának, kalligrafikus betűkkel egy merített papírra, javítások nélkül hosszú szépséges sorokat, melyekből egy másik világ magas rendű bölcsessége áradt, azt senki sem vette észre, és ő is titkolta sokáig. Talán az igazi Lao Ce szelleme szállta meg ilyenkor, vagy lehet, ő maga volt az újjászületett „Öreg Gyermek” személyesen, nem tudható. Amikor országában végre fellángolt a kínai filozófusok iránti érdeklődés, mert a politika váratlan fordulatot vett, és a népnek beadták, hogy a kínaiak a legfőbb szövetségesei, és különféle Konfuciusz, Csuang Ce és egyéb emlékhónapok után jöttek a Lao Ce nevével fémjelzett őszi programok, és ő is ellátogatott ezekre a rendezvényekre, amelyek főleg a gagyi kínai ipari termékek forgalmazása és a két ország megbonthatatlan barátságának demonstrálása miatt jöttek létre, majd amikor megpróbált beszélni az egyik ilyen szervezővel és megmutatni neki egy általa írt eredeti Lao Ce kéziratot, biztonsági őrök vezették ki az irodából, aztán a rendőrségen ujjlenyomatot vettek tőle és sötétzárkába csukták. Később kiengedték, de alapos hatósági megfigyelés alatt tartották, mivel kiderült, hogy egyszerűen nem volt ujjlenyomata! – és ezen sem a vallatások, sem a hazugságvizsgáló, sem az egyéb biometrikus eljárások nem segítettek. Az újjászületett Lao Ce pechjére egész további életében eltiltották a közügyektől, soha nem titkosügynökösködhetett, vagy bankrablóskodhatott és még stukkereket sem kellett maga után letörölgetnie. Másképp is tekintett ezek után az életére, mindjárt nem izgatta sem a KATA megszüntetése, sem egy bokaficam.
Illusztráció: Fügemutató
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
