Molnár Miklós: Martinus újabb csodát tesz
♣
Apokrif legenda
Azokban a napokban Martinus püspök elköszönt a marmoutier-i kolostortól, és megint útnak indította sokat próbált lábait, csak az Isten tudná megmondani, immár hanyadízben. Apostoli buzgalmában keresztül-kasul bejárta Galliát, Normandiától a Pireneusokig, az Atlanti-óceántól a Rajnáig. Ezúttal Gallia északnyugati csücske felé tartott, hogy meglátogassa Fictitiust, a lidérces álmoktól mód nélkül szorongatott diakónust, megerősítse a püspökségéhez tartozó papokat eltökéltségükben, és megfeddjen egynémely elvilágiasodott prelátusokat, mert jobban érdekli őket tulajdon jólétük, mint a gondjaikra bízottak lelki üdve. Útjára most is elkísérte három legkedvesebb tanítványa, Orcus, Spurcus, meg a tudós Nesapius, aki járatos volt a betűvetés mesterségében, nem úgy, mint a két másik szerzetes testvér, akik másféle adományokat kaptak Istentől, és azokban tűntek ki: munkabírásban, hűségben, találékonyságban és nagylelkűségben.
Ahogy haladtak útjukon, Martinus ekként tartotta szóval tanítványait: – Milyen furfangosan rám lőcsölte magát Sulpicius Severus, ez a nagyszájú, erőszakos, hírhedten hazudós római prókátor! Próbáltam elhárítani, de ő egyre csak bizonygatta: az én léleknemesítő példám igaz útra térítette, és most úgy érzi, Isten őt választotta ki, hogy megírja az életem történetét. Hiába szabadkoztam, hogy nincs azon semmi megírnivaló, szóra sem érdemes az én szerény csetlésem-botlásom a világban. Magasabb szempontokra, a diadalmasan terjeszkedő keresztény egyház érdekeire, a gomba módra szaporodó eretnekek szarvának letörésére hivatkozott, mondván, hogy parancsoló szükség van a nép elé állítható szent példaképekre. „Édes fiam, belőlem ne faragj se szentet, se példaképet, nem vagyok rá érdemes.” „És a samarobrivai köpenymegosztás?”, kérdezte Sulpicius. „Azt megírhatom?” „Megírhatod, fiam, de akkor azt is írd meg, hogy a koldus, akinek odaadtam a lovastiszti köpenyem felét, még aznap eladta egy italmérésben a köpenyt, és az érte kapott solidusokból úgy berúgott, hogy árokban töltötte az éjszakát, szinte teljesen csupaszon. Harmadnap találtak rá a csontmerevvé fagyott tetemére. Azóta is gyötör miatta a lelkiismeret. Aztán azt is írd meg, Sulpicius, hogy az ifjú, akit életre támasztottam holtából, pár évre rá megölte és kirabolta az anyját. Ne rejtsd véka alá azt sem, hogy egy másik koldust, akinek már Caesarodunum püspökeként adtam oda a köntösömet, egy sötét sikátorban megkéseltek, éppen a köntös miatt. Azt se hallgasd el, Sulpicius, hogy miután gyökerestül kivágattam a kelták egyik szent fáját, egy égbenyúló jegenyefenyőt, a helyén támadt óriási gödör tetejét hamarosan benőtte mindenféle kúszónövény, így aztán nem látszott, hogy ott üreg van, emiatt sokan belezuhantak, emberek, állatok egyaránt, és vagy azért lelték halálukat, mert nyakukat szegték, vagy azért, mert megmarta őket a gödör fenekén lakozó mérges kígyó. Ebből is kitetszik, mekkora baklövés volt kivágatnom azt a gyönyörű fát. A kelták éppen azért imádták, mert szép volt, amiként Isten minden teremtménye szép és imádásra méltó. De kitört belőlem a hódításra berendezkedett római légiós tiszt: majd én megmutatom nektek, gaz pogányok, hogy kinek az istene erősebb! Pedig hallottam a fa könyörgését: »Ne bánts!«, de erőt vett rajtam a térítési düh. Bedugtam a fülem, eltorlaszoltam a lelkem. Nagy bűnt követtem el akkor, nemcsak a fa, hanem a rajta élő madarak, bogarak és csúszómászók ellen – meg a Föld szelleme ellen, amely életre hívta őket. Fájdalom tölt el, mert ezeket a bűneimet nem tehetem jóvá. Minden élőlényt tisztelni kell, kedveseim. A kelták meggyűlöltek nemcsak engem, hanem a szerintük gonosz istenemet is, aki kidöntögeti az ő szent fáikat. Úgy eltángáltak, hogy hetekig nem voltam se élő, se holt. Nehogy azt füllentsd – mondtam Sulpicius-nak –, hogy a fakidöntés csodájának láttán a pogány kelták mind egy szálig megtértek! Micsoda képtelenség! Mintha megölném egy ember szüleit, és ettől annyira meghatódna, hogy megtérne az én hitemre… Csak akkor lesz igaz, amit rólam írsz, fiam, ha ez mind benne lesz.” Sulpicius erre csak vakarta a feje búbját szaporán, és fanyar mosolyra húzta a szája szélét, de szólni nem szólt egy szót sem. Sajnálom, de nem sok bizalommal vagyok az iránt az ember iránt…
Ekkor egy kétségbeesetten gágogó, szétterjesztett szárnyaival vadul csapdosó lúd állta útjukat. Martinus értett az állatok nyelvén, legalábbis az volt a híre. Erről valahogy a lúd is értesülhetett, mert a püspök lába elé rogyott, és így könyörgött:
– Atyám, a szorongató ínség vezérelt hozzád. Tudom, hogy Isten barátja vagy. A legkedvesebb tojásaimból rántottát sütöttek. Csináld vissza a tojásaimat! – gágogta libanyelven, majd Martinust és hüledező tanítványait, akik persze egy kukkot sem értettek libául, bevezette egy tanyaudvarra, ahol kelta parasztok éppen ebédelni készültek. Előttük hatalmas serpenyőben ott gőzölgött az asztal közepén a libatojásokból sütött nagy adag rántotta. A kelták ellenséges tekintettel, idegenkedve méregették a szerzetesek furcsa csapatát, meg azonban nem szólaltak.
A liba könyörgésén megindult Martinus letérdepelt, és hatalmas szíve teljes erejével Istenhez fohászkodott. Azután fölkelt, Urának végtelen jóságába vetett hittel az asztalhoz lépett, és úgy, ahogy volt, ruhástul ráfeküdt a rántottára. Hirtelen egy furcsa szó villant elméjébe: „chwqllbdruggx”; alighanem valami kelta szó. Görög iskolamestere, Ariston jutott róla az eszébe, Aristonról pedig az újplatonista Jamblikhosz, aki azt tanította, hogy a szavakban, kivált az isteni és szent nevekben teurgikus erő rejlik, mivelhogy közvetlenül isteni eredetűek, és titkos teurgikus jelentésük van, annál inkább, minél idegenszerűbben hangzanak… „Hát most kipróbálom, rejtőzik-e »teurgikus erő« ebben a furcsa szóban”, gondolta Martinus. Finoman rálehelte a szót a rántottára: chwqllbdruggx. És lám, a természeti törvények meghátráltak Martinus irgalmas szeretete elől. A rántotta nyomban visszarendeződött tojásokká, a föltámasztott tojások pedig szépen visszagurultak a libaólba, anyjuk óvó szárnyai alá, hogy kikelthesse őket, és a kislibák is Isten nagyobb dicsőségét és Martinus hegyeket mozdító, csodatévő hitét gágoghassák.
A csoda szemtanúivá lett keltáknak földbe gyökerezett a lábuk, aztán eget-földet rengető üdvrivalgásra fakadtak. Martinushoz tódultak, meghajtották fejüket és térdüket Isten barátja előtt, és kérték, hogy velük is ismertesse meg azt az istent, akinek nevében ilyen nagy jót cselekedett. A legidősebb kelta előre lépett, hogy ősz fejét a püspök keze alá hajtsa. Aztán követték a többiek is: letérdepeltek Martinus elé, és áldását kérték.
A szerzetes testvéreknek is elakadt a szavuk a hihetetlen csoda láttán. Örömtől repestek, és sírva fakadtak boldogságukban. Hát még a tojásait visszanyert lúd! Boldog rikácsolását a hetedik határban is hallani lehetett.
– Jegyezz le mindent, amit láttál és hallottál – szólt Martinus Nesapiushoz, miután elbúcsúztak a keltáktól, és ismét útnak eredtek –, és jegyzeteidet add majd át Sulpicius Severusnak. Okvetlenül szője bele a krónikájába ezt is! Persze tudom jól: azt fogják írni rólam az egyházi propagátorok, hogy mint afféle szent szörnyeteg, közömbös voltam Isten legszebb teremtményei, a nők iránt, hiszen szinte az összes szentet úgy festik le, hogy véget érnek a köldöküknél, és jókora folytonossági hiány után csak a térdüknél folytatódnak, nemi és ürítő szerveik tehát nincsenek is… El fogják tagadni, hogy kolostorainkban nőkkel egy fedél alatt éltünk egyszerű, természetes és valóságos emberi életet. Engem is ilyen folytonossági hiányos szentté hazudnak majd. Azt költik rólam, hogy olyan voltam, mint valami sivatagi remete, megtagadtam magamban a legnemesebb isteni késztetéseket, de azért irgalmasságomnak nem volt határa, utamat mindenütt a szeretet cselekedetei kísérték, sok-sok betegnek adtam vissza az egészségét, a vakok hallottak, a süketek láttak, a némák jártak, a bénák dalra fakadtak… Pedig, szerelmetes fiaim, ha kiüresítitek magatokból a testetek vágyait, melyeket a teremtő Isten ültetett belétek, tátongó űr, lüktető kráter támad bennetek, amely be akar töltődni, és be is töltődik zűrzavaros gondolatokkal, magyarázatokkal, szándékokkal és indulatokkal. Kibillentek az egyensúlyotokból, és emiatt soha nem tudhattok tisztán gondolkozni és érezni se magatokról, se másokról. Az ürességetek magába szippant mindent. Lehetetlenné válik, hogy igaz ember- és istenismeretre jussatok. Azt terjesztik majd rólam, hogy szembefordultam atyámmal, és megtagadtam őseim hitét, holott soha senkivel sem fordultam szembe, atyámmal kiváltképp nem, hiszen minden vallást egyformán tisztelek, szemernyivel sem tartom különbnek vagy igazabbnak a magamét, mint bárki másét. Ne a magunk hitét terjesszük, hanem fogadjuk be másokét. A térítés alávalóság. Apámat és anyámat tisztelettel meghagytam a római istenekbe vetett hitükben, hiszen az ő hitüket keresztényként sem tagadtam meg. Abban meg végképp nem hiszek, hogy volnának eretnekek és eretnekségek. Azt írják majd rólam, hogy értettem az ördögűzéshez. Sohasem találkoztam az ördöggel, nem is hiszem, hogy létezne. Az ilyen képtelen szamárságok csak a hiszékenyek elbutítására és megfélemlítésére jók, hogy könnyebb legyen igába hajtani a szellemüket. Isten a szabad emberekben gyönyörködik, akik fejüket és szívüket vígan és büszkén fölemelik, nem pedig búsan és alázatosan lehorgasztják. A teremtés művének folytatása szabad és boldog emberekre van bízva, kedves fiaim. Mérhetetlenül sok szenvedés és nyomorúság fakad belőle, ha az emberiség gazdái másként gondolják. Ami meg az állítólagos csodáimat illeti: a csodák éppúgy légből kapott mumusok, mint az ördög, a velük való szélhámoskodás is ugyanazt a célt szolgálja. Aki Jézus gyógyításait megannyi csodának, égi erőkkel alakoskodó bűvészfurfangnak kiáltja ki, s ekként eltorzítja lényegüket és értelmüket, az megfosztja felebarátait attól a tudástól, hogy a gyógyászat Jézus által is művelt módja időtlen idők óta, tanítványok láncolatán adódik át az erre alkalmasaknak. Az én „csodáim” legnagyobb része vagy balul sült el, vagy nem is volt csoda, hanem természetes fejlemény, vagy egyáltalán meg sem történt, épületes hazugságként aggatta rám valami túlbuzgó propagátor, vagy pedig olyan fonák bohózat kerekedett ki belőle, mint az iménti tojásföltámasztás. Nem lepődnék meg, ha búbos bankák vagy cserebogarak kelnének ki ezekből a tojásokból…
És ekkor mind a három tanítvány: Orcus, Spurcus meg Nesapius, és velük együtt Martinus is fergeteges hahotára fakadt. Hasukat fogták, ide-oda dülöngéltek, hanyatt vetődtek a földön diadalmas jókedvükben, és nevettek, nevettek, ahogy csak az Olimposz csúcsán lakó istenek tudtak nevetni. Velük kacagott alattuk a föld, felettük a lég és a makulátlanul kék galliai égbolt.
Illusztráció: Pásztorbot ludakkal (fh: manuscr. 1300-1340, British Library, Royal MS 10 E IV, fol. 49v)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
