Hegyi Zoltán Imre: J. Alfred Prufrock szerelmes énekéről (T. S. Eliot)
*
Számomra állandóan megújuló kaland Eliotot olvasni. Talán mert tényleg érni kell ehhez a súlyos, egy korszak maradéktalan csúcsának tekinthető költészethez. Amely eredetileg felforgató volt, borzongatóan más, mint a korábbi hangok – ahogy Joyce Ulyssese volt maradéktalanul más, vagy a Bloomsbury-kör íróié, Wirginia Woolf vagy például E.M. Forster regényei; valami volt abban a tízes-húszas évekbeli angol levegőben, ami felkavarta az addigi állóvizet.
T. S. Eliot Átokföldjét (Vas István címadása – Weöres Sándor A puszta országnak fordítja) a korabeli kritika hatásában a szarajevói merénylethez hasonlította – ha észben tartjuk, hogyan törte meg úgymond a “boldog békeidőket” a Nagy Háború kirobbanásához apropót szolgáltató esemény, úgy ez igen erős hasonlítás. Tény, a kulturális utalások és idézetek gátlástalan kollázsából faragott, meglehetősen pesszimista, komoly lélegzetű költemény 1922-ben zárójelbe tette az angol költészet korábbi irányait. Úgy nyúl kulturális hagyományokhoz (a Grál-legendától a Taroton át a Halászkirály mítoszáig), költőelődök verssoraihoz (Dantétól Verlaine-ig) és a kor filozófiai irányadóinak munkáihoz, hogy közben erősen kötődik az időszak beszélt köznyelvébe – a két beszédszintet hibátlanul egymásba simogatva.
Valahol rendkívül vicces, hogy ez a verseit évekig csiszoló, cizellált, bonyolult belső világokat élő költő jelenleg a Macskák musical szövegeinek alapjául szolgáló kötet: a Macskák könyve szerzőjeként él elsősorban a köztudatban. Tény, legalább ennyi figyelemmel gondozta azt a szarkasztikus, nagy macskaismerettel és -szeretettel formált tükröt is – a kora társadalmára (és a Dickens köpenyéből előbújt, korában jellemző társadalomábrázolásra) ebben a kedves, de kíméletlen játékban reagálva leginkább. Szeretni való olvasmány, és jóval kevesebb munkát igényel az olvasótól, mint a nagy költemények – és mivel ma azért nem kicsit szolgálja ki még a magasságos szépirodalom is az olvasói/befogadói elvárásokat (avagy a gombolyag szerepében próbálja befolyásolni, hogyan játsszon vele a közönség, mondjuk úgy: a macska); valahol nem csoda, hogy leginkább ez a musical által folyamatosan placcon tartott munkája él.
Pedig az övé amúgy egy folytatható hagyomány. A kor fiataljai (már aki életben maradt az Első Világháború után) kereste a “hogyan tovább” lehetőségeit – és nem találta. Ezt a mély kilátástalanságot Eliot számos versben és drámáiban is sikerrel ragadja meg, Az Üresek érzését, a hiába telő idővel; miközben számos esetben a szövegbe horgonynak vetett kultúra valójában ennek a kilátástalanságnak is odatartotta a maga kegyetlen tükrét. Ahogyan a pályakezdő kötete számomra talán legkedvesebb versében, J. Alfred Prufrock szerelmes énekében, amit most kissé részletesebben is körbejárnék.
T. S. Eliot
J. Alfred Prufrock szerelmes éneke
„Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,
ki földre megy még: volna jó okom rá,
hogy lángom többet moccantani féljek.
De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,
ki egyszer itt van: szólok íme bátran,
mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”
[Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása]
Induljunk el, te meg én,
Ha már kiterült az éj a város egén,
Mint az elkábított beteg a műtőn;
Menjünk a félüres utcákon át,
Hol olcsó szállodák
Barlangjába hív a kalandos éj,
Kocsmák fűrészporán osztrigahéj:
Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek,
Rejtett céllal kísérnek.
S a nyomasztó kérdés felé vezetnek…
Feleletet rá ne keressél.
Menjünk, mert kezdődik az estély.
A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.
A sárga köd háta az ablakot súrolja,
Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra,
Mely az est zugaiba ölti nyelvét,
És imbolyogva száll el a csatorna
Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá;
Elsiklik a terasz mellett, és a derült
Október-éjszakát látva körülkarolja
A házat, és legott álomba szenderül.
Eljön majd ideje
Az utcán végigsikló sárga ködnek,
Mely hátát ablakokhoz dörgöli;
Lesz rá idő, lesz rá idő,
Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;
Alkotnod és pusztítanod lehet még,
Bőven marad idejük a kezeknek,
Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;
Lesz időm s időd tehát
Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi
Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni,
Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.
A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.
(Figyeljük meg az Elioti “megfigyelések”, “észrevételek” felépítését – már itt feltűnhet a címben is kifejezett ellentmondás: a valami fennkölt és nemes (hogy ne mondjam mitologikusan hősi) attitűd tétova szélfújtsága ebben a hamis és töredékes jelenben. Amelyben a Ladyk Michelangelóról fecsegnek; természetesen blőd közhelyeket, azon a megfellebbezhetetlen hangon, ahogy csak a társadalmi szelek által palotákba fingott butaság érzi magát mindenki másnál helyénvalóbbnak. Avagy – nézzük Prufrock urat, a hősünket, aki ilyennek látja őket; akit már a névadással is ebbe az alapjában megszólíthatatlan sznob közegbe helyez a költő, oda valónak. A megszólaló lírai én legfeljebb a költő karikatúrájáé – akinek minden minősítő gesztusa visszahull a saját (enyhén kopaszodó) fejére.
Allusio-technikának nevezik ezt a kegyetlen versalkotó hagyományt, amit szerzőnk itt használ, a szövegbe tördelt utalások és idézetek (Homérosztól Biblikus utalásokon át John Donne-ig), a Dantétól való mottó adják meg a (magukban jelentéktelen) történések, “a szokott estély, a szokott időben” banalitását ellensúlyozó mélységet. Aminek érzetétől csak még jobban jelentőségét veszti a még bármi tehető… Mivel Eliot az egész költészete folyamán így használta a kultúrát, egyszerre sorvezetőnek és távlat-adónak, az én szememben egyáltalán nem csoda, hogy a kiteljesedő pályán később vallásos, határozottan hagyományokba kapaszkodó eszközkészlettel egészült ki a versek alaptónusa. Szinte pontosan ugyanazt művelte, mindvégig – csak a befogadásban ez először lázadásnak, majd a rebelliót megtagadó hagyománytiszteletnek tűnt. Holott a költő a verseiben mindvégig odaméri a versbe emelt alluzív elemekkel a jelenét a kultúra emlékezetéhez; igaz, a pálya elején több, később inkább kevesebb iróniával.)
Lesz arra majd időm,
Hogy megfontoljam: “Merjek, vagy ne merjek?”,
Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek
Tonzúrájával gyér hajú fejemnek —
(Megjegyzik: “Haja megritkult fején!”)
Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény,
Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén —
(Megjegyzik: “Pipaszárlábú szegény!”)
Vakmerőn
A mindenséget ostromoljam?
Egy perc elég idő, hogy
Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.
Mert régen ismerős, mind ismerős nekem
A reggel, délután s az alkonyat.
Kávéskanalanként mértem ki életem,
És ismerek halódó hangokat,
Messzi teremből szűrődő zenét.
—Hát merhetek-e még?
S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra,
S kész meghatározás-hálóját rám veti?
Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,
S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,
Szám hogy köphesse ki
A tettek és napok gyűjtötte váladékot?
—S hogyan kezdjek neki?
S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek,
Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek,
(Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!)
Bőrükről száll a parfőm,
Azért olyan zavart főm,
Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek.
—Így hát merhetek-e?
—S hogyan kezdjek bele?
………………………………………………………………………………………………..
Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam
Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban.
Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett…
Bár rák volnék, és fúrhatná ki két
Érdes ollóm a tenger fenekét!
………………………………………………………………………………………………..
(Lássuk a prófétai attitűdöt. Jön(ne) valaki, és mondana valami alapjában fontosat. Csakhogy már a megszólalás pillanata előtt a torkára forrasztja a szót a tudat: minden bizonnyal félreértik. Az őt már annyiszor látók számára (akiket ő is lám, már annyiszor látott) nem volna ennek a modoron és szokott módon túli, prófétai megszólalásnak hitele. Lássuk a vonalkákkal elválasztott szakaszok között a tehetetlen, ajkat rágó csöndet. A megszólalás közege az üres kultúráé – ami kizárólag konvenciókból áll. Ebben a konvencionális közegben viszont minden nagyobb formátum érvényét veszti, jobb esetben pillanatnyi érdekességgé silányul (Prufrock berúgott, vagy elment az esze… Gyámság alá kéne helyeztetni…), rosszabb esetben az így szabályt szegő megszólaló a társaságból való kigolyóztatás áldozatául esik; a lényeg: mindenképpen légüres térbe kerül a váteszi attitűddel megszólaló hang.
És persze (ráadásul) ott a kudarc. A megkezdett monológ a saját banalitásába fullad – mert ebben a társasági kultúra által megrajzolt közegben (akárcsak ma, tenném hozzá) elmondhatatlan a tény: a csóri ingujjasok ajkán bodorodó füst többet ér és súlyosabb tartalom, mint az egész, saját jelentőségének bárgyú tudatában tetszelgő szellemi (és egyéb) elit összes (Michelangelót dicsérő) gesztusa. Az a közeg, ahol Prufrock meghatározza önmagát, nemcsak álságos és üres, de gyakorlatilag megszólíthatatlan is…)
Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el!
Karcsú ujjak becézik, szendereg,
Unatkozik… megjátssza, hogy beteg,
Elnyúlva hever mellettünk a padlón.
Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,
A pillanatot végsőkig feszíthetem?
S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem,
S láttam, amint tálon hozták fejem,
(Félkopasz volt e fő),
Mégsem vagyok próféta — üsse kő!
Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,
S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.
Egyszóval, megijedtem.
S érdemes volna mindezek után,
Túl a narancsízen, a boron, teán,
Csevegve régimódi porcelán
Között, mi tette volna érdemessé,
A témát egy mosollyal vágni ketté,
A nyomasztó kérdés felé gurítva el
A mindenségből gyúrt kicsiny golyót,
Mondván: “Lázár vagyok, aki a sírüregből
Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel” —
Ha valaki a pamlagon hanyatt dől,
—És szól: “Egyáltalán nem így képzeltem el,
—Nem így képzeltem el.”
S érdemes volna mindezek után,
Lenne értelme még,
Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után.
Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken,
S túl annyi mindenen még? —
Amire gondolok, hiába magyarázom!
De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon:
Érdemes volna, hogyha valaki,
Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever,
Félrenézve azt mondaná:
—“Nem így képzeltem el,
—Egyáltalán nem így képzeltem el.”
…………………………………………………………………………………………………
(Érdemes elgondolkodni ezen a befogadói magatartáson… hiszen alapjában meghatározza, hogyan állhat a világához az alkotó ember, ha ennyire erős követelményként áll előtte az ízlés kiszolgálásának kényszere. De még inkább érdemes szembenézni ezzel az alkotói attitűddel, amit Eliot Prufrockban kíméletlen iróniával kigúnyol. A költő kora termelte ki azokat az eszközöket, amelyek alkalmassá tették a kiszolgáló jellegű művészetek gond nélküli terítését – a rádió, a mozgókép elterjedésének idején járunk, a pillanatban, amikor valóságos (kulturális elitek helyett tömegek által rajzolt) jelentést kap a tömegízlés, a tömegkultúra kifejezés. Eliot felismerését számosan értették, számosan nem; milyen érdekes, hogy a kötetben, amit most mutatok be ezzel a verssel, az utószót megfogalmazó Takács Ferenc sem “merte” teljességében és minden következményével feltárni mindezt e vers kapcsán – hiszen az olvasat szövegkörnyezetét jelentő szocialista realizmusnak is húsba vágó (akaratlan) kritikája lehetett volna egy efféle feltárás.
Hiszen a filmipar például nem is enged forgalomba olyat, amit fókuszcsoportokon ne tesztelt volna. Hiszen a felkapott zenék jobbára inkább “feldobáltak” – szakemberek által kimért várakozások keltette mesterséges őrjöngés által pillanatig csúcson tartott banalitások. Nevezzük középszerűségnek. Eliot saját félelme lehetett (mint minden igazán nagyra gondolóé) hogy voltaképp középszerű – hiszen Prufrockban pontosan megrajzolja a középszer patológiáját (hogy aztán később a Koktél hatkor színi tükrében még nyilvánvalóbbra fesse). Nem is viselte jól a kritikát, és csak néhány általa megfellebbezhetetlennek érzett alkotó (neki például Ezra Pound ilyen volt) baráti véleményét vette figyelembe, ha a komoly műveiről volt szó. Így engedte például az esszéit Wirginia Woolf karmaiba – a kor legkomolyabb esszéistájának tartva az amúgy időnként igen vitriolos kritikát fogalmazó idősebb pályatársat…)
Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre;
Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék,
A kifejlet felé gördítve a cselekményt,
Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont,
Boldog, ha szükség van szolgálatára,
Előrelátó, furfangos, de gyáva;
Bár mindig kész magvas szentenciákra,
Kissé buta, a kacagást kiváltja —
S néha majdnem a Bolond.
Már nem vagyok a hajdani…
Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani.
Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,
S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?
Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.
Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.
Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,
Fésülték a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.
Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak
Fordította: Kálnoky László
Valaki, aki leginkább mellékszereplő… Takács Ferenc, az utószó írója szerint Polonius. Szerintem inkább Rosencrantz (vagy Guildenstern), a jelentéktelen mellékszereplők, akik felcserélhetők szinte – avagy akikről valójában nemigen derül ki, mi közöttük a különbség. A zárlat az egyik kedvencem. A szirének… és a sellők (fura mitológiai keveredés ez, Prufrockhoz méltó, hogy a kétféle lény itt egybemosódik – mint ahogy aztán a tömegkultúrában később számos helyen). Hiszen itt Eliot azzal játszik: a szirén alapanyaga valójában Prufrock. A saját hangon megszólalni képtelen kerül abba a sajátosan fordított helyzetbe, hogy végül a hangjával hívogat. Csábít a megszólalásra a benne feszülő kudarc. Teljes inverzévé fordulva végül a mítosznak.
Ez a költészet itthon nem érkezhetett meg a maga idején – hiszen amikor Eliot és kortársai a maguk tükörjátékával teljesen átfogalmazták az angolszász irodalmat, a honi költészetnek még Párizs volt a Bakonya. A fáziskésés, amivel Ady és a Nyugat köre a világirodalomban verődő hullámokat lekövette, nem engedte, hogy erre a hullámtarajra is felkapaszkodjon valaki. Más irányt vettünk – és aztán szinte az összes vett irányt zárójelbe tette a Második Világháború. Furcsa mód az angolszász nyelvterület egyik (talán leginkább revelációnak tekintett) irodalmi tajtéka itthon szárazvirág maradt – a kevesek ügye. A legtöbbet talán az Újholdasok mertek belőle; Nemes Nagy Ágnes legközelebbi költő-hozzátartozója a szememben tényleg Thomas Stearns Eliot – de az övénél illúziótlanabb, szikárabb, szoborszerűbb világ a magyar költőnőé, inkább kőből való, és annak is a törmelékes, éles, sebző változata. A szobor, a lefaragott felesleggel együtt – ami a két költészet közt a világgal történt, értelemszerűen felérdesítette a kulturált, gömbölyű, szinte antik ízű csiszoltságot.
Egy verseskötet egyetlen verséről voltam képes ideköhögni ennyi szót – amit nagyon szeretek, és szerintem utolsó leheletemig olvasok majd. A bemutatott Eliot-vers kegyetlen parafrázisra, recenziós epigonversre is ingerelt – nem bírtam ki, hogy a saját korom virtualitásával ne játsszak el ebben a világnak tárt, töredékességében is teljességre törekvő formai keretben. Íme:
Hegyi Zoltán Imre
Mr. Prufrock, kérem, tartsa a monitorhoz közelebb a gyertyát!
NADA: “Kai’ckul! Álom úr! Reméltem, hogy
egy nap eljössz értem! Szabadíts ki,
szerelmem, kérlek!
SANDMAN: Üdvözöllek, Nada! Fáj… hogy így
kell lássalak téged.
NADA: Kai’ckul! Szabadíts ki uram! A te
szavadra zártak be ide. Bocsáss meg,
és szabad leszek. Könyörgöm! Nem
szeretsz már?
SAMDMAN: Tízezer év telt el azóta, Nada… Igen,
szeretlek még. De még nem
bocsátottam meg.”
[Neil Gaiman: Sandman – Prelűdök és Noktürnök IV:
Remény a pokolban. Totth Benedek fordítása]
Hát üljünk le a képernyő elé
én itt, te ott – a fázis azonos;
az égre műtősköpeny-szín pára ül –
várhatna tán romkocsma és terasz
meg ez, meg az
de inkább a kattintásnyi távol
enged kedvelést a másik ritmusából
ez is egyfajta közös séta, léten
egymással vitázó link utak felé.
Üljünk le együtt – én itt, te ott
a közvetített estély kéken
tükröződik kettőnk s még ki tudja
hány hiány tekintetében.
Egy csetszobában gyönyörködnek a Ladyk
egymás legfrissebb szelfijét dícsérik.
Ködöl a sok szó. A bányászható
mélységekből felszivárgó sujtólég e köd
minthogyha mindig robbanás előtt –
az érdeklődés hiányában elmarad a durr ma.
Az est zugaiban a város virtuális orma
ködlik – imbolyogva szálló
talajtalan délibáb – amit láthatatlan szálaival
hozzánk köt a háló.
Nem jön el. Idő és robbanás,
lassított felvételen a törmelék,
mely éleit az ablakokhoz dörgöli
és hívatlan vendég gyanánt benyit –
az otthoniak hiába sminkelik ki éheik,
hiába marad bőven ideje a kezeknek:
a tisztító megingás ma este sem
érkezett meg.
Időm, időd: telik.
Képernyő előtt az álmaink
jóízűen szemügyre vesznek –
míg megteázunk, itt, külön, külön
megülve veszteg.
Egy csetszobában örömködnek a Ladyk,
s egymás legfrissebb szelfijét dicsérik.
Lenne rá időm, de
nem fontolom, hogy “merjek-e?”
Rég eldőlt, hogy nem megyek ma ki,
Megfordulásom lépcsőn lemenése
legfeljebb blog-külalaki –
(megjegyzik: “Hanyagul hegesztett, avult HTML!”)
Az arculatom jól szabott zsakett, a jelre jel
eleganciája – a tartalom úgyis (ha) megtart olvasónak
(megjegyzik: “nem nyilvános a statisztikája!”)
a látogatószám esése mentén
ez se volt egy túl sikeres hónap…
Vakmerőn a mindenséget
ostromolva –
mint jó urát kis előlegért a szolga.
Nem megyek – mert régen ismerős, mind ismerős nekem
A reggel, délután s az alkonyat!
Kockacukorként barna kávéskészleten
csak úgy ülök – nem használt kanalak
csendülése minden; 6.2-ben zengő
feleslegesség – s mint ilyen: megőrzötten veszendő.
—Nem kérdés, ugye, pedig fent van.
S ha mennék (fel) – nem kérdés, a sok troll mind előjön,
hogy értve félre, gond-hálózatomra lőjön,
szaggatva élesre fent, beteg
mondatokkal az érzékeny szövetet –
képernyőre csurgó agyszövet…
hogyan köpje ki az agyam a golyót,
célkeresztjén függesztve a tarkóm:
—Nem kérdés, ugye, talál, ha követ.
S a lányok! Ismerem a villantásaik, a Ladyk összes szelfijét,
tükör előtt pucsítva, anyaszülten a fürdőszobában,
utcán, bárban, limóban, legendás helyeken
(minden borotvált kis pihéjük vibrál a feltárás gesztusában)
Bőrükre száll a férfinyál,
Lényem is értük rinyál –
Habár rám pillantva egyből lapoznak:
—hisz posztjaimban akár a tetű
—túl sok a betű.
……………………………………………………………………………………………………
Elmondjam, mennyit görnyedtem a háló lógása fölött hiába
himbáló ladik-magányban? Alig pillantva a szomszéd kék fényű ablakára –
magánya tükröm, akár a régen megszokott, lengedező szürke füst hiánya…
Bár mecha-rák volnék, ki két rakétaképp
kilőhető ollójával szakítja szét kék virtuál-egét!
……………………………………………………………………………………………………
Nézd, milyen észrevétlen este lett – a fények odaki égnek,
fénykörük is egyfajta testiség,
megfényeli létünk bogárnyi pestisét
a lábunkhoz kucorgó macskaszem-kísértet.
Túl nasin, kólán, energiaitalon
posztolhatom a pillanatom?
Kitartva végsőkig feszíthetem –
bár előre látom, tálcán hozza a fejem
(a kommentekben – avagy a színpadon) a trollhad,
prófétaságom a háttérzajba olvad
– hát üsse kő!
Nagyságom megtette, amit lehetett: letölthető.
Bár nem tűnne fel a távolmaradásom…
Nem tudom, hogy érdemes-e ezután
túl nasin, kólán és instant teán
csetelni még, mintegy a végső ítélet
árnyékában vicceket mesélni –
mintegy bitó alatt egymás hóhéra ketten
a vicceden épp jóízűt nevettem:
Hogy Lázár vagy, ki feltört a sírüregből
az előző, lázas kivégzés után;
s tanácsodon: ha netán felébredek a szűk helyen
tartsam kordában a rémületem,
mert ez ilyen, feltámadásra kivégzés;
—S ne izgasson, hogyha az SMS-szavazáson
—veszítek, mert nem így képzelte el a közönség
—agóniám és feltámadásom.
Nem tudom, hogy van-e értelme még –
hogy e testetlen gépi anyagsűrűség
önmagát nyírja, locsolja, kis kert gyanánt önmagát gondozza-e.
Túl a betűk vetette széles árnyékcsíkon van e önálló élete,
s hogy azon túl mi van? –
Amire gondolok, hiába magyarázom!
—De tény: nem izgat – tényleg – ha elbukom
—az esedékes lájkbajnokságon.
……………………………………………………………………………………………
Nem, mert még csak statiszta sem vagyok –
valójában nem táplálékom a tetszés.
Magánügyem marad a végkifejlet,
ha eszközöddé fogdosod – az a te dolgod.
Magvas szentenciákra készen
lesed e bő egű fillér-egészem,
vagy kikacagsz – hát az se gond:
csak bolondot a Bolond.
Nem mert még csak statiszta sem vagyok –
bár már öregszem… már öregszem.
Leszerelem a webkamerát.
Jobb, ha innentől nem lát a világ.
Szerettem volna nektek énekelni.
Ha mást nem: hát a google-parti szirénéneket –
amit hallottam egykor, szférákból, még gyerek
gépi és egyéb segédlet nélkül –
lassan dereng. A kereső – mint szokása –
vicc-GIFet cserél, a dolgok gépi mása
így lesz napról napra optimalizálva.
Álmomban láttam, hogy a leírt szóban
agyban frissülő Youtube-videó van –
már tudom, hogy csak általa szóltam:
hisz rég benyelt. Jeltenger-mélyi gépi mandala-
felhőn vibrál PAC-MAN szájamból szirén-dala.
Illusztráció: ‘Prufrock barackja’
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Fregoliszakadás (rendhagyó versértelmezési kísérlet) →
Arany Lajos: Vallomásos természeti dal, gazdag asszociációs mezővel* →
Fodor Miklós: Válaszképpen fölzúg a tenger* →
