Baka Györgyi: Vakságunkban is történik szakadatlan*
Milyen különös!
Az ember mégoly esztelen, rút cselekedeteinek a mélyén is micsoda egység-vágy van, micsoda szomjúság az odaadottságra! Aztán méltatlan és keserves odavetettség lesz belőle, szakadatlan tékozlás és szétszóródás.
Úgy kell szeretnem,
mint egy virágnak. A virág nem hajlik elébe a történéseknek, megvárja míg szépségét megpillantja az, akinek erre nyitott a lelke. Árasztja magából a fényteli befogadást, de nem kelleti magát, nem küzd, nem harcol. Illata teljes mélységében annak tárul fel, aki rejtett lényegét szívébe zárja…
Minden ehhez
a mosolyhoz vezetett, a sok lemondás, a sok könny, a sok ábránd, a testemben őrzött szerelmes tűz, mind-mind ezért volt. Elhagyva engem, végképp elszakadva tőlem így tudott rám mosolyogni: a szeretetnek ezzel a feltétlen melegével, a megértésnek és együttérzésnek ezzel a felragyogásával, a végképp eltűnő érzésnek az örökké megőrző belső csöndbe takarásával, így, elbocsátottan is megtartva engem, nem is csupán a szívben, de a csontban, a vérben is.
Kétféle telítettség van,
az egyik a szerelmesé, aki az édes érzésektől betelten ragyog. Nem igazán figyel senki és semmi másra, mert az érzés, hogy szeret és szeretve van oly mértékben betölti, hogy nem kíván, nem is
kívánhat igazán többet vagy mást. Mégis, minden szem rá tapad, mindenki vonzódik hozzá, mert a teljesség ragyogása árad belőle.
A másik teltség az, amikor valaki ráébred arra, hogy nincs egyedül, valaki beszél benne, valaki szólítja, inti, óvja, szeretetével elárasztja. Jó ideig csak ámul ezen az ember, alig hiszi, míg egyszer csak váratlanul, valami apróság kapcsán, ami utólag átgondolva szinte végtelen távlatot nyit meg a lélekben, felgyúló bizonyosság tölti be: igen, szeretve vagyok és én is szeretek.
Ebből a teltségből csak a magam hibájából szakadhatok ki, csak én tömíthetem el a csatornát, amin keresztül hangját meghallhatom, csak én tehetem vakká belső látásomat, amivel fényét felfoghatom.
Ő bennem volt, bennem marad, külső erő nem űzheti el. Érzékelésétől, belső tapasztalásától már nehéz elszakadnia annak, akinek feltárult, mert édes, bölcs, gyöngéd sugárzása vonz és éltet.
Mit is jelent
a test felmagasztalása? Lélekből szeretni a másikat, úgy, ahogyan esendő testében jelen van. Abban szépnek látni, abban fölsimogatni. Egész testünk fölkenetik a szeretet olajával. Feloldódás a gyöngédség elragadtatásában. Ekkor már a szerelem ragadozó természete átlényegül adakozóvá.
Még mindig
a villanásra megnyíló csillagközi űrben zuhanok szemed sötétjébe. A vonzó szeretetfényt, ami lelked megnyitotta, még nem értem el. Lehunytad a szemed, hogy ne lássál.
Én mégis egyre zuhanok fényközpontod felé, de te nem érzed ezt, és néha én sem.
Mégis, vakságunkban is történik szakadatlan.
Félálomban
Egyszer csak ott állt mellettem, nem jelezte szárnysuhogás, sem fény-jelek. Mégis, határozottan éreztem, hogy körülfog, körülölel oltalmazón valami lágy melegség. Nem kívülről jött, hanem belülről, mégsem az én részem volt, hiszen engem óvott. Rezgése is különbözött az enyémtől.
– Ki vagy?
– Nem ismersz meg?
– Te vagy az őrangyalom? Miért jöttél?
– Szeretetemmel megtartalak téged. Megemellek, éppen addig, ahol állnod kell.
– Jó, nagyon jó.
– Nem lesz könnyű.
– Érzem, hogy nehéz lesz, mégis áhítottam érkezésed.
– Ez vonzott hozzád. Lépj feljebb!
– Miben?
– Amiben éppen tudsz. Az egyik lépés viszi a másikat. Kezd el! Élj fölfelé!
Nem is oly rég
döbbentem rá arra, hogy az ember a végzetét mennyire maga választja. Éppen fordítva láttam eddig, azt hittem, hogy a végzet ragadja meg és rángatja a tehetetlen embert. Mennyire nem így van. Ámulatomra ráismertem az igazságra: az ember gyengesége mentén elhajlik valódi sorsától, ezáltal választja a „végzetét” s ugyanezen gyengeség dédelgetésével ragaszkodik a balsorsához is.
Hét évig harcoltam
a fekete bikával, nem csupán hét hetet. Születésem pillanatától kezdve létezésemért küzdöttem. Mégis, a nők harca más, mint a férfiaké. Az „Éva története” című könyvben két olyan leírás is van, melyben a nő magára engedi a méheket, úgy hal meg. Öngyilkosságot követ el, de nem erőszakos
módon, nem önkezével, hanem megadja magát a halálnak. Hiába más, szinte kibírhatatlan, lassú kínszenvedés, önfeladás ez is.
Amiért a nő
leginkább küzdeni tud, öntudatlanul is, az a gyermeke, gyermekei léte, élete. A kicsiny csecsemő élete fontosabb, mint a miénk, hiszen őt hordoztuk testünkben, tápláltuk vérünkkel, éltettük lélegzetünkkel. Megszültük az életre, de továbbra is a védelmünkre szorul, s ami még fontosabb: szeretetünk áramlására, már az anyaméhben is. Szoptatás közben a mellünkből táplálva, ölünkben ringatva folytatódik a szeretetáradás, érik, fejlődik a csoda, a lét értelme: a kisgyermek.
Hamvas Béla gondolata,
hogy az aranykor őre a nő, aki képes a lerombolt létet idillé változtatni. Nagy gondolat ez! Mi által képes erre? Hamvas szemlélete metafizikai síkra fordulva látta meg a nőiség meghatározó lényegét. „A női lény a megújulás erőinek testetöltése.” A nő mindent újjászül. Maga a női szépség is a megújulásért van. A szépség mozgásba lendíti az életet. A nő számára nem az erotika, hanem a szerelem a legfontosabb. A nő vágyakozik az odaadottságra, kevésbé fél attól, mint a férfi, hogy elveszti magát. Az énjükhöz kötött lények nem tudnak igazán szeretni.
Az emberek ragadozók – mondta egy volt gyermekvárosi osztálytársam.
Hajnalban
a madarak vidám csivitelését hallgattam és az jutott eszembe, hogy ők azért boldogok, mert Isten egységéből nem szakadtak ki. Akik benne vannak ebben a ragyogásában, felfénylésben, azok nem is tudnak mást, mint ezt a dicsőséget zengeni.
*Részlet a Rózsaszirmok című készülő műből: gondolatvallomások könyve.
Illusztráció: “Úgy kell szeretnem, mint egy virágnak” (fh. Petrus Christus)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
